Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)
1935-12-25 / 294. (3846.) szám
20 *X^GH-A\AfitBRHTRLS& 1WJ december 25, Kertel hogy kupa, borveder, fapohár, cintál szerte- gurult róla. — Tudok róla, hogy mire készül. De Itt fogadom, esküvel pedig, hogy templomba asszonnyal, ecsém, míg élek, be nem lép! — Mit téssz ellene, Jóni, mondok, mit téssz? — Elállóm útját és oda be nem lép, esküm rajta. A sebesképü kupa után nyúlt. — Hónap délnek előtte hát elállhatod, Jóni pajtás ... Demár a bort ne szórogasd a mihaszna padlóra. — Torokba véle! — rivalkodtak és ráittak Komaróczy esküjére. Az öreg kékhadnagy ki is mondta: — Bendőbe véle, mondok, de kiváltkép mire? Arra, mondok, hogy Jóni biza megőrizi a hajdúságnak az elveszendő katona- leiket, mondok, édesegy eccsét, mondok, Miklósunkat. — Vagy megőrizöm, vagy elveszítőm, — ismét igy fogadta a kupa fölött veszedelmesen az öregebb Komaróczy. III. Reggelig üritgették a boros edényeket a Bártfai leányzóban. Sebesebben fogyogat- tak azok, mint a hosszú éjidő, mégis emez ért végére előbb. A délelőttbe is belenyúltak asztalkörülötti csapzottságukkal, véget- len szórajukkal és óránként feltámadó far- kasi éhükkel. Végtére bezúdult az ajtón a fiatal katona, akit hírszerzésre küldtek ki a templomhoz és jelentette, hogy megindult Komaróczy Miklós mátkás kísérőivel. — Hát akkor én is menyek, hogy útját beszegjem, — állt talpra az öregebb Komaróczy. Oldalán csüngő ezüst láncaira, helyére akasztotta a kardját és nehéz talpjárással ment ki egyenest. <— Hová mégy, Jóni, mondok, hová a súlyba mégy, a ráksulyba? — ébredt az asztal lapjáról az öreg hadnagy. — Megyen eccséveli, regvéli ájtatosságra — mondta rá egyikük s erre mind kizuhogtak Komaróczy Jóni után. Sulyosodott lábbal menteik., a fényes nap is vakította, a csicsergő friss levegő pedig igen bágyasztotta őket. Mire hát a barátok templomához odaérkeztek, ott már zugó seregben, annak a közepében ott találták Komaróczy főtisztjüket. Feketében ünneplő városi emberek előtt véle szemben öccse, Miklós állt szilárdan, ünne- pesen, díszesen és fehérben didergő mátkájának biztatóan szólongaíott hátrafelé. — Lábadon itten be nem lépes, — kiáltotta Jóni ta sárgával vegyük fobár azakAflét fenyegető hangjánál fe ijesztőbb nagyságáéi rázta. — Míg én életben vagyok, ide a küszöbön be nem miégyl — Ki légyen ktgyelmed? — lépett élőbbre a leány apja, Boronkay János, becsületes gyertyaöntő és szappangyártó mester. — Ki légyen, hogy igy ennyire elibánk botránkozik? — 1’est vérem ő érmékéin, — mondta kérlelő csenddel Miklós. — Tán ivott, miiként szókása, de rosszat vélem nem akarhat. Meglátta bátyja tisztjeit is és nékik folytatva kiáltotta: — Látom, megint lefekvésre nem volt gondotok. Vigyétek hát Jóndft, ailuggya ki magát. — Majd alszol te véglegesen! — harsant megint Jóni. — Esküt tettem rá, hogy hajdúnak, katonánknak maradói s templomba csúfságunkra fehérszeméilyel be nem lépsz! — Nem is fehérszemély ez, akiről szó vagyon, — mondta hangosabban Miklós és magához húzta felkarral a fehérben didergő Boronkay Annust. — Hanem pár lépést, belül ezen a küszöbön énnekem már feleségem! — Hát éppen hogy az nem! — ordított most már parancsolóan, mint katonáinak szokta, Komaróczy Jóni és rááldott a templom küszöbére. — Térülj meg, Miklós, mert erre tenéked utad nincs! — Vagyon bizony énnékem! — mondta most már kiáltva a kisebb is és félkarxal elhárította utjából a bátyját. Másik félkarjával átfogta vállon a leányt és tett néhány lépést befelé a templomon. — Megálflsz! — igy üvöltött az öregebb. -— Megtérülsz lábadon, vagy téritelek magam! Az emberek, a násznép, a hajdúság nyoma - kodva alig tudták jól látni, ami ezután következett. Komaróczy, a kettő szembe állott egymással. Jóni ordítva parancsolt és csúf harsogást csapott a templom boltozatában, a kisebb pediglen sápadósan és megint veresen váltakozva tiltotta őt maga dől. Végül indult előre megint, de vigyázva engedte el mátkáját és háta megé tolta elrejtve. Az öregebb sziszegve káromolta őket és rekedten bömbölt. Szavával, majd meg karja fogásával vitte volna kifelé öccsét, de hogy látta a lehetetlent, lassan kivonta kardját is széles hüvelyéből. Özvegyült mátkahangon sikoltott a leány. Bömbölt a templom hajója s a pallós szélesen csapott le Miklósra. A halott csendben recs- csent, a torka tájáról lesiklott és megállóit felül a vállában. Hördülve ásta ki magából, gyengén eldobta és menekülve szaladt a templom belseje felé. Szálteste zuhanva hajolt a padló felé, de még futott igy is és amikor térdre és hasmánt leesett, csúszva Is sebesen jókora darabot vonszolódott. Rubdnfcszalagot festett hosszan a kőkockákra. | ÜvegszemmeJ tekintett hátra, vékonyan sikoltott E végtére 0 fe, min a leánygyermek te elnyűtt * köveken. Komaróczy Jónás két kézben tartottat pallósát és csodálkozva bámult öccse után. Köréje óriáskör tágult. A hajdúk a padokba ugráltak és falkában onnan lesték. — Mit tettél, jóni? — nyögött üvőltve a félszemü kékhadnagy. — Levágtad, Jóni! — Jujj te, jujj te, jujj te! — két kézre fogott fejjel Így borzadozott körülötte Babos Ferke. Messziről járta körül a sóbálvány Komaróczy Jóni kapitányt és iszonyatosan sokszor mondogatta: — Jujj te, juj} te, jujj te! A be gyű ekezett nagyobbcsapat hajdúság felmozdulva kiáltozott: — Mégőié eccsét! Klontá életét! — Énpediglen leütöm őtet, a veszett toportyánt, — egy fiatal katona igy indult az öreg Komaróczy felé, de a többiek visszafogták. Komaróczy Jónás csalk állt és nézett, mint aki már nem is lát. Csak két öreg cimborája topogott körülötte, reszketve, jókora távolban: — Jujj te, jujj te, mondok, mit tettéi, mit cselekedtél, Jóni, jujj te? A fekete városiak az oltár elé zúdultak és el- alélt csendben, némán térdeltek s megrémültén. A pap kiszaladt valahonnan, megnézegette Miklóst, Miklóskát, a harmatos hadnagyot, a levágott virágszálat, de elveszett reménnyel mindjárt el is engedte a karját. Nem ügyelt s a halott csattanva hullott vissza a kőre. Erre sötét lett Komaróczy Jóni körül. Eler- nyedett kezéből kihullott a kard, vagyis hát messzire dobatta véle, el háta mögé, aki ezt a sötétet ráküldte. Silkoltott ő is, mint elébb édes öccse. — Esküm .. . eSküm ... soha többé kezein ... vasat ne emeljen! Két öklével bizonyítva döngette a mellét. Mint egy nagy dob, úgy puffogott melle s mikoron mér csaknem beszakadott s már csak vérhabos szájjal tudta kinyögnd, aikkor hagyta abba. — Soha ..; vasat. .. soha. Felállt és támolyogva ment elfele. Katonahi- vei félreálltak előle, kiköptek feléje, messziről tekintették és szabad elkóborlást engedtek neki. IV. A kassai fényes napok után megint a mezőkön csaholt a hajdufalka. A sárgadolmányosok vezető nélkül, egymásnakszorult dühös csapatban rámentek Lőcse alatt a németre. Alighogy rámenni kezdtek, az utszéli fenyvesből akkor elővánszorgott rongyosan az öreg Komaróczy Jónás. Kard nélkül, foszlányos szőrgubában, csúnya koldusként botladozott hozzájuk. Beállt közéjük, szó és hang nélkül elkezdett menni velük. Eltágulíak mellőle. A maguk rongyossága mellett is jobban utálkoztak a leromlott voltán. Hanem akkor néztek csak Igazán, amikor egybe I keveredtek toki a oémetteL A tubó bokrok körül ciőbuft a hízott kutya* falka, a német éa nagy csaholva rájuk ment, U éhe* ordasakra. Komaróczy Jónás akkor elő* vette rongyszüre mögül a jobbkarját. Könyökig mintha vastag, nehéz pólyában Lett volna, fekete nagy pólyában, akkora onmófilan vaskeztyüf viselt azon. ökle mázsás buzogányökölnek megcsinálva, látszott, hogy külön csináltatta, régi erejéhez a most nehezen kell emelnie. Fújva, li- hegösen lépkedett előttük, bele a sűrűjébe. A vaskarját csak emelgette, mást nem tett vele. Ahol kard sújtott feléje, csak maga elé tartotta az irgalmatlan vaskarját. Ügyesen elhárította a feléje küldött csapásokat, jobbra dugta, béka tartotta, feje fődé emelte, védekezve, de mégis ilyképen harcolt vele és a sűrűjébe igy nycuna- kodott előre. A hajdúk egykettőre melléje ügyeskedtek, mögötte fürgéin előre törtek, megint háta mögött csoportosultak. A vasököl nyomán jócskán sújtottak és szaporán pusztitottaik. A fergeteg indul úgy, ahogy kapitányuk nyomán most megindultak. Még nem szóltak hozzá, de már majdnem rivalogtak megint érette. Karddal, esküszava szer ént, nem, de lám akkor helyébe vasököllel! Az első falka ebet le is rázták magukról. Fújtattak egy sort és seregleni kezdtek Komaróczy köré. Akkor a sűrűből kicsaholt a másodszori német. Beálltak és bevárták. Komaróczy Jónás elibŰk lépett és a németek élén lángoló fiatal katonát várta. Vasbuzogány kovácsöklét felemelte feléje, úgy szinte sújtott is már evvel a mozdulatával, a hajdúk meg ordítva röhögtek mellette: — Hujj, éldóját, ez oszt valami! Az első német már ott áWt előttük és szintén kardját emelte. Komaróczy Jónás hanem még sokkal hamarább dobta hátra rettenetes vaskez- tyüjét, messzire feje fölött, távolra el a háta mögé. Ugyanakkor csodálatosat, azájnyittatót tett. Letérdelt a német előtt, csuoasz két öklével verni kezde irgalmatlanul a mellét és bömbölve harsogott valami érthetetlent. A német szaporán fejen iis sújtotta őt. Utána karddal a keréken ez is rémületesen kezdett hátrálni, mert Komaróczy véresen, térdepelve, maidmeg hason is megindult feléje. Lebukott és mégis csúszott, sikoltott is egyet és ezt kiáltotta: — Nemcsak kardot nem, Kelemen . . , vasat sem . . . semminőt nem emelek. Kelemen! A hajdúk felocsúdva bőszükén mentek a fiatal labancra. Levágták és miikoron a haldoklót körülállták. akkor tudták meg tőle, hogy három Komaróczv élt testvérként ezen a gvászos földön. Nem kettő, ahocrvan ők tudták, hanem három. s ez a fiatal labanc volt a harmadik, nérv- szerint Komaróczy Kelemen. agaBmBSffiBSfflwiTOftEaaimEHraaftJBíimBaHraiaCTiM Andriska első éve arról volt nevezetes, hogy megszületett. De ő erről a nevezetességről nem sokat tudott. Apja azok közé a nagyöklü, sovány, kókadt- bajuszu, piszkosingü emberek közé tartozott, akiket százszámra látni azon az uccasarkon, ahol a munkanélküli napszámosok szoktak álldogálni. Anyja pedig a proletárasszonyok névtelen hőse, szomoruszemü asszony, melegszívű anya. Andriska az ötödik gyerek volt, de a négy első közül egy sem élt. S mikor Andriska megszületett, az apja már sokat és szárazon köhögött. Egész vagyonuk egy rozzant ágy, két szalmazsák, két szék, egy ütött-kopott asztal, no meg három korona volt. S csodálatos, Andriskának mégiscsak örültek. Valahogy meleg lett az apja beesett melle, amikor először vette kezébe gyerekét. — Meg fog maradni, — mondta az asszonynak, s szeme megcsillant. — Meglásd, megmarad. Erős gyerek, szép gyerek. Egy se volt ily erős. Az asszony hallgatott, sóhajtott. Szeme elned- vesedett. Ki tudja, mire gondolt? Az elment gyerekekre, vagy az egyre, aki megmaradt? De azért örült Andriskának nagyon. S talán Andriska is örült az életnek, mert simi egy álló hétig nem hallották. — Mért is sima? — kérdezte az apja, mikor az anyja emiatt aggodalmaskodott. — Okos gyerek ez. Tudja, hogy szeretjük. Meg azután nem éhezik s pólyácskája is van. Hát volt is. Hogy honnan került?... Csak az Úristen a megmondhatója, honnan kerül minden nyomorban születő csecsemőre utolsó percben mégis ingecske, pólyácska. Hát igy került rá is. Úgy vitték a keresztelőre félig ajándékba kapott, elnyűtt, félig kölcsönkapott holmikban. De olyan lényegtelen ez. Hiszen a keresztelő víz egyként csordul akár se- lyempólyácskában, akár avitt dunyhácskában tartják alá az apró emberkék fejét. Andriska fejére is rácsordult. S a mélyen alvó gyerek akkor hirtelen fölnyitotta a szemét, mintha meg akarta volna nézni a Vezet, amely kegyelmet csorgat lelkére. Fölnyitotta egy percre a szemét s aztán aludt tovább. Andriska életének következő két esztendeje még színtelenebb volt, mint az első. Igaz, hogy akkor tanult meg járni és beszélni, meg sokat éhezni, de ez mind olyan természetes volt. Nem tudta, hogy másként is lehetne ... Négyéves korában meghalt az édesapja. És ez igy történt: Akkor már hetek óta feküdt s anyja egész nap lótott-futott, hol súrolt, hol mosott, hol meg fát hordott, csomagot cipelt, néhány koronáért lejárta a lábát, elvégezte a legundoritóbb munkákat, fulladozott, mert már az ő tüdejét is markolászta a kór, néha még vért is kicsikart a száján, de az a csöppnyi, ami az élethez kellett, megvolt mindhármuk részére. Andriska egész nap otthon volt. Kint játszadozott az udvaron s be-beszaladt az apjához. Az egyik délelőtt az apja akadozva, kínlódva, szakadozva hörgőit. Andriska, mikor bejött s ezt hallotta, megállt a rozzant ágy előtt s nézte az apját. Az apja fölemelte kezét s magához intette. Közelhuzta magához Andriskát s valami olyan félelmetes volt a szemében, hogy Andriska, aki még sohasem félt, most megijedt. — A Vörösnét... őőő ... A Vörösnét... őőő ... küldd be — — hörögte az apja. Andriska kiszaladt s nagy kiáltozással kereste a szomszédasszonyt. Aztán csak azt látta, hogy az bement, de nemsokára kijött. Kendőt kapott magára s bekiáltott a másik szomszédjának: — Nagyné asszony, vigyázzon a krumplimra, mindjárt jövök, halódik a Farkas Gáspár, papot kér ... — s már szaladt is. Nagynénak pedig volt ideje a krumplivigyá- zás közben arra is, hogy megsimogassa Andriska fejét s egy darab lekváros kenyeret nyomjon a markába: — Oh, te szegény kis nyomorult!... Hol az anyád?... De Andriska nem beszélt, mert evett. Éhes volt, hát csak gyömöszölte magába a kenyeret. Nemsokára aztán visszajött Vörösné s néhány perc múlva a pap U. Erre Andriska is befelé tartott, de nem mert bemenni, csak az ajtóban állott. S azt látta, hogy a pap mélyen hajol az apjára, fülét egészen annak szája elé tartja. Nagy csönd volt. Csak az apja hörgő suttogását lehetett hallani. Azután a pap is szólt néhány szót. Két gyertya égett az asztalor s egy csillogó kereszt a két gyertya között. Sohasem tudta, hogy került az oda . . . Látta, hogy a pap még tesz-vesz az apja körül. De ő nem mert mozdulni. Akkor sem mozdult, mikor a pap már indulóban volt s megállott előtte az ajtóban. Kérdezett valamit tőle, de Andriska nem tudott felelni, csak az apját nézte. A pap megsimogatta fejét s egy kis keresztet rajzolt homlokára, azután elment. Andriska pedig csa'k állott, állott az ajtóban. Az apja meg feküdt mozdulatlanul, hunyt szemmel. Később fölnyitotta szemét. Különös tűz égett benne. — Andriska... — lehelte majdnem hallhatat- lanul —, Andriska ... A gyerek közelebb ment az apjához. A férfi fölemelte csontos, nagy kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy fia fejére tegye. — Mondd' meg anyádnak ... — itt hosszan kínlódott s elgyöngült ujjaival próbálta azt a kemény kezet lefejteni torkáról, amely úgy markolta, hogy szavai hörgésbe vesztek. Csak sokára tudta folytatni: — Isten ... áldja ... Aztán csöndesen feküdt. Szemét ismét lehunyta. Andriska ott állott az ágy előtt, két ujját szopogatta s nézte az apját. Különöseket látott. Pedig nem is mozdult az apja. De az arca úgy simult, úgy szépült, úgy derült, hogy Andriska örülni kezdett. Nemsokára hazajött az édesanyja. S akkor a nyomorúságos kis lyuk tele lett jajgatással és sírással. S ez a sirás hosszan kanyargóit kifelé a szobából, megtöltötte az egész piszkos udvart, keresztühatolt az ajtókon és húzta, csalogatta a szomszédokat. S Andriskáék szobája megtelt résztvevő, sopánkodó szomszédokkal. A következő esztendő őszén hurcolkodtak Andriskáék. A Tolnay-uccáról, ahol megszületett, a Werk Vl-ba. ...Werkek... hat, hét, nyolc... Mit tudnátok ti mesélni, komáromi várfalak, talajvizes odük, sötét kazamaták a bűnről, betegségről, nyomorról, micsoda fekete és sötét színek kavarófának előttünk, micsoda félelmetes, cson- hány perc múlva a pap is. Erre Andriska is be- tot csikorogtató hangok zúdulnának reánk, ha egyszer megszólalnátok!..» No. sok gond a húr colkod ássai nem volt. | Farkasné kerített valahonnan egy talyigórf., arra j ráfért minden. Andriska is segített. A két löty- tyedttollu, laposodott párnát cipelte nagy buzgalommal. Igaz, hogy a Werkek előtt kétszer is elcuppant a sárban, de nem ütötte meg magát. Hanem a párnák sárosak lettek. Ezért kapott két pofont s a hurcolkodás be volt fejezve. A Werkekben szép napok virradtak Andriskára. Annyi volt ott a gyerek, mint a réten a fü. Mindent lehetett játszani. Ordítozhattak, ahogyan a torkukon kifért, szaladhattak, mint a megvadult csikók. S mindig akadt hely, ahová bemehetett egy kicsit melegedni, ha az anyja nem volt otthon. De életének legnagyobb szenzációja mégiscsak. az iskola volt. Az iskolát — mint minden nagy épületet — mindeddig csak kívülről ismerte. Most beléphetett a kapuján. Ilyen nagy, tágas, sokablakos szobát még nem látott. A falak hófehérek s teleaggatva képekkel. A folyosók is tele voltak képekkel, de azokat nem jól látta, mert nagyon magasan függtek. Hanem bent az osztályban jól megnézhetett mindent. Némelyik kép igen mulatságos volt. így például az, amelyiken a gomba egy törpe lakásául szolgál s körülötte a legkülönfélébb bogarak és rovarok táncolnak. Andriskának ez a kép tetszett a legjobban. Annyira, hogy egyszer bátorságot vett s megkérdezte a tanító bácsit, hogy ilyen gombát hol lehet szedni? Akkor éppen számtanóra volt, a tanító azt magyarázta, hogy két ceruza meg egy ceruza az három ceruza. Mi- korhát Andriska hirtelen a házgomba lelőhelye felől érdeklődött, a tanító egy percre érthetetlenkedve nézett rá. De mikor Andriska kezével rámutatott a képre s úgy kérdezte ismételten, hogy ilyen gombát hol lehet szedni, akkor elnevette magát s csa'k annyit mondott, hogy majd nyáron kirándulnak s akkor keresnek olyan gombát. Karácsonykor egy pár uj cipőt kapott az iskolában. Aznap este nem tudott aludni az örömtől. Még soha uj cipőt nem kapott. Ez volt az első. Az ö lábára szabták! Erős, kemény bőrből, a sarkán patkó volt, orrán sárgarézpán- tocska. Patkós sarkával azután olyan csikókat hasított a csuszkán, hogy csak úgy sziporkázott a jég ... Andriska már a második osztályba járt mikor az anyja azt vette észre, hogy a gverek komolyodik, csöndesedik. De azt gondolta, hogy az Iskolában szoktatják csöndre, komolyságra. A köhögésére se adott sokat. Melyik gyerek nem köhög télen? De amikor már a husvét is elmúlt * Andriska tovább köbénselt, elkezdett: Andriska kilenc éve — Irta: Schalkház Sára — Legenda —
