Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)

1935-12-01 / 275. (3827.) szám

T>RA1GAW v YAGYAR-HIRLAE? ivio december i, vttoarn>ap« Sándor Imre: A KÖRORVOS Óriási választök! Legolcsóbb árak! Pausz T., KoSlce • • • I Uveg — porcellán — villanycsillárok! llllllllllllllllllllllllllllipillllllllllllllilllílllllllllllllilllHllllllllllllllllltlIllilllilfllllllllllllllllllIllllllllllllllllllllllllllllltlIllllllllllllllllllllffl Modern képkeretezés, üvegezés llllll!lllllllllllll!!ll!lllllllllllltlllllllllllllllll]||||||llllllllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll!IIIIIIIIIIHIIIIIIIIIII!!lllllll!llllllllll | Telefon 2423 Alapítva 1833 'A klinikán, az ambailatórinm ellőtt, egész vidék had várta a professzort. Színes és fehér párnák között gyerekek és öregek a széles pa­dokon, ki tudja, honná® jöttek mind, a közeli községekből és a határszéltől. Kora reggel he­lyezkedett el legtöbbje, mikor kinyitották a kli­nikát, most már tíz óra volt és mo6t már vala­milyen nemtörődöm-nyugalom váltotta fel az izgalmat. Kezdetben izgalom volt minden or­vos érkeztére, hát még mikor tanársegéd érke­zett és a fehér kötényéé szolgák szaladgálni kezdtek. Aztán mindig kiderült, hogy ez se a tanár, ez se a tanár, iki tudja, jön-e a tanár, van-e tanár egyáltalán. Miikor aztán meg érkezett, a portás szélesre tárta az ajtót levett sapkával és mindenki tud­ta, hogy ö az. Pillanat alatt félkörben lepték el az ambulatórium ajtaját a járni tudók. De a ta­nár arra se nézett, egyenesen a lépcsőnek verte az útját, csak annyit kiáltott útközben: „Renné- nyi“ é6 már el is tűnt gyors lépteivel a forduló­nál. Az első tanársegéd, akit hivott, rohant utá­na a lépcsőn. Dél falé mégis lejött az ambulatóriumba és ekkor végre az öreg gazda is eléje került, aki egy kispolgáriasan öltözött fiatalasszony kísé­retében jelent meg. Eléje jutott, mert levelet hozott neki. De a professzor m.eg se vizsgálta. Átfutotta a levelet, aztán ledobta az asztalra. Aztán újra felverte, nézegette a levelet, meg az öreget is. aki hozta. Aztán igy szólt: — Jöjjön el. öreg, délután a magánrendelőm­be. Vilma királyné-ut. Most nincs időm magá­val foglalkozni.-— Igenis, tekintetes ur. Délután aztán el ;s mentek a villába, amely­ben a professzor lakott egyedül, az egész első emeleten. Elsőnek érkeztek, az öreg falusi em­ber, meg a Pesten lakó leánya, — de mégi6 so­kat kellett várni, mert úri népek jöttek, akiket élőre engedtek be. Az öreg ember nem tartotta illendőnek a dolgot, de nem m°rt szólni, még a leányának sem. Hátha hangoskodni kezd a lánya, hátha betolakszik és akkor még többe kerül a vizsgálat Egész jól el voltak az egy­szerű és előkelő berendezésű várószobában, jó meleg volt, nem is volt erős, kellemetlen vilá- gitás. Az egyik sarokban, pálmák között lát­tak egy mellszobrot is, azt hitték róla, hogy a professzor maga az. Ide tették, gondolta az öreg, addig is lássák a betegek, amíg bejutnak hozzá, hadd szokjanak hozzá. Pedig hát a szo­bor Seniníelweisst ábrázolta és csak szakálla hason.’!itott a professzoréhoz. Végre estefelé elapadtak az ur! népek, ak­kor még jód arabig várni kellett, akkor aztán behívta őket a fehér kötényéé fehérszemély. Bent is le keltett iilniök. Az öreg elkezdte bátran a mondókáját, egészen élűiről kezdte, — kerül, amibe kerül, most már benne van, — de a tanár belevágott. A tanár kérdezett, aztán irt, aztán megint kérdezett és megint irt. Nem volt idő a nagy bőbeszédűségre. Mikor aztán kezdődött a vizsgálat, az öreg megint bele­kapott: — Igazában már három évvé" ezelőtt is érez­tem egyezer a sajgást itt a hátsó derekamban. A komámmal voltunk a ©ajóládi vásárban, oszt mikor bementünk a kocsmába, mondom a ko­mának: Tudod-e, István... — Hallgasson most, öreg, — mondta, a pro­fesszor szgorua®. — Igenis, tekintetes ut. Sokáig tartott a vizsgálat, de azért vége lett. Amikor a professzor visszaült az Íróasztalhoz, maga elé húzott egy árkus teleirt papirost, an­nak az aljára még két sort irt, aztán beletette egy borítékba, leragasztotta, megcímezte és át­adta a borítékot a gazdának. — Ezt adja oda, bátyám, a Horváth doktor urnák. És aztán csak hallgasson mindig őrá. Amit ö rendel, arra mérget vehet, az mind na­gyon jól van. A gazda asszonylánya szólalt meg: — Receptet se tetszik adni, méltóságos ur? — Nem. A levélben már megírtam mindent. Majd a Horváth doktor ur ad receptet. Kiesd hallgattak. Az öreg krákogott. — Mit fizetek, tekintetes ur? A tanáT megveregette az öreg vállát. — Semmit sem fizet, öregem. Azért nem, mert a Horváth doktor ur küldte. Mondja meg a doktor urnák, hogy nagyon köszönöm, hogy irt nekem. És nagyon szépen tiszteltetem. És ha Pestre jön a doktor ur, el ne kerülje a há­zamat. * Horváth doktor, a sajóeesegi körorvos, a rendelőben feltette a szemüvegét, felbontotta a levelet és sokáig olvasta. Az öreg gazda ez­alatt a viaszkos vászonnal bevont díványon ült, nézte a doktor Íróasztalát és arra gondolt, hogy a professzor íróasztala sem volt sokkal különb, csak nagyobb és sötéfcebb ezinü. A hatvanéves körgrvos pedig olvasta: „Kedves barátom, nagyon nagyon örülök, hogy végre hírt hallok felőled, még az se baj, hogy páciens utján. Kint vár a paci a váróban, de én megírom előbb ezt a levelet, mielőtt be­engedem. Annyi minden tolakszik fel bennem, ahogy a leveledet irt látom magam előtt, hogy alig tudom, hol kezdjem. Az igazság az, hogy az utóbbi időben nagyon 6okat gondoltam Rád. Néhány napig betegen .feküdtem — az isiászom a kelleténél jobban elővett — és az ember ilyen kényszerű pihenőjében rója le régi tartozásait. Kétségtelenül az öregedés és az erő fogyatko­zásának jele. hogy az ember a szokottnál sű­rűbben, minden lehető alkalommal visszamene­kül ifjúsága emlékeihez, életének korai társai­hoz. Valaha mi ketten voltunk a legjobb bará­tok, legalább is a legtöbb időt együtt eltöltő barátok és ezért gondolok legöbbet Terád. Ta­lán a haláltól való növekvő félelem kerget v'sz- sza a . régi társakhoz, a régi Társhoz. A kíván­ság, hogy szorosan együtt haladjunk, ahogy együtt haladtunk diákéveinkben, a védelem ér­zését adja, — az ember a maga kis kolléktivu- mába igyekszik menekülni a halál elől? Egykorúnk vagyunk, ötvenkilec évesek és én néha már nagyon fáradt vagyok. Esténként néha olyan kimerült vagyok, hogy a legjobban szeretnék lefeküdni, ahelyett, hogy nyolc óra­kor leülök vacsorázni. Nem merem megtenni, nem akarom megijeszteni a feleségemet meg a leányomat — és -vacsora után még rendesen akad valami előadás, konzílium, kollégiumi ülés. És nem szólni, hogy fáradt vagyok az egész napi fárasztó munka után, nem merek megöregedni, érted, nem szabad megöregednem, mert altkor egyszerre kicsúszik minden alólam. Lehet, hogy nem, de ettől félek rettenetesen. És ha Rád gondolok, erős irigység fog el. Arra gondolok, hogy milyen nyugodt estéid vannak Neked. Vacsora előtt frissítő sétát tet­tél, talán kisétáltál a szőlődbe — biztosan van szőlőd, nem? — megnézted, hogy fejlődik a termés, elbeszélgettél a csősszel, kiadtad az uta­sításokat. Vagy elballagsz a patika elé és ott a pádon eldiskurálsz a községbeli urakkal. Meg­kóstolod a patikus tavalyi borát, aztán elin­dulsz hazafelé és útközben beszólsz egy-két ab­lakon: „Hogy van a beteg?” Hogy lehet a be­teg? Vagy jól, vagy rosszul. Mit tehetünk hoz­zá? Mit vehetünk el belőle? Még a magunk Nyáron, a vidéken, amint a hegyek közt bo­lyongtam, az országút melletti lombos ösvé­nyen pillantottam meg, egy halványzöld tama- ricskafán. Ott ült az ágon, mint testvérei a vad- maosikák. Valahogy fölmászott, pedig alig lehe­tett három hetes, nyilván még szopott is. Rám­nyitotta rózsaszín száját és nyávogott, hangta­lanul. Ez meghatott. Nagyon szegény gyerme­kek szoktak ily némán koldulni, akik igazán szükséget látnak. Leemeltem az ágról. Kérde­zősködtem a köröttem állóktól kié ez a kis­macska. Azt mondták, gazdátalan, úgy tudják. Ebben a pillanatban határoztam el, hogy haza­viszem. Megindultam vele. Vállamra ültettem s amikor eluntain, beledugtam a zsebembe. A macskát zseb tigrisnek nevezik. Egy szatyorban szállítottam Budapestre, ha­jón. Nem volt rajta semmi különös. Nem volt egyéniség. Szürke volt, cirmos volt, éhes volt, mint afféle kóbor kismacska. Talán éppen ezért mulattatott. A fény és tisztaság rajongójá­nak mutatkozott, mint a fajtája, Dorombolt, mosdott, aludt. Ha néztem, mint esténként fi­gyelte a falon háromszögletű feje és hegyes füle árnyékrajzát, amint hatalmas bukfenceket vetett a levegőben, amint ki meresztette kiván­csi smaragd-szemét, megértettem, hogy hajdan az egyiptomiak imádták. A szfinksz roppant titkából belé is szorult egy csipetnyi. De ez az ártatlan szfinksz még karmolni se tudott. Kis. gyönge karmai úgy cirógatták arcomat, mint a rózsabimbó puha tövisei. íróasztalomra telepe­dett s lábaival igyekezett elkapni mozgó töltő­tollamat. Ezt nem szerettem. Éjszaka pedig, hogy aludtam, mozdulatlanul, mint valami hegylánc, ágyamra ugrott s testem kevésbé szilárd részeivel, hajammal, orrommal, fülcim­pámmal játszadozott. Ezt még kevésbé szeret­tem. Ismeretségünk mindössze három napig tar­tott. Egy délután szőrén-szálán eltűnt. Keres­géltem, bár nem nagy buzgalommal. Reméltem, hogy majd csak előkerül valahonnan, a lakás­ból, vagy az udvarról, hiszen ha ktesi volt is, sokkal nagyobb volt, mint egy gombostű. De nem került elő. Belenyugodtam abba, hogy el­veszett. Find'zsaalját, melyből tejet lefetyelt, ki­mosták s ezzel utolsó nyoma is megsemmisült. Tétova kis emléke napról-napra halványodott bennem. Hiszen még arra sem maradt időm, hogy nevet adjak neki. Csak kismacskának ne­veztem. A hangját se hallottam. Éltem a gya- nupörre'l, hogy valaki ellopta.-Isten adta, Isten elvette, mondtam. így fejeztem ki azt az igaz­ságot, hogy én valaki ismeretlentől loptam s most valami ismeretlen lopta el tőlem. Sorsára hagytam, hadd bujdossák eleven köztulajdon­ként. Egy hónap is elmúlt már, az őszi éjszakában egészségén se tudunk segíteni, — azon talán a legkevésbé. Aztán megvacsorázol — jó étvágy- gyal a falusi levegőn — és folytatódik a pihe­nés. Sakk játék a jegyzővel? Látogatás a plé­bánosnál? Vagy mindjárt ágyba mégy és olva­sol? Ezért irigyellek leginkább. Félkilenckor lefeküdni és olvasni az ágyban! Mi az, ami elválasztott bennünket? Miért nem lettem én körorvos és miért nem tettél te egye­temi tanár? Mi különbség volt közöttünk te­I hetségben? Semmi. Én többet tanultam és job­ban készülteim a vizsgákra, az igaz. De Te sok­szor jobban tudtad a lényeges dolgokat. Talán csak az volt az egész különbség, hogy én pe- dánsabb voltam, mint Te, ezért ért. el a bünhő- dés. Féléjszakákon, amíg én tanultam, te a Régi Zelma.novitsba® kártyáztál. Mert akkor a magad jókedve szerint éltél, azért élhetsz most is a jókedved szerint. Az én pedáns stílusom, a szerencsétlen smokkságom v!tt előre a megkent utón. Nem kellett hozzá különös törtetés. hogy tanársegéd legyek, bent maradtam a klinikán... akkor már nőtt az ambíció, hogy habilitáljanak. A többi már jött magától. Te pedig nem jelentkeztél, nem írsz busz év óta. Együtt laktunk éveken keresztül, de Te nem gondoltál többet, régi barátodra. Szégyel- ted magadat, hogy lemaradtál, vagy nem akar­tál tolakodni? Titokban pedig megvetettél? Azt bandukoltam hazafelé, egyedül, a néptelon, sö­tét uccán, amikor egy kopott Öregasszony kö­zeledett felém, egy néniké, azok közül való, akik ilyenkor rőzsét szedegetnek az erdőn, szá­raz gallyakat dugdosnak óriási vászontarisz- nyájukba, a szenesszekerek után haladva föl- fölves'zik a lepotyogó szén terme léket, hogy té­lire legyen tüzelőjük. Eleinte nem mert meg­szólítani. Egy villanyláng alatt álltam. Intett, hogy kövessem az árnyékba. Ott titokzatosan, sz’nte súgva közölte velem, hogy a kismacska nemsokára meglesz. Bevallom, hirtelenében nem is tudtam, miről 8 van szó. Én a kismacskát ekkor már félig-mcd- j dig el is felejtettem. A né ni ke azonban nem fe- 8 fejtette el. ö, aki annak idején hallotta az ese­tet, fölháborodott a .lopáson, nem törődött belé, mint én s mmthogy ideje bőven van, lassanként nyomozni kezdett a környék útmutatása sze­rint. Itt is mondtak .neki valamit, ott is. Végre sikerült kipuhatolnia, hogy a kismacskát igen előkelő emberek vitték el. Biztosított, hogy le­gyek teljesen nyugodt, egy-két nap múlva haza hozzák nekem. Megköszöntem a kétes szívességet s csodál­kozva siettem el az éjszakába. Azóta állandóan kapom a .híreket. Most arról értesítenek, hogy a kémacska egy itt tartózkodó külföldi állam- férfiú családjánál van s pazar villájában látták is kék szalaggal a nyakán, m-ost pedig arról, hogy egy közismert idegorvos, egy országszer­te ünnepelt hegedümüvész tartja rabul jogos tulajdonomat. Névtelen Levelek, kezdetleges he­lyesírással vigasztalnak, hogy ne tegyek le a reményről, még mindig ne essem kétségbe, mert ami késik, az nem múlik, az igazságnak előbb- utóbb ki kell derülnie. Rejtélyes hangok szállí­tanak a telefonhoz. Ucoagyerekek futnak hoz­zám lelkendezve, friss hírekkel. A szegény em­berek dolgoznak, mint Isten titkos rendőrei s mindent behálózó, hatalmas kémszeirvezetük bizonyára előbb-utóbb diadalt is arat. Vájjon miért cselekszik ezt? Nem hiszem, hogy egy kismacska, orvén szeretnének bizal­mamba férkőzni. Gyöngédek és önzetlenek. A maguk ügyének tekintik ezt a cicarablást. Ta­lán inkább arra van szükségük, hogy ők. akik­kel senki se törődik, néha törődjenek másokkal is, akik még náluk is gyámoltalanabbak és «1- hagyottabbak, egy kismacskával, egy töröbtlábu cinegével, vagy egy kutyával, amelyiket ver a rossz gazdája. Valami hivatást akarnak ezen a földön. Pártfogolni akarnak valakit. Ebben pedig szerények és kitartók. Sokszor eszeimbe jut, hogy érdemes volna rájuk nagyobb dolgo­kat is bízni. Akkor talán jobb volna a világ sora, mint mostanában. hiszem, ez az utóbbi az igaz. Én pedig kinek panaszoljam el életem fárasztó bajait? A tehe­tetlenséget az esetek nagyrészében, a sikerte­lenségeket, amikor az ember csak nagyképű­séggel tarthatja tekintélyét és a ritka sikert, amiben már nem hisz az ember, ami nem bol­dogít többé, csak fárasztja és ijeszti a jövendő kudarcoktól. K;nek beszélhetek őszintén a ször­nyű fáradtságról, ami e’tog sokszor estéli or­vosi előadásokon, leginkább olyankor, ha nem én adok elő, hanem fel kell szólalnom a vitában, mint előkelő jelenlevőnek. Tisztelettel várják a felszólalást és én akkoT döbbenek rá, hogy nem voltam képes követni az előadót és beszé­lek valamiről, „biztos és fölényes modorban” — egészen másról. Azt hiszed, hogy a vagyon kárpótol? Amit a leányom fog örökölni, akinek bizonyára szintén jobb volna, ha nem örökölne. Nem, erről nem kell Téged meggyőznöm, ezt magad is tisztán látod. Az embernek arra kell törekednie, hogy legyen egy tiszta szobája és tiszta, kényelmes ágya. És egy karosszéke. Amiben az ember ki­pihenheti magát, ha már olyan öreg, mint mi vagyunk. Mint én vagyok. Szeretném tudni, hogy Te is megö reged tél-e vagy fiatal marad­tál. Még nagyon sok mindent szeretnék imi, de az öreg gazda már régóta vár és délelőtt is hiába ácsorgóét a klinikán. Csak arra kérlek, hogy írjál és vigasztaljál meg valamivel. Főleg pedig: látogassál meg. Egész házam rendelke­zésedre áll. Minden időben és minden időre. Ha nem akarsz jönni, hívjál meg magadhoz. Hát — lemegyek hozzád nyáron egy-két hétre. A régi szeretettel, sőt megöregedett szeretet­tel ölel Tivadarod, U. i.: Az öreget megnéztem. A diagnózisod­hoz nem tudok hozzá tenni semmit. Mi újab­ban hormidint adunk ilyen esetekben. Per os vagy injekcióban. Injekció jobban imponál falu­helyen, Hogy használ-e, az más kérdés, ölel T.“ Az öreg orvos végigolvasta a levelet, aztán elgondolkodva nézett maga elé sokáig. Nem is tudott már róla, hegy még valaki van a szobá­ban. Az öreg gazda aggodalmas szava térítet­te magához: — Nagy baj van, tekintetes ur? Az orvos ránézett. Aztán felkelt, lassú lépé­sekkel odament az öreghez és érthetetlen, izga­tott vidámsággal nagyot csapott a vállára: — Nincs nekünk semmi bajunk, János bácsi Levette a szemüvegét az öreg orvos és sokáig törülgette az üveget a tiszta zsebkendőjével, amit a belső zsebében hordott. Szenes Erzsi aj verseiből: Alom Néha-néha már megvigasztal, hogy mindenen túl talán mégis együtt leszünk majd odafenn, a csillagfényes házban mindannyian apám, anyám és testvérem barátaim és mindazok, akikkel itt lenn egy asztalnál ültem, s talán ott eljön 5 is, ki itt olyan messze ment tőlem, vezérlő fényem, szerelmem. A vasálarcos Azelőtt mintha egy angyal járt volna előttem, mutogatta a szelíd tájakat s a boldogság kékjét túl a hegyeken, olyan könnyű volt a járás Idelenn, mint felhők lebegése a nap előtt. De most már régen egy vasálarcos vezet, arcát nem látom, csak gonosz szemét, a járás egyre nehezebb, mind zordonabb utakra fordul sötét erdőkbe, melyektől elrémül szivem, mind mélyebbre lép, s látom már mint visz a sir fe!é, csak a hegytetőre nem soha többé, hol felkéklene mégegyszer reményein, a boldogság. JóusiAA&cslcú' Irta: Kosztolányi Dezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom