Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)
1935-12-25 / 294. (3846.) szám
24 JLmmmmmmmmMmammmummm gyón innen, óh, de mennyire innen az öregedd férfiak rokkantságán. Belépett a hallba. A pincérek alázatosan hajbókoltak előtte. «— Parancsoljon, kegyelmez uraml — Talán erre, Excellenz. — Keresni méltóztatik valakit, kegyelmes uram? — Szolgálhatok Excellendádnak? A kegyelmes ur fölcsapta a monokliját és für- készőn körülnézett. Mindenféle asszony volt ott, fiatal és öreg, szép és rut, aranyszőke és hollófekete — a legtöbb asszony rávillantotta kacér tekintetét, vagy odamosolygott a kegyelmes ur felé, — de Maryhez hasonló bizony nem volt a hallban. — Kissé korán jöttem, — gondolta magában z leült egy sarokban lévő üres asztal mellé. Körülnézett. Bosszantotta, hogy a szomszéd asztalhoz csaknem abban a pillanatban, amikor ő, egy fonnyadt, meredszemíi, agyonkendőzött, kétségbeejtően dekoltált öregasszony telepe- pedett. Félelmetes és szánalmas volt. A kegyelmes ur némi kis borzadással elfordította a fejét. Mindig gyűlölte azokat a vénasz- szonyokat, akik nem tudnak megöregedni. Az az asszony, aki ötvenéves korában negyvennek akar látszani, legföljebb negyvenkilencre tudja magát megfiatalitani; de áld abban a korban a harmincéves asszony érzéki benyomását akarja fölkelteni, az legalább is hatvannak látszik. Izgatottan és bosszúsan leste Máryt. IV. A percek és őtpercek és negyedórák kétségbeejtő lomhasággal múltak. És Máry sehol. Mi történhetett? Körülnézett, már majdnem egyedül ült a hallban. A szikár, csontos, ólomszinü böki, vörösarcu és meredtszemü öreg hölgy is fáikéit, fizetett és kifelé lépkedett a haliból. Mintha falábon járt volna, úgy rakta egymás elé hosszú, keskeny kis lábát. A lába az egyetlen, ami még tűrhető volt rajta. V. Az öreg hölgy, kifelé mentében megkérdezte az egyik pincért: *— Ismerik maguk Dr .... kegyelmes urat? — Oh, hogyne ismernők. Madame! Gyakran jár ide. — Talán ma is itt volt? —■ Nem látta, Madame?... Egész idő alatt ott ült a szomszéd asztalnál, Madametől két- lépásnyire... Vagy még most is itt van? Persze, hogy ott ül. Újságot olvas. Nem tetszik látni? A hölgy még tágabbra meresztette a szemét és megdöbbenve suttogta: — ö az? Az az öreg ur, ott a tarokban? — Méltóztatik tán ismerni? Szabad neki valamit jelentenem? — Nem. Hagyja. Nem ismerem a szegény öregurat. Csak megsajnáltam. A pincérek hódolattal vigyorogtak, a hölgy azután kitámolygott a haliból. Hát ez is lehetséges? Ez lesz az emberből huszonöt év múlva? És ehhez az aggastyánhoz jött ő olyan szívdobogással és ldslányos izgatottsággal? Ezzel az emberrel akart <5 ... Megborzongott. Szégyelte magát. Mindig ellenszenves volt neki, ha viruló fiatal asszonv öregember zsákmányává lett. És most ö majdnem abba a látszatba keveredett... Még mesének is szörnyű. Szenes íezsi u\ vécééiből: ákaiéi Hiába nyitok ajtót, ablakot, áldozati borral hiába kínálom, el nem hágy többé, mellettem marad, engesztelhetetlen e biTatlan vendég. Egyszer éjszaka szegődött hozzám & kórházi ágyon ezivszaggató félelmek között, a sötétben szemközt állt velem s mégis mintha a szivemet tartotta volna jégkezében, majd mögém került s most vár még egy kicsit, de nem sokáig, talán csak addig, mig leszakítok még egy-egy virágot, aztán elragad s a csillagok’g felröpit, mint Elihájut a lángszekéren. * ffudtoak a Húftok.,. Múlnak a napok, a hetek már ©gy éve la elmúlt, hogy utoljára láttalak. Nem tudlak eltemetni, kinősz a földből győzelmesen mint az elvetett buzamag, a ezek a rohanó napok, hónapom csak arra J"'k, hogy megérleljenek díszesebbé, szebbé mint valaha, s újra te légy a mindennapi kenyerem, meg arra U, hogy befonj mint MÖlőindák a szőlőhegyet ■ borrá válva Te légy az italom. De mérgezett kenyér ei és mérgezett ital, mert én nem tudlak megölni Téged, Így ölsa meg Te engemoL De ha a halál vagy is, akkor i* elfogadlak! Palotai Boris i ŐSTEHETSÉG Ott éh Vajltó Gábor a porbam&rtott faluban, ahol az apró vályogházak zsémbesen guggolnak egymás mellett, homlokukba húzott zsuppíedővel, mintha feketekendős, káráló öregasszonyok lennének. Hajnalban kelt, vájta, túrta, nyaggatta a földet, hogy kiszorítsa belőle azt a pár véka krumplit, rozst, ami újabb föld Ígéretét hordta magában. Este a tehenekkel tért haza, fürge ujjal fejték, locsogtatták a tejet a sajtárba ... Édestestvérek voltak itt a napok, egyik úgy hasonlított a másikra, hogy a falubeliek nem is igen tudták megkülönböztetni őket. Csak Vajkó Gábor érezte, hogy minden perc másfajta meglepetéseket hordoz magában, nehéz, szomorú színeket, vastagbélü árnyékokat, amellyel úgy tele lett szeme, szája, orra, füle, hogy muszáj valamit csinálni, valamit, akármit, hogy kirázza magából. Maga sem tudta, hogyan került a kezébe színes kréta, de egyszer csak ott szorongatta bütykös ujjai között, a tenyere összefenődött tőle, de nem bánta, vitte, cipelte hátra, mint kutya a csontot. Ott aztán kissé pityókosan tántorgott vele le-fel a papíron, pityókosan a merészségtől, hogy a drága pakkolópapirt összemaszatol- ja . .. hát aztán?! Nem lapítja ő a bugyellá- risát a Herskovics korcsmájában, ünneplő ruhát se csináltatott már tiz év óta, hát elherdál egyszer két garast papirosra, kinek miköze hozzá?! így lázitotta. csitította magát a homályos csűrben, miközben a kréta ide-oda porzott a papíron, mintha nem is az ő kezében lenne, hanem megnövekedvén akkorára, mint a templom tornya, tartaná őt, az apróka Vajkó Gábort, nógatná, hajszolná, mintha csak szolgája lenne. Egészen besötétedett, mire abbahagyta. Nem tudta, elkészült-e valamivel, befejezte-e, amit megkezdett, csak azt érezte, hogy betelt, csordultig jóllakott: nagy meleg hullám verdeste belül a mellét, a szeme mögé is befészkelte magát és zsongitó, must- izü álmokat küldött feléje, olyanokat, amitől megduzzadt a lelke, mint kelttészta a szakajtóban. Hajnalban ébredt. A csűr avas szénaszagában tömören állt a tegnap esti kedve: barnán, rezedazölden, makacsvörösen, tarajosán, elnyúlva, összekapaszkodva, ég és föld borulatában, tehenek meleg szőriben, mindenütt ő volt, egészen ő, úgy, ahogy eddig nem látta magát. Az aprójószág már kint lármázott az udvaron, a csámpás kis muskátlik harmatban topogtak s Vajkó Gábor szorongva állt a hajnal eme parádéjában, szorongva és megdöbbenve, hogy valaki, akit nem ismert, nem várt, nem hivott, akinek létezését nem sejtette, Így megmutatta magát, ilyen pucéran, szüzén, vakmerőén s hogy ez a valaki benne bujkált, benne élt. Az öreg Vajkóné egymásra préselt szájjal nézte, mit müvei a fia. Amig csak egy cafatka papirt fent ösz- sze fákkal, meg mezőkkel, hagyta . .. De most, hogy a csűr és a belső szoba telisteli lett képekkel, most már konok harag fűtötte, eltökélt keserű düh. Ahelyett, hogy feleség után nézne, mint a sánta Baracs fia, hisz úgy kéne egy falatka föld ehhez a sovány tiz holdhoz, mint az imádság, krétával vesződik, mintha csak csurgóorru iskolás lenne, krétát meg papirt herdál el, oszt váltig bizonyítgatja, hogy kell neki ezt csinálni, muszáj! ö már nem is koptatja a száját, minek? Elvette az Isten az eszét annak a derék szép szál fiának, aki megkaphatta volna a Veres Julit is, pedig azzal tekintélyes juss szakadna rá. Dehogy is szól ő bele, csak viszi, hordja a garasokat Szent Antalnak, tán csak megszánja egyszer az ilyen szegény őzvegyasszonyt, akinek egyebe sincs, mint az a fiú, hogy száradna le a haszontalan keze, mert attól jön minden baj, minden szégyen. Azóta nem jár templomba se, ott kotlik a csűrbe, oszt szavát se lehet neki venni, cs.'ik néz, bámul, mint egy holdkóros. ölbeejtett kézzel ül a ház előtt Vajkóné, kéne valami harapnivalót készíteni, de nem mozdul. Még ő etesse, ő táplálja az ilyen mihasznát? Oh, hogy a jóságos ég könyörülne meg rajta és venné magához. Minek érte meg ezt a világcsufságot?l így lamentál, háborog, kemény engesztelhetetlenséggel , könnytelenül, mig nem az álom elkavarja haragját, behinti a feledés mákjával, feje előrebillen, nehezen szedi a levegőt és saját hortyogásától felébresztve, morogva mászik be a házba a vastag dunyhák alá ... ♦ Megy a vonat Vajkó Gáborral, gurul az ösmeretlenségbe. Amikor elindult, napsugár záporozta végig a földeket, szemhunyorga- tó sárga fény hozta elébe a búzatáblákat, a bakterházakat, azóta este lett, a messze városok homályos lángjai felgyultak és kihunytak, eső kezdett cseperegni, hegyes, idegen eső, az utolsó fények fázósan ragadtak meg a távirópóznák szigetelőjén. Vajkó Gábor szorosan az ablakhoz húzódott, fejét odatolta az üvegtáblához és szimatolva nézte ezt a rengeteg sötét világot, amely mindig ágabb és feketébb, mintha egy óriási torokba ugrana. A szive rekedten zakatolt, legszívesebben leugrott volna a vonatról, hogy rohanvást visszafelé vegye az útját s meg se álljon a házukig, mely ott gunnyaszt békében a toprongyos ákácok között, most bizonyára nyakig sárban, de mégis az övé, otthon van benne, nem úgy, mint itt, ahol a lélegzetét is visszanyeli, a lába meg elzsibbadt a sok üléstől, mert nem igen mer vele mozogni s ml lesz még Pesten?! Mi ütött belé, hogy hallgatott erre az urra, aki itt terpeszkedik szemben vele s puszta szavára otthagyta az őszi munkát, a takarmánybehordást, az öreganyját, aki még elfelejt moslékot adni a disznóknak, amilyen gügye! — Na, Gábor öcsém, — hallatszott az idegen szava — ne nyugtalankodjék, rögvest otthon leszünk. Már percek óta töprengett, hogy bírja szólásra ezt a szűkszavú sültparasztot, akit ő fedezett fel azon az emlékezetes kiránduláson, amikor Babcinak az a rögeszméje támadt, hogy aludjanak egy parasztházban s ők elindultak szobát keresni. Szobát ugyan senki sem adott nekik, ehelyett rábukkantak erre a Vajkó Gáborra, akivel okvetlenül kell egy kis lármát csinálni, ma, amikor