Prágai Magyar Hirlap, 1937. március (16. évfolyam, 50-73 / 4196-4219. szám)
1937-03-28 / 72. (4218.) szám
4 <PKy<^MAfifeAR-HIRLAB 1937 március 28, vasárnap. Honolului messziség Irta: Szombathy Viktor Esti hat óra van s a komáromi Nádor-ucca népe megkezdi napi sétáját. A Szent András- templom öreg harangja' szorgalmasan hivogatja híveit a kivilágított szent csarnokba s szemben a templommal, a Kultúrpalota udvarán ma tanácskoztuk meg a kertésszel, milyen virágot fog ültetni az eljövendő Jókai-szobor köré ... — Húsvéti cikket is kellene írni, — mondom eltűnődve a kertésznek, aki bólint s udvariasan tudomásul veszi szórakozottságomat. — Húsvéti cikket, komolyat, talán kulturkérdésekről, vidá- mitót gyermekkoromból, talán visszaemlékezést, vagy valami helyes falusi történetet, amelyen nevetni lehet az ünnepi délutánon, mákoskalács mellett. Az ember ünnepek mögé búvik s ürügyet keres husvétkor és karácsonykor, pünkösdkor, vagy egyszerű vasárnapi alkalommal: ürügyet, hogy megnyilatkozzék, ürügyet, hogy állást- foglaljon bizonyos kérdésekben s hiszékenyen úgy véli, Írása vagy gondolata hozzájárul a NAGY VÁLSÁG megoldásához s szava nem pusztában elhangzott mondat marad csupán . .. A toll ünnepies megnyilatkozásra vár, mielőtt azonban kiterítenénk a papirost, pillantsunk végig az est felé hajló uccán s olvassuk el még azt a néhány vidéki levelet, amelyet asztalunk szélére tett a postás koradélután. Hoznak e levelek sok örömet, de sok keserűséget is. Hozzák a szlovenszkói ember érzését, hangulatát, tülekedésének sok jelét: már komoly színű tintába mártom a tollat s nincs kedvem a könnyed hangulatokra, már hosszasan s elgondolkozva bámulok a sötétedő uccára, amelyen száz és száz lélek keres félórányi pihenést s ahol száz és száz sors szeretné, ha valaki mentőkötelet dobna eléje e tavaszi, különös viharzásban. Különös nyugtalanság ömlik végig szlovenszkói társadalmunk keskeny partjai között. Néha egy levél, máskor egy mondat, sokszor csak egy finom kézmozdulat, fejbiccentés jelzi, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal, helyzetünkkel és sorsunkkal, utat keresünk igyekezettel s kérdéseket szeretnénk megoldani úgy, hogy lelkiismeretünk se háborgasson, anyagi egyensúlyunk se boruljon fel, — jelszavakat kergetnek végig rajtunk s néha a legszebb, leghangzatosabb jelszavak csalnak meg leghama- rább. Hitet kellene tenni és soknak nincsen hite, küldetést kellene teljesíteni és sokan eszmélnek arra, az irány, amerre „küldetésük" vezényli, talán helytelen... A levelek s a jelek, amelyeket kapunk, azt mutatják, hogy a szlovenszkói középosztály önmagával vivődik és sok tagja elveszítette önmagát, keres és kutat, eszmék, jelszavak kergetik, vannak, akik önálló elméleteket gyártanak maguknak s vannak, akik elméletek helyett a rideg gyakorlati utat kergetik, — miért játszunk a szavakkal, mondjuk ki —: fájdalmas látni, hogy a középosztály egy retege mennyire harcban áll önmagával, mennyire vívódik hagyomány s uj jelek között, mennyire kavarog, forr kis élete s mennyi fonákságot követ el, hogy létét igazolja s hogy nyugalmát megmentse. A középosztály egy része, amely „leszámolt a múlt hagyományaival" s önmaga revízióját úgy vitte keresztül, hogy szakított a legerősebb kapoccsal, á nemzeti összetartozóság érzésével, Én Lisieuxben láttam Kis Terézke gyerekszobáját s meglepődve nézte szemem a Szent játékbabáit ottan. Hát igy vagyunk?? Lám, lám a Szent is játszott: nem bűn, ha játszunk nyíltan vagy titokban. Élet-patakja, mint sok millió más kis gyermeké, pajkos zene-cipőben ugri-bugrált a hegyről le a rónás tájak felé a kacagó időben és nem akadt fenn semmilyen Miérten, Gyerek volt. Ugrált Játszott. Jó. Megértem. Láttam haját is: mint sóik lányka-társa haja, ez is várt szép simogatásra. Ezt hordta az a mosolygó fejecske s testecske, mely fehér volt mint az égi réten nőtt bárányokból fejt tejecske. Élet-patakja nyers, vaskos Valóság két partja közt: kenyér és szerelem közt futott, mint kék, magától-tiszta jóság. Se szenvedést, se más ily durva eszközt nem használt még szűrésre. Még nem érdem kristályos szűzi tisztasága. Értem. *) E vers Dániel Rops francia szerkesztő lapban is megjelenik fordításban. s nem az evolúciós igazságot hirdeti: 1— egyre jobban eltávolodik a szlovenszkói magyarság kötelező vonalától, erjedése nem a nemes must erjedése, táza a betegség lázgörbéjét mutatja. Jönnek e jelentések kisvárosból s nagyvárosból: mindennap elbúcsúzol egy-egy jóemberedtől gondolatban, úgy érzed, rászedtek kissé s a középosztály menthetetlenül kettéválik ismét. A túlzóké a szó, a jobbra vagy balra-tulzóké: a nemes humanizmus, a józan középút emberiessége is jelszó lett, kevés igaz maradt ezen az utón és ott tartunk, hogy a ,,humanzimus"-t is kisajátítani szeretnék azok, akiknek jelszava mindig az „oldal" ... Talán megírja valamelyikünk a Regényt erről a kisvárosról, amely jelszavak s törekvések áramában törekszik és pihen, dolgozik és ásít, szószékre kapaszkodik s gyanúsít: eljöttek az idők, amikor mindenkinek szószékre kell kapaszkodnia s állásfoglalását bizonyítania szükséges. „Igazolja magát": mondja a társadalmi parancs és a kispolgár igazol jobbra vagy balra, néha erre igazol s arra sandit, még nem mer szakítani, vagy már belefáradt a küzdelembe. Mint polgár: szervezve nincs, mint szervezett S egy éjjel megragadta a keresztet, rajongott, szeme röntgenezni kezdett: átröngtenezte szép játékbabáit, majd Vénust, Marsot, Merkúrt és Apollót s meglátta, mit ér minden földi báj itt A kis patakkal ékkor csoda trötént: elkezdett futni fölfelé a hegyre, legyőzve minden fizikai törvényt és földi boldogságot, bár a medre egyre zárdásabb, szükebb lett: az érben csodák futkostak pisztrángként. Nem értem. És súlytalan lett lassan, mint a pára, felért az élet legfelsőbb csúcsára, finomult, szentült, nézte Darwin, Haeekel, a Tizenkilencedik Század nézte górcsővel és majomelméletekkel! ő meg csak ment föl, túl a Föld határán, fönt rámosolygott Isten napsütése és lett belőle liliom-szivárvány és milliókra hull szent nevetése. Titok. Nem értem! Földre hull a térdem: hogy értsem Istent, hogyha őt sem értem?! felkérésére Íródott s egyidejűleg egy francia egyén: világnézetbe kell tartoznia s nem mondhatja azt, „hagyjatok nyugodtan élni f pipázni^ mert az áram erős és a sodrás valamerre kényszerít. Mennyi Balzac megélhetne a szlovenszkói példákból s mennyi Swift és Cervantes írhatna keserű könyvet. Mennyi téma a földön* kisvárosban, faluban, mennyi életsors, mily tarkaság jellemekben s jellemtelenségben, menny! keserű tapasztalat látni, hogy hány fokos tengelyfordulásra képes az ember, sokszor jobb meggyőződése ellenére is... Kis intrikák s koronás bagatell-ügyek emelkednek hirtelen jelentős magasságba s lehet, hogy amit tegnap jelentősnek láttunk, az ma derűt okoz ... Középosztályunk uj nedvvel szaturálódik s nem merjük állítani, hogy e kémiai alkotórész minden atomjában egészséges volna ... Felelősségétől való menekülés közben néha olyan partra vergődik, ahol talaja nem biztos és magatartása ismeretlen... Kicsoda s micsoda fogja megváltani: nem tudjuk. Az Írónak egy kötelessége van: hűen és tárgyilagosan megírni mindent, amit lát s ha kell, torzító lencsét tartani az ábrázolt elé. Nemrégiben azt találtam mondani, hogy Honoluluba kellene távoznia az európai szellem minden képviselőjének s ott állítani fel nyomdát, ha őszintén s kertelés nélkül akarná leimi mindazt, amit lát, hall s tapasztal. Ez a honolului regény még késik, talán a kellő bátorság hiányzik hozzá, talán a közelség író és megirt alak között túlságosan jelentős, — de hiszen ki merné vállalni Szloyenszkón, hogy mindennapi alakjait úgy írja meg, ahogyan azokat látja, minden megszépítés nélkül? író, egyelőre csak hegyezd a ceruzád s tégy Írógépedbe uj szalagot. Figyelj és jegyezz. Mielőtt azonban elindulnál felfedezőutadra, vedd magadhoz Aríadne fonalát s úgy hatolj be ebbe a labirintusba, amelyet neveznek szlovenszkói középosztály mentalitásának: magad sem hiszed, mennyi meglepetéssel találkozol... Egy eszmének azonban okvetlenül szolgálnod kell: az emberi lelkiismeret feltámadásának, a sokakból 'kiveszett nemzetiségi érzés feltámadásának, az egymásrautaltság s összetartozandó- ság eszméjének s hinned a humanista eszmék igazi husvétjában. ... A háziszolga belép s uj levelet tesz az asztalra. Hatalmas, nagy levél, a postás nem bírta begyürni a levélszekrénybe. Vidékről jött, ismerem az írást. Gondokkal terhelten bontom föl s már előre izgatott vagyok: vájjon mit tud még újságot mondani városáról, ahol él, az emberekről, akik között mindennapját tölti, mi újat mondhat még magunkról, szlovenszkói magyarokról, amit még nem tudnék ... Add, Istenem, hogy ebben a levélben a szlovenszkói ember tavaszáról, húsvéti öröméről olvashassak néhány bizakodó sort... Mécs László: CL mtfyszmiüíú &o$adája’ tm Irta: D a r k ó István (i) Nagy dolog történhetett Lóri Andrisoknál, ■mert a módos szobában vannak lámpavilág mellett. Öreg Andris hitestársa, öreg Erzsók az asztalra készített elemózsiákban válogat. Papírba göngyölgeti és sallangos, csikós tarisznyába csomagolja a hideg ételeket. Idősebb Lóri Andris hang hijjával nézegeti őt és ott áll Juliska is, szemheztartó kendő az összekulcsolt kezében és elterjedt ijedtség az arcán. — Azután osztán figyeljen maga körül, — szeppen öreg Erzsók és papírba eltakart füstölt oldalast temet a tarisznyába, — Mikor mán mozog a vonat, ne hágjon fel rá. Ha meg egészen még meg nem állt, ne hágjon le róla. A lépcsőn mindig- meg szakja ránditni a lábát. Majd ina szakadt a garádicson múltkor is . . . — Rá is vótam érdemesítve, — jegyzi meg öreg Andris. — Jajj, hogy mondhat illyet! Még illyeneked Káromolja sajátmagát, — jajdul fel Erzsók. Andris látja a hatást és még tetézi is. — Bár törtem vóna a funéros nyakamat. Azonkível, hogy a lábxánditás ténylegesen meg is történt.-— Jajj, miket beszél. Miket mond! Juliskából kibátorodik egy süldő kis hang. Eddig csak a kendő: tépegette, most ajkához érinti és mögüle súgja ki pisszenve: •— Mért funéros a nyaka, édesapa? •— Funéros, mert a napsütés meffunérozta. — mosolyodik Andris. — Anyátok mondta még az- időben, amikor nékie udvarolgattam. Úgy 'mondta: Funéros a nyaka, Andris ... — Messzire megyen visszafele, — enyhül Erzsók is. — Igen nagyon messzire. Juliska is megkiséríi, hogy másfelé terelje a rájat. .— Olyanval mégse tessék riasztgatnyi minit, hogy a nyakával törés eshetne, édesapa. Pénzügyi lépcsőzet vöt az a múlt héten, szénya aé4 wúfcJ-Jéfc — Csak azért mondtam. Épp adófizetésbe jártam, azért. Juliska visszatér, mert belátja, hogy most csak arról az egyről illik beszélgetni. — De most hosszabb lesz az utazás, édesapa. Bizony, csak tessen vigyázattal lenni magára. —. Mért nem gyön valamelyikőtök utánam pelenkával? — kérdi Andris szeliden és hitestársához irányítja a kérdést. — De akkora nagy útra! — jajdul megint öreg Örzse. — Jajj, teremtő egy Istenem! Égészen be Csehországba, annak is a közepébe! Andris látja, hogy szelet vetett és nem akar ismét vihart aratni. Simító mozdulatot tesz. ellép az asztaltól és a szoba tágasabb helyén áll meg. Benti sugarat csal az arcára és nekifog az éneknek: — A gőzösnek nyóc kereki de fényes, de fényes, de fényes... Csomagmunkát végző öreg hitestársa azonban kemény derékkel egyenesedik fel és rákiált: — Jajj, még danolnyi van kedve. Mikor az embernek majd a sziviverése is megáll... Jajj, mit tegyek még ebbe a szomoruságos tarisznyába?! Ebbe a feketecsikos tarisnyacsomagba? — Mán megint, — hervad vissza az Andris erőltetett kedve. — Andrisom, gyerekem, távollevő szegény gyerekem, meszeltképü katonalegényi fiam! Mit küdjek tenéked, mi mindent küdözzek? — A szájharmónikáját, édesanya, — társul Juliska. — Itthon feledte. Ott van a fiókban. Reppenő ügyességgel zökken a fiók és öreg örzse már gyömködi is a kedves szájharmóniikát a tarisznyába. — Jajj, még mit? Azonkível még mit! Beletenném a párámat is . — Azt ne — mondja Andris —, hanem a gra- nafonyt. Leveszi a szekrény tetejéről a gramofont és pattogott zománcozásu óriási kék tölcsérével együtt az asztalra helyezi. „.■* * tooypéact te kíidőad^ /,Í'uÍf * ?&*** ‘1 ty"‘ ’ — Viszi vissza! — csattan Örzse és emelt kézzel parancsolja helyére a gramofont. — Elhagyta az eszit?! — Sújt is egyben, helytelen- kedő öreg Andris helyett a zenélődoboz otromba tölcsérjére és leveri a földre. — Viszi vissza! — A pléh hatalmasat csörömpöl és Andris helyére teremti’ a szerszámokat. ■—• Toronyaranyórát küdözz neki — igyekszik a magyarázattal —, kerekkötöző liánéval. — Csak a rendetlenséget csinálja, — tér vissza öreg Erzsók is és szippanva remeg a szája. —• Jajj, szívtelen vénember! Fiátölő. feleségét gyilkoló vénember! ... — Váltakozva foglalatoskodik a xosszat-tévővel és a tarisznyával. — Ez a lángos, ez a krumplislepény, ez talán még belefér. Hiszen a szivivérét is elküdené az ember, az asszonyember a gyérekének... Csak az ilyen funéros szivü nem érti aztat. Mer a szive lett funéros azóta, a nyaka helyett, hallja-e! ... Megmondja neki, hallja-e, hogy friss kenyérsütést csináltam ma hajnalban. É-zt a finum zsiros- lángost is csak azért süttem, hogy neki is jusson belőle ... El ne feledje! A haszontalanságok megint ki ne szorijják ezt is a fejéből! — Nem szorijják, ne féj.j, — Ígéri Andris. — Mindent elmondok. — Azután osztán mindent világíjjon is meg előtte. Szegény távollévő fiam előtt. Értelemvei, rendesen beszélgessen vele. — Persze, hogy úgy. Nem sundám-bundám, férfimódra. Nem, nem. —Hát ne is ... Hozza nékie tudomására, hogy egy szó sem igaz. Julisnak biztosan valami irigye irkáit rája. Valamelyik kócos ... Julisunk itt van előttünk. Azért, mert egyet-kettőt táncol- gatott a tél alatt, mit tett avval? Előttünk tette. Mink talán nem vótunk ott? Maga, meg én? ... Kimondva piszokdisznó-gazember az ollyan, aki akár élőszóval, akar level utján rágalomba merte tenni őelőtte Juliskánkat. — Levellel, fiam, csakis levéllel, — Andris továbbfejtegeti a kérdést. — Igazad van, piszokdisznó az illető, de háromszáz koronát már még se szánt rá, hogy személyesen mázolhassa be Juliskát Andrisunk előtt, Hradecba. — Előttem az egyre megyen — mondja öreg Erzsók —, én csak azt tudom, hogy kend most azért megyen, mivel mert tisztára kell mosni a szennyest. — Az a kérdés — intézi Andris —, rém van-e bízva az eljárás az ügyben, igen-e. vagy nem? — Azért utazik. Vágottszélü, teleirt kis papírlapot vesz elő Andris és társasfelének nyújtja. —• Akkor meg ird alá a felhatalmazást.-— Mi a csodát? — kiáltana öreg Erzsók, mert ismeri embertársa szokását, de Andris már visszafojtott hangon olvassa: — Családi felhatalmazás ... Alulírott szül. Pócos Örzse ezennel megbízom hites férjemet... idős Lóri Andrást, hogy a salyát kőccségén elutazzon Hradeoba, a fiamhoz, ifjabb Lóri Andris tüzérhez, a garni .., zionba és ott a maga esze után eligazíjja a rágalmazási ügyet... Öreg Erzsók ekkora meglepődésre már nem szól, még csak nem is nyikkan, hanem cselekszik. Kikapja Andris kezéből a papirt és véleményt mutat róla. — Jajj, még ezt a citromos kis kolbászt majd itt feledtem — és belecsomagolja fürgén a felhatalmazási papírba. — Peg, hogy szereti ezt az én Andriskám ... — Pörlő kiáltásra váltja át hirtelen a hangját. — Menjen innét, amig jó dolga van, vén salabakter! Andris elszomorodik. — Ahelyett, hogy aláírtad vóna. — Mit vájjon, szabad-e tudnyi? — A felhatalmazást... Gondoltam, nehogy szemrehányás érjen éngemet, ha visszaérkezek. Hogy nem végeztem tökéletesen. — Mi kend mán? Jedző? — Nevetne is öreg örzse, de inkább haragot mutat. — Még illyeneket kitanálgatni! Majd hátbaverem, osztán az lesz a felhatalmazása... Olyan kend mán, akar a jedző. Bélyegkőccséget ne adjak a felhatalmazása után? ... Igazíjja el ügyesen a dolgot, osz- tan rendbe lesz buta irás nélkül is... Szeggye össze az eszit és úgy magyarázzon Andrisunknak. A vonaton peg vigyázzék a salyát egészségére. Dér utóvégre az se kutya. Érti-e? Most nyöghet mán. Megértette? — Háthogy meg, ha úgy a fülembe sugdosod, — mondja öreg Andris és kezébe veszi a tarisznya szárát. Nyomban le is teszi, mert az udvarfelőli külső tájakról zajgó hangok, topogások szálldosnak a szobába. — Jajj, várjon kend — retten újra örzse *** nézzem, miféle sürgöny!evei az mén megint. KÖ- félc fekete dróton küdözgetett rémisztgetés?! — Ne is tessék mondani, édesanya, — szappan ijedezve Juliska is. A HIVATAL
