Prágai Magyar Hirlap, 1936. január (15. évfolyam, 1-25 / 3850-3874. szám)

1936-01-12 / 9. (3858.) szám

8 Tn^<ai A\\Ci^AR-HTRMI> _______________________________________________________ 1936 január 12, vaaSmap. Az ismeretlen Bismarck Megjelentek Bismarck életrajzírójának és munkatársának bizalmas feljegyzései Bismarck bizalmas munkatársairól is ér­dekes adatokat találunk Brauer könyvében. Határozottan legérdekesebb alakja volt Bis­marck szükebb környezetének és lelkes munkatársi gárdájának Lothar Bücher, aki a forradalom előtti időben a kancellár legel­szántabb ellenfeleinek sorába tartozott. Bu- cherről általában úgy beszélnek, mint a kancellár jobbkezéről, ami ha túlzás is volt, mindenesetre igaz az, hogy a kancellár em­lékiratai valószínűleg soha nem jelentek volna meg Bucher nélkül s most nemcsak egy érdekes könyvvel, hanem értékes doku­mentumokkal is szegényebbek lennénk. Brauer érdekesen írja le, hogyan került Bu­cher, a „hazaáruló" Bismarck minisztériu­mába. A felkelés leverése után Bucher An­gliába menekült, ahol azonban sehogysem tudott talpraállni, sokat nyomorgott s ami­kor az amnesztia-rendelet megnyitotta előt­te Németország sorompóit, boldogan rohant haza, de otthon is csak nélkülözés és re­ménytelenség várta. Szerette volna az ügy­védséget tovább folytatni, ehhez azonban legfelsőbb engedélyre volt szüksége és két­Zweig Isfván és Alexander Petőfi Irta? Kosztolányi Dezső szakította az ajtót s a támolygó követ után kiáltotta: „Tous mes compliments á mada­me Lesourd." És a következő félórában már megindultak csapatai Páris ellen. ségbeesett helyzetében elhatározta, hogy nagy ellenfeléhez, Bismarckhoz fog fordulni, aki ekkor Poroszország miniszterelnöke volt. Bismarck: nem teljesítette Bucher kérését, nem interveniált érdekében az igazság­ügy minis'ztemél, ellenben —’ meghívta sa­ját minisztériumába. A dolog nem ment könnyen, mert a király nem tudott sehogysem megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy „hazaárulót" ne­vezzen ki a minisztériumba. Végre Bismarck úgy segitett magán, hogy hivatalos rendőr­ségi bizonyítványt állíttatott ki arról, hogy Bucher időközben megjavult. Ez hatott. A király nem hitt miniszterelnökének, de hitt a kis rendőrfogalmazó által ellenjegy­zett és hivatalos pecséttel ellátott erkölcsi bizonyítványnak. így került Bucher Bismarck közelébe s ő lett a nagy kancellár Eckermannja, nélküle soha nem jelent volna meg a „Gedanken und Erinnerungen." Közben lényeges kér­désekben mindig éles ellentét volt Bismarck és Bucher között, aki élete végéig nem szűnt meg lelkes „negyvennyolcas" lenni. Szóval (*) Prága, január 11. Megint egyszer aktuálisak lettek a múlt század nagyjai, mo­hó érdeklődéssel fordul feléjük e csalódott és eszmék és ideálok után szomjazó nemze­dék. Talán ez a magyarázata annak, hogy még mindig nem apadt ki az életrajzoknak, vallomásoknak s visszaemlékezéseknek ára­data, amely a világháború után mindjárt el­kezdett ömleni s azóta szakadatlanul ömlik, nyugtalanító bőségben. Szerencsére ma már egyre sűrűbben jelennek meg alapos és ko­moly könyvek s egyre ritkábban hallani az Emil Ludwig-féle regényes életrajzírók sza­vát. Most megjelent egy uj Bismark-könyv, amely valószinüleg számos eredeti és érde­kes vonással gazdagítja a jólismert Bis- marck-portrét s ha nem is ad meglepően uj és szenzációs képet a múlt század e különös s mindenképpen bámulatraméltó alakjáról, emberibbé és közvetlenebbé teszi elképzelé­sünket az államférfiuról. Arthur von Brauer, aki Bismarck köz­vetlen környezetéhez tartozott, már életében is kiadta emlékiratait a vaskancellárról, szá­mos Bismarck-tanulmány cámaszkodik az ő adataira; ezúttal azonban napvilágot látott az, amit az élő Brauer nem tartott ildomos­nak elmondani mesteréről. Nyilvánosságra kerültek intimitások, éles, jellemző megfi­gyelések, apró emlékek. Az özvegy hozzá­járulásával rendezték sajtó alá a könyvet, amely a német könyvpiacnak legnagyobb karácsonyi eseménye volt. A nagy siker­ben volt is némi tüntetés a vilhelminus kor­szak ellen. Amint ismeretes, Brauer is azok közé tartozott, akiknek II. Vilmos ajtót mu­tatott, mert túlságosan, sokat beszéltek Bis­marckról és főleg túlságosan keveset róla. Bismarck udvariassága Bismarck úgynevezett szerencséskezü dip­lomata volt, de hát persze a diplomáciában az ilyen szerencsés kézhez is tehetség kell. Élesen jellemző Bismarckra, hogyan simí­totta el a spanyol-német viszályt, amely már-már háborúval fenyegetett. Érdemes lenne lapozgatni ezekben az elsárgult ak­tákban azoknak is, akik ma a világ sorsát intézik és ugylátszik, nem olyan szerencsés kézzel, mint annakidején Bismarck. A kon­fliktus az úgynevezett Karolin-szigetek miatt robbant ki, amikor az „Iltis" nevű német páncélos Yap déltengeri szigetre ki­tűzte a német lobogót. A spanyolokat elön­tötte a harag, uccai tüntetésekben robbant ki a nép elkeseredése Németország ellen, kőzáport zúdítottak a német követség abla­kaira, a Karolin-szigeteken minden német üzlet kirakatát bezúzták, a német zászlókat leszaggatták. A madridi német követ igen komorhangu táviratban számolt be az ese­ményekről. A helyzet kritikus volt, Bis­marck pedig üdült. Táviratoztak neki, hogy azonnal jöjjön Berlinbe, mert sürgősen ten­ni kell valamit. Bismarck nem utazott Berlinbe, hanem utasítást adott, hogy kérjék föl békeköz­vetitésre a pápát. A pápa nem utasíthatta el a megtisztelte­tést, a spanyolok pedig mindenkivel szem­ben bizalmatlanok és elutasítók lehettek vol­na, egyedül a pápával szemben nem. Mert ez aztán újabb tömegmegmozdulást okozott volna, ezúttal azonban nem a németek, ha­nem a spanyol kormány ellen. A pápa egyébként a spanyolok javára döntött, nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy a há­borút elkerüljék s erre egyetlen egy mód kí­nálkozott. Bismarck zsenialitása az volt, hogy min­dig megtalálta ezt az egyetlenegy módot. Jellemző Bismarckra az az epizód is, amit Brauer, a kancellár egyik híressé vált mon­dásának illusztrálására feljegyez. Bismarck magánéletben meglehetősen nyers, sőt sok­szor goromba ember volt, de azért azt val­lotta, hogy a diplomata még az akasztófa alatt se veszítse et udvariasságát. 1870-ben, a francia—'porosz háború előes­téjén, amikor valójában uj korszak előtt ál­lott Nyugateurópa, utolsó kihallgatáson fo­gadta a francia követet. III. Napóleon kö­vete akkor Lesourd volt Berlinben, érzé­keny lelkű ember, aki sokat fáradozott a konfliktus elsimításán s aki érezte, hogy hazája milyen végzetes lépésre határozta el Magát a hadüzenettel. Falfehér arccal el* Budapest, január 11. A magyar nyelvművelő bizottságon megint elverték egy kissé a port. Megleckéztették, ki is csúfolták. Mindezt pedig azért, mert a magyar