Prágai Magyar Hirlap, 1936. május (15. évfolyam, 101-125 / 3950-3974. szám)
1936-05-31 / 125. (3974.) szám
6 1936 május 31, vasárnap* ^ ^: 1'' Egy európai utazása Európában (Napnyugati őrjárat) Márai Sándor megint útikönyvet irt, megint átadta magát legigazibb, legzavartalanabb szenvedélyének és az olvasó megint zavartalan élvezettel követheti — az iró ellenkező tanácsa ellenére — hosszú utakon, ismerős idegen területeken, amelyeken az iró eszmeköre a legotthonosabban, a legbiztosabban mozog. Megint rájöhettünk, hogy Márai művészete itt futja ki igazi formáját, az idegen életben. Csodálkozni a nagyvilágban, észrevenni az idegen különösségeit senki sem tudja úgy, mint ő. Minél nagyobb idegenség, annál nagyobb a feszültség a művész lelkében, amely exoti- kumra vágyik — és a lelki feszültség, mely a téma és a művész egyénisége között van, a legforróbb és legmegbízhatóbb alkotó erő Hiába Márai nosztalgiája megtalált otthona és társadalmi osztálya iránt, hiába akar kifejezést adni tudatos megtérési| szándékának halk, tartózkodó modorú, ele- jf gáns gesztust! regényben, mint amilyen a| ,.Válás Budán” volt, ha Írásra kerül a sor, jl ez az idegen terület számára: az otthon. a| hazai környezet. Az iró hü olvasói fellélegezve követik ez uj könyvében, hiába tanácsolja el őket, hiába kerekedik fel olyan nehéz szívvel, olyan lassú megfontolással és készülődik olyan komótosan, mintha ősei módjára postakocsin kellene utaznia. Már az utikészülődésben érezni a leplezett lelkesedést, a nyugtalan kíváncsiságot, amely a régismert nyugati tájak felé hajtja, a jó modor visszanyomja a lelkendezést, de már az olvasó tudja, hogy az iró lelkében a jó modor alatt őszinte vágy parázslik, amit nem érzett, mikor az iró legközelebbi fajtájáról irt könyvét olvasta. Nyugatra visz bennünket az „útleírás”, Párison keresztül Londonba. De éppen úgy vihetne bennünket Kisázsiába, a Szentföldre, ahol az iró már szintén jár-t és ahol szintén összegyűjtötte megfigyeléseit hü olvasói számára. Márait keleten és nyugaton egyaránt az exotikum érdekli, amit ő észrevesz mindenütt, akár a pesti kávéházban is, mihelyt kiteszi lábát otthonából. A különbség csak az, hogy Keleten sűrűbb az idegenség, töményebb az exotikum, csak úgy rendre lehet kaszálni a megfigyeléséket minden hajolgatás nélkül, nem úgy, mint Londonban, ahol külön kell lehajolni minden szál virágért. Pedig ez a hajolgatás jót tesz az írónak — a fáradozás áltálában jót tesz az írónak, — aki a nagy aratásban csak éppen csodálkozni ér rá otthoni szemmel, de a böngészésben hozzá tudja illeszteni a virág színét lelke legbensőbb színeihez. Talán a művészi fejlődés hozza — és ez szerencsés dolog —, hogy Márai még sohase figyelt ennyire lélekkel, élményeit sohasem érezhettük annyira személyesnek mint ebben a könyvében. Itt természetesen csak szerencsés fokozásról lehet szó, mert Máraiban mindig a személyi varázs jelentette a siker főelemét. Minden fejlődés örömet okoz az objektív közönségnek, de még nagyobb örömet okoz a közönségnek kedvence fejlődése, akivel szemben nem is tud objektív lenni; Nos, a kedvenc fejlődése érdekes és nagyon üdvös irányban halad: minél inkább igyekszik otthonülőnek, révbeérkezettnek, röghöz kötöttnek mutatkozni, annál inkább kiütközik belőle — a világpolgár. Akkoriban, amikor Keleten járt az „Istenek nyomában”, úgy éreztük, hogy egy igen értelmes, művészi látóképességü pesti fiatalember figyeli az egymás ellen és kenyérért áskálódó keleti népek életét, most megjelent könyvének, a „Napnyugati őrjárat”-nák pedig talán ezt a magyarázó címet lehetne adni: Egy európai utazása Európában. Igen. Márai európai pogárrá fejlődött azóta, hogy otthon ül, amennyire pesti fiatalember volt, amig Berlinben és Parisban tanyázott. Függetlenül minden irói értékelésétől: európai polgárnak mutatkozik eme utolsó könyvében külső kiállásban és belső attitűdben, aíhogy minden idegen történésre, szokásra, életmódra érzékenyen és megértőén reagál, nemcsak figyelmes, udvarias szemlélőként, hanem türelmes résztvevőként, megelégedett, kóstolgató élvezőként. Nem fitogtat világszemléletet, ahogy európai polgár nem is fitogtathat: ha érzi is az eljövendő vihart, odáig nem juthat el, hogy annak tisztitó múlásában és eredmé- , nyeiben bízhassák: az európai polgár óvatosan kémlel a feje fölé vájjon tiszta-e még az égbolt és él óvatosan, ameddig éppen élni lehet. Márai, aki nem egyszer tért vissza otthonába és igyekezett megbújni környezetében, igazi hazáját félti — ez a tapasztó, belső szemlélet árad a könyv lapjairól: — Európát. Ez pedig a legaktuálisabb világszemlélet ma: Európát félteni, a bűnös, szétszaggatott, ezerféle érdek miatt egymással acsarkodó, egymással mesterségesen és őszintén szembefordított, dekadens, itt-ott friss ágakat eresztő’, uj életnedvekkel telülő öreg földrészt, az emberi kultúra néhol örök csipkékbe márványosodó, néhol rothadó, lekonyult csúcsait. Szinte pillanatnyi aktualitással bir Márai uj könyve, — adja Isten, ho,ay a pillanat félelme indokolatlanul elmúljon felettünk, — ezért kell hogy nagy sikere egyen. Nem átgondolt és bizonyára j csak utólag tudatosított ez az aktualitás, amely elsősorban mélyen, elementárisán át- érzett. Gyengéd, kissé remegő kézzel simogat végig mindent, amit útközben talál, az öreg földről felszedett különös virágok illatát mélyen mellreszivja, mielőtt elárulja titkukat. Valóban nehéz szivvel indul hazulról. nem azért, mert nehezen kerekedik fel, hanem azért, mert előre tudja az érzések| súlyát és felelősségét, amit a gondolat hoz,” hogy talán utoljára látogatja sorra kedvenceit. Mert szivében még jobban hozzájuk nőtt azóta, hogy nem látta őket. Az ig.azi hozzátartozás mindig a távoliét hosszú nosztalgiájában érik meg, nem szólva arról, hoigy az Európa iránti nosztalgiának oka és módja van megteremni a magyar fiatalember szivében. A tapasztalatlan és kétkedő ember azt hiheti kezdetben, hogy az általános magyar Tiszta arcbőr 14 nap alatt a valódi COEALL CRÉMTŐL (száras vagy zsíros). Már harmadik nap után javul az arcbőr észrevétlenül és az összes hiba, u. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, öreges kinézés teljesen megszűnik. Biztos eredmény. Ara Kö 11.— VÖRÖSRAK GYÓGYSZERTÁR Bratislava, Mihály-ucca 20. _________ A Mayány Most felgörgetlek kényes, halk Magány, Mint mikor felriad a néma ház, Ha víz özönlik, vagy szél nyargalász, Ha vész ébred az alvó éccakán. Magány: te csúcs az élet peremén — Úgy gondolok rád, tisztán s hidegen Mint messzi útra vándor, idegen, Kit othagyott hü társa: vak remény. S hiába jársz be csodás tájakat, Ahol varázslat, csönd és báj fakad, Mert magány ölébe sietni kár. S legyen mögötted hetedhét határ, Csak akkor, jaj, fogod megtudni, hogy: TE vagy a Magány. S lelked összerogy. SEBESI ERNŐ. nosztalgia Európa után a kivülrekedtek kissé irigy, kissé túlkompenzált igyekvésé- nek érzése, de az olyan ember, ki hosszabb ideig élt idegenben s azután telepedett meg végleg odahaza, tudja, hogy csak otthon vált igazán európaivá, hogy a föld, ahol él, számára fokozottan Európa, szinte több, mint Európa, valamilyen Hypereurópa. Itt talál meg mindent, ami jót és rosszat Európáról elképzel, -— amig nyitva van az ut Nyugat felé. Ezt tudja nagyon jól Márai, mikor nehezen indul el Európáiból Eu-i ró'pába, elindulás előtt és hazatérés után fokozottan érzi, hogy az egészet félti, az egész test vérkeringésért aggódik., amely ma méd ellátja életnedvvel a kissé kieső, de számára a legeurópaibb Európát —- otthonát. SÁNDOR IMRE. Irta: LUZSICZA TIHAMÉR (1) I kísértő kísértetek A kényelmes kék Studebacker zajtalanul kap-| csőit, nesztelen indult. A csipkés, párnás ülés 1 mélyén ketten ültek szótalan, hangtalan — férj ;j és feleség. A férfi hátradőlt, mélyen, az asszony egyene- jj sen ült, szinte a párnák szélén. A karosszéria oldal-virágvázájából lila ^rgo-S navirág hullt világos nyersselyemszin utiköpe-1 nyére. A karcsú, finom keztyüs kéz fölvette a| hullott virágot ujjai közé lágyan, és réveteglj hosszan nézegette, mielőtt könnyed mozdulattal! kecsesen elejtette. | A férfi nem nézett az asszonyra, de szeme 1 sarka élesen figyelte. Igen, — most villant agyába, igen, — most h nyilait szivébe — ez az asszony, a felesége .. . S Irtózatos gondolatködtenger szakadt rá, nem | bírta, kissé balra fordult. A hangtalan, gyorsan úszó kocsi ablakánál oldalt elsuhanó fák, bokrok, rétek üde sárgászöldje fájó, gúnyos diadallal, gyorsan változó, színes, nagy ecsetvonásckkal festette ijedtre tágult pupillái elé a feslő-bomló életet, a diadalmas májust. Május. A kocsi simán, ügyesen éleset fordult. A férfi ijedt, űzött gondolatai is éleset fordultak — vissza a múltba. Tiz éve kiséri igy a feleségét — pihenőre, tíz éve, minden májusban, tiz éve. mindig májusiban és — tiz éve fáj neki ez a fakadó, szines, diadalmas május. Vakon bízott benne: hittel hitt ennek a halk. szelid, szenvedő szép asszonynak. Féltette, igen féltette — mióta? — mióta először látta gyermeklány korában, de sohasem süllyedt — a féltékenységig. Most, érezte — fizikai érzés volt, tiszta, világos — most érezte, mint süllyed — gyorsan, hirtelen, mind gyorsabban — egészen a ... egészen odáig ... Balkezével megkapta a foggantyut — így, — legalább a süllyedés fizikai érzése elmúlt. Inge selyme alatt a mellén kinos-lassan gördült alá kövér veritékcsepp. Letette térdére a kalapját. KIS REGÉNY « A hüs szellő megcsapta e roppant kinos félelmében pirosra izzadt üstökét. Nem, nem engedi. Ne menjen! Csak most ne menjen. Ez egyszer ne menjen. Tudatalatti ösztönérzékei kaotikus csatában tomboltak. Csak most ne menjen. Csak ez egyszer ne menjen. Megkéri. Letérdel előtte: Egyetlen mindenem — csak most ne menj, csak ez egyszer ne menj . .. Felszabadult. Futó pillanatnyi ideig érezte: mindent megnyert. Érezte, az asszony marad. A boldogság lehellete ölelte körül, oly végtelen érzés, bóditó, balzsamos — nem birt azonnal térdreborulni. Hirtelen, mint orv, tarajos hullám, valami hajszolni kezdte — siess — siess —... Szembefordult az orv hullámmal, de vissza is fordult nagyhirtelen — úgy tűnt, menten elborítja sötét, fekete tömegével. S mindent feledve, újra elfogta a boldogság végtelen érzése. Szereti ezt az asszonyt, igen szereti — határtalan szerelemmel, hogy a szerelméről híres Dzsehan sah sem szerette jobban legkedvesebb feleségét. A Kelet felszabadult és feloldódott érzés- és gondolatvilága im fellebbentette előtte az élet értelmének szines fátylát. Ezt mind elmondja — most — az asszonynak. Ezt mind —■ végre egyszer — a térdei köré fonja nyíltan — a feleségének. Valami űzte, hajtotta belülről — siess — siess — elkésel. Almok görcséből szabadult ránditással szakította ki magát — hogy leboruljon egyetlen kincses kincse: mindene: az asszony előtt... valami befogta szemét, nem birt feltekinteni... sietett, most már sietett... de a kétkedések orv hullámai már elborították. .. felnézett — szeme egy utolsót villant — ... és úgy maradt, ülve: az asszony most ejtette el, könnyed mozdulattal, kecsesen a lila orgona hullott virágát... A búcsú kedves volt, szabad, fesztelen. A férfi a vasúti kocsi ablaka alatt állt, levett kalappal. Az asszony intett a leeresztett széles ablakból — és a gyorsvonat széles ívben elkanyarodott. Éppen jókor. Nehéz, vastag könnycsepp futott le arcán. Még soká maradt ott, állva, egyhelyben. Nem birt megfordulni. Hála a szélnek, felszárította arcát, nem kellett a zsebkendőjéhez nyúlnia. Gyalog indult a visszauton — a kocsi lépésben követte. Nem