Prágai Magyar Hirlap, 1937. július (16. évfolyam, 147-170 / 4293-4316. szám)
1937-07-11 / 155. (4301.) szám
6 1937 julius 11, vasárnap. (fhurzó SyötéV hét hassai tmtózhodása 1605-í607-ben írta: dr. SZIK LAYFERENC Tudvalévő, hogy a 16. század utolsó évtizede, az úgynevezett „hosszú háború volt a magyar nemzet megölő betűje. Nem maga a háború, mert ez megbizonyitotta azt, hogy a török haderő expanzív ereje hanyatlásnak indult s a magyar hadvezetés, az ősi erejében talán utoljára föllobbanó hősies elszántság, legalább is egy magasságban tarthatta volna a mérleg két serpenyőjét. Ha ehez őszinte szándékkal túlsúlyt ad a müveit, keresztény nyugat, különösen a legjobban érdekelt Habsburg-ház, a török hódoltságnak minden bizonnyal vége szakad a század fordulójára. Buda várának visszavétele kétizben is hajszálon függött: 1598 őszén a kegyetlen esőzés, 1602-ben az iszákos Ross- ívurm generális kapzsisága hiúsította meg a teljesen alapos reménység valóraválását. Azonban a német haderők inkább akadályozták, mint segítették a magyar erő kibontakozását. A „hátra vitézlő" német zsoldosok kegyetlenebb sarcolói voltak a magyar vármegyéknek, mint maga a pogány török. Pálffy, Illésházy, Nádasdy, Thurzó s a többi, „a császári házhoz föltétien hűséggel ragaszkodó" magyar főur nagy esze, hadvezéri szaktudása, személyes elszántsága mind kárbaveszett. A kiéheztetett, lerongyolódott katonaság szabad-hajdu-sorsra kényszerült. A saját költségükön nagy seregeket kiállító magyar urakat a pozsonyi kamarán lefolytatott, úgynevezett fiskális porok fosztották meg vagyonuktól, vagy ijesztették el a határozott föllépéstől. Nem volt oly rétege a magyar nemzetnek, amelyet a Prágában, órái közt pepecselő Rudolf császár tehetetlensége, rosszakarata ki ne kezdett volna. Ezt a gyűlölködést, a „con- temptus Germariorum erga Hungaros‘‘-t, mint a kornak mételyét, nem a magyar történetírók állapították meg, de a császári udvar által a harctérre küldött német krónikás, Gablmann Miklós. A 17. század elején már teljesen nyilvánvalóvá lett az udvar szándéka, hogy igazi ellenségének nem a törököt, de a magyart tekinti. Erdélyben Básta, a királyi Magyar- országon Belgijoso rémuralma nem hagyhatta kétségben a magyar főurakat efelől. De maga a császári udvar sem titkolta, hogy „ebet ebbel maratva" akarja tönkretenni a magyar nemzetet. Ez a végső veszély adta kezébe Bocskay Istvánnak a vezéri kardot, hogy megmentse azt, ami a romlásban még megmenthető. Bocskay csak védekezett az elején Básta ellen, majd támadásba lendült a nemzet elkeseredett erejére támaszkodva s mitsem törődve a „fogyóhold" nem komoly veszedelmével, eszére akarta téríteni a prágai és bécsi udvart. Mert ez volt a célja, semmi más. A független Erdély biztosítása, ami abban a zavaros időben minden komoly politikusnak célja volt Martl- nuzzitól Pázmány Péterig s a királyi Magyarországon az alkotmányos élet, a politikai és vallásszabadság visszaállítása, a jobb útra térítendő Habsburg-uralom alatt. 1604-ben lángolt föl Bocskay fölkelése s 1605 nyarán már kénytelen volt Mátyás főherceg is meglátni, hogy azt fegyveres erővel elfojtani lehetetlen. Bocskay a béke érdekében viselt háborút s igy maga is szívesen vette, ha „traktálás" indul a békéről. A főhercegnek mindkét párton volt bizalmas embere. A maga részén Thurzó György, aki protestáns létére hiven kitartott a „szentséges ausztriai ház" mellett, Bocskay környezetében Illésházy István, akiről tudta, hogy szintén Habsburg-párti s csak a hírhedtté vált udvari kamara, különösen annak elnöke, Szuhay István egri püspök hozatott ellene igazságtalan, fő- és szabadságvesztésről szóló Ítéletet. Illésházy idejekorán Lengyelországba menekült, majd Bocskayhoz csatlakozott, de hűsége Mátyás főherceg, később II. Mátyás király iránt soha meg nem rendült. így került Thurzó György, mint Mátyás főherceg békekövetségének vezetője, 1605 julius 2-án Kassára, Bocskay István fejedelmi székhelyére. Thurzó György talán a legérdekesebb alakja korának. Igen sok ellentmondást talál az ember a jellemében. — Haszonleső és jószivü. Főúri gőg lakik benne — (saját testvérét elkergette a küszöbéről, mert — hite szerint — rangon alul ment férjhez) —-, s jobbágyainak valóságos édesapja. Ambíciója féktelen. Saját keresztfiát, Thelekessy Mihályt föláldozza, hogy elnyerhesse az országos főkapitányi tisztet, de könnyen lemond róla, mikor látja, hogy az udvar támasztotta nehézségek miatt céljait elérni nem tudja. Vakbuzgó protestáns s a protestánsüldöző császár iránt való hűségét egy percre meg nem szegi. Egy dologban hü marad önmagához, csodálatos ragaszkodásában feleségéhez^ Czobor Erzsébethez. Amerre jár. ahol csak módja van benne, szinte naponta írja gyönyörűséges leveleit „édes szivének, lölkének". Vagy maga küldi „lovaspostával" tudósításait, vagy más alkalmatosságot használ föl, hogy ezt megtehesse. 1590-től 1616-ig hatszáz ilyen levele maradt fönn — (két kötetben kiadta id. gr. Zichy Edmund, Bp. Athenaeum, 1876), — amelyekben nemcsak a maga „nagy egészségéről, alkalmatos egészségéről", vagy betegségeiről tudósítja hűséges asszonyát, de el-elmondja hivatalos országos gondjait is, — már amennyire azokat egy asszony orrára lehet kötni. Természetes, hogy igy ezek a levelek nem történelmi kutforrások, jobbára csak célzás van bennük fontos történelmi tényekre, de mindenesetre kiegészítik s emberivé teszik a krónikaszerü és jobbára száraz adatokat. Az előbb említett kassai béketárgyalásról is Bocskay és a Habsburgok között, vagy tud valaki valamit, vagy sem. Lényegéről, a tárgyalás anyagáról Thurzónak az „írtam Kassán, 4 Julii 1605“-tel datált levélből sem tudunk meg sokat, azt azonban igen, hogy: „Tegnap ugyan sok beszédem volt a fejedelemmel. Azután ebéden felettébb ittunk is, úgy annyira, hogy idejét sem tudom, hogy annyira részeg lettem volna. Ma ismeg sokáig való beszélgetésem volt a fejedelemmel. Azon volnék, hogy Isten velem lévén békességre vinném a dolgot. Császár követi is itt vannak, Forgách Sigmond uram és Pográni uram, több urakért is küldött az fejedelem, nem késlel itt, hanem elbocsát; semmi hitet, sem kötelezést nem kíván tülem, ha kívánna is kedig, nem cselekedném." Ez a kép nem az engesztelhetetlen gyűlölettel farkasszemet néző, egymás csalására elszánt diplomáciai tárgyalás képét mutatja. Olyan fesztelen, úri, bor mellett való diskurzusról tesz inkább bizonyságot, melyről bízvást állíthatja a történetiró (ifj. Kubinyi Miklós, az id. m. bevezetésében), hogy „nagy horderejű volt, mert meggyőzé a feleket, mikép az ür, mely őket elválasztja, nem áthidalhatatlan". Egy év sem telt bele s a béke csakugyan meglett. 1606 junius 23-án kötötték meg Bécsben, a császár részéről Thurzó, a fejedelem részéről Illésházy, a harctéren, a török ellen egy sorban küzdő két jóbarát. Csak a békeokmány betűjének életre váltása volt talán még súlyosabb föladat, mint magának a szerződésnek megfogalmazása. Ezért Thurzó uramnak még egyszer meg kellett laknia Kassa városát, akkor pedig, mikor a békességért háborút szerző fejedelem már nem is élt. 1607 február 8-tól március 21-ig kelnek a nagyur szerelemmel vágyódó levelei hol Kassán, hol Cassoviae „szerelmes én édes atyámfiához". Akkor is csak azért szakad meg a soruk, mert a nagyur nem bírta tovább az özvegyi állapotot s lehozatta maga után Liétaváról (a biccsei kastélyt fölégették volt a hajdúk) feleségét, Czobor Erzsébetet. Nem hozta idegenbe, hisz egyik leánya a szomszédos Nagyidán volt férjnél, Prini (Perényi) Istvánnál. Ily hosszú idő alatt már van ideje a szorgalmatos levélírónak nemcsak hivatalos híradásokat irkálni „nagy sietséggel", de azt is megjelenteni, hogy él, milyen a város. A szűkszavú nagyur persze nem ereszti neki a tollát sok „te mondád"-nak (igy hívták akkor a „pletykát"), — pár szó az, amit magának vagy a városnak szán, de az is jellemző. Még Poprádról megírja február 2-án, „hogy ma viszik ki Bochkai testét Kassárul" s hogy „Kassát, mihent odaérkezem, kézben adgyák az több végekkel egyetemben, de kivánnyák, hogy az pénz is meglegyen". Hát ez, az „ebanyázta pénz" volt az oka annak, hogy oly hosszúra nyúlt Thurzó uram kassai „mulatósa". — A császár hűségére tért hajdunép zsoldjáról volt szó, amit az udvar igérten-igért, soha meg nem adott. A végin — ma úgy mondanák ■—■ „hitelművelettel" oldotta meg Thurzó uram a problémát, a kassai polgároktól vette a főherceg nevében kölcsön. Február 8-ról szól első kassai levele: „Szerelmes én édes atyámfia, akaróm értésedre adnom, hogy tegnapi napon érkeztünk Kassára, jó egészségben, nagy jó kedvvel és becsületesen fogadónak bennünket..." Hogy mire célozhatott a nagyur egy további mondatában: „Most, én édes szivem, ez puszta helyrül egyebet nem irhatok . . ." nem lehet tudni.. Talán a következő levelek magyarázhatják meg, hogy a „háborús zónába" eső várost — úgy kellett belőle Belgijoso urat kiostromolni —, erősen megviselhették az események. Ennek jele lehetett a hallatlan drágaság is, amit a nagyur már 10-én észrevesz. „Itt minden felette drága, ha pénzt nem küldenek, bizony nemsokára költség nélkül maradunk. Most ez a hely Bécsnél, Prágánál drágább". -—'• No, de nem kell Thurzó uramat félteni, tud segíteni magán. „Kiküldtem Nagy Idára, ha szénája, abrakja, bora leszen fiamnak (érdekes, hogy véjéit mindig fiainak hívja), Prini István uramnak, meg kelletik dézmálnom". — De a hűséges asszony sem engedte volna urát éhen veszni. Amikor csak teheti, küld utána, hol „galócát és császár madarait", hol „pisztrángot", hol „szömörcsök gombát (a kucsmagombának akkori neve, ma is használják egyes vidéken). Thurzó uram sem hálátlan, mert ő meg — ha már narancsot, „pomagránátot" s más ilyen Ínyencségeket nem tud a puszta helyről küldeni, mint máskor Bécsből, vagy Pozsonyból, édes léikéhez vgló szeretetét azzal akarja megmutatni, „hogy^az itt való török áros embereket akarván innét ördögben kiigazítanom, az mennél szebb patyolatot találtam nálok azt megvevém, két véggel, mint szerelmes társomnak küldöttem, kérvén szerelmes löl- köm, ne nízd az ki rossz ajándékot, hanem hozzád való jóakaratomat és szívből való szeretetemet és vedd tőlem jónéven". Ami még Kassára jellemző mondása Thurzó uramnak a hat hét alatt irt tizenhárom levélben, egy rövid megjegyzés: „De itt csodások az emberek." — Különben tele van országos és hazaszálló gondokkal: „Ha pénzt nem küld — irja „őfölségéről" —•, senkire ne vessen, hanem magára, hogy ha kedve szerint nem szolgálhatunk." — Izgatja, hogy az „Erdéli fejedelemséget sokan kívánják: Sigmond fejedelem, Homonnai Bálint, Nyári Pál, Báthori Gábor, Bethlen Gábor, Korniss ... de mindazonáltal Istenen áll a fejedelmek választása". — Úgy látszik, mégis neki kellett az Isten segitségére jönnie, mert az ő diplomatikus közbenjárásával sikerült csak nyélbeütni, hogy a két legkomolyabb jelölt: Rákóczi Zsigmond és Homonnai Bálint „atyafiképen megalkudott egymással". — Hogy ez hogy sikerült a március 20-án megtartott országgyűlésen, arról nem ir „mostansággal", hanem ide várja, „mint én édes, kedvem szerint való, egyetlen egy szivem — lölköm, atyámfiát"* Amig azonban feleségét qtthon tudja, levele csupa gondoskodás a temérdek gazdaság rendberakásáról és rendben tartásáról. A biccsei kastély újjáépítése, a vetések szorgalmazása, só vétele, szállítása, eladása, „azonképen egyéb jövedelmek megszerzése", mert „az adósságból ki kellenék immár feslenünk". — Az adósságból, amit a főkapitányságára költött, mert, amig bírta, a magáéból fizette a huzakodó kamara helyett a katonaság zsoldját. Még családi bonyodalmakkal is van baja. Révay Ferenc uram feleségét, Forgách Erzsébetet Bakics „kilo- patta a házból, ahon tartották, egynéhány falat törtek által s úgy vitték valahová ördögben". Szörnyen megbotránkozik a puritán nagyur ezen a „cronique scandaleuse"- ön: „Latrul cselekszik Bakith és latrul veszi hasznát", jövendöli, pedig — mai szemmel — egy csodálatosan szép, tiszta szerelmi regény s egy iszákos, rabiátus férj van a háttérben. No, de végül is sikerül ,kifeslenie" a sok gondból, hiszen a főherceg javaslatára a császár 40.000 frt. készpénzzel, az árvái uradalom örökül vallásával, grófi ranggal, örökös árvái főispánsággal s a még hiányzó 30.000 frt. ellenében Tokaj zálogjogával kártalanitotta a nagyurat. Ezt szerezte Thurzó György uram nagyerős szolgálatával, amit a császárnak tett a béke szerzése és hasznosítása körül, legfő- képen két Kassán való időzése alatt. Lelki gyönyörűség ennek a kornak dokumentumai közt böngészni, de egyben szomorú is, mert ilyenkor látja az ember, mit rontott a meg-nem-értés, a rosszindulat másfél évtized alatt a magyar nemzet véres évszázadok alatt tűzben acéllá kovácsolt vasjellemén s csodálatos fejlettségű, szin- nemzeti kultúráján. Tamás Lajos: REGGELTŐL i. i." » A reggel dőlten kapaszkodik az égboltra, mint a részeg. Az udvaron nem akácfa ring, csak porolnak a cselédek. Tavasz van, virág van, tág mező, most érik a cseresnye, te csak forogsz, mint vak vakond, magad-ásott verembe. Úgy pihennél még, az agyadat bevonnád álom-szinnel, hogy ne lásd többé a számokat s ne légy munkás filiszter. De azután a kádba lépsz, hideg zuhanyba fojtod vágyad s a testeden a csöppek is nehéz könnyekké válnak... n, A dél fölötted elsuhan, nem tudod, hogy sugárzik a nap vagy szomorkodik az égbolt. Akták közé rejted a szivedet s ha feljajdul azt hiszed, hogy a fali csengő vagy írógép szólt. Hosszú, fekete sort kopogtatsz életedből, mértani rend, szabály igazgat értelmet, mindent. Valaki mindig mögötted áll és rajtad titokban kereket, érzést, ideget billent. A harangszó nem neked kong, szépen sorba, szürke sorba kell nekünk, mint katonáknak, fölállni s minden falatot kibőjtölve, az osztásra, az ebédre csajkával a kézben várni,., Ásítasz, este lesz. Veled a fáradság bágyadtan levelez. Nehéz lett a vállunk, nehéz lett az ingünk. Azért jó az ágyunk. Addig töltögették nappal ránk a terhet, mig a zsák tele lett. III. Letesszük a zsákunk, mindennapos, görnyedt, hü fáradozásunk, így növekszünk egyre mindig nehezebbre, — külsőre soványan, de az Isten előtt már csak súlyosabbra, egyre nehezebbre.«•