toliforgatókat figyelmez­tetni merte a magyar tudóstársaság egy régebbi határozatára, hogy a családnév, még ha idegen is, nyelvünk hagyománya szerint elül Írandó, csak azután következhet a keresztnév. Ezt a szokást akkor is tiszteletben kellene tartanunk, ha véletlenül csak aféle szeszélye vol­na nyelvünknek s nem mélyből fakadó ösztöne, melyet tüzetesebben is megokolhatunk. Egy nyelvben az az illendő, amit századok gyakor­lata szentelt meg. De a keresztnevek hátravetése a tetejében fölöttébb bölcs intézkedés is. A csa­ládnév tágabb fogalomkört, szélesebb gondolat­csoportot jelent, melyet a keresztnév utóbb el- szükit, közelebbről is meghatároz. Ha azt irom, hogy Arany János, akkor az Aranyok közül va­ló Jánost értem rajta. Az idegenajku előbb a Já­nost emlegeti, akiből millió és millió van, csak később mutat rá a családnévre. Ennélfogva a mi jelzési módunk észszerűbb, inkább megfelel az általános emberi gondolkozásmenetnek. Ezt több állam is elismerte, amikor utóbb hivatalo­san rendelte el, hogy az adóhivatalokban — az ügykezelés egyszerűsége és áttekinthetősége ér­dekében — az adózó polgárok családneve elül írandó, utána a keresztnevük, noha ők a család­neveket és keresztneveket egyébként megfordít­va Írják és ejtik. Azok, akik vitatkoznak velünk, nem is régi nyelvszokásunkat kifogásolják, csak azt, hogy eszükbe idézzük tudóstársaságunknak az idegen család- és keresztnevek szórendjére vonatkozó döntését, mely igy szól: „Egynéhány idegen tu­lajdonnevet a magyar irodalmi szokás egészen az eredeti formában fogadott el: például Paolo Veronese, Wolfram von Eschenbach stb. De ezt a kivételes szokást nem lehet szabállyá ten­ni. A külföldi tulajdonneveket tehát rendesen a magyar szokás szerint a keresztnév hátratételé- vel írjuk, még akkor is, ha a keresztnevet, mint nálunk nem divót, nem fordíthatjuk is le: Thiers Adolf, Gladstonc Vilmos stb. * Nem hiszem, hogy ebben bárki valami vas- kalaposságot fedezhetne föl. Ha a mi regény­írónk Jókai Mór, akkor a franciák regényírója Dumas Sándor. Magunk között valamennyien igy is nevezzük őt művészi finnyáságunk minden sérelme nélkül s nem Alexandre Dumas-nak. Ri- chard Wagner pedig csak Wagner Rihárd s Oscar Wilde csak Wilde Oszkár. Ezek a nevek azonban abban a korszakban fémjeleződtek és mentek át a köztudatba, amikor nálunk a nem­magyarban csak az érteket tisztelték és nem ka­pott lábra az a nyegle idegenimádat, mely min­dent finomabbnak, nemesebbnek, előkelőbbnek érez, ami idegenhangzásu. Sajnos, újabban teljes ezen a téren a zűrzavar. Nemrég mutattak ne­kem egy szinlapot, amelyen a zeneszerző neve már egészen németül van irva, a kereszt­név clőrevetésével, a szövegíró neve fele­másan, elül a vezetékneve, utána a kereszt­neve, de németül. Aki ezt elolvassa, az nem tudja, melyik a keresztnév s melyik a vezeték­név. Megkövetelhetjük, hogy itt hamarosan ren­det teremtsenek és sutba dobva a majomkodó divathóbortot, irodalmi hagyományunkat kö­vessük. V ■ ■ Mivel érvelnek ellenünk? Némelyek váltig csodálkoznak és hasukat focnák röhögtükben, hogy e szerint Shakespeare-t Shakespeare Vil­mosnak hívják. Hát ez csakugyan furcsa, hogy egy ilyen lángelme, aki egyedülálló fogalommá tette családnevét, egyáltalán keresztnevet is használt, mint valami sajtkereskedő, vagy bor­ügynök, akinek szüksége van a közelebbi meg­különböztetésre s egyformán furcsa, akár Vil­mosnak nevezzük őt, akár Williamnak. A mi meghökkenésünk talán onnan származik, hogy sok Vilmost ismertünk, aki igénytelen bolti­szolga volt vagy féleszű részeges. De az ango­lok is sok ilyen William-et ismertek. A ke­resztnévben mindig van valami bizalmaskodó, komázó. Ezt a használat valósággal összegyűri, bepiszkítja, mint azokat a kártyákat, melyekkel családi körben orronverőcskét játszanak. Goethe Farkas János éppoly nevetséges, mint Johann Wolfgang Goethe. Ő csak Goethe, mint Shakes­peare is csak Shakespeare és nem Vilmos, de nem is William. A vita és harc voltaképp a körül forog, hogy a legutóbb forgalomba került híres neveket ma­gyarosan irjuk-e, úgy ahogy a múltban tettük. Immár beletörődtek abba, ami ellen még néhány évvel ezelőtt kézzel-lábbal kapálóztak, hogy a mentalitás nem több, mint a gondolkozásmód s abba is, hogy Friedrich Schiller már Schiller Frigyes, mert igy szállt ránk a neve, de tisztelet­lenségnek, jogtiprásnak és istenkisértésnek ér­zik, hogy Stefan Zweig-et, ezt a méltán népsze­rű népszerűsítőt egyszerűen Zweig Istvánnak tiszteljük. Itt a nemzeti önérzet ágaskodik föl. Nem a saját nemzeti önérzetünk, hanem a má­sok nemzeti önérzete. Sehol a világon nem da­gadozik annyira a más nemzetek önérzete, mint a magyarok között. Különösen akkor, amikor a túloldalon szellemünk és nyelvünk önállósága forog kockán. Állandóan Európa feje fáj nekik. Riadtan kérdezik, hogy mit szól majd a mi meg­hitt családi szokásunkhoz a müveit Európa és nem tart-e majd bennünket kötnivaló bolondok­nak vagy gaz kegyéletsértőknek, hogy éppúgy a magunk nyelvén szólaltatjuk meg az ő hiressé- gük keresztnevét, mint ők? Thomas Mann •— mi tűrés-tagadás — valóban csak Mann Tamás. El­ső pillanatra igy ez a név szokatlan. Ha azon­ban húsz év óta igy irtuk és nyomtattuk volna, akkor a Mann Tamás éppoly tündöklő pályát futott volna meg közönségünk előtt, mint Thomas Mann. Hogy egy iró jogot tarthat a teljes nevére, mint szerves zenei egészre, az két­ségtelen. De miért nem háborodnak föl ellen­feleink legalább a kölcsönösség alapján azon, hogy Petőfi Sándor, aki van olyan érték, mint Stefan Zweia. azonnal Alexander. Alexandre s Alessandro 'Petőfivé válik, mihelyt elhagyja a magyar nyelvterületet? a király végeredményben hamis jelentést kapott róla. Érdekes, de már sokkal jobban ismert alakja volt Bismarck környezetének Fried* rich von Holstein, a híres „szürke eminenc‘*« akit a kancellár nagyon sokra tartott s an* nak ellenére, hogy nem kis része volt Bis* marck bukásában s egyik kedvenc diplomán ciai elgondolásának aláaknázásában, mégis élete végéig barátjának ismerte. „A hibák száma, amiket megakadályozott, sokkal nagyobb, mint azoké, amelyeket elkövetett" — szokta róla mondani a kancellár, amikor! hűségesebb hívei felhánytorgatták előtte Holstein súlyos bűneit. Brauer nem egyiz- ben kísérelte meg, hogy lehántsa a „szürke eminenc" alakjáról a rátapadó vádak fo- lyondárját. Számos bizalmas levelet intézett Holstein Brauerhez és igyekszik tisztára mosni magát az Anglia és Németország kö­zött támadt elhidegülés miatt, amelyben, a kortársak és főleg az utókor véleménye sze­rint nagy része volt. A levelekből kiderül, hogy Holstein föltétien híve volt az angol ba­rátságnak. „Nem Franciaország, hanem Anglia révén kell bekapcsolódnia Németországnak a vi­lágpolitikába" — vallotta nem egy levelé­ben és nyilatkozatában. Brauer szerint az algezirászi afférhoz vezető Marokko-politi- kával sem értett egyet Holstein. Persze na­gyon nehéz a szürke eminenc állásfoglalá­sairól őszinte ítéletet alkotni, hiszen minden kérdésben ötféle álláspontot foglalt el, ajtó­kat hagyott nyitva minden irányba s véle­ményét mindig olyan homályosan, körmön- fontan fogalmazta meg, hogy mindenki azt olvashatta ki belőle, amire éppen áhítozott, így történt azután, hogy mindenki az ellen­kezőjét olvasta ki. Bismarck és Bleichröderék „Istállóm legjobb lovának" nevezte Bis­marck Hatzfeld grófot, akit híres szocialis­ta barátja, Lassalle ajánlott kegyeibe. (Hatzfeld gróf Lassalle barátnőjének volt a fia.) A fiatal gróf diplomáciai szolgálatai valóban értékesek voltak, de az államtitkári poszton nem a legjobban vált be, mert nem volt érzéke a bürokratikus teendők iránt, túlságosan nagyvonalú volt és az apró- cseprő ügyeket mindig átengedte titkárainak- s az ilyen apró-cseprő ügyek sorába tar­tozott az ő szemében minden, aminek nem volt köze a nagypolitikához. Mindent aláirt, amit elébe tettek, egysze­rűen azért, mert irtózott az aktastilusóí. Számos konfliktusra, egyizben pedig majd­nem nemzetközi bonyodalomra vezetett ez a nagyvonalúság, Érdekes Brauer állásfoglalása az egyik legtöbbet vitatott kérdésben, amely most különösen érdekli Németországot. Bismarck ellen ugyanis többizben emelték nyílt és burkolt formában a vádat, hogy a Bleichrö- der-családdal túlságosan meghitt volt a kan­cellár kapcsolata s Bleichröderék zsíros üz­letekhez jutottak a kancellár révén, akit vi­szont ajándékokkal halmoztak el, sőt állító­lag Bismarck tőzsdeüzleteit is Bleichröderék bonyolították le, természetesen a kancellár bizalmas intenciói alapján. Az ilyen bizalmas intenciók milliókat jövedelmeztek a Bleich- röder-családnak. Brauer erélyesen cáfolja a vádakat és hivatkozik arra, hogy amikor a kancellár szolgálatában a posta áttanulmá­nyozásával volt elfoglalva, nem egyszer akadtak .kezébe a Bleichröder-család ma­gánküldeményei, ezeket azonban — mint­hogy a bizalmas jelzés nem volt rajtuk — felbontották és hivatalos utón juttatták a kancellár kezeihez. Ha tehát valami eltit- ’colnivalója lett volna Bismarcknak e külde­ményekkel kapcsolatban, egészen bizonyos, hogy nem kerültek volna a hivatalos útra, hanem egyenesen a kancellár kapta volna ezeket kézhez. Egyizben, amikor Bismarck a Rothschild-ház fejével. James-szel beszél­getett berlini bankárokról, szóba került a Bleichröder-ház is, tehát Bismarck házibankja. Rothschild legyin­tett: — Ki az a Bleichröder? Abból a pro- vizióból élnek, amit én juttatok nekik, így volt ez ötven év előtt. Meliervich és Treitschke Bismarck nagy érdeklődéssel olvasta Treitschke híres német történetét, de amint ez Brauer könyvéből kiderül, nem minden kérdésben értett egyet a nagy porosz tör- ténetiróval. Például nem osztotta Treitschke véleményét Mef- ternichröl. Fehér asztalnál többizben szóba került Met­ternich s ilyenkor Bismarck mindig hangoz­tatta: — Nagyon jelentékeny ember volt és főn t % A „hazaáruló" és a „szürke eminenc“ csukló hangon vett búcsút Bismarcktól s valósággal úgy támolygott ki a szobából, Bismarck, mikor már Lesourd elhagyta a szobát, ugylátszik, eszébe jutott valami, fel-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom