Prágai Magyar Hirlap, 1936. május (15. évfolyam, 101-125 / 3950-3974. szám)

1936-05-10 / 108. (3957.) szám

<VJ#AtiAÍU * IA3UTKAK* fi A KliAÜ?

1936 május 10, vasárnap.

Ha könyvet tesznek asztalomra, mindig belenézek. Ez meg éppen érdekelt: arról a földről szól, melyhez emlékek, sírok, kenyér, szeretet kötnek. Cime: Cohimbus in dér Slowakei. Pozsonyban jelent meg. Ugylátszik, valami sorozat részének szánták, mert első lapján e gyűjtőcím áll: Die Welt im Buch, geleitet von L. W. Rocho- wanski. Kiadta: „Eosverlag, Bratislava."

Vaskos könyv, 594 oldal. Gazdag, szép, értékes képanyag. Árvamegyei házi vászonba van kötve; cimnyomása eredeti: a szerző Columbusként fedezi fel Pozsonyt és Szlovensz'kó kincseit.

A könyv német olvasóknak van szánva. Bármily gazdag is tartalma, a magyarság szempontjából megcsodálhatnánk, de elmehetnénk mellette. Mégis megállunk e könyvnél. Hangsúlyozom, nem szerétek gáncsolni könyvet, mert aki könyvet gáncsol, sokszor úgy jár el, mint az az ember, aki belegázol a virágos pázsitba és olyat is letipor, minek ki kellett volna térnie. Azért állunk meg. ment mi magyarok is, nyelvünkkel, kultúránkkal, múltúnkkal, munkánkkal. mint tekintélyes kisebbség Szlo- venszkó inventáriumához tartozunk, tehát ebben a könyvben rólunk is csak esketik egy-két szó. Esik is, de hogyan! Éppen ezért érdemes e könyvnél megállásiunk.

A szerző sok ismerettel, helyszíni szemlélet alapján, előzetes olvasmányokból buzgón tanulva, valóságot és mondát összeszedve, sokszor rajongó lelkességgel, sokszor szellemeskedve, néhol kissé primitív humorral színezve mindent meg akar látni Szlovenszkón. Néhol azonban csak abban hasonlít Columbushoz, kinek szerepét mint felfedező játsza, hogy téved, fölfedezését réginek tartja, régi földrésznek, vagy újnak azt, ami nem uj. Mindenesetre egészen újat ir mindenről, ami valamiben is érintheti a magyarságot és a magyar múltat. Nem uj — a könyv tendenciájában.**

Aki valamely földet leir a nagy világnak, azoknak, akik e leirt földön élnek vagy messze földről odaözönlenek, legyen tárgyilagos vagy legalább törekedjék tárgyilagosságra. Csak találomra néhány példa — szószerinti fordításban — e szép könyvből.

Hogyan tiszteli a szerző a történelmet, azt mutatja az a hangulat, melybe (42. o.) az a históriai emlék ringatta, hogy a pozsonyi dómban magyar királyokat is koronáztak, még pedig pár századon át. Szerző régi krónikák és Írások alapján képet ad erről, mely azonban nem komoly ceremó- S nia vagy történelmi esemény képe, hanem | inkább bohózatnak vagy operette-jelenet- nek tünteti föl a koronázást. Például: ,,A királynak legalább is mindenfélét meg kellett ígérnie és esküvel megerősítenie, igy jelesül az egyház védelmét, törvénytiszteletet, igazságosságot, a béke szeretetét stb. Azután jobbkezén és a mellén felkenték. A test e helyei kétségkívül a ,,pars pro toto“ értelmét jelentették. Erre, mivel békét és jó magaviseletét fogadott (,,Bravsein ge- !cbt“), meztelen kardot kapott kezébe, át- f vette a koronát, a kormánypálcát, a koronázási almát. Megindult az ünnepi menet kifelé a Dómból, gyalogosan a legközelebbi templomba. A tömegen át a király előtt magas méltóság lovagolt és szakadatlanul — legalább igy jelentik az örömtől ragyogó, leiró kortársak — a tolongásban szorongó emberek közé valóságos, sőt igazi pénzeket szórt. Feladata volt tehát, a kiváncsiak figyelmét a királyról elterelni e csengő-pengő játékkal, mi természetesen játszva sikerült, is, mert a lehulló pénz körül erőteljes mozgalom támadt. A jelentések szerint a pénzek a mob zsákmánya lettek. Keresték — meg is találták. A másik templom előtt az uj király trónusra szállt és egész sereg nemest a puszta karddal lovaggá (?) ütött. Némelyik uralkodó ennek elintézésénél nagy ügyességet tanúsított. Ferenc császár egyetlen negyedóra alatt állítólag 49 ilyen lovaggá ütést osztott eredményesen és az ütöttek boldogságára. A ceremónia után a király fölpattant a trónszékről és külön e célra konstruált dombra vágtatott, kardját forgatta és az eget négy darabra szelte ... És most, mert a királyi uraság elég szeretetreméltó volt, hogy a koronát és a birodalmat igazán birtokba vegye, a nép olyan retteneIrta: Dr. Jankovics Marcell

