Prágai Magyar Hirlap, 1935. november (14. évfolyam, 250-274 / 3802-3826. szám)
1935-11-03 / 251. (3803.) szám
1935 november 3, vasárnap. Mezőtúron él az egykori kassai gyalogezred kétszer sebesült asszonykatonája Hevesi Nagy Margit ezüst vitézségi érmes szakaszvezető volt a 34-es bakáknál és a 2-es huszároknál ■ Negyvenhét hónapot töltött a világháború harcterein Mezőtúr, november 2. Kálvinista tiszta életű alföldi város Mezőtúr, amelynek sok között az a nevezetessége, hogy minden lakója rátarti, nemes ember és büszkék arra, hogy némelyik család még a tatárokig is vissza tudja eredetét vinni. Spett Ernő, a város lelkes polgármestere Mezőtúr álmáról beszél: azt szeretnénk, ha Mezőtúrról gőzhajón lehetne eljutni a Fekete tengerig ... Ez nemcsak amolyan álmodozás, komoly valóság is lehet belőle, ha szabályoznók a Mezőtúrnál haladó csatornát, akkor ez a tenger felé vezető hajózható viziut lesz. — Nálunk terem a világ legjobb búzája, még a tiszavidéki fajtánál is legelső — mondja Spett polgármester távollétében dr. Szath- ináiry Imre főijegyző. Kulturális, szép élete van Mezőtúrnak, gimnáziuma messze földön hires, gazdái szorgalmasak, itt él a világhírű fazekas, Botár Balázs, aki 65 éves és még mindig remekel. Nyilt tekintetű, erélyes arcú magyarokkal találkozunk léptennyomon, akikben él a legszebb öntudat, amelyet föld-öntudatnak nevezett egyik írónk. Ha az újságíró szemével nézem Mezőtúrt, akkor meg kell emlékezni arról, hogy itt él a világháború legérdekesebb katonája, egy asszony, aki negyvenhét hónapig harcolt a harctéren, előbb S4-es baka, majd pedig 2-es huszár volt. „Olyan voltam, mint egy kamasz“ Hevesi Nagy Margitnak hívják az asz- szonyt, aki megkapta a kis és nagy ezüst vitézségi érmet is. Nagy Margit Nagy Márton néven szolgált, mint szakaszvezetö. A mezőtúri frontharcos bajtársak a leg- nagyob tisztelettel néznek az asszonyságra, aki, sajnos, súlyos anyagi viszonyok között él. Felkerestük a frontharcos asszonyt. Az úgynevezett Kétgátközben lakik, a hegyközség szélén, szerény kis házban. Szobakonyhás lakásban él Nagy Margit, aki Dűli László ut- kaparónak a felesége. Barna, bubifrizurás asszony Dűli László- né. Izmos, szálas ember. Mondatai katonásak, pattogók. Most negyvenkét esztendős. Köszönésnél katonásan összecsapja a bokáját. Amikor megtudja látogatásom célját, fáradtan mondja: — Rég volt Már annyiszor elmondtam... És kezd beszélni. Szavain érezni, hogy úgy emlékezik a világháború véres napjaira, mint a tanuló, aki megtanulta a leckét. Nem szabad ezen csodálkoznunk, hiszen Dűli Lászlónét rengetegen kérték meg már arra, hogy mondja el kalandos útját a 34-es gyalogosoktól a 2-es huszárokig. Megsimitja a haját és úgy kezdi mondani. — ügy tessék venni, hogy szakadatlan küzdelem volt az én életem. Soha nem volt abban pihenés, megállás. Törökszent mikló- son születtem,. apám vasutas volt és félárvaságban nőttem fel. Mostoha mellett telt el gyermekéletem. 1911-ben férjhezadtak. Két gyerekem született, mind a kettőt elvesztettem, meghaltak szegények ... Elment a vagyonkám, a házaséletem sem volt boldog. Jött az 1914! A férjemnek be kellett vonulnia a 34-esekhez Kassára. Nagyon egyedül maradtam, úgy láttam, nincs célja az életemnek ... Egy este hirtelen elhatároztam, hogy én is kimegyek a harctérre. Legalább lesz valami, ami betölti üres életemet... És 1915 áprilisban elmentem Kassára legénynéven a 34-csek parancsnokságára. A hajamat kopaszra nyirattam. Olyan voltam, mint egy kamasz. Ott nem sokat teketóriáztak velem, szerencsém volt. 1915 májusban a 11-ik menetszázaddal kivittek a frontra. A Búg mellé kerültünk, ahol szemibenálltuink az oroszokkal. A katonák nem tudták, hogy nő vagyok. Én nem szóltam róla senkinek, vigyáztam a titkomra. Hamarosan csillagot kaptam. Nagyon szerettek, meg voltak velem elégedve. Voltam lovasküldönc is. Egyik parancsnokságról mentem a másikra. Cigarettára gyújt és úgy folytatja: — A 34-esektől áttettek a brassói 2-es közös huszárokhoz. Ekkor már káplár voltam. 1916-ban súlyosan megsebesültem. A jobb könyökömet roncsolta össze a golyó. Hónapokig feküdtem Kassán a kórházba. — Félt a fronton? Nem bánta meg, hogy kiment? — Nekem már mindegy volt akkor. Olyan rossz volt az életem, hogy még a harctérnek is Örültem. Nem mondom a szuronyrohamnál nagy izgatottság vett rajtam erőt. De csak eleinte. Különben megszokja az ember azt is. — És mi történt aztán? — Az olasz frontra kerültem. Harcoltam Assiagonál és más helyeken. Azután a forradalom ... Megelevenedik az arca: — Valamit kifelejtettem. Megkaptam a kis ezüst, majd amikor huszár lettem, a nagy ezüst vitézségi érmet. Nagyot sóhajt: — És amikor jött a kommunizmus, megszöktem a 16-os helyőrségi kórháziból. Később Siófokra mentem és jelentkeztem a nemzeti hadseregben, ahol Tauber őrnagy ur — ma Szekeres nyugalmazott ezredes — volt a parancsnokom. — Ma is öröm, ha arra gondolok, menynyire szerettek engem bajtársaim. A kedves fiuk, akik nem tudták, hogy nő vagyok. Pedig, mint szakaszvezető, szigorú voltam. Keserves „civil“ étet Elmondja, hogy az ura közben meghalt, de amikor Debrecenben feküdt a kórházban, megismerkedett Dűli László számvevő őrmesterrel. A* Őrmester feleségül vette Nagy Margit s zakas zv etető t... