Prágai Magyar Hirlap, 1937. november (16. évfolyam, 250-273 / 4396-4419. szám)
1937-11-21 / 266. (4412.) szám
rPRX<MAWfcAR-HIRMP 1937 november 21, vasárnap. AZ ELV (:fc) A szovjet nemzetiségi politikájáról közölt cikkünkkel kapcsolatban valaki, kinek nyilván jobban fekszik a szivén az úgynevezett, bolsevik? reputáció, mint a népkisebbségek sorsa, arra figyelmeztet, hogy lehet rokonszenves vagy ellenszenves nekünk a nemzetköziség, de azért ne feledkezzünk meg arról, hogy a szovjet nem tűrheti az olyanfajta nacionalizmusok terjedését, amelyek újabban, a mi adataink tanúsága szerint — a szovjetszövetséghez tartozó nemzetiségi államokban felütötték a fejüket, A szovjet biztositotta a nemzetek önrendelkezését saját határain belül, de nem tűrheti, hogy ezen az alapon torpedózzák meg az elvet, amire az egész szovjetreudszer felépül. S ugyancsak a levélíró mondja, hogy „végre is természetes, hogy a szovjet ilyen radikálisan számol le az elvi ellenségeivel, kiket keblén melengetett." E beállítás szerint az egyes szovjetállamokban kifejlődött a nacionalizmus, ami veszélyeztetni kezdte a szovjet ideológiai alapjait s ezért „természetesen" oda kellett csapni. Nem szólva most arról, hogy e beállítás hamis, mert nem a nacionalizmus, mint világnézet, hanem az egyes népkisebbségek nemzeti önállósodása ellen lépett föl a szovjet az orosz centralizmus nevében, hatalmi rendszerének alapjait látva megtámadni, pontosan úgy, ahogyan a cárizmus is elfojtott minden, nemzeti megmozdulást, ami neki kellemetlen volt s hagyott virágozni olyan folklorisztikus különcségeket, j mik a nép kedélyét megnyugtatták s nem zavarták a ; fiatalom köreit — bennünket most az a megállapítás érdekel, hogy „végre is természetes, hogy elvi ellenségeivel leszámol" a szovjet. Noshát a mi szemünkben nem is olyan nagyon természetes, legalábbis, ami a leszámolás módját illeti s azt hisszük, nem lenne természetes a kommunisták szemében sem, hogyha az eset — tegyük föl — Németországban esnék meg. De maradjunk csak az elvi ellenségeknél, kiknek, mert nacionalisták voltak, jóllehet a szovjet-hatalom legmagasabb hivatalaiban, pusztulniok kellett egy rendszer kezétől, amely — mint a szovjet lelkes hívei hirdetik — egyedül biztosítja a nemzeti kisebbségek szabad és önálló fejlődését — noshát tegyük föl, hogy ezek a nacionalisták „természetesen" elbuktak az elvi harcban. Jó, dohát Trockij és társai ta'án mégsem voltak elvi ellenségek. Az elv, mondják ájía- tosan, az elv dönti el, hogy ki yol áll: a barátok vagy ellenségek oldalán. Dehát mi az elv, hol van az elv? Nem mintha mentséget találnánk az „elv nevében" alkalmazott erőszakra, de mert ők hörgik még most is, eszelősen és vádaskodva, mert önmaguknak sem merik bevallani, hogy itt már régen nincs szó semmiféle elvről és rendszerről és világnézetről, itt egészen egyszerűen csak egy emberről s annak az egy embernek ázsiai deszpotizmusáról van szó. Elv? Nézzük mit mond a történelem. 1917 augusztusában, amikor a bolseviki párt megindította a rohamot a hatalomért, huszonegy tagból álló központi bizottságot alakítottak. Ez a huszonegy ember képviselte az elvet a kezdet kezdetén. Közülük hét azóta meghalt, hatot kiebrudaltak már korábban a politikából, maradt nyolc —- ezek közül Zinovjev, Kamenev, Bucharin, Rikov, Szokolnikov, Szmilga és Trockij bitóra, börtönbe vagy száműzetésbe kerültek. Egyetlen egy áll az élen: Sztálin. A hatalom átvétele után, 1915 márciusában tizenöt tagból álló központi bizottságot választottak, kik most már az elv nevében az uj államot be fogják rendezni. Hat ezek közül meghalt, kettő kivált a politikából, maradt hét. Ezek közül Trockij, Szmilga, Zinovjev, Sdámidt, Bucharin és Szokolnikov bitóra, börtönbe és száműzetésbe kerültek. Egyetlen egy áll az élen: Sztálin. Egy évvel később az 1919-es pártkongresszus tizenkilenc tagból álló központi bizottságot választott. Ezek