Prágai Magyar Hirlap, 1937. szeptember (16. évfolyam, 199-223 / 4345-4369. szám)
1937-09-19 / 215. (4361.) szám
— 400 — Sanyi békésen aludt az ágyában. Mellette a széken hevert ledobált ruhája, harisnyája, kalapja. Rendetlen gyerek ez a Sanyi, nem sokat' törődik a holmijával. A ruháit is milyen gyorsan elnyüvi és a mamája kénytelen gyakran újat venni, hogy a fia tisztességében járjon az emberek közé. Sanyi mamája most is halkan bejött, az uj ruhát oda- készitette a székre, hogy Sanyi holnap abba öltözzék. Az őre»-, kopott ruha csöndesen hevert a karosszéken és .ha Sanyi mamája értett volna a ruhák nyelvén, a következő beszédet hallotta volna, amit az elnyűtt kabát Sanyihoz intézett, de amint tudjak, a gyerek az igazak álmát aludta és igy semmit sem hallott az egészből. — Hej, Sanyi, Sanyi, de hamar megfogsz feledkezni rólam! Pedig milyen jó barátok voltunk! Nem telt el nap, hogy együtt ne lettünk volna. Mindenhová elkísértelek. Rajtad voltam. Sanyikéin, sokszor megvédelmeztelek széltől, esőtől, nagyon meghűltél volna, ha én nem borulok a váltadra. Mikor elestél, az én oldalam szakadt ki, hogy te egy kis bőihorzsolással megosszad a dolgot. Óvtalak, vigyáztam rád .és te hamar el fogsz felejteni. — A nadrág igy dünnyügött: — A sok csúszkálástól az én ül epem lett fényes, sőt ki is szakadt, itt a bizonyság róla, ez a nagy folt, amit jó anyád varrt rám kétoldalt . . . Sajnos, idegen anyagból, még a színük is más, de én megadással viseltem mindkettőt, hiszen te miattad kellett hordanom őket. Fő, hogy jól szórakoztál. És bár kilyukasztottál, azért én szeretlek téged. — A könyökűm csupa rongy, — nyügdé- cselte tovább a kabát —, milyen sokáig tartott, míg- összeszoktunk! Először feszesen, ■mereven álltam a karodon, ió időbe telt, inig bozzásimultam a könyöködhöz, aztán már egész kényelmesen érezted magad bennem, végül is nekem kellett engednem: kiszakadtam, szétmentem. — Nekem is másforma alakom volt — sóhajtotta a sapka. Nem igy néztem én ám ki valamikor, hajdanában. Volt rajtam szép kalap, rajta hajóhorgony, diszes felirat! Hol van mindez már! Mind lekopott . . . Erre a sorsra jutottam. Nem szemrehányásképpen mondom, de emlékezhetsz rá, hányszor zuhogott rajtam az eső, mikor elfelejtettél ernyőt hozni. Most itt az uj sapkád, azt fogod viselni, rneg az uj ruhádat, minket kidobnak a rongyos-zsákba. Búcsúzunk tőled, Sanyi, tarts meg minket jó emlókeze1 r t a: MIKES MARGIT teuben. Te meg. uj ruha, ne büszkélkedj annyira, rád is ez a sors vár! Megállj csak, légy oly öreg és elviselt, mint mi, akkor te veled is ez történik, ami velünk: kidobnak . . . Pedig nem is vagyunk öregek, talán föl lehetne még minket is használni valamire, ugy-e, kabát? Mint mondottam, Sanyi mamája nem hallott ezekből a búcsúszavakból semmit, mégis két. kezébe fogta a ruhadarabokat, maga elé tartotta, gondosan átvizsgálta mindegyiket, a fejét csóválta, aztán valami az eszébe jutott. Nem fogja ezeket mégsem eldobni, talán valamire még jók lesznek, óh, arra egészen biztosan jók! Mit gondoltok, mire szánta az ócska ruhákat Sanyi mamája? Ne is törjétek rajta a fejeteket, úgyse találjátok ki, majd én elmondom. Mikor másnap Sanyi fölkelt, nagyon megörült az uj ruhának. Gyorsan felöltözött, sokáig nézegette magát a tükörben, aztán kiment a kertbe. Há.t, Urannfiat A kert végében egy furcsa valamit látott. Két, kinyújtott karjával integetett feléje egy csúf maskara, a kabátja libegett a szélben, a sapka a fejébebuzva fityegett és a rongyos nadrágot is ugyancsak lengette a szellő. Meglepetve ismert bennük a saját kopott, levetett ruháira, melyek ott függtek egy karóra tűzve a keid végében. — Hát ez lett belőletek? — kalhotázott nagyfokát Sanyi — madárijesztő? Mert bizony azt csinált belőlük Sanyi mamája: madárijesztőt. Hogy tovább netor- ikoskodjanak a gyümölcsösben a madarak: verebek, seregélyek, rigók. És a szegény, kopott ruha nagyon örült ennek, hogy valamire rnóg fölhasználják és nem kerül a rongyos-zsákba. Büszkén viselte uj hivatalát és fájt neki, hogy Sanyi kineveti. És mindenki nevetett rajta, mikor látta süprü- nyél derekát, léckarjait. Pedig ő egész komolyan vette most is a foglalj:ozását, nagyokat csapkodott üres kabátujjaival s a madarak mind felröppentek ijedtükben. És ő megelégedetten libegett a szélben, s a napsütésben szinte ragyogott. Boldog volt, hogy megint hasznos munkát végez és magában vigan dúdolta: Én vagyok a kopott ruha, Nem kerültem szemétdombra, Messze van még a nyugalom, Van nekem uj hivatalom: Gyümölcsfákra vigyázok én Szép virágos kert közepén! A inadáUle&zta
