Prágai Magyar Hirlap, 1938. január (17. évfolyam, 1-24 / 4444-4467. szám)

1938-01-15 / 11. (4454.) szám

4 ^RSfflgMAGÍATí-mRLaS 1938 január 15, szombat „Romániában minden csendes" Irta: R. Vozáry Aladár, tartománygyiilési képviseld A hazáját (vesztett 8 kétezer év óta otthont kereső bolygó zsidó nem pihenhet meg. A tra­gédiának most uj felvonása kezdődik, színtere: Románia. Uj formában hangzik fel az örök hal­lal!: „Üsd a zsidót!" Az antiszemitizmusnak leg­többször igen átlátszó a célja: a tömegosalódás és tömeg-elkeseredés levezető csöve, a biztosító­szelep szerepe a forrongó, szétrobbanás előtt ál­ló társadalmak testén. Ez a magyarázata, hogy a világháború, a nagy változások utáni, nagy csalódásokkal és elkeseredésekkel felitett idők­ben az antiszemitizmus sok helyen újra ki virág­zott A szegényt csak a hasonló sorsú szegény tud­ja őszintén megsajnálni és vele lelke mélyéig egyiittérezni. Ez a százszor igazolt iagzság már magában elég ahhoz, hogy az ismét üldözött zsidóság felé fordul figyelmünk és részvétünk. De nekünk más okunk is van rá. Az összeomlás előtti Magyarország törzsökös zsidósága, amely­be a mai romániai zsidóság nagy része is tarto­zik, hozzánk, magyarsághoz évtizedeken, sőt egy-két évszázadon keresztül annyira közel ál­lott, hogy a most rászakadt balsors, az eléje meredő újabb ahasvérusi ut minket is közelről érint A magyar történelem eléggé illusztrálta, mit jelent az, ha Erdélyben valakit a felelőtlen tö­megek gyűlölnek s a gyűlölet kitöltésére lehető­ség van. Amikor a romániai zsidóellenes irány­zatnak meg kell Indokolnia a zsidók elleni kí­méletlen magatartását, sok leleményességre nincs szüksége, ezt a megokolást máskor és másutt már százszor megfogalmazták, C9ak le kell másolni: a háború alatti nagy és gyors meg­gazdagodás, a kereskedelem, a bankok és a sajtó kisajátítása, a tudományos pályák elözönlése, a nagy nyomor mellett a jólét tobzódásig való £i- togtatása. Tagadhatatlan, hogy a zsidóság egy része, de csak jóval a kisebb része, valóban előljárt a va­gyon és hatalom utáni féktelen törekvésben és a munkanélküli tőkés pénzszerzésben s ezzel sokszor irigységet és ellenszenvet keltett maga ellen. Viszont azt sem szabad elfelejteni — és ezt mi kárpátalajiak tudjuk a legjobban — hogy a zsidó tömegek szegények, sőt koldus-szegé­nyek és ugyancsak arcuk verejtékével keresik nagyon sovány kenyerüket, Románia, amely a demokrácia jegyében szü­letett meg, a világháború után hozzácsatolt or­szágrészek átvétele fejében kötelezvényt irt alá, amelyben ünnepélyesen biztosította a neki jut­tatott nemzetkisebbségek emberi, állampolgári, kulturális és gazdasági jogainak tiszteletben tar­tását. Tehát a magyar és zsidó kisebbségekét is. Románia hatalmas megnagyobbodását a volt nagyantantnaik, még pedig elsősorban Francia- országnak köszönheti, amelyet most Románia annak a mórnak kezd tekinteni, akinek tudva­lévőén az a sorsa, hogy kötelességének teljesí­tése után elmehet. A Franciaország által nagy- gyá tett Románia most egyszerre Hitler kom­mandójára kezd hallgatni és lépkedni. Hogy Franciaország meg Anglia a jótett visszafizeté­sének ezt a módját elfogadhatónak tartják-e, vagy sem, ez az ő dolguk. Számunkra a magunk kis körében ezzel kapcsolatban egyelőre egy do­log feltűnő: az itteni magyarnyelvű kormány­lapoknak a romániai zsidóvonatkozásu esemé­nyekkel szembeni magatartása, amelyből feltű­nően, sőt bántóan kilóg a lóláb, amikor például az egyik ilyen orgánum első oldalon közölt cikk­sorozatának ez a címe: „Romániában minden csendes!" Ezetknek a lapoknak a szerkesztői verejtékez­nek és kínlódva kínlódnak, hogy a fellobbant romániai antiszemitizmust, amelyet maguk a leg­illetékesebb román tényezők sem nagyon tagad­nék le, s amelyet maga az államvezetés irányit, szinte számításba sem jöhető „csekélység“-nek, a zsidóságra nézve ártatlan „kisérlet‘‘-nek, affé­le bérűn yhimlőneik tüntessenek fel, amely miatt fölösleges nyugtalankodni, mert a zsidókra néz­ve minden komolyabb következmény nélkül fog elmúlni. „Romániában minden csendes", „Romá­niában nem min dér ki antiszemita" — Írják ezek a lapok és arra kérik a közönséget, hogy „óva­tosan fogadja” a romániai antiszemita vészthire- ket. Mi emlékezünk arra, hogy ugyanezek a lapok lázas igyekezettel állandóan félreverbék a ha­rangokat és Európa lelkiismerete után kiabáltak, az Emberi Jogok Ligájához memorandumoztak, amikor Magyarországon egy-egy megkótyagoso- dott diákcsoport zsidót szidott, vagy egy-két cstdót megvert Ezekhez a komolytalan él a magyarságra oly kóros kilengéseikhez a hivata­los Magyarországnak, a magyar államélet veze­tésének és kormányzatának a legkisebb köze sem volt, sőt a kormányzat gátat vetett a moz­galmak terjedésének. Ugyanezek a kormány­„Megjöttek az egerszegíek" — futott szét a hír Berencsen, amikor a hosszú kocsisor élén húsz év múltán visszajött a módos Lőrincz Mihály gazda családjával. Az „egerszegi" melléknevet azért kapta, mert ..benősült" Egerszegre. Becsületességével, józan észjárásával rövidesen kivívta uj ott­hona megbecsülését. Azonban amint lassan jöttek a gyerekek, felcseperedett legidősebb fia, Lajos, leánya, Vilma, addig regélt a be- rencsi „Kopasz" szépségeiről, az „Árkusz- dülő" rejtelmeiről, mig mindnyájukon elha­talmasodott a vágy. így költözött vissza Berencsre. Valamelyik szekér ingóságaira a szép, fiatalos „mányika" ügyelt, az egerszegi nagymama. Szívesen jött az ismeretlenbe, mert ő mindenütt boldog volt, ahol szeretett unokáit gondozhatta. Nyitra mentén a déli magyarság „hegy­aljaiakénak nevezi az északi hegyek közé szorult testvéreit. Ezek közé sorolták a be- rencsiek az egerszegieket is. Jellegzetes, fes­tői öltözetükben jártak a templomba. Meg is csodálták a berencsiek! A leány varko- csa végén „bokorba" kötött szal’agcsokor díszlett. Az asszonyok fején ott tündö'klött a gyöngyös vendégfüzős konty. Mily üde, milyen szép volt ebben még a mányika is. Nem is hiszem, hogy akadna olyan leány, akinek szépségét, báját százszázalé­kosan ne emelné á hegyaljai menyecskedisz. A háziszőttes ingujjak hímzése tarka, vál­tozatos színekben pompázott A színek olyan ízléssel voltak összeválogatva, hogy az szivet, szemet gyönyörködtetett. Néha rózsás vállkendő rojtja koszoruzta alakju­kat, máskor a kendő anyaga megegyezett a kötény anyagával, olyankor a patyolaton aprómintás írott himzés változataiban gyö­nyörködhetett a szemlélő. Szoknyájuk élénk színét finom, egyenletes, apró ráncok tom­pították. A szoknya anyaga azonban csak igen ritkán egyezett meg a szép, részekbe szabott, testhezálló, ezüst- és aranysikos ubbonnyal, pruszlikkal. Tündéri öltözetük­höz kiegészítőül, oldalvarrott, rámás, tarka hímzéssel díszített fekete kordován csizmát viseltek. Rövidesen hire Járt tulipános ládáik egyéb kincseinek is. Egy alkalommal én is meglátogattam őket. Amit akkor elém tere­gettek, az túlhaladta a népi munkákról al­kotott képzeletemet. Gyönyörű szép régi és újabb hímzések remekeit csodálhattam, kü­lönösen a háziszövésü ingeknél, az inguj­jon. Volt vagy ötven fajta. Mindeniknél más-más „metélés", így nevezték a csuk- lódisz széles hímzésének csipkehatásu kö­zepét. A fehéres áttörés a szürkés-sárga kendervásznon és a pamutos fehéren művé­szi hatású volt. Hát a metélés szélén alkal­mazott számtalan minta, a sugár, madár­szem, kamuka, barackmag, kigyóhát, fillé­reske, bejes, írásos, lakatos, aprógesztei, bo- do'ki kankó s még vagy száz másnevü, amely egy kis változatta], rendszerint a „vállhegy" tömörrajzu hímzését is szegé­lyezte. A vállhegy közepének hímzését is több név különböztette meg egymástól. Itt találtam várhegyet, halfarkasat, szárnyas­kát, csillagosat, rendkívüli csillagot, malom­kereket, rózsásat, hereleveleset, szíveset, medve- és macskanyomot, létrásat, ollócs- kát, metszőt, sűrűt, csipkét, kereszteset és még igen sok más mintát, ami e téren is pazar gazdagságról tanúskodik. Alul mes­terke, majd hajtás szegte be az ingujjat. A szegeshez a himzés uralkodó színében, vi­rító szőrszálból* kát ujjnyi széles „egerszegi támogató kárpátaljai magyarnyelvű lapok a ro­mániai zsidósággal kapcsolatos eseményekben ■és kormánytörekvésekben csak múló incidenst látnak s a magyarságai kapcsolatiban éveken át egyebet sem tettek, mint lesték a Magyaror­szágról való híreket s boldogok voltak, ha azok­ban sikerült antiszemitáskodást felfedezniük. Ezeknek a lapoknak nem a zsidók sorsa a fontos, bár legtöbbnyire zsidókezek Írják őket, ezeknek csak egyetlen céljuk van: Magyaror­szágot és a magyarságot befeketíteni a zsidó közvélemény előtt, a magyarságtól elidegeníteni a vele együttélő magyar anyanyelvű, magyar kultúrájú zsidóságot. A zsidó jajszótól hangos mostani napok teljesen megvilágítják ezt az uj­kötés"-sel dolgozták a „pudcon" vert Ja- pickás kacsafejü vagy más mintájú csipkét. Az egyik ládában voltak a ráncbaszedett, gondosan összehajtogatott, kötőkkel báb­alakra göngyölt szoknyák. Ilyen gondos kezelés mellett egyáltalán nem csodálkoz­tam, amikor a mányika az egyik virágos atlaszszoknyáról azt mondta, hogy abban még ő esküdött. Most unokája, Vilma vi­selte; olyan volt, mintha csak akkor varr­ták volna. Ki tudná leírni a csodás ubbo- nyo'kat, pruszlikokat, a magyarkákat, kacó- kat, a különféle szabású és diszü szőr, szö­vet, posztó és bársony kabátkákat. Igen eredetiek voltak a házivászonból készült ervák (kötény) is. Ezeknél a két szélt az említett kötéssel dolgozták össze, de az ingujjakkal ellentétben erős fehér szállal. Az ervák alját, valamint a kötés széleit szí­nes himzés diszitette. Az ágynemüek ládá­jából emelték ki a piros- meg a feketesávos párnákat, dunnákat és abroszokat. A leg­több még alig volt mosva. A család büszkesége mégis a fehér-piros­sal hímzett hatalmas ágytakaró volt. Há­romszék pamutvászonból készült. A szélek összevarrását, miként már az erváknál is láttam, nem rejtegették, ellenkezőleg, még kihangsúlyozta a széles kötéssel bedolgo­zott gyönyörű vertcsipke betét. Ennek két szélén egy-egy metéléssor, majd különféle fogas és bársonyos himzés futott végig. A díszítés zöme a terítő alján pompázott, ahol az áttörés eredeti elhelyezésű csoportjai, gyönyörű mintákat képeztek. A lepedő szé­lét széles, kacsafejü csipke diszitette. Nem kételkedtem, amikor említették, hogy egy évig is eltart, amíg ilyen lepedő elkészül. A hosszú, fehér, keskeny, kétszélü halottas- lepedőn még a gyertyacseppek nyomát is felfedeztem. A férfiak ruhadarabjaival gyorsan vé­geztem. Ezekből már keveset őrzött meg a mányika. Megvolt még a betyárgatya, a bőujju, metéléssel díszített ing, az ezüst- pitykés mellény, meg egy molyette ködmön- szür. A rózsásarcu asszony kegyelettel si­mogatta végig minden egyes darabját. Nem is csoda, elhalt ura ifjúkori ünneplő ruha­darabjai voltak azok. * Felkerestem a szépségek birodalmát, el­megyek Egerszegre, — fogadtam meg ün­nepélyesen akkor. Mivel magam is ghyme- si, tehát „hegyaljai" vagyok, a testvériség előjogán. Nálunk, sajnos, nem virít úgy a színskála. Csupán a gyászos „maróthi kék", a „lila" és a „feketeszőr" az uralkodó. A minták változata azonban annál nagyobb. Tervemet csak az ősz folyamán válthat­tam valóra. Vasárnap volt, midőn megér­keztem Egerszegre. Az ünnepi csendet, úgy éreztem, az ég derűje árasztja a falura. A rendezett uccák, csinos tiszta házak, he­lyenként faragott kapuk, tágas udvarok, illatozó virágos kertek varázsa alatt alig vettem észre, mily üres az ucca, vasárnapi ebéd idején. A csendet a vecsernyére hivó harang csengő hangja zavarta meg. Két gyermek szaladt át az utón és a távolból egy csoport leány közeledett. Mi az? Búcsú van a faluban? Figyeltem a közeledő leá­nyokra, mert szélesfodru, kacabajkás, fura öltözetük azonnal elárulta az idegent. Ta- polcsány-vidékiek lesznek, gondoltam és kirándultak kicsit magyar falut látni. De a leányok közeledtek és — magyarul beszél­tek,! Tévedtem? De hisz az leheteden! Biz­ton a városba szakadt lánykák, kiket a nyitraí nagyságok viseleté meg szédített és ságirói szerepet. A romániai zsidóság most tragikussá fordult helyzetét, mi magyarok teljes részvéttel figyel jóik. Annál is inkább együttérzéssel állunk- mel­lettük, mert ezt két egyformán nyomós ok váltj? ki belőlünk: egyrészt a ikis magyar nemzet tag­jai vagyunk s igy a gyengék és üldözöttek irárr minidig rokonszenvet érzünk, másrészt az erdé­lyi zsidóság legjobbjai nagy számiban egyek « magyarsággal és ismerjük az élet iskoláját, ? történelmet s annak alapján az odaátiak lelki­világát, aminek folytán minden okunk megvár attól is remegni, hogy a zsidók után majd ar ottani magyar kisebbségre is hasonló megpróbál­tatások várnak. ilyen ünneplőt tukmált a fiatal, tapasztalai* lan teremtésekre. Közben a templom elé ér­tem. Itt láttam csak, hogy minden leány, minden, asszony igy volt öltözve! Csak hosszas szemlélődés után fedeztem fel a menyecskék fején a Berencsről ismert szép kontyot, majd a patyolatfehér, likacsos hím-! zésü bécsi, négytojásos, lóherés és taligás mintájú kötényeket. Azonban a himes ing­ujj, a síkos aranycsipkés pruszlik meg a szép vállkendők helyén már ott éktelenke­dett a szélesfodru, kacabajka-szerü ruhái darab. A férfiak büszke, gyöngyösbokrétás, lé­vai öltözetét sem láttam egyen sem. Pedigi hogy feltűnt az ottan! A legszebb a legün-í nepeltebb volt, annak akadt a legtöbb bá- mulója! Gyári holmit, hosszú pantalót és vásári inget viselt már az egerszegi legény. Pedig hajdan épp az volt az érdeme, hogy nem szívesen viselte a „boltit". Kedveszegetten, csalódottan tértem be egy házba. Még találtam ugyan több mú­zeumba való darabot, de családonként nem oly nagy számmal, mint pár évvel ezelőtPa berencsi „egerszegiéknél". Megmutatták a régi bársony gyöngyöspártát, a szalagos újabbat, a lapát alakra összehajtotta^ a bokrozót, amelyre 60 röf szalag is kellett. Hogy sokba került? De hisz egy ily pártát vagy bokrozót mindig odakölcsönözték a tehetősebbek. Mi késztette tehát a község: lakóit, hogy elvessék, apránként elhagyo- gassák kincseiket? Ki tántorította el a né­pet az igaz útról, amely pedig a legalkal­masabb a nemzeti értékek megőrzésére?, Kit terhel a felelősség a jobb sorsra érdé-* mes nép eltévelyedéséért? Önkéntelenül is Kalotaszeggel állítottam arányba, talán nem is véletlenül. A szövés, több iz, öltés, szin és megegyező minta van a két „szög" magyar népének művészeté­ben. Hogy lehet az, hogy eddig csak a ka­lotaszegi ébredt kincsei tudatára? Nézzük csak meg Kalotaszeget. Több község együtt talán zártabb, védettebb szögben, az lehet­séges. Népe mégis megfordul mindenfelé. Ha valamely okból visszatér, akkor sem boldogtalan, mert tudja, hogy a tülekedő élet ott künn nagyobb lehetőségei mellett is sivárabb, színtelenebb. A tapasztalat, a szerzett ismeret csak óvatosabb és körülte­kintőbb embereket edzett, de semmiképp sem olyanokat, akik bármily divatos hol­miért megvessék régi viseletűket. Amint hazatérnek, előveszik jól bevált, tartós nép-, viseletűket, művelik földjeiket és díszítik a portát, épp úgy, mint azelőtt. Beolvadni, utánozni sohasem iparkodnak, mert érzik, hogy öntudatos életük különb, hogy fe­lette állanak mindennek, ami sablonos. Okosságuk s talán magyaros büszkeségük is megóvja őket az ily eltévelyedéstől. Igen jól tudják, mit jelent helyi és magyar vi-. szonylatban is népviseletük, amely szerves része népművészetüknek. Ez az észszerű tu­datosság az oka, hogy náluk nem is gond a népviselet megőrzése, vagy a népművé­szet fenntartása. Apraja-nagyja szívósan ragaszkodik hozzá, A múltban, de ma is többször szorgalmas női kezek munkája, ke­resete segíti ki a kalotaszegi gazdát napi gondjaiból. Nem fejtegetem tovább, a példa világos. Eszembe jutott még néhai Kuna Pál zsérei plébános fenkölt. beszéde, amelyet híveihez intézett: „Az a nép, amely elhagyja visele­tét. elhagyja Istenét, hitét, erkölcsét". Kuna Pál vicsápapáti születésű volt, ott Is tcmeN ték d. Nyitraegerszeg szomszédságában... tfyUmgmMp és Hdúéme# A pusztuló nyitraegerszegi népviselet nyomában Irta: Féja Tiborné

Next

/
Oldalképek
Tartalom