közül három meghalt, bárom visszavonult a politikától, tizenhárom közül tizenegy: Zinovjev, Kamenev, Trockij, Radek, Jevdo- kinov, Bjelobjerodov, Szerebrjakov, Rakovszki, Szmilga, Tomszki és Bucharin bitóra, börtönbe és száműzetésbe kerültek, maradt kettő: Sztálin és hű | csatlósa, Kalinin. S hát igen, az elv ... A hatalom át- jj vétele után a bolseviki párt külön bizottságot alakított, mely a pártprogramot megszabja, tehát mintegy az elv legszűkebb testőrsége lett volna. Ezek heten voltak, közülük Lenin meghalt, Trockij, Zinovjev, Szmirnov, Szokolnikov, Bucharin bitóra, börtönbe és száműzetésbe kerültek — egyedül Sztálin maradt. Lenin halála után a párt megalakította a hét tagból álló nevezetes Politbürot, amelynek Lenin örökségét kellett védelmezni és szolgálni, ezek közül ha*: Zinovjev, Kamenev, Trockij, Bucharin, Rikov és Tomszki bitóra, börtönbe és száműzetésbe kerültek — maradt egyedül Sztálin. Kell itt még, lehet itt még hosszas vitákat folytatni elvekről s világnézetről, nem világitja-e át tökéleseten ezt a primitíven szőtt világnézeti legendát egy egyszerű számtani művelet? A különböző nemzetiségi államokban vezérkedő nacionalistákat leölette, elkergette cis becsukatta Sztálin, mert nacionalisták voltak, tcíiát a bolseviki világnézet ellenségei. Jó, dehát akkor miért juttatott hasonló sorsot Lenin egész vezérkarának s hogyan lehetséges az, hogy az elv minden harcból úgy került ki diadalmasan, hogy mindig Sztálin volt a győztes. Ezt a kis történelmi ismédőórát ugylátszik elfelejtették megtartani a bolsik s azért nem tűnt még föl nekik, hogy ez a harcias és engesztelhetetlen elv egyetlen egy ember termetére van szabva s nem a világ dolgozó tömegeire. xx Az északi sarkon boldog lenne, ha olyan télben volna csak része, mint a mienk itt. Mi természetesen panaözkodúnk, ha a tél olyan időjárást mutat, mint a mostani. Az eszkimóknak sem ■lenne elegendő a téli cipő és a meleg hócipő, amelyeket Bafa most összes raktáraiban árusít, mert ezeket a középeurópai időjáráshoz mérten állítják elő. ? hogy ezek tökéletesen vannak elkészítve és hogy a lábakat a Regtől védik, ezt mindenki tudja, aki Bafa télicipőit hordja, írta: Neubauer Pál ,,r\Ki latogatasoKat tesz s rövid látogatásokat, azt áldja meg az Isten." Ki ne örülne látogatásoknak? Vasárnap délre mondta be magát a kedves család: a papa, a mama és a kisfiú. „Filiusomat is magammal hozom", irta szűzies rajongással a minden emberismeretet nélkülöző és a szives invitálást túlbecsülő papa, aki még nem látott nagybefolyásu irodák ajtaján egy cédulát a következő fölirással: „A szives marasztalást pedig ne tessék komolyan venni." Szóval a filiussal jöttek, aki tízéves. Enyhítő körülmény: Oroszországból jöttek, ahol a papa hét évig dolgozott mint mérnök s igy biztosra vettük, hogy végre valahára tárgyilagos képet kapunk a „Szfinx birodalmáról", amely ma Európa képzeletét izgatja. Shaw egy betiit sem irt orosz útjáról, Gide elvetette, Céline anatémával sújtotta, mások agyondicsérték. Majd az egyszerű. német mérnök, aki nem nagyit, nem túloz, nem fanatikus se jobbra, se balra. A család tudta, mivel tartozik a meghívásért. Beidegződött egy sablonra: ők orosz menekültek Sztálin poklából, nekik regélni kell; ők ujszerüek, hátborzongatók, elmondják az elmaradt Európának, hogy a Szovjet kiforgatta a világot a maga sarkaiból. Három hatalmas képesalbumot hoztak magukkal s óvatosan egy asztalkára helyezték: ez a belépőjegy a polgári családok lakásaiba, ahol jó ebédre van kilátás. Ebéd alatt nem kérdezte őket senki, ez a bontonhoz tartozik: vendégek, hadd érezzék magukat jól. Főleg azonban, hadd lakjanak jól. Erre nagy szükség lehetett, mert «— a filiusról nem is szólva — a három személy hat helyett evett. Kannibálok étvágyára emlékeztető túlzással vetette rá magát a paterfamilias a libacombra, minekutána két melldarabot előzőleg elfogyasztott. Van-e Oroszországban libacomb? -— kérdeztem tőle. A mérnök ijedten húzta maga felé a tányérját, mert félreértett s csak később mormogta, a foga közt egy hatalmas falattal, mint Kinizsi ■ Pál a törökkel: hogy a liba ára 120 rubel, viszont a havi fizetés 2—300. Dollár? — kérdeztem európai közgazdasági logikával. Nem: havi 300 rubel. A gyerek közbeszólt, mintha a papa presztízsét féltette volna s elmondta, hogy Sztálin fiával egy iskolapadban ült. Úgy vágta ki ezt a rezet, mint a régi világban az „elmaradt" ember azzal feszitett, hogy gróf Ipszilanti ma kezet fogott vele. így kezdődött s igy folytatódott. Feketénél már a legvadabb ellentmondások tengerén hajóztam. Izzó lelkesedés és ugyanolyan gyűlölet kavarta e tenger hullámait. Csupa uj iskola, újszerű, a gyerek pszihológiájára beállított tanrend, kollektivum, ameddig a szem ellát, — nem is embereknek, félisteneknek nevelik ott a gyerekeket, mesélte a mama s a logika teljes hiánya folytán, de talán emésztési láz következtében a másik végletbe átcsapva elmondta, hogy a szegény gyereknek nincs tízóraija, viszont a gazdagnak meg van tiltva, hogy a magáét megosz- sza vele, mert... mert ez sértené a szociális gondolkozást. A szegény gyerek az anyja halinacsizmájában hajózik az iskolába, ha az anya otthon marad, mert ha nem marad otthon, a gyerek nem mehet iskolába, nem lévén saját halinacsizmája. Ettől s hasonló csekélységektől eltekintve — amelyek, mint a jövőbeli nagy célt szolgáló áldozatok könnyen elhanyagolható csekélységek — vannak ott is tizenkétszobás és pazarul berendezett lakások, francia borok, nagyszerű vendéglők, szóval polgári, tehát romlott fényűzés. Az albumok kissé fakult fölvételei is ezt bizonyították. A német mérnök fekete után kissé magáhoztért és nagyszabású beszédbe fogott az uj orosz ipar fejlődéséről. Idegen- vezető módjára tartotta meg ezt az előadást, de élénk felesége, aki a forradalmár tűzben égő szemével nézett minket (mindenki gyanús, aki él!), azzal szakította félbe, hogy ne beszéljen hangosan, könnyen meghallhatják a szomszédok. Pedig nincsenek szomszédaink s ha lennének — az egész negyedben csöndes emberek laknak, ki-ki a maga villájában. Pszihózis, gondoltuk megértőén és kissé elmaradt jóizléssel kisegítettük a forradalmárnőt kényelmetlen helyzetéből. Az albumokat pontosan végigszemléltük, megértettük, hogy nem nyertünk tárgyilagos képet az „orosz Szfinx birodalmáról", rezignáltunk s remélni mertük, hogy ütött a búcsú órája. A látogatók másként gondolkoztak: maradtak. Lehet, hogy eltökélten nálunk elköltendő uzsonnára és vacsorára készültek. Legalább ezt bizonyította az a makacs elszántság, amellyel „mulattatni" óhajtottak minket. Oroszország: téma változatokkal. Nem vették észre, hogy tizedszer a témánál tartanak, mert nem jutott eszükbe változat. Nem vették észre, hogy a háziasz- szony érdeklődő mosolya egy báb mosolyává fagyott. Nem vették észre, hocy a házigazda eltűnt s csak félóra múlva került elő, az alvástól pirospozsgás arccal, csodálkozva, hogy a látogatók még mindig itt vannak. Nem vették észre, hogy a háziasszony s jómagam is igy cselekedtünk, bármennyire is ügyeltünk a jólneveltség szabályaira. Nem vettek észre semmit. Az orosz steppékről jöttek, oroszosán kellett viselkedniök, nehogy síilushiba essék. Az ebéd ideje már-már úgy festett, mintha a múlt századból meredne felénk. Hat óra volt s az „oroszok" nem mozdultak. A filius elmondta, hogy Sztálin fia olyan egyszerű, mint a többi fiú. Az uj orosz ipari fejlődésről már kívülről tudtam, hogy ilyen még nem volt, viszont hogy ez lesz a legnagyobb bukás. Mint a rossz s önmagába szerelmes zeneszerző, aki nem törődik a közönséggel s ezért nem érti, miért nem törődik vele a közönség: újból kezdték, nem tudtak betelni vele. Oroszországból jöttek, az uj világból, meg kellett nevelni az elmaradt polgárokat. A mérnök egy protekciós levél megírására kért meg engem. Ez már háromszor történt. Hatkor fennhangon kijelentettem, hogy még ma megírom ezt és azt a sok levelet, amely több haladékot nem tűr. Nem hatott. Fölálltam. Ők ülve maradtak. A forradalmárnő az uj orosz iskoladalokról beszélt és kappanhangon énekelni kezdett. A gyerek fölfedezte a rádiót, beállította Moszkvát és fortisszimós gőggel igazolta az uj nevelés hajtásait. Félhétkor a forradalmárnő suttogva fuvolázta, hogy itt lenne a távozás ideje, de amikor senki sem mondott ellent, egyetlen jólirányzott pillantással leintette német férjét, aki már-már alkalmazkodott volna európai szokásokhoz. Hét órakor harciasán kijelentettem, hogy színházba kell mennem, a házbeliek pedig erejük roncsaival bevallották, hogy hangversenyjegyük van. Erre a látogatók fölálltak. Sohasem tudtam, hogy az asztaltól az ajtóig vezető ut milyen végtelen. A lépéseket kis mozdulatokra osztották be. Félnyolckor mégis az ajtónál voltunk. Erre a forradalmárnőnek remek ötlete támadt: úgyis együtt megyünk, induljunk együtt. Nem volt választás. Félórás utat tettünk velük a villamoson. Velünk szálltak le. Nekem sikerült elbúcsúznom. Tíz óra tájt érkeztem vissza a lakásba. A háziak 11 órakor érkeztek vissza autón, holt- fáradtan: a látogatók velük mentek színházba, persze a házigazda pénzén. Másnap délelőtt a mérnök fölhívta a lakást. Menekültem, hogy. ne legyek tanúja ennek a beszélgetésnek, amely- a biztos viszontlátást jelentette. Csak még annyit hallottam, hogy a házigazda dühtől remegő, de elfojtott hangon rebegi a kagylóba: —- Téves kapcsolás! — DOBRA KERÜL A NAGYBICCSEI THUR- Zó-VÁR. Zsolnáról jelentik: A nagybiccsei járásbíróság március 15-re árverést irt ki a történelmi nevezetességű nagybiccsei várra. A várkastély, amely Európa egyik legszebb reneszánsz épülete, annakidején gróf Thurzó György magyar nádor hajléka volt. Az épületet- a mai formájában maga a nádor építtette. A vár tulajdonosa jelenleg a Popper-Podhragv család, amelynek birtokára bírósági vagyongondnokságot rendeltek el és éppen a vár eladásából befolyó összeggel kívánják a Popper-Podhragy-birtokot szanálni. n d i n w rA,>i0 II li | 1J 11 Elárusító helyeink: il 1 t# BRATISLAVA: Rádió Quastler ... Frei-stadt áruház Techno-Freistadt Radioelektra Vadászsor 12 HI I felyi K O S I C E : Rádió Littmann ! l»lliilllliii NŐVÉ ZANKYí S.°ZóbefZeSI Ml \l lliiiDUNAJSKA STREDA: Pollák Hugó I liBS 6fÉfes|PfÍÍ|iS PARKAN: Starkbauer Edmund 881LJIL LUCENECs Blau Adolf és Fia MBarnZ v O l e ií: Línder József BANSKA BYSTRICA: Hudoba János TORNAL’A: Brünn Ernő P O P R A D: Kovács Gyula MM az 5 világrészt £« 'U közvetítő llBCgy U t H O R O D: „Antena“ Benedikt HÚST: Hermann Rosenbaum szuperhet készülék ziuna : Ing. M. Auerbach Díjtalan bemutatás Kényelmes részletfizetés SEBES! ERNŐ: GALÉRIA IRODALOMTÖRTÉNET SZONETTEKBEN ADY ENDRE. OSVÁT ERNŐ. Csak egyszer láttam volna kínzótt testét, Mint milliárdnyi lepke, körülrajzott Szomorú szeme látnoki csodáit, A Szó, mely méz és méreg is tud lenni. Hallgattam volna füttyét is sokáig, Néked a Szó: a Minden és a Semmi — Mit magányából csaltak ki az esték. Olyan lehetett. Mégis milyen pajzsók. Vagy borgőzben, hol úszott pár barátja, Vérteztek ennyi szócsatán keresztül? Hogy ittam volna gyöngyös, szűz Igéit, A kisértés is mind lepattant rólad Mik szebb Jövendő szent hitét Ígérik, És titkod nyitjáról nincs, aki szólhat, Mert uj vizeknek Ararátját látta. Mély, beszédes közönyöd meg se rezdüL De fájt Néki a Vér és arany piszka, Aszkéta, te, aki a Szónak áldoz Hát menekült a halhatatlan, tiszta E pogány korban, ahol sok a táltos, Nagy egekbe — és árván hagyott minket: Hogy csönded nő, oly gazdátlan a szentély! Kik sose láttuk, « végtelenre várva, De hallgatva is, mégis csak üzentél Csak Őrá esküszünk, a Prófétára, S most sejtem titkod: Te a Szót legyőzted! Ki bűnök tengeréből partra intett És ez a tetted mindennél több!! Hőstett!!!
