Prágai Magyar Hirlap, 1936. november (15. évfolyam, 250-274 / 4099-4123. szám)
1936-11-15 / 262. (4111.) szám
8 ^mgmA\agíar-hirmií 1936 november 15, vasárnap* A fafóaccdóit költőEz az eset pedig Tamás Lajossal, a kitűnő pozsonyi poétával történt meg, akit barátai a „halk- szavu lírikusának becéznek. Tamás Lajos nemrégiben előadókörúton volt több szlovenszkói irótársával s mindenütt nagy hatással szavalta el szép verseit. Verseinek néhány kötetét magával vitte s a körút egyes vá-í rosaiban uj barátainak ajándékozott belőlük egyet-egyet. Tekintettel arra, hogy a kézitáskában nem volt hely a verseskötetek számára, a költő egy ügyes csomagot csinált s a verseit zsinórral átkötve cipelte az utón. S mint ilyenkor történni szokott: a versesköteteket elhagyta az egyik városban, ottfelejtette a vendégszerető házigazdánál. De már csak a vonatban vette észre a hiányt. A legközelebbi állomáson leszállt, levelezőlapot vásárolt s a körút egyik állomáshelyére vezényelte a bujdosó köteteket. A házigazda, akinél a verskötetek felejtődtek, gyorsan és lelkiismeretesen akarta elintézni a kérdést. Gyorsan, hogy minél hamarább kézhez- kapja Tamás Lajos a köteteket: ezért a legközelebbi előadóest rendezőjéhez cimezte a csomagot, expressz. Ugylátszik azonban, hogy ezt még nem találta mindig biztosnak. Megbeszélte a postással a dolgot s hogy komoi’.yan-e, vagy tréfából, ki tudná: — ráragasztötták a költeményes kötetre a szokásos jelzést, ami még gyorsabbá teszi a kézbesítést : Gyorsan romlandó! A verseskönyvek a „gyorsan romlandó11 felirat védelme aíatt valóban igen gyorsan érkeztek meg a legközelebbi est rendezőjéhez. Az átvette a csomagot. Délben megérkezett a poéta. — Érkezett egy csomagom? — kérdezte a rendezőtől. — Persze, hogy érkezett! Hanem, nagy kópé vagy ám . .. — Miért ? — kérdezte a poéta gyanútlanul. — Ki tudja, melyik szép háziasszonyt hódítottad meg, hogy utánad küldi a pulykacombokat s a finom tepertős pogácsát . . . — Nem értem, — nézett nagyot a poéta, — nem udvaroltam én senkinek s nem is kértem senkitől se pulykacombot, se disznótoros va-S csorát . . . — Akkor egy titkos kéz küldte, — bólintott a | rendező s kar’onfogta a poétát, — légy szives, fáradj velem a spájzba. A poéta egyre jobban csodálkozott: a fogadtatás meglepte. De engedelmesen ment ki az éléskamrába, ahol az est rendezője sokatjelentő mosollyal nyitotta ki a jégszekrényt s némi nyelv- eset tintésekkel adta át a rejtélyes csomagot, amelyre rá volt írva : Gyorsan romlandó! Ki se bontotta a csomagot. A felirat után pulykacombnak vélte a verseskönyveket s udvariasan fagypontra hütötte a kékszinü köteteket, hogy meg ne romoljanak az állásban . . . (thy vi) Budapest, november elején. Zólyomi Dezső kiváló szinházkritiku- sunk az ..Emlékezés'1 budapesti premierjéről irt, én majd a világhírre szert tett angol gyermekdarab közel félszázadik, egyelőre utolsó budapesti előadásáról s két főszereplőjéről akarnék egyet-mást elmondani. Miután a darab meglepetésszerü, nagy sikere idején még Helsinkiben élveztem Molnár Liliomának finn nyelven tolmácsolt szépségeit, visszatérésem után a további budapesti premierek forgatagában majdnem elmulasztottam az Emlékezést megnézni. Pedig kár lett volna. Elsősorban a két