Prágai Magyar Hirlap, 1938. február (17. évfolyam, 25-48 / 4468-4491. szám)
1938-02-13 / 36. (4479.) szám
1935 február 13, vasárnap. t>ragaiM ag^arhi kw® A íeptömoü mamat deé^máia Az alábbi ünnepi beszédet a budapesti Nemzeti Kaszinó Széebenyi-emléklakomáján mondotta el Eunyady Ferenc gróf. A beszédet — amely a Széehenyi-kultusz egyik legértékesebb újabb dokumentuma — közérdekű voltára való tekintettel teljes egészében közöljük. Esztendőről-esztendőre összegyűlünk Széchenyi István nevében. De nem, hogy emlékünnepet üljünk a halott Széchenyinek, nem azért, hogy megtisztítsuk szobrát a feledés hozzátapadó pókhálószálaitól, hanem hogy elzarándokoljunk hozzá, ki cselekedeteinek vetületében és a mi szivünk rejtekében él. Akinek pedig közülünk föladatává tétetett, hogy szavakba foglalja emlékezését, annak az a hivatása, hogy tanítását hirdesse a mának. Éhez a föladathoz nagynevű szónok-elődeim legtöbbje úgy nyúlt hozzá, hogy elmélyedi Széchenyi István írásaiban, beszédeiben, naplójában, a róla szóló életleirásokfcan és a nagy magyar gyémánt mindig uj fénytörését varázsolta elénk? én nem igy cselekszem. Nem müveiben akartam megkeresni őt, de saját szivembe szállva kívántam meglesni, hogy mit mond nekem, mit tanít nekem ma, minden előkészület nélkül is, Széchényi István. És ha fontos, kifogyhatatlan kincstárának uj és uj klenódiumát megcsillogtatni a szemek előtt, azt is fontos tudni, hogy a ma élő áílagmüveltségü, átlagmagyarban mi él elevenen a legnagyobb magyarból. Az államférfiu saját korában hat; már nagy államférfiu az, kinek halott keze a holnap gyeplőjébe is bele tud nyúlni. De hatását nemcsak cselekedetei determinálják, hanem az is, hogy példájából, tanításából és egyéniségéből mit őriznek meg élő örökségnek az őt követő nemzedékek. Széchenyi Istvánnal foglalkozni nem közélet és nem politikum, csak készültség a közélethez és fölfogás a politikáról. Keressük meg hát saját tudatunk tükrében és az emlékserleg mélyén villogó aszú at any törésében nemes alakját, kutassuk lángeszének zamatát, mely épp oly páratlan és magyar, mint a borok közül Tokaj italáé. Ki volt hát Széchenyi István? Ö volt a kérdés égető nyugtalansága, a küldetés fölemelő biztonsága, az áldozat mindennapi készsége! Ő volt a magyar nemzetnek kétségbeesett élniakarása és egyszersmind az az eszköz, mely ezt az akaratot a gyakorlati életbe áttételezni tudta! Ö volt az az államférfiu, akiben legtépőbben sirt föl egy nemzet halálfélelme, a horror mortis és aki mégis át tudta plántálni a mindennapba a még csak némely iró tolla hegyén rügyező életet. De nemcsak sziverősitő beszúrást adott nemzetének, hanem mintegy célgimnasztikába fogta annak minden rétegét; politikai, társadalmi és gazdasági téren minden szervet és mindén izmot megmozgatott és kipróbált. Széchenyi István volt az egyéniség szertelen lobogása, amely mégis a haladás középutját világítja meg nyugtalan fénycsóvájával. Ő volt az az ember, aki gerinctelen szervilizmus és esztelen lázongás között a szürke munka kopott lépcsőfokait rótta hallatlan szorgalommal. Meg tudott hajolni rdázkodás nélkül, dac nélkül kötötte meg magát és hatalom híján erkölcsből és hitből merített erőt egy olyan elasztikus politikához Bécs hatalmával szemben, amilyet napjainkban is teljesen más körülmények között és minden erőforrás birtokában csak egy Mussolini tud megvalósítani. Széchenyi István hive volt a magyar alkotmánynak! És ezt éppen ma illik kidomborítani, hogy élő tilalomfának állítsuk a legnagyobb magyar alakját fajunktól idegen ujmódi eszmék érvényesülésével szemben. De tudta azt is, hogy ez az alkotmány nem papirosból van, hanem szerves lény, amely addig él, ameddig nő és ezért nem akarta annak ósdi szekértáborában megvárni uj idők Muhi-pusztáját, de maga fáradozott megváltoztatásán és kiépítésén. Megszüntetni igyekezett a nemesség különleges jogállását azáltal, hogy ennek részesévé tette a nemzet szélesebb rétegeit De amint habozás nélkül állott a szabadság mellé, amikor túltengett a rend, úgy küzdött népszerűségének föláldozása árán, nemcsak élete legtragikusabb óráiban, de már régen, mióta messzelátó szeme a bontakozó veszélyt fölfedezte, a rend mellett, mikor a szabadság szabadossággá fajulni látszott. Széchenyi István hü volt a dinasztiához, nem ugyan hibáiban, melyekkel elégszer szembe szállt, hanem abban a küldetésben, II mely a Dunamedence népeinek békéjét és az - erők szintézisét védte. Fanatikusan hitte a L legnagyobb magyar, hogy a magyarság ér: dekében cselekszik nemcsak, amikor híven . szolgálja a Habsburg-házat, hanem amikor az átkos Bécset is mindig csak meggyőzni kívánta, de sohasem legyőzni. Hidverés volt Széchenyi István élete; de a hídon, amelyet épített, nemcsak a pesti polgár járt át Budára és nemcsak Herczeg Ferenc gyönyörű szavai szerint a 19. század és a nyugati civilizáció jött be az országba; ő a jelen hidján vezette át a múlt tradícióit a jövő mesgyéjére. Ő tudta, hogy egy nemzet mérlegén a halottak mindig súlyosabbak, mint az élők, de azt is, hogy az élet megújulásának örök törvénye az életnyilvánulások változhatatlanságát kizárja. Ezért épített a hagyományokra, de nem aggódott a holnap- I tói, melyet másnak, újnak és mégis magyarnak akart. És amikor Széchenyi István összeroppanásának szörnyű óráiban csak halált és I pusztulást látott maga körül, akkor sem a vértől félt. A lipcsei csatatér hősi lovasa az egyén kockázatát, a test sebeit, az élet végét szemrebbenés nélkül tudta vállalni; de remegett a céltalanul elpazarolt, vagy pedig a más eszközök által is elérhető cél érdekében, tehát fölöslegesen kiontott vértől. Széchenyi István polgárosítani akarta a magyar népet, de nem a már meglévő német polgárságot kívánta uj felső rétegnek a parasztnak maradó magyarok fölé ültetni. Széchényi István a gazdasági haladás és fejlődés utján kívánta vezetni a magyart; „gazdagabb nép szabadabb országban" ez volt az ideálja. De. nem úgy gondolta, hogy az általa kezdeményezett föllendülés legtöbb hasznát a magyar népnek kényelemszeretetét és lustaságát kiszolgáló és kihasználó réteg fogja zsebrevágni. Széchenyi István közteherviselésre buzdította a mágnást és nemest; azt kívánta, hogy a földbirtokvagyon is vegye ki részét minden áldozatból; de nem kívánta, hogy valamikor szinte uj praerogativával birjon a tőke, melyet munkásnak és nem kényurnak hivott az országba. Széchenyi István nemcsak meleg szivére hallgatott, de nemzete erejét kívánta szaporítani, amikor a jobbágyság fölszabadításáért küzdött; politikai szabadságot és a vagyonosodás lehetőségét szánta utódaiknak, a magyar parasztságnak és nem a kivándorlás tisztítótüzét, vagy a nincstelenség poklát. Széchenyi István tanult az egész világtól, ameddig műveltsége, olvasmányai és utazásai csak elvitték; leginkább mégis Angliától, amelyet tekintély tisztelet és haladni vágy ás k Rémet katolikusok népéiül iskoláikat a népfront kormányának törvénytelen rendeletével szemben Egy kultúrharc diadalmas befejezése: az államtanács Blum ellenében a kisebbségi katolikusoknak adott igazat ■ PARIS. — A marxista Blum-kormány Franciaországban az Elszász-Lotharingia-i tartományban a belbékét felborította. Rendeletet adott ki, amely szerint a katolikus német iskolákban vagy be kellett volna szüntetni a német nyelv és a hittan tanítását, vagy pedig még egy évvel tovább kellett volna a német katolikus gyermekeknek iskolába járniok. Ennek a harcnak kezdetét bővebben is ismertettük annakidején az elmúlt év elején, mikor az iskolaharc megindult. Ez a kormányrendelet tárgyilag sem volt igazságos, de figyelmen kívül hagyta a francia államnak Elszász-Lotharingiával szemben elfogadott és magára vállalt kötelezettségét, hogy Elszász-Lotharingia iskolai kérdésében semmi változást nem foganatosít és a tartomány előjogait tiszteletben tartja. Elszász-Lotharingia Blum marxista miniszterelnök rendelkezésével szembehelyezkedett. Heves harc indult meg. Ez a harc ma már végérvényesen Elszász-Lotharingia javára dőlt el: a francia államtanács Blum iskolarendeletét törvénytelennek jelentette ki és érvénytelennek mondotta ki az összes büntetéseket, amelyeket iskolamulasztácok miatt kimértek. , Az Ítéletre bizonyos strassburgi családnak, névszerint Willmann-családnak az államtanácshoz a kormány ellen benyújtott panasza adott alkalmat. November végén került tárgyalás alá. Nemcsak a panaszos család jogi képviselője, hanem az érdekelt kormánybiztos is tisztán jogi érvek miatt a Blum-féle rendelet ellen kénytelen volt állást foglalni: A fennálló jogalapok szerint Elszász-Lotharingia iskolaügyén csak törvény utján lehet másként intézkedni eltérően az eddigi jogrendtől, de nem lehet egyszerű kormányrendelettel azt megváltoztatni. A francia államtanácsnak ezt a megállapítást kellett csak elfogadnia; ítélete következtében a kormányrendelettel kapcsolatos összes' végrehajtási intézkedések is jogérvényüket veszítették. A kormányrendelet megbuktatása nagy győzelmet jelent a lotharingiai népfrontellenes mozgalomnak, melyet ezúttal az iskoláért folytatott küzdelem olyan marxistaellenes elemekből hozott össze, amelyek között különben nem csekély ellentétek vannak. A lotharingiai képviselők most elhatározták, hogy a jövőben hasonlóan fenyegető kísérleteket a legerélyesebben visszautasítják és hasonló jogalapon nem fogják megengedni vasúti hálózatuk önállóságának megszüntetését. Szivesen adunk hirt a lotharingiai vallásos iskolák körüli küzdelem kedvező eredményéről. mert nekünk is vannak gondjaink a vallásos iskoláink jövőjével. Mi lesz például a körzeti polgári iskolákkal? A polgári iskolákhoz az 1868. évi nagy iskolatörvény értelmében a hitközségeknek joguk van s joguk van egyesülni több hitközségnek az egyesülésre ily körzeti iskola fenntartásához. Mikor fogjuk megérni a nemállami tanítóknak teljes egyenjogúsítását az államiakkal? Mikor érjük el azt az igazán demokratikus kulturszinvonalat, hogy hitbuzgó népünknek saját nyelvén tanító, vallásos iskolákat tartson fenn maga az állam s ne legyenek emiatt megterhelve külön azok a polgárok, akik sokat adnak hitükre, nyelvükre? A hitvallásos iskola nem luxuscikk, ahogyan azt a marxisták szokták nekünk mondogatni. A hitvallásos iskola a demokratikus kornak elemi szükséglete, amelynek megvalósítása elől kitérni nem lehet. Ezt törvények, jogszokás biztosítja. A A PVAEC krém és szaPPan garantáltan ártalmatlan és a legjobb AM| arcápoló szer, mely már egy tégely használata után 1 * eitüirfcetj a szeplőket, má jfoltokat, pattanásokat és megfiatalítja, felüditi az arcot. A bársonyos, puha arcbőr titka a friss AR1ADNE krém éssza- pan. — Gyártja és postán naponta friss szállítmányokat küld: Ph. Mr. Vasskó Gyula - gyógyszerész — ARIADNE chemíal és koz metikai laboratóriuma, PreSov, Masarykova ul. 81. Telefon 280. Postacsekkkontó száma: Praha 82.156. — Kérje minden gyógyszertárban és drogériában) EftUKiRS: ma XZ WTSM 7 ' AmtdW Ti bocsát, w mogobolMgY j' „„olódlFronck's MkVol I több lamotot, * f,ll „int ad, min, "monnyá gj| remélhetünk. szempontjából nem is annyira rokonnak érzett, mint inkább példaképnek. Arisztokrata volt, annak türelmetlenségével saját fajával szemben, ha elmaradottnak, csökönyösnek, vagy beképzeltnek látta. De igazi ur volt, annak példás türelmével minden idegennel szemben; nem volt az a nemzet és nemzetiség, melyet gyűlölt, vagy megvetett volna, csak éppen jobban szerette a sajátját. Nem is mondhatni, hogy a magyart jobban becsülte volna másnál, csak szerette volna többre becsülni és dolgozott azért — a megszakadásig —, hogy többre becsülhesse. Odahaza a keserű igazság embere volt, melyet a tunyaság ostorának szánt, de nem bántotta szomszédait abban, amit ők is szentnek tartottak. Hogy is bántotta volna ő, a közlekedés embere, aki minden ajtót, ablakot ki szeretett volna tárni, hogy a magyar mást is lásson és más is lássa a magyart. Széchényi István mágnás volt és egyben nemes ember; abban az időben, mikor az egységes nemesség osztálytudat és vagyon szempontjából talán még kevésbé differenciálódott és ahol egyik, mint a másik még a magyar föld elsőszülött gyermekének és a magyar vitézség örökösének tudta magát Nem a vezetés jogát arrogálta Széchényi ennek az egységes nemességnek, hanem mint súlyos kötelességgel kívánta őket vele megterhelni. A megyeháza medvebarlangjából és a templomtorony látköréből hívta elő a köznemességet és az arisztokráciát haza szólította a bécsi elvonultságnak Faubourg St Germain-jéből. De amikor egymás mellé ültette őket, harmadiknak a polgárságot invitálta hozzájuk, találkozási helyül nem az éjjeli mulatót jelölte ki részükre. Széchenyi Istvánt férfikora hanyatló delén nem káprázatosán sokoldalú munkássága falta föl; küldetésének oltárán hamvadt ő el, mint áldozati tűz, amelyre lelki és szellemi javait maradék nélkül hányta rá. Teste még élt, teste még bírta volna, mikor erejefogytán reászállt az őrültség még csak nem is néma, de viziókgyötötrte éjszakája. Elégett, elfogyott; élete végén még csak pislogásra sem igen jutott olaj viharvert mécsesébe, de éppen ezért maradt meg, hogy mint örök fáklya jelezze útját, a mély sötétből vidor napfényre virradt, majd újból még feketébb éjszakába süllyedt nemzetének. És mert mindent föláldozott neki életében, azért van örök élete nemzete szivében. És ha ma, mint az általa alapított Nemzeti Casino egy késői nemzedékének tagja igy idézem magam elé serlegének aszú arany aljából Széchenyi István képét, akkor kell, hogy ököllel verjem ki én is tulajdon mellemen a súlyos „mea culpá"-t mindenért, amit mi, mint nemzet, osztály és egyén tévedtünk, hibáztunk és vétettünk. De az egyház tanítása szerint a tökéletes bánatot követi az erős fogadás, az uj nekiindulás készsége, a jóvátevés reménysége. A legnagyobb magyar életének tanúsága pedig a vigasz esti pírját festi Nagycenk felől Nyugat égboltjára. Mert Széchenyi István magyar volt a a magyarság legmélyebb süllyedése idejében, amikor nem külső csapások belső dinamikát fejlesztő nyomása, de átélt nyugalom ernyedt szétesése fojtogatta a nemzetet. És hogy magyar földből megszületett akkor Széchenyi István és hogy Széchenyi Istvánt követték akkor a magyarok, ez bizonysága annak a regeneráló erőnek, amely még mindig vissza tudott torpanni a megásott sir széléről is. És mert ennek az uj életciklusnak kezdetén magyar mágnás szava volt a halálból hivó harsona, ezáltal lett Széchenyi István a magyar úri rend hivatásának tanúja, de egyszersmind figyelmeztetőnk azokra a kötelességekre, melyekről csak létjogosultságunkkal együtt mondhatunk le.