rek még nem is tudják a nyelvüket és éppen csak próbálkoznak vele. *, De vannak gyors-távbeszélők is. Hja, ekkor meg úgy hangzik, mintha egyetlenegy mondatot ismételgetnének és azt hajtó-i gatnák és hajtogatnák, hogy jól bemagolják vagy talán versenyfutamdijat nyerjenek vele.

tesen örvendezett, hogy alig tudta magát tartani. A nem éppen szegény királyi ura- ságoknak mégis még valami kis figyelmet akar tanúsítani és a királynak meg a királynőnek hamarjában mélységes hálából még 50.000 aranyat ajándékozott. Hát a király és a királyné nem is ünneprontók, nem tudnak ,,nemet" mondani és elfogadják. Az ünnepnek vége van; királyi lakoma egyesíti a kimerülteket. Minden arcra és a leveses tálba beleragyog az uj korona fénye ..

Ezt követi még a nem éppen ízléses mese a csámcsogón evő királyról, kinek koronája felesége nagy örömére beleesik a leveses tálba. Németül idézzük a királyasszony örömét: ,,Denn das ist gar kein iKönig und erst recht kein Mensdh, dér sich zum Essen ein solches G esteli (ez_ ugylátszik, a magyar korona!!) auf den iKopf setzt. Viel wichtiger ist es, seine Suppe schön zu löííeln und dabei nicht zu schmatzen ..

Azt hiszem, hogy sokan, akik idáig ol-j vastak, nem olvasnak tovább. Mivé lesz hitlevél, alkotmányeskü, sok történelmi szimbólum — e Columbus Kristóf Írásában! Valakinek meg lehet a véleménye a ceremóniákról, melyek hiszen — legalább a koronázások — úgyis egyre ritkábbak a történelemben, de azt hisszük, az angol! vagy a svéd, vagy a román és szerb királyok koronázását nem igy irta volna le a szerző ...

Hogyan tiszteli a szerző a művészetet, mely valamiképpen vonatkozásban áll, legalább az ábrázolásban, a magyarsággal? Maradjunk a dómban. Ott áll Donner Rafaelnek, a pozsonyi nagy szobrásznak Szent Mártonja. Magyar huszár paripán, ki mentéjét megosztja a lábainál didergő koldussal. A szobor remek, hires műemlék. A felfogás lehet szokatlan, eredeti, sajátos. A szerző meg nem nevezett műtörténész (?) szavait idézi, hogy elintézze e magyar huszáros szentet: „Anmut eines wie- nerischen Operettenprinzen." (65. 1.)

Hogyan tiszteli a szerző a magyar kisebbség anyanyelvét? Erről is szóljon ő maga — szószerinti — (239. lapon.)

A szerző rajong a szlovák nyelv lágyságáért, kicsinyítő képzőiért stb. Mintha

I

mi magyarok nem becsülnénk, szeretnénk az itt velünk együttélő szláv testvérnép nyelvének lágyságát, meghitt csengését, a szlovák dalok fülbemászó, melankolikus, a magyar portákra átcsengő otthonos zsen- gését! De hol vagyunk mi, magyarok, a mi dadogó, szegény nyelvünkkel ..." A magyar nyelvvel nehéz dolog — irja a szerző. —' Én is foglalkoztam vele s egy hölgy

I

vóit olyan szeretetreméltó, hogy egy kis leckét adott. Ez a nyelv rám különösen hat.

Leginkább az az érzésem, hogy az embeA szóképzéssel meg körülbelül úgy vagyunk, mint a vasút vonataival. Valamelyik állomáson még sokan akarnak felszál- lani, de a vagonok már megteltek; hát még egyet csatolnak. A fődolog, hogy van lokomotív, mely a többit húzza. Ha a magyarnak van fedő a fején és arról még valamit akar megjegyezni, végtére is magas cilinder lesz belőle, habár eredetileg csupán lapos saplka volt is. így megy, körülbelül ...“

Szegény dadogó Arany János! Szegény jó Ady Endre! Szegény szűkszavú, lefordíthat a ti a nul tömör székely népballadák! Sajnálatraméltó, a nyelvvel birkózó magyar írók!

A jólelkü dáma megtanítja szerzőt a ,,legkellemetlenebb" kifejezésre. A „lég" az erőteljes lokomotív; ez a kis erőteljes zömök ,,'leg" húzza a sok vagont. Szerző, persze, nem veszi észre, hogy ez a ,,leg" éppen a szláv nyelvben is megvan, mint ,,naj‘‘ vagy ,,nej“ első fokozó szótag.

Nem csodáljuk, hogy szerző hamar lemond a magyar nyelv bővebb tanulmányozásáról, mert hiszen önmaga igazolja, hogy rossz lehet hallása, gyarló a nyelvtalentuma, pedig éppen a szlávok kitűnő nyelvészek és nyelvük nagyszámú hangzója révén minden nyelvet jól és gyorsan tanulnak. A tréfa olcsó és nem kedves. Mit szólna hozzá például a francia, hogyha finom nyelvét a köpés játékkal „trois fois frois fői d‘oie" (háromszor hideg libamáj) akarnók jellemezni, vagy mit szólna a német, ha nyelve alaposságát e mümondattal csúfolnánk: „Die Du dem da, dér dir das angetan hast, verziehen hast, bist ein Enged ..

Mécs László:

Zene szói a lélek minden zenemaímán

Gond-ország polgára, kinyiló tavasszal boldogság-vadászni megyek a mezőre. Ibolya-szagu szél aggastyán-haraszttal incselkedik, szava: kacagó kamasz-dal, virágköltögető, kacagó kamasz-dal.

Pacsirták ezrei szólnak az azúrban, gond-országból szöktek ők is a magasba, csivogó csőrükből hajszál-csermely csurran, csodakék csermelykék vízesése csurran, ibolya-szagu szél kékre-ázva surran.

Itt van már az erdő. Szurós-fajta bokrok sűrűjében járok. Szalonkát keresek.

Van jó két órája, hogy itt csetlek-botlok, bőröm véknyan vérzik, megtépnek a bokrok, mig meglövök egyet. Kutyám s szivem boldog.

Itt lóg a szalonka, az öröm a szíjon. Nézegetem: hulla! Ezért volt a hajsza?

Szivünk játék-váró gyermek s hogy ne ríjon, mindig ezt kap tőlünk: holt örömet szíjon, hogy még jobban ríjon, avagy Istent hívjon!

Kék zuhanyok zengnek lelkem birodalmán, végighömpölyögnek minden völgyén-halmán, végigzugnak lelkem minden zene-malmán, most, most gond-országot játszva túlszárnyalnám! Zene szól a lélek minden zene-malmán.

A kutyám a földön vad-nyomot szagolgat s nem hall semmit a kék csurranó csodákból. Mint istentagadók az Istent: a Holdat, úgy ugatja éjjel. Bele nem szagolhat s borzadozva nézi a Csodát, a Holdat.

Elhagyom a sűrűt és az erdőszélen pihenek kutyámmal. Most veszem csak észre, hogy mig vadat hajszolt bőszült szenvedélyem: nem hallottam a kék dalt a lélek-mélyen, mint azok, kik élnek paráznán, kevélyen;

mint kik szenvedélyek sűrű dzsungelében cserkésznek: dicsőség-, pénz-, szoknya-vadászok, szerencse-vadászok; vágyuk: földi Éden s igy nem hallhatják, hogy csuda jókedvében millió pacsirta más dalt zeng az égen.

Mennyei pacsirták láthatatlan csőre az örök Tavaszból kék magarákat önt. Nincs szenvedélyem, csak ez a kis dőre vadászat, az is Így: rövidke időre; lelkem zene-malma nem akad el tőle.

DIADALMÁMOR OLASZORSZÁGBAN.

Harangzúgás és szirénák süvitése adta hírül az olasz népnek Addis Abeba elfoglalását. Beláthatatlan tömeg tódult a római Piazza Veneziára, ahol Mussolini beszéde alatt diadalmámorban úszott az „örök város" apraja-nagyja.

A tendencia beteggé tesz mindent... A szorgalmas müvet is.

Szerző ott szellemeskedik leginkább, ahol valamely helynév magyarázatával foglalkozik. Például itt van Pozsony régi neve. A latin Pisoniumból vagy Posonium- ból született-e? (24. o.) Ugylátszik, valami „Heurigert" választ a vitatkozásra. így ir: „Egyetlen magánhangzó a vitatkozás oka. Egyik azt vitatja: Posoniumnak írták a város nevét, a másik „Pisoniumnák" tartja. Rögtön jelentkeznek a „Pis" ellenlábasai és ordítják „Pos!“ — Ich glaube, dér Kampf dér Piser und dér Poser ist noch immer nidht endgültig entschieden.. Vagy p. o. tréfál Bazin-Pezinok neveivel, így: „Bazin-Bozin-Pezyng-Pösing-BösingPezinok ...“ die lieben Babopöböpezinoker werden uns darüber nicht böseboesebiese sein..." Mintha a világ legtöbb városának nevét nem írták volna különböző korokban különbözőképpen, mert a história átformálja az ajkat és a tollat is.

Átlapoztunk egy pár más helyet is. Itt van például az 553. lapon Nagytapolcsány jelene és múltja pár szóban. Itt valamikor a cigányok húzták és valami előkelőség (kire céloz, nem tudjuk), „tanzte, gab sei- nem Körper den Vorteil dér Bewegung. i Welcher Gegensatz zwischen den Arbeits- ráumen des ersten Stockes, in die dér Geist unserer Zeit einzog und dér no-ch ! wo'hl konservierten Harem&timmung im ! Parterre in dér Zeit von 1980..." Alig akad komoly ember, ki ne tisztelné a munka és a nagy feladatok szellemét, de a múlt hangulataiból sem szabad csak azt meglát- ; ni. amiről a pletykák szólnak csak.

Valamely földet és népét, valamely föld múltját és jelenét lefilmező könyvet nem ' szabad ennyire retusirozni. A szép háttérből könnyen kulissza lesz, a világitás nem ! a napfénytől ered, hanem váltható vetités- | tői. Az emberek bábok lesznek, kik a jó és ! a rossz megszemélyesítői, j A könyv — ugylátszik —■ a németeknek Íródott. Mi azt hisszük, a németek sokkal alaposabbak, hogy vándorlásukon ne látnának mindent úgy, ahogy igazán van. Szláv barátaink, kik velünk együtt élnek itt, nem fogják méltányolni a torzító tréfát, mert ők itt élnek és ismerik hazájukat j és mindenkit, aki e földön él, nyelvével, erényeivel, hibáival együtt, ök is tudják, hogy a sokféleség szint és életet, nemes versenyt jelent, nem lekicsinylést. E Co- lumbus-szal nem utazunk Szlovenszkóra, talán akad olyan Vespucci, aki itt. többet fog látni és meglátni*

%