Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)
1937-09-26 / 221. (4367.) szám
408 — A UuHcui &U& csUs*náia Irta: ÁKOSFYNÉ EÖTVÖS IRÉN Egyszer volt. hol nem volt s vígan élt, inig meg nem holt, valahol egy ördöngős csizmadiamester. Igen ügyes, fortélyos ember hírében állott, szorgalom dolgában is felvette a versenyt akármilyen hires dikics- f Olgáiéval. Ott lógott cifra rúdon dolgos keze munkája: a sok gyönyörűséges rámás csizma, a műhely végében s bizony a felséges király is lerúgta volna lábáról menten a pillangós bécsi cipellőt, ha megpillantotta volna őket. Eljött a P ál-napi vásár. Havas tél dereka volt s ilyenkor kelendőbb a lábbeli, mint máskor, sátort vert (hát a mi emberünk is. Csikós ponyva alatt sorakozott karma- Kslnverestől sárga szattyánbőrig a tömérdek dali csizma. Úgy tündöklőit, ragyogott valamennyi, mintha csillogó napsugárral kenték-fenték volna villogóra kényes szárukat. Némelyiken fényes aranyrózsa rezgeti, vagy csipkés, tarajos rézsarkantyu pengett, de egy zsinórral cifrázott, tulipánnal varrott volt a legeslegszebb. S még hozzá az a jeles tulajdonsága is megvolt a drága portékának, hogyha hamis ember húzta a lábára, az ugyan megjárta vele, mert úgy szorongatta, hogy a pokol minden kinját elszenvedte benne a gonosz. Hiszen, ha tudott volna erről bárki is, •vajmi kevesen tiporták volna a földet a tarka sátor előtt. Csakhogy nem sejtette ám senki emberfia. Még a nagybajuszai biró sem, aki igen vágyakozó szemmel nézte, pislogta a rúdon parádézó hármaink ás csizmát. Hát ki volt az teremtettézve, annyi szent s olyan muzsikás sarkantyú zengett a sarkán. hogy öröm volt benne lépést szapora zni. Meg is vette a falusi biró csengő pénzen s még ahelyt a lábára parancsolta. Bár inkább messze kerülte volna, mint ördög a gyertyát, lévén*1 nagyon hamis ember őke- gyekne. De hát elindult benne hetykén, módosán, túróhoz illően. Még a mellét is kidüllesztette szertelen gőgjében, mint a pávagalamb. De nem sokáig. Alig egy pár lépés után ugyancsak elsavanyodott dölyfös ábrázatja, mert szörnyen szorította, csavarta, égette a talpát a remekbeszabott szépséges lábbeli. — Tyü! — nyüzsgött a biró. mint tormán a féreg, úgy megszorongatta, kínozta a kéreg ... A 'sarkantyú meg egyre azt muzsikálta a fülébe: Ugv sanyargatlak én téged, Ahogy te a szegény népet! Cin-cinrcin. Több se kellett, a sok vásáron csellengő, szájtáti népségnek, amint ezt meghallották, mentek nagy kacagva a bíró után. He.j, restelte a koma a dolgot, hogy az ostoba, nyelves sarkantyú igy kizengi-pengi országnak-világnak csúf, gonosz hibáját. Már csak lábujjhegyen mert benne billegni az árva, hátha úgy nem zengene olyan hangosan. Nem ért az semmit, mondta tovább a magáét. Még jó szerencse, (hogy fagyos tél volt, különben a rigó is utánafujta volna, hogy — tillió, billió, jaj de huncut a biró! Pedig nem volt az már se holt, se eleven a pokolbéli kíntól. Nagy keservesen ki sánták ált a város végére, gondolta, ott majd lehozza lábáról az ördöngős csizmát. Nekiveselkedett hát iszonyú méreggel, de bizony az meg se moccant, hiába rángatta. Majd "a csillagos bicskával próbálta lehasogatni s — Uram segélj! — az acél sem fogta. Mit volt mit tenni, tovább ikeomergett benne szegény feje s amint megindult nagy botorkálva, rákezdi ám megint a sarkantyú: Ha mit csaltál, visszaadod, A csizmádat MiUzhatod.1 Cin-cin-ciiL Nosza, megürült a bíró. Nem bánt ő már semmit. Tornácos kőfoázát, garmada búzáját szívesen odaadta volna annak a jótét- léleknek, aki sarkantyúval ékes, tulipánnal himes csizmájától még egyszer megszabadítja. Vissza is juttatott, amint hazaért, minden hamis utón került jószágot a gazdájának s abban a minutábao lesiklott lálbáról a fortélyos lábbeli. S hamisságért jó bírónkat senki meg nem szidta, attól kezdve, hogy megtanította iuó- resre a csizma«