főszereplő: Mindszenthy Magda és az egykettőre színpadi hírességgé vált Puskás Tibor kedvéért. Mindszenthy’ Magda a szlovenszkói magyarságot közelebbről is érdekli. ÁSguthy Erzsébetünk „Talán" cimü darabjának győri premierjén aratta egyik legnagyobb sikerét, sőt azt hiszem, nagyrészt talán éppen ennek a sikernek köszönhette gyors budapesti karrierjét is. A tizenötéves Puskás Tibor uj embernek számit a színpadi deszkák forró talaján. Puskás Tibor izzig-vérig kész gyermekmü- vész, pedig csak az Emlékezés főszerepében tűnt fel s lett egy csapással egyelőre magyar hírességgé. A legkomolyabb napilapok színikritikusai nem sajnáltak hasábos terjedelemben megemlékezni az Emlékezés ifjú művészéről. Még a külföld figyelmére különösebb fontossággal bíró Pester Lloyd is mint komolyan veendő művésszel foglalkozott, méltatta Puskás Tibor első szereplését. Zólyomi Dezsőnek a Prágai Magyar Hírlapban annakidején megjelent részletes kritikája után felesleges volna a darabot s a két főszereplő művészetét bővebben is boncolnom, arról a hatásról akarok csak ezúttal megemlékezni, amelyet az Emlékezés utolsó előadásán a színházat utolsó helyig megtöltő közönség lelkében s ugylátszik szivének legmélyén Puskás Tibor kitűnő játéka keltett. Minden egyes fontosabb jelenete után percekig tapsolt a telt ház, bucsujelenete után pedig a bársonyfüggöny előtt is számtalanszor meg kellett jelennie. Fényes Annus emlékezetes Király- és Magyar-szinházi szereplése óta nem volt ilyen kivételes alakitótehetséggel megáldott magyar gyermekmüvész. Talán Dévény Laci, — Puskás Tibornak azonban minden gyermekszereplővel szemben az az óriási felsőbbsége van, hogy nemcsak a rendező Útmutatásait tartja be, s szerepét pontosan megtanulva előirás szerint megjátsza, Puskás Tibor korát meghazudtoló mélységgel meglepően át is érzi mondanivalóját s a nézőközönséggel is átérezteti. Csodálatos módon tudja magát a hallgatók szivébe lopni. Kivételes tehetségű művészek képesek csak szerepükkel együtt szenvedni, sírni. Édesanyja mesélte, hogy amikor észrevette, hogy a fia annyira beleéli magát szerepébe, hogy a színpadon valódi könnyeket hullat, megrémült és még ő csitiüotta, hogy — az Istenért, ne légy csacsi, ne erezd a játékot valóságnak, hiszen belebetegszel, tönkreteszed az idegeidet. Pedig csak szenvedjen, sírjon, aki érezni, sírni tud. ilyen színész képes csak hallgatóit is őszintén megrikatni, —- ebből a színészből nemcsak komédiás, igazi művész is lesz. Apja és anyja meghívására családi interjút folytattunk Puskás Tiborral. — Kimondhatatlanul szeretem a szinpa- dót, — beszélte rajongással — boldog va- --ok, ha játszhatom reszketek a gyönyörűségtől, ha felzug körülöttem a tapsvihar. Hogy miért tudok igazán sírni, ha szerepem szerint Igazán sírnom kell? — nem tudnám megmagyarázni, sírok, pedig boldog vagyok e gyönyörűséges pillanatokban, talán, mert érzem, hogy a közönségnek is velem muszáj e percekben sírnia, lelkének húrján én húzom végig a vonót. Sajnos, ezt a szép szerepet utoljára játszottam ma este és annyira szerettem, hogy A HALÁSZÓ' MACSKA UCCÁJ A Ára 13 Kő Megrendelhető a PMH kiadóhivatala utján. Portó Ke 3.—, utánvétnél Ke 5.—. azt sem bántam, hogy miatta a „Pál-uccaii Luk" szerepét nem vállalhattam, az „Emié- kezés“-re előbb kötötték le szüleim a szerződést. —■ Legközelebb a Magyar Színházban, Balázs Sándor „Bikfic tanár ur"-ában szerepelek, de talán még Nemecsek szerepét is eljátszom, ha nem Pesten, valahol a vidéken. Egyelőre angolul fogok igen erősen tanulni, hiszen az angol nyelv legbiztosabb, leggyorsabb repülőgép a nagy külföld felé. A világ oly nagy, színházaiban annyi csodaszép szerepet lehetne játszani s én csak játszani, játszani, mindig és mindig játszani szeretnék. =— Sohase ölég a főd, ha van tenyér, aki megdolgozza. Aztán szép az ugar is. Lónak is kell uj rét, marhának legelő. — Annak, aki a faház rabságát se bírja. ♦ ♦ Mink itt jól megvagyunk. Baján hunyorgott. Már szóra birta Alboint, puhitotta, hajlandóssá tette. Egymásnak dobták a gondolatot, eljátszogattak vele, mint gyermek a színes kavicsával. Olybá tűnt, mintha csak tréfálkoznának, de valójában résen állva lesték egymást. Alboin elnézte ezt a sárga zömök embert éktelen sebforradásos arcával, véreres és bedagadt, ferdén metszett szemeivel. Idegenkedett tőle és ugyanakkor különös vonzalommal tekintett rá. Látta roppant éhségek lángolását arcán. Gepidia pompás síkságaira fente fogát Más föld volt ez, mint a kóróval és bogánccsal, ritkás füvei ellepett aszályverte homokos szteppe ♦. ♦ Éhezett Gepidia puha fehér kenyerére, a Tisza édesizü halaira Baján jól tudta, hogy egymaga nem igázhatja le a tejjel és mézzel folyó Kánaánt Szövetségest keresett Vájjon mit nyerhet, ha szövetséget köt Bajánnal? ők ketten csak úgy bírhatják le Gepidiát, ha a keleti birodalom légiói veszteg maradnak. Ki biztosítja őket arról, hogy Jusztinján tétlenül nézné, ha megrohanják Gepidiát? A Birodalom óvatos, nem tűr határai közelében tulerős hatalmat Nem kockáztathat mindaddig semmit, amíg nem látják tisztán Bizánc szándékaitl De mit is nyerne, ha a gepida szomszédság helyett ezt a kóbor martalóc szkíta népet kapná a hátába? Olyan szomszédot, aki egyszer ráéhezhet Pannónia földjére! — Nem minden a főd! Van olyan gazdagság, ami fölér vele,— szólt Baján és a szeme csupa ragyogó okosság lett, csupa biztató ravaszság. Odahajolt Alboinhoz és lehalkította a hangját: — Egy emberem látta Turisend kincsesházát! Vakulásig benne az arany és drágaság. Alboin fölrezzent gondolataiból. Erről a kincsesházról ő is hallott elegeit. És emlékezett a nagy lakomára, az aranytálak roppant sokaságára, a hölgyek csodás ékszereire. Finom bőrükön remek gyöngyök csillogtak, a hajukban kápráztató fésűk. Igazat mond Baján, vakulásig ragyogott a palota. Forró lett a feje és forró lett a lélegzete, ahogy Turisend fölhalmozott kincseire, a pazar fegyverekre gondolt llgy elfulladt, hogy kezével vászonkabátja gallérjához kapott és föltépte. Kergette magától a gondolatot, kergeti a véréből a kapzsiság démonát — Az arany holt jószág! — mondta izgalommal. Most gyűlölte Bajánt hogy ezt a gonosz démont ültette a leikébe. Nem felejtheti el, hogy Turisend kitüntette, fegyverfiául fogadta. A kezét azóta eskü köti és nem áhit gazdagodást hitszegés árán. — Hivséget fogadtam a gépid királynak és állom a szavamat — mondta eltökélten. — Turisend nem fog örökké élni, testvér! Alboin nagyot emelt szemöldökén. Nem felelt Bajánnak. Ha Kunl- mund is úgy akarja, vele is megköti a fegyverbarátságot, Többet ér a kipróbált gepida hűség, mint ezé az idegen szkita népé, A búcsúnál orcáján csókolta Bajánt. — Hallgatásod azt mondja nékem# hogy egyszer még beszélünk* Tán tavasszal... Ha úgy akarod, én várhatok, testvér, — szólt a kháa és a dereglyébe ugrott Alboin szótlanul nézett utána. Amint az utolsó avar lovas is átusztatott a Dunán, Alboin visszafordult A sereget hazabocsátotta és néhány emberével tóparti palotájába ment. Nyomottkedvü és komor volt. Nem tárgyalt elég óvatosan Bajánnal, Egy sejttető Ígérettel lekötelezte volna. A visszautasítás talán megbántotta. Ravasz ember, nem árulta el, hogy a szivére veszi a kudarcot. Ki tudja, mit tervei, ki ellen fenekedik? Kit gyűlöl jobban, a frankokat, akik megverték, vagy a gepidákat, akik egy ujjal sem bántották? 2, Chlotsuinda kisleánya szokatlan csengésű nevet kapott. Alboin megfelezte a nevét a halottéval. — Albsuinda, így akarom szólítani. Emlékeztessen az anyjára! —■ mondta a keresztelőn Maxentiusnak. A görög kiemelte a bölcsőből a csecsemőt* — Nézd uram, milyen szép fehér a bőre. Olyan lesz, mint az anyja .Volt, szőke és kékszemü* Alboin egy pillantást vetett csak a rózsásan pihegő kisdedre és elfordult. Elhárító mozdtilata gondolkodóba ejtette Maxentiust Valójában milyen idegen és közömbös a szivének ez az ágyékából fakadt életi Vagy a tompultsága is takar valamit? A gyermek élete halálos áldozatot követelt. Talán Alboin közönnyel kérgezi körül a szivét, hogy meg ne gyűlölje a gyermeket. Védőén hajolt a bölcső fölé, valahányszor meghallotta a palotában Alboin súlyos lépteit. Hasztalan élt és gyógyított évek óta a barbárok közt, valami iszony sohase tudta elhagyni. Ott lappangott Idegei mélyén. Jól ismerte kitörő haragjukat, pusztitóbb lehetett az elfajzott keleti császárok kegyetlen dühénél. Olykor elrémült nemtörődömségükön, ahogy szemrebbenés nélkül kockára tették életüket A testükről tüzes Vasakkal, egy jajt sem hallatva, téphették le a húst, de egy csecsemő sírása oly dühöt ébreszthetett bennük, hogy kimarkolták az anya öléből és a falnak csapták. Később megnyugodott, Alboin változatlanul közönyös maradt é* alig figyelte, mit beszél a gyermekről És mintha nem is bánkódna mát Chlotsuinda pusztulása miatt Élte tovább férfivilágát. Gizát, Chlotsuinda komornáját bevitte az ágyasházba. Szapora légzésü volt a leány, dideregve adta oda magát neki. Nem volt sok öröme belőle. Egy éjszakán nyavalyatörősen összeomlott karjaiban. Azóta iszonyodott tőle. Visszazavarta Brigetiőba a megriadt asszonynépet. Maxentiust is oda- küldte a gondjaira bízott gyerekkel és a dajkával Hideg éjjelek jöttek már és nagy lángokat kellett gyújtani a palotában. Alkonyaikor rengeteg itallal rakták meg a szolgák az asztalokat Duhaj italozásba, mámorba menekült Alboin nap-nap után. A lakomákon egy uj szkáld énekelt. Agó kidőlt a sorból. Egy nap nyoma veszett Kint járt valamerre a fagyban. Darabig fáklyásokkal kutattak utána, de hogy nyomára nem akadtak, belenyugodtak abba,, hogy a hullongó hó betakarta, vagy éhes ordasok széttépték. Kiesett az (létükből az öreg, hamar elfelejtették* )§$Í£§fU Puskás Icta: UuHfraeUus- l/iaíae I II EG^ÖU) REGÉNY IRTA: EGRI VIKTOR MÁSODIK KÖNYV 23 (FOLYTATJUK)
