Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)
1936-11-01 / 250. (4099.) szám
BMHMM 1936 november 1, vasárnap* Néma kötenger Irta: Duka Zólyomi Norbert Aat mondják, hogy a halál egyenlővé teszi az embereket. Szó se róla! Genova jó polgára a .művészet és természeti szépség öleléséiben nyugszik. A mi halottaink barátságos fasorok között vidám virágok alatt bogárzüimmö- gés zenéjében akisszák örök álmaikat. A párisi Póré Lachaise lakóinak nagyon rossz álmuk lehet. Az egymás hegyére-hátára rakott óriási kőtömbök és kőházikók sivár tengere sulyosodik felettük. Sírjukat nem borítja a mi temetőink virágos szinpompája. Furcsa vasrirdakra és kampókra idomtalan bronz- karikákat akasztanak. Rosszulsikerült köszörüli tánzatokat. Tömöttek, stilizáltak. Hiányzik bennük a könnyedség, a levelek szétágazó lengesége, amit nálunk a fémkoszoruk sem tagadnak meg. Uram, bocsáss! Inkább valami hurkakoszorura gondol az ember, ami a hentes kirakatában függ. Nem is hívják koszomnak, hanem koronának („couronme“) és látni rajta, hogy üres jelkép. Csak arra jó, hogy a szomszédok meg ne szólják a gyászoló örökösöket. Azt hiszem, ez a furcsa szokás és a francia temetők minden sivársága életszemléletük egyenes következménye. Minden az élet! Aimi azután jön, az iránt nincs érzékük. Az már csak a kötelesség lerovása. Időim tálán sirkövet állítanak a halottnak — a báláiban már nincsen poézis és ilyen kőházikó alól is fel lehet támadni. Két bronzkarikát rája és egy vezetéknevet a kőhalom oldalára. Legtöbbször csak egy családnév szomorkodik a kövön vagy egyáltalán csak a család megjelölése: Famille de Périgord. Alatta pedig megdöbbentő prózaisággal a temetési hely száma éktelenkedik. Ugyanoly véséssel, mint a név: Coucession perpétuitée No. 75.540. Akármennyit keresünk, mindig urvanazo- kat a 'hosszúkás kőtömböket látjuk. Az egész változatosság csak abból áll, hogy az egyik kőtömb fekszik, a .másik meg égnék mered. Ami nálunk olyan meghitté, kedvessé teszi a temetőket, a sok üdítő zöld és a virágos ágyak szinpompája, a vízszintes kőlapok és merőleges sikeresztek változatos egysége, eltűnt valahol a francia életszerelem mélységében. Virágot az élőknek, pompásat és kedvességet annak, aki még élvezheti! A halál kőkockák és vasrácsos kőházikók hajlékában is jól érzi magát. Hogy aztán úgy néz ki a sok kókalmaz, mint az őrház, a börtön vagy a vízvezeték, ki bánja? A halottnak mindegy lehet. Az élő meg súlyos pénzzel rótta, le ke- gvfletét Közönséges sirokon nincsen felirat. Talán ez az egy jobb is. Én nem tehetek róla. de a mi temetőink erőszakolt, pózoló átlagfelirataiban nincsen poézis. Hogy X. Y. anyósának versiben kíván trulvilági boldogságot vagy a gyászoló férj még akkor is kőbevésett elégiával zokrg első felesége után, mikor közben már a harmadik élőnél tart, abban nincsen semmi felemelő. A Pére Lachaise-ben csak egy ilyen feliratot látni: „Járókelők emlékezzetek meg a jólelkü emberről, adjatok egy könnyet a családapának és részvétet a polgárnak!" Ezt a fellengzést is valami Perpágnanból Párisba szakadt vidéki néni találhatta ki férje .számára. Annál szebb, ha arra érdemes emberek fej- fájára a csodálat és elismerés szavait vési a há’ós utókor. Az ő munkájuk mindenkié volt és az ő elismerésüket mindenki sirathatja. A művészek és tudósok sírján a Pére Lachaise rideg szelleme újra magára ölti a poézis mosolyát. Talán a legszebb síremlék Louis Lemaire festőé (1824—1904). A bronzból készült ecset és paletta könnyed virágok nyílásába hajlik. A gondolat is szép. Életében ecsetjéből és festékeiből szállt ki a virág, az alkotás szépsége. Francois Arago, a hires természettudósnak (1878—1853) az emlékét és mellszobrát francia és külföldi gyűjtésből emelték. Itt nyugszik Lefébure-Wely, az ismert zeneszerző, a Notre-Dame volt orgonistája (1817—1869), valamikor szende kislányok első produkciója volt „Kolostori harangok" (Les eloohes du Monastére) cimü darabja — és ide temették Fanré köztársasági elnököt is 1899-ben. Különben kezdetben nem is olyan könnyű a hires emberek sírjaira rátalálni. Amikor mindenfelé hires nevek hívogatnak: Duimas, Thierry, Jaurés és Vigny és csak ha közelebb megy, látja az ember, hogy az egyik szabó, a .másik meg rövidárukereskedő lehetett. Azért mégis eljutunk a főutra. Jobboldalán széles autóutak vezetnek a temető másik részén keresztül. Itt nem kell az autóknak a kapu előtt vesztegelniük. A halottakat az autó- tülök hangja sem bántja. A főút közepén, a domb alján, mert a Pére Lachaise dombra kúszik fel, Marthold márványdomborrnüve ékeskedik. A halál kapuja felé özönlenek a boldogultak. Fiatalok, öregek, férfiak és nők: „A halál ámyékországának lakói felett világosság fén y es ked Lk! ‘ ‘ Ezen a fonton vannak azok a nevek, melyek mélyebben markolnak lelkűnkbe. Poinfot Vifteonti, a hires tudós (1819—1905) esöpnet sem elütő kőtömbje kéloldalán van Possint és Musset síremléke. A Pére Lachaise elsőosztályu lakói. Bár a nagy olasz zeneszerző kőházikóján nincsen semmi más felirat, csak egyszerű arany bet ükkel a név: Rossini, megilletődéssel emelünk kalapot a Szevillai borbély halhatatlan megalkotója előtt. Kőházikója csak valamivel díszesebb, mint a többi és mélyéből kedvesen kandikálnak ki a friss virágok, de az az egy arauyíbetüs név többet mond, mint hosszú feliratok tirádája. A francia gloire nagy halottjáról, Alfréd de Musset-ről bővebben gondoskodtak honfitársai. Talán ez az egyedüli síremlék, melyen ki akarták pótolni a kőtenger sivárságát. A középen, a költő mellszobrával kiemelkedő részt két márványtábla övezi. Az egyiken a A magyar cime a könyvnek: ,,A halászó macska uccája", de mégis, közelebb járunk a valósághoz, ha eredeti idegen nyelven írjuk le az ucca nevét, amelyről a „világdij- nyertes" regény cimét nyerte. Még közelebb járunk a valósághoz, ha helyesen írjuk le az ucca nevét — kötőjelekkel — és nem azok nélkül, helytelenül, ahogy a regényben írva vagyon. Érdemes ezt a kis játékot űzni az ucca- névvel, mert szerencsésen megkönnyíti a regény jellemzését: a szűk és rövid párisi sikátor szemhatárából nézi az életet a regényíró eme alkotásában. És ez nem volna hiba az élet viharát meg lehet figyelni egy pohár viáben is, — azonban a szűk horizonton belül helytelenül, elfogultan és egyoldalúan nézi az írónő azt az életet is, ami onnan látható. A különös, franciás varázsu uccanév eleve elkábitja, gondolhatnék, de gyanúsan jellemző, hogy nem jut el odáig, hogy megtanulja helyesen leírni az ucca nevét, amelyben egy hosszú irás tapasztalatait gyűjtötte. Idegen varázslat, amelyben nem jutunk el odáig, hogy elemeivel valóban megismerkedjünk — legalább a helyesírás határain belül —» olyan sajátos és sajnálatos hiba ez, ami könnyen megejti a magyarokat, különösen a pestieket. A szóbanforgó regény írója valóban élt Párisban, fel kell tételezni, hogy a halászó macska uccájában is, de amit lát, azt nem a Párisba került idegen friss szemével látja, hanem előlegezett és utólagozott „szent" kábulattal, ahogy még pesti korában, még Pestről ki nem mozdult állapotában elképzelte a párisi életet. Ehhez az elképzeléshez sikerül igazítania a valóságos tapasztalatokat, olymódon, hogy semmiképpen se sértsék azok a jól megalapozott elfogultságot. Eszembe jut... de. bocsánat, egy pillanatra álljunk meg irodalmi kritikára is. A könyv hirtelen megszerzett külső jelentősége annyira meghaladja belső értékét, hogy szinte felesleges is az irodalmi kritika ... de hát a lovagiasságnak szabályai vannak ... Földes Jolán regénye egyike ama próbálkozásoknak, amelyekben hiába keressük a kezdet: A — 11 X-re 1810 — a másikon a vég: Í2 — 2 Mai 1857. — Alatta főműveinek a nevei: Lorenzaocio, Le Caprice, Fródéríc et Ber- nerette, Mardodhe, Namonna, Rolla és koronájuk: Les Nuits. Az emlékre saját nekrológját vésték rá: „Kedves barátaim, ha meghalok, ültessetek s®oimoru fűzi a síromra. Szeretem lehajtó 'lombozatát, sápadtsága oly kedves és drága. Árnyéka könnyű lesz a földnek, melyben álmodni fogok." A szomorú füzet odaültették és szép jelkép gyanánt a sírhely felett nyúlik a magasba. Mindjárt mellette költészetének hű kísérője, Charlotte Lardin de Maisset, a buga nyugszik. Musset költői kis szigete is eltűnik a nagy kőtengerben. Én azt hiszem, ő is, meg a napsütéses Itália fia, Rossini is inkább ott ál- I modnának valahol a fény, a napsugár és a vi- | rágok kedves meghittségéiben, mint a Pére ! Lachaise sivár rengetegében. hőst vagy a hősöket. Nem tudjuk beskatulyázni, mondanák a művészet szabályainak előítéletétől ment modern olvasók, pedig a hős hiánya egyszerűen csak azt jelenti, hogy senkiről és semmiről nem kapunk olyan átfogó jellemzést, ami az emlékezésünket megköti és az olvasmányt élménnyé teszi. Lehetne a hős a címben foglalt ucca is, de nem az, sokkal inkább az a szomszéd- uccában levő kis szálloda és az abban levő kiskocsma, amelyben a hontalanok élete folyik, ennek az uccának azonban nincs olyan romantikus neve, hogy könyveimnek lehetne felhasználni. Lehetne hős az egész magyar család együtt, amelynek küzködéséről állítólag a regény szól, de a család élete modernül és valóságosan széteső - ez a legékesebb vonás a regényben —, a családnak nincs meg az a szerves élete, amely az érdeklődést mint egység iránt össze tudná tartani. Lehetne hős egyes személy, talán a család valamely tagja, de — mit tehetünk róla? — egyik sem az. Annus, a család felnövekvő leánya, akinek személye legközelebb áll az írónőhöz, kénytelen háttérbe szorulni mint jólnevelt házilány és sablonokba keretezni életét, részben a család, részben az erkölcs érdekében. Végül mégis viszonyt kezd — ezt mégsem lehet elkerülni a mai divat szerint —, de ezt is sikerül szerelem nélkül tennie. A legtöbbet foglalkoztatott személyiség, de semmiesetre sem főhős: ennyire nem telik, ennyi nem jön ki belőle. És, sajnos, ez az érzésünk valamennyi szereplőnél, egyiktől sem telik több, mint amennyit bizonyos sablon, előzetesen elfoglalt attitűdé vele szemben megenged. Az embernek sokszor az az érzése, hogy ezek az alakok szeretnének egyéni, önálló életet élni, szinte már-már egy szóval sikerül is nekik — ahogy a valóságos tapasztalat keresztültör az iró horizontján, —’ de nem sikerül nekik, mert szinte hallhatóan megszólal az iró: mars vissza a ketrecbe. Annak a típusnak a ketrecébe, amelyet a cél ideállitott. A cél pedig, nem az, hogy emberi karaktert vagy karaktereket terítsünk szét hősí formában* vagyis az érdeklődést elsősorban és legteljesebben lekötő formában, a cél akár ösztönösen, akár tudatosan — az, hogy beleessünk, az iró és olvasó egyaránt, egy elképzelés, sőt: egy előítélet kábulatába. Az irodalmi kritika kiegészítéséül hozzá* tehetjük még, hogy a részletek kifogástalanul vannak megírva, a regény azonban teljes hosszúságában csak részletekből áll, művészi riportsorozat, amelyeknek felfogása korábbi olvasmányainkra <— nyilván az iró olvasmányaira is — emlékeztet, de amelyeket nem köt más össze, mint az a bizonyos elképzelés és előítélet. * Az előítélet pedig? ... A pesti penzió tulajdonosnője, amelyben a múlt évben laktam, vizvezetékszerelőt hivott és a szerelő egy óra hosszáig nem jött. A hölgy ekkor hozzám fordult: — Ugy-e, hogy Prágában nagyszerű mesteremberek vannak, ugy-e, ott nem kell annyit bosszankodni az iparosokkal, mint itt? Enyhén elmosolyodtam és a hölgyet, aki keveset járt külföldön, néhány szóval felvilágosítottam, hogy tapasztalataim szerint éppen a pesti iparossal van a legkevesebb baj. Ezzel szemben — a hölgy elképzelése ellenére — a prágai iparossal sokkal több baj van. Az összehasonlítást mindenki elfogulatlanul megteheti, aki hosszabb időt töltött Prágában is, Budapesten is. A penziós- nő elfogultságában azonban kéjesen keresett menedéket a prágai iparosnál és — ezért jutott eszembe e hölgy esete —' a pályadíjnyertes regény szerzője ugyanilyen kéjes menedéket talál a párisi életben, a budapesti élettel szemben! Nem hallgatja el a párisi élet apróbb kellemetlenségeit sem, amelyek csak az idegent érik, de szinte bánatos kéjjel csoportosítja úgy a kellemetlenségeket, hogy azok kivétel nélkül Budapestről irányított akciók reakciójaképpen jelentkeznek. Ez a körülmény annál szomorúbb, mert az iró valóban ismeri a párisi életet és ennek ellenére bizonyos pesti tapasztalatlan rétegek elképzelése és előítélete szerint Ír róla. Még az idegennel szemben való előitélet sem személyes tapasztalat eredménye nála, hanem érezhetően élénk lecsapódása egy közismerten jó iró hasonló- témájú müvének. A Párisba költözött pesti elfogultság „dicséretes" megnyilatkozása a regény ama részlete, amelyben a család két tagja újra Budapesten van. Ugyanez a két családtag ezt megelőzően Argentínában próbálkozott és a honvágytól űzött emberek — a regény tanúsága szerint — Budapesten keservesebben csalódnak, mint Délamerikában. Ez — enyhén szólva — valószínűtlen. A hosz- szu évek után hazatért regénybeli magyarok nem találnak egyebet Pesten, mint egy megkótyagosodott volt öreg szomszédnőt és — az Andrássy-utat. Annyi honvágy után, amennyi a könyvből kötelezően kiderül, ez édeskevés. Ezt mi is mondhatjuk, akik életünk néhány szép esztendejét töltöttük Budapesten és az ott szerzett emlékek varázsa néha visszakerget bennünket. Higyje el az írónő, hogy az igazi honvágy másképpen működik a valóságos beteljesülésben is, mint ahogy ő azt elképzeli regényében — Argentínához viszonyítva. A Pestre való visszatérés kellemetlen, pároldalas, nem indokolt kiábrándulása — elképzelhető, de csak ama pesti réteg számára, amely rétegben a regénynek valóban sikere van. Tudjuk, hogy a pályadíjnyertes mü óriási példányszámban fogy el éppen Pesten, vidékre már nem is jut belőle. Azok a szplines budapesti sznobok, akiknek elképzelése és előítélete szerint mindenütt jobb, mint Pesten — és íróik könnyen egymásra találnak. A közönség menthető azzal, hogy nincs meg a tapasztalata, az iró még azzal sem menthető. Egy itteni német ismerősöm, aki a másik „világdijas" regényt, Körmendi „Budapesti kaland" cimü könyvét olvasta, kiábrándultán kérdezte tőlem: — Ez tehát a hires budapesti élet? Ez a hires budapesti ifjúság, amelynek szplines, számitó, koravén tagjai ágálnak ebben a regényben? Próbáltam neki megmagyarázni, hogy nem egészen igy van. A „Budapesti kaland" szereplői nagyon 'kicsiny társadalmi réteget reprezentálnak, ezt a kis réteget is megírták már régebben, jobban és hivebben, de az akkori regény éppen nem nyert világ- dijat. Nem volt jól menedzselve. Az ilyen regények, a speciális pesti száj- iz szerint irt regények nem sok kárt okozhatnak a magyar irodalomnak és a magyar hírnévnek a külföldön. A menedzselés* igen. A menedzselés nagy kárt okozhat. SÁNDOR IMRE, MÉCS LÁSZLÓ; A fák örök-víg furcsa szent bohémek, nevetésükben millió virág híntáz a fényben s fülemüléének. Míg földben fúr a száz-titku gyökérzet, pufók gyümölcsöt szoptat anya-gally, s Naptól imádkoz rájuk fényt, meg mézet. Majd mint labdát a gyermek, eldobálják gyümölcsük s tarka lbmb- konfettivel szórják be Ősz baláltánc karneválját. S így teljesen mezítelenre válva bátran, bízón, zsolozsma-zengetőn bevonulnak a Tél kolostorába* Ki volna köztünk ily könnyelbxü-báíon anyacsókot, emléket, pénzt,, sikert, álmot, mindent így eldobni magától?? Fiókban, szívben emlék, drága lom van s nem sikerül az exercícium a klastromnak szánt barna fájdalomban. Ballaszt gyűli bennünk sírig. Ám hiába, mert csontig s túl vetbőztet a Halál, a vén prior s így visz kolostorába. A fák próbát csinálnak a halálból évenkint egyezer s jég-falak közé vonulnak a tavaszi rózsa-bálból!. De ott is rügy-malasztcsan dalolnak, míg szirmuk mind fellcbban, mint a láng s a Tél-kolostor semmi lesz. Elolvad. Rue du Chat-qui-Péche j&l. BSH1
