Prágai Magyar Hirlap, 1936. augusztus (15. évfolyam, 174-198 / 4023-4047. szám)
1936-08-09 / 181. (4030.) szám
'A prágai kávéházban találkoztam az orvosnővel. Uj .kosztümben jelent meg, uj nyári arcszinnel, vagyis napbarniíotta púderrel, ami túlzott alkalmazásban kinai jelleget ad az arcnak. Mindez nem zavart volna, a hölgy arcáról, szeméből megállapíthattam. hogy kipihent, jó állapotban van. Egy dolog volt, ami meglepett: túl élénk p.rosra voltak kifestve a hölgy körmei. A hölgy látta csodálkozásomat és nevetett. — Csodálkozik a körmeimen, ugy-e? Jelenleg nem dolgozom. Ilyen körmökkel nem lehet operálni.-—Nyári szabadság? — Kérdeztem udvarias tartózkodással. — Úgy van. — Holnapután utazom. — El óvá? — Ó. nem messze. B-be. Két óra gyorsvonattal. — Csak nem nyaralni megy oda? A hölgy nevetett. — Á, dehogy. Letelepedés. A főpincér ebben a pillanatban hozta a hölgynek, mint jólismert törzsvendégnek a vastag könyvet, Csehszlovákia tájékoztató lexikonját. Az orvosnő gépiesen lapozott a könyvben, bele sem nézett. — Ezt már tudom kívülről. Harminckétezer lakos, járási székhely, ötvenhat orvos, harminckilenc ügyvéd, kerületi bíróság, pénzügyi kirendeltség, reálgimnázium, polgáriiskola, tanítóképző. — Ott akar letelepedni? — Egyelőre csak kacérkodom a hellyel. Kiutazom, körülnézek. Két orvos van ott a szakmámban, azt mondják, egy év múlva tízezer koronát fogok keresni havonta. — Óriási! Akkor nincs mit gondolkodni. A hölgy sóhajtott. — Dehogy nincs. Félév óta gondolkodom. Már öt városban voltam körülnézni, egyik sem tetszik. Elgondolkozva néztem a hölgy arcába. Az orvosnő szlovenszkói származású, kiválóan értelmes, tökéletesen képzett a szakmájában, sok évi gyakorlattal a klinikán, talán kissé tulhosszu gyakorlattal ... A hölgy idestova harminc esztendős és . . . egyszer már beszéltünk a dologról. Részemről nem lett volna indokolatlan kérdés: —- Miért nem telepszik le Szlovenszkón? Azt hiszem, ott könnyebben tudna férjet ta-1 lálni. Az orvosnő meglepetve, sőt megbotrán- kozva nézett rám: — Már megint ezen lovagol? Azt hiszi, minden nőnek csak az a célja, hogy férjhez menjen?-— Persze, hogy azt hiszem! —- Nagyon téved. Akkor otthon maradhattam volna, nem kellet volna egyetemre járnom, nem kellett volna . . . — Nem bízott benne, hogy férjhez fog tudni menni, ha nincs kenyér a kezében. — Nagy tévedés. Három kérőm volt, amikor elvégeztem a gimnáziumot. — De egyiküket sem szerette. — Úgy van, egyiket sem szerettem. Pedig csak ahhoz fogok férjhez menni, akit szeretek. A hölgy vörös körmei idegesen doboltak a kávéházi asztalon. A piros szin megfogta a szememet, hol az orvosnő körmét, hol pirosra festett száját néztem, közben pedig egyre biztosabb voltam szavaim igazságában: — Helyben vagyunk, drága hölgyem. Kegyednek három kérője volt, egyik sem tetszett. Elindult tehát hazulról, elutazott hétszáz kilométer távolságra, beiratkozott az egyetemre, tanult, dolgozott, nélkülözött, hideg, rosszul bútorozott diákszobában könyvek fölé görnyedt fél éjszakákon át, hogy megtalálja azt a férjet, akit szeret. —- Ne beszéljen bolondokat! Nem hagytam magam félbeszakítani. — De igen bolondokat beszélek. A dolog úgy kezdődött, hogy a leányok nem tudtak férjhez menni ahhoz, akit szerettek. Volt egy hosszú korszak, amikor a lányok ahho2 mentek férjhez, aki kérte őket . . . pontosan nem lehet megállapitani ezt a korszakot . . . vegyük úgy, hogy nagyanyáink még szerelemből mentek férjhez, anyáink már nem. Ha jött kérő, elsiratták lánysá- gukat, mint a nóta mondja, és mentek az oltár elé. Nemet mondani nem lehetett, mert akkor jöttek az apai pofonok, a fenyegetések .. . „kitagadlak!", stb. Boldogtalan korszak volt ez, de aztán következett a még boldogtalanabb: mikor a lányok egyáltalán asztal alá, mint eleinte. —■ Sajnos — folytattam már egész bátran, — olyan férfi több van a világon, akit a nő nem szeret, mint olyan, akit szeret. A szív szerinti férjhezmenés szabadsága nem olyan könnyű dolog, mint azt maga elsőéves medika korában elképzelte. A tanulmány, amivel a szabadságot kiharcolta, sok időt vett igénybe, a hevület harminc éves korban nehezebben jön, mint húsz éves korban, az érdemesebb férfiakat, akik a maga korának megfelelő férjbeli korban vannak, már nagyrészt befogták férjnek és igy csak a valamiképpen hajótörött, nagyobbrészt elvált férfiak között kereshetnek a maga korabeli tanult és igényes hölgyek. Az igényhez hozzá tartozik az is, hogy gondolkodásban, nevelésben, hajlamban, sőt éghajlati szokásokban is megfelelő férfit keresnek. Ezért ajánlom, hogy menjen Szlovenszkóra. Ellenvetést vártam, de az ellenvetés elmaradt. Tovább éltem az alkalommal: — Maga bejárt öt csehországi várost, bizonyára olyan városokat, amelyekről jó információt kapott kereseti lehetőség tekintetében . . . mindegyik városban hajszálakat talált. Miért? Nem tetszett a város főtere? Görbének találta az uccákat? Idegennek vélte a társasági életet? Vagy pedig belső benyomás alapján gyengének találta a férfianyagot? Szünetet tartottam, itt már biztosra vet* tem az ellenvetést. Az ellenvetés elmaradt* Mégegyszer mondom: menjen Szlo- venszkóra. És telepedjen le nyugodtan . ♦ a nem a hazai városban, az túl kicsi... va- lamivel nagyobb városban. És várjon türelemmel. Amig kialakul a praxisa. Nem féltem magát, okos hölgy, jól öltözködik, szellemes társalgó, nem veti meg a kozmetikái sem. Lebeszéltem arról, hogy vörös körmökkel végigjárja Csehország és Morvaország nagyobb városait ... q Ekkor végre megszólalt a hölgyt — Le fogom áztatni a körmömről ezt & vörös vacakot. — Nagyon helyes. És telepedjen le valamelyik nagyobb szlovenszkói városban. — Ugyan ne beszéljen annyi ostobaságot! Üljek le egy kis szlovenszkói városban és várjak . . . A hölgy maga szakította félbe a mőndatot. Egy-két percig vártam folytatásra* hiába . . . — Várjon! — mondtam aztán csendesen. —' Ha eddig tudott várni, várjon még egy ideig.-— Ah! Nem ért maga engem. Ebben maradtunk. Nem értettem a hölgyet. SÁNDOR IMRE. 1936 augusztus 9, vasárnap, FrThokcndó'be most tör ü Ige ti Álmos szemét az ébredő csillag. ^ Este van, csendes nyugalom estje; A tiszta lélek pihen az Urban S engem nyugtalan álmaim hívnak . . Régen bolyongtam a temetőben. De régen jártam ezen a tájon! Hogy megsokasult azóta népe: Játszótársaim nevei sorban Ott virágoznak a keresztfákon . • . A mohos márvány mind ösmerősöm: Régi barátok, régi emlékek . . . Némán köszöntnek, amint előttük Sóhaj rebben el siri ajkamról És elmerengve a múltba nézek . . ( Egy régi sirra azonban sehogy Nem ösmerek rá, hasztalan nézem: Hantja besüppedt, keresztjét régen Elvitte tűzre valami pásztor, M g fennvirrasztoít kiis Őszi éjen. Vajj‘ ki lehetett e boldogtalan? Vadrózsa, burján verte fel a sirt . . * Egy fülemüle sirdogált rajta, Talán ott fészkel a giz-gai között, Hogy jobb lakásra szert tenni nem bírt. Gyom, avar, tüske . . . Volt életének Bús szimbóluma virul a rögön . . , Arra téved az öreg sirásó, Ráköszönök és megkérdem tőle: — Kit kerül el itt virág és öröm . . .? A sirásó, mig keresztet vetve Félve tekint rám, fogvacogva szólj „Nevét nem tudom, de úgy beszélik, Akik ösmerték, vagy úgy, hallották: Valami bolond, vagy poéta volt . . .“ TELEK A. SÁNDOR. III lllllil óiilililT illllMifcl áli WT Irta: Szenes Erzsi A Vörös-házat egy romantikus hajlamú grófnő építtette nyári laknak. Külső falait tüzvörösre festették, úgy hogy a sötét fenyvesek közül messze kivilágított, mint a pásztortüzek. A házról nevezték el aztán az erdőt. De most már régen alkalmi, nyári vendéglő. Nem sokszor jártam a vörösházi erdőben s mégis az erdő elevenen élt bennem gyermekkorom óta félelmetesen zugó fenyőfáival és tölgyeivel. Házigazdánk egykor a vörösházi erdő őre volt. Mintha egy vas- tagtörzsü óriásfa megelevenedett volna s elhagyta volna az erdőt, olyan volt ez a tagbaszakadt, erős paraszt, östöke és szemei mint egy fa sötét koronája, mikor a viharban a kékesfényü villám járja át. De úgy látszott, hogy a vihar ereje megtörne rajta, nem fogná a villám s nincs fergeteg, amely ki tudná dönteni. Ha végigment az udvaron, rengett a föld és megrezzentek az ablaküvegek. Mindig azt képzeltem, hogy az egész erdő a nyomában jár, a sötét fenyők mint titkos, komor őrszemek. Azt mesélték róla, hogy az erdőn egyszer megölt egy embert, ez persze csak mese volt, de én éjszakánként villanó, éles baltát láttam a kezében és a tüzvörös épületet a háta mögött. Házunk előtt két szép akácfa állt, ha nyáron kiterjesztették lombos karjaikat, mintha egy egész kis liget nyílt volna az ablakunk előtt. Esténként, tavasztól-őszig, kint ültünk a fák alatt, mi is, a szomszédok is, de házigazdánk az idegeneket nem szívlelhette. Egyszer hajnalban arra ébredek, hogy a fák nyögnek és sírnak, recsegve, ropogva jajongnak. Rémülten urrrottaro ki az ágyból, az ablakho* futottam, a gazda már a második fát döngette, törzse meghajlott fájdalmában g koronája megalázoj;tan a porba hullt. A gazda komoran, nyugodtan állt a legyilkolt fák fölött, mint egy óriás cövek, villanó baltájával oly félelmetesen, mint az álmaimban. Egy este részegen jött haza, ősz volt, napok óta szünetlenül esett az eső. Vak düh szállhatta meg, mert mikor bejött az udvarba, félkézzel leszakította az ereszcsatornát, az esővizet levezető pléhcsöveket. Fülsikitó robajjal, vizesésszerü zuhatagosban zudult le a víz s elöntötte az egész udvart. Szomszédaink is kirohantak lakásaikból s kapunk előtt egész tömeg verődött össze néma rémületben, de senki sem merte felemelni szavát. Az uccagyerekeket háláló? félelem szállta meg, ha csak megpillantották, mint a kis nyulak, úgy szaladtak széjjel. A háború alatt vendégségben volt nálunk egy kis német fiú, nagyon megtetszett neki ez a szó „pusztaság", annyira beleszerelme- sedett, hogy ahányszor végigszaladt az udvaron, ezt kiáltozta. Házigazdánk keveset tudott magyarul s azt hitte, hogy a német fiú őt gúnyolja s a „pusztaság" valami csufnév. Egyszer, mikor bolondul kiáltozott, a gazda egy vastag fakaróval neki- ro'hant, szemei lángot löveltek s vad erővel sújtott a gyerek felé, a német fiúcska csak fürge lábainak köszönhette, hogy életben maradt. Felesége egy vékony, csontosarcu, alacsony parasztnő, szelíd volt, mint az imádság. Minden reggel bejött a konyhánkba s egy sajtárban frissen fejt tejet hozott. Nyáron reggeltől napestig kint dolgozottt a forró földeken s alkonyaikor nehéz köteg szénát, füvet cipelt haza a teheneknek. Ilyenkor még vékonyabbnak és kisebbnek látszott, amint roskadozva Járt, a hátára halmozót]; teher alatt. A gazda ezalatt a sarki kocsmában a legerősebb pálinkákat itta, a szomszédok mindig azt susogták, hogy egyszer majd meggyül benne a pálinka, de csak állati ereje növekedett a szesztől. Dü- löngő, súlyos léptekkel ment végig az udvaron késő este, aztán bement a házba és elverte az asszonyt, néha félig agyonverte. De minél jobban verte, az asszony annál makacsabbul hallgatott, összeszoritott vékony száján sohasem jött ki egyetlen hang sem a verés alatt, sem a verés után. csak a zöldes-kék, csúnya foltok az arcán, a szeme alatt mutatták a gazda hatalmas öklének nyomait. Egy nap meghalt az asszony olyan hangtalan, csendben, ahogyan élt. De engem sohasem bántott. Ha meglátott, darabos arcát szelídség öntötte el s villámló szeme enyhe fényt kapott. Nyár közepén, mikor megértek a kert legszebb gyümölcsei, a zamatos, édes, sárga császárkörték, nagy kérges tenyerén reggelente egy- egy óriás, illatos körtét hozott nekem. Ravaszdi mosollyal tette elém s ha visszanevettem rá, úgy tett. mintha valamiben cinkosok volnánk. így lassan feloldódott bennem a félelem s egy meleg kis forrás nyílt szivemben az öregedő, vad paraszt iránt. Mikor a felesége meghalt, még egész nap vasvillával járt, trágyát hordott le a kertbe. De a temetés után mintha legbelül megtört volna, csendesebb lett és öregebb, bozontos szemöldöke egészen fehér volt már, csak a tekintete, a tartása maradt a régi. Vasárnaponként kint ült az udvaron és bibliát olvasott, kevesebbet járt a kocsmába. Ajtaja előtt egy vékonyka, erős illatú, lombos hársfa állt s ha feljöttek a csillagok, az öreg paraszt egy-két óráig is elálldogált a fácska alatt, bücskös ujjaival szeliden fogta át a hárs gyenge derekát g szeme valahová a messzeségbe révedt. Talán az erdőre gondolt, a zugó fenyőfákra, a széles tölgyekre, az erejére, a fiatalságára. Mintha öreg kezeivel a hárs gyenge kérgén akarta volna még egyszer kitapogatni a fák nedveinek keringését, az egésa élő, zengő, nagy erdőt. Egy este a hárs alatt belső vérzést kapott, hatalmas, tagbaszakadt teste egyetlen ütésre összeroppant. A fák zuhannak így, éles fűrész nyomán, őt a láthatatlan fergeteg döntötte ki, mely erősebb a sziklákat hasogató, dühöngő orkánoknál. Az égre feljött az esthajnal csillag s a parasztgazda nem élt többé. Csehszlovák—német gazdasági tárgyalások? Prága, augusztus 8. Tegnapi számunkban beszámoltunk a Neues Wiener Tagblatt ama jelentéséről, hogy Prága és Berlin között tárgyalások folynak egy csehszlovák-német paktum megkötése céljából s egyben közöltük a csehszlovák külügyminisztérium cáfoló nyilatkozatát, mely szerint ilyen tárgyalásokról szó sincsen. A kommunista Haló Noviny mai száma a cáfolat ellenére visszatér a híradásra és azt állítja, hogy a külügyminisztérium cáfolata csupán azt hangsúlyozza ki, hogy politikai jellegű tárgyalások nem folynak, amivel hallgatólag az jut kifejezésre, hogy más természetű tárgyalások folyamatban lehetnek. A lap szerint a £ivno- bank vezérigazgatója, dr. Prelss Berlinben van s gazdasági tárgyalásokat folytat a csehszlovák bankigazgatók és nagyiparosok nevében Schadht* fal, * német gazdasági diktátorral* 0 Letelepedés jnem tudtak férjhez menni. Sok szegény Hányhoz egyáltalán nem jött a kérő, a sok szegény lányból vénlány lett és . . . tiz évvel későbben — tegyük fel — a szegény Hányok . . . már egyetemet használtak j pártábanmaradás ellen. Esetleg vénlányság I ellen. «— Ez igaz! — bői intőt a hölgy, — de ez nem azonos a férjhezmenéssel. Nem muszáj minden áron férjhez menni. — Ezt mondom én is. Ahhoz kell férjhez menni, akit szeret az ember. Az átmeneti korszak vénlányainak tömege harcolta ki maguk számára ezt a szabadságot. Az a nő, aki beiratkozott az egyetemre, már ritkán megy férjhez olyan emberhez, akit nem szeret. így tehát nyugodtan hihetünk egymásnak, hiszen maga is csak olyan emberhez fog férjhez menni, akit szeret. A hölgy valamivel enyhébben nézett rám és most már az asztalonfeiejtette két kezét a vörös körmökkel, nem rejtette őket az HáZAJmMÓ RíÉILEK (01'VENÉV MÚLVA) M wmmikáMi erdő éré