akart elszakadni ettől az úttól, homályosan kívánta — vajha sohase szakadna vége. A réten kis gyalcgösvényre tért le. Megtekintette a búzatáblákat, erre szokott az asszonnyal járni. Szép darab föld, ez mind az övé, de most nem érdekelte. Öntudatlanul tartott egy határkő felé. Megállapodott. Erre a lapos, vén, mohos kőre szokott a felesége leülni. Nem ült le rá. Csak a szemével simogatta roppant gyöngéden az időtől simára vert, ódon mohoslábu követ. A gyér poros pázsitra ült. Az elmulasztott alkalom, a jóvátehetetlen fájdalma kegyetlenül gyötörte, marcangolta, hogy miért nem gyűrte le enmagát hamarább, miért kellett az asszony kezének könnyed elejtő mozdulatát bevárnia, miért észrevenni és miért — hatott ez rá olyan kifejezhetetlen bénitón, bán-1 tón. Megpróbált pontosan pszichoanalizálni. Ehelyett azon vette észre — más irányba tért, engedte. Most, másfélévtizedes házasság után újra és újra megállapította, hogy az asszony életének egyetlen értelme, célja. Áz egyetlen nő — hajlása, kacaja, nevetése, mosolya, mozdulatai, tekintete, hangja — mindmind rámért, pontosan eltalált egyetlen élet- értelem. És -most ez forog veszélyben — minden. Újra kiverte a veríték. Nehezen tápászkodott fel, leporolta ruháját és lassú, bizonytalan léptekkel indult a várakozó autó felé. Otthon bevonult a szobájába. Sorra becézte a kristályokat, porcelánokat — az asszony kedves darabjait. Az asszony szerette a porcellánt, kristályt és az otthonuk tele van porcellánnal, kristállyal, bronzzal, márvánnyal. íróasztaláról — modern, sima, masszív ezüstkeretből az asszony mosolygott rá vissza, kissé fájó, hálás, kedves mosollyal. A falról — ovális, nehéz arany blondelkeret- ből az asszony nézett le rá csodálkozó, tágra- nyilt fátyolos nagy szemekkel. Beült egy óriás angol fotőjbe és az egész napot étlen-szomjan, tompa, fásult zsibbadásban ülte s csak tekintete kalandozott a két kép és a menyezet fehér, aranyosszegélyü gipszrózsája között. Az órájához kapott. Tizenhét óra. Most fut be a gyors az........i északi pályaudvarra. LA VE — SANS PHRASE A férfi idegesen sétált a........i északi pályaudvar hatalmas üvegkupolája alatt. Pár perc idő óta már a harmadik vastag, aranyvégü pácolt egyiptomi cigarettát hajította a hamutálba. Remekbeszabott, nehéz szürke felöltője kimért súllyal úszott utána karcsú teste ideges mozdulatainak. Fekete keménykalapját balra Ibissé félrecsuszva hordta. Keztyüje a kabátzse- bébő'l kandikált ki a kőszénfüstös szürkületbe. Lakk félcipője éleseket villant. Az aranysarzsis állomásfőnök sietett el mellette — tisztelettel szalutált; egy pár ment háta mögött — a férfi először odasugott az asszonynak, azután udvarias reverendával köszöntötte, az asszony kíváncsian nézett bele az arcába, keresgélt a szemében — észre sem vette — átnézett, messze — messze a távol összefonódó, elkanyarodó sínpárba — várt; várta, leste az érkező mozdony füstjét, fehér gőzpáráját. Ez a tizedik május. És ma — május hatodika van. Hat napja — minden nap itt vár — bizonytalanságban. Várja az .......i gyorsot, a boldogsá g kék gyorsvonatát, mint a gimnazista kamaszdiák. Tiz év. És ez a tiz esztendő: várakozás — és még ma sem tudja — kire? Nem tudja: kicsoda, hogy hívják, honnan jő, hová megy — nem tudja: mikor jön — csak azt tudja: — jön — ö — élete sorsa, a májusi asszony. A cigarettatárcája után nyúlt. A sápadt arany élesfényesen villant karcsú, kékeres, nőies kezében. Fiatal, szolgálati sipkás vasúti tiszt szalutált előtte feszesen: — Elnök ur, az.......i gyors egy perc múlva bejá r. Belső pályaudvar, bal első sínpár. — Köszönöm, — biccentett félé gyorsan és sietve dobta el a hamutálba az érintetlen dga- rettát. Alig vette észre ezt az inkognitó személyének szóló figyelmet, az árnyalatok iránti érzéke — tompa zsibbadásba fásult. (Folytatjuk. )u % MÁJUSI ASSZONY