ilyen parasztkonjunktura van mindenütt, ilyen földszagláz. Mindenesetre jó lett volna útközben egy és mást megbeszélni vele, hogyan viselkedjék, mit feleljen, ha az újságírók hada megrohanja. De ezzel nem igen lehet boldogulni, csak ül konokul, mintha meg lenne sértve, hogy a Déli Hírlap fő- szerkesztője a hóna alá nyúl. Az is lehet, hogy nem jó hangot pendített meg. Kicsit népiesebben kellett volna ... Törte a fejét, mit mondjon, de mindabból, amit valaha is népi vonatkozásban hallott, semmi sem jutott eszébe. Most, hogy a „rögvest" szóra ráakadt, hetykén vetette oda. Ha ezt sem kapja be ez a tehenészfestő, megette a fene az egészet. Vajkó Gábor nem válaszolt. Szomorúan bóbiskolt a szűk kupé bársonyülésén, csizmaszárát kapargatta és maga elé bámészkodott. A szerkesztő türelmetlenül hümmögött. Valami csokrétát kellett volna kalapja melGottdiener Testvérek bortermelők, bornagykereskedés és pezsgőgyár KoSice Boraink az első csehszlovák borászati kongresszuson az első díjjal lettek kitüntetve lé tűzni, gondolta aggódva, hogy jobban ki legyen hangsúlyozva a paraszti volta, valami rikító kis vacakot. Na mindegy! Majd Pesten veszek neki a bazárban. Az a katonai termosz sem tetszett neki, amiből az előbb teát ivott. Bunda pálinkát igyik az ilyen, kulacsból vagy bütykösből. No, lassan kinevelődik. Olyan hamisítatlan parasztot farag belőle, amilyet nemcsak Pesten nem láttak még, de Regete-Ruszkán sem! Laposan pislogott a kis vulkánkofferjére. Hát ezzel aztán végkép nem lehet megérkezni... Parasztlegény vulkánkofferrel .. . Sóhajtott* Romlik, pusztul a falu is, az iparosítás mindenre rányomja bélyegét. . . Hátha tanult ez a Vajkó festeni és csak a bolondját járatja vele? Hátha valamelyik konkurrens lap „szemfüles" riportere kideríti róla, hogy igenis, járt már városban, talán múzeumokat is látogatott és szorgalmas növendéke volt Berény Róbertnek?! Hátha mindez kiderül, most, amikor már megjelent a nagy rik port négy hasábban, a fényképeket Is beküldte klisiroztatnl „Parasztfeatő a malacaival", „Pa- rasztfeatő fejés közben", „Parasztfestő felifedezőjével, dr. Kende Lajos főszerkesztővel a szérűben .. " Szérűben ... kedvesen hangzik. Ember legyen a talpán, aki az ilyesminek ellent tud állni. Megelégedetten hunyorgott. Kár Így gyötörni magát, Vajkó meg fogja hozni a belé Invesztált tőke kamatait, még pedig busásan! Szérű ... Jó ötlet volt ez a fényképezés. Csak el ne felejtse megvenni a tündérbazárban azt a kis csokrétát. Nagyon urias Így a kalapja. Odakivánkozik az a rozmaring vagy mi. , . Görcsöt kötött a zsebkendőjére és megnyugodva harapta le szivarja végét. * Hosszú hetekbe tellett, amig Vajkó Gábot beleszokott az uj világba. Lassú, komótos mozdulatait elkapta a nagyváros ziháló tempója, együgyü restelkedését legyűrte az a magátólér- tetődő, szünl nem akaró kiváncsiskodás, amely lépten-nyomon követte, örökké résen volt és kirázta belőle a vallomásokat, mint zsákból a I krumplit. Dehát mi van azon csodálnivaló, hogy a kutnál mosdik, a csűrben hál, borbély húzza ki az odvas fogát, újság, könyv pedig sohasem fordul meg a kezén. Eleinte vastag nembánom- sággal felelhetett a szokatlan kérdésekre, később kétkedve, vájjon jól beszél-e, nem-e röf- fennek össze a háta megett? Majd meglapulva figyelte, az érte, — körülötte, — miatta összecsapódó vitafelhöket: „tanulni kéne magának Vajkó barátom" — „csak őrizkedjék a kultúrától, épp ezt az áldott primitívséget nem szabad megbolygatni" . . . „sokat, erősen tanulni, hogy csiszolódjék, kitanulja a fortélyokat, mert a tehetség magában nem elegendő" ........csak táplá lkozzék a saját ősi, faji Ösztönéből, merítsen saját, ősi erejéből, nem kell idegen befolyás" . .. „külföldre menni".......a porhanyós, jóízű anyafö ldhöz rögződni" . . . „Európa, Európa" .., „vissza a barázdák közé". Gyanakodva, tég fülekkel itta be a szavakat, az értelmüket nem tutira pontosan, de érezte, hogy valaminek a közepébe került és résen kell lennie. Mikor aztán a ‘képei — a pakkolópapirra pingált mezők, lankák, mostoha földek, kemény asztagok, ringó, remegő búzatáblák, odakerültek a muzeum falára, ahol kincseket mutogatnak ezüstpénzért, egyszeriben megfordult vele a világ, mintha valami ördöngösség történt volna: az ég lejött a földre, a földi dolgok égre röppentek s Vajkó Gábor támolyogva indult el az öntudat kacskaringós ösvényén és akkor is önmagához tért meg, ha másfelé vette az útját... Földet jelentett neki azontúl minden, jó zsiros hazai földet: ha a miniszter ellátogatott a kiállításra és kegyesen szóbaereszkedett vele, két hold lucernást érzett ki a kézszoritásából. Ha grófok hívták meg villásreggelire, a raffinált ételek párái mögül frissen tárgyázott uj földek lehetősége csiklandozta az érzékeit. A plakátok, újságcikkek soha nem hallott jelzőit tulharsogta az elképzelés, hogy amerre csak szem ellát, cgy- tagban lesz omlós, fekete, tulajdon földje... Mindaz, amit itt beszélnek művészetről, meg tuggy' Isten, miféle magasabb célról, kitalálás, uraknak való tréfa, a szegény ember csak azt nézze, hogy minél több föld gyűljék köréje .., Ebben a vicsorgó földéhségben Vajkó Gábor szive felmászott a homloka mögé s ott hasalt, I mint házőrző eb, csaholva, kezet nyalogatva. Agyafúrt paraszti ésszel tudta ő, hogy nem szabad eltanulni a városi módit, az urak szokásait, a finom beszédet, hiába esik már-már nehezére mitsem tudni a világ befolyásáról, dongó lépésekkel kell tovább mennie az aszfalton, ügyet sem vetve a színes könyvekre, melyek ott virítanak a kirakatok üvegtáblái mögött: a csizmát sem szabad lerúgni s helyébe komótos sárga cipőt venni, hiába süti az aszfalt a talpát, a csizma hozzátartozik, mintha bőre lenne, csizma nélkül talán nem is volna olyan kelendősége a képeinek. Hisz azt dédelgetik, azt babusgatják benne, hogy úgy tesz-vesz, mint valamikor otthon a regete-ruszkai kis viskóban, kiköp, ha a kedve tartja és bicskával farigcsál szalonnát a I Kendéék pirosbár^ony ebédlőjében. Kende ur, a pártfogója tán nem Is engedné, hogy késsel meg villával próbálkozzék, úgy cipeli végig a szalónokon, mint egy szerecsenklrályt vagy táncoló mc-dvét.., Haj-haj, hol van az a tenyeret összeszoritó, egészséges, kemény dühe, ami első hónapokban elfogta! Aki sokat akar, abból meghunyászkodott, tűrő jószág válik, alázatosan szolgálja tovább az urak hóbortját, ott marad lenn a koszban, ahol azok látni szeretik, hogy aztán elál- m élkodjanak rajta: nini, mit tud az az ostoba pa■ ; . . :w. 1935 december 25, azért!*.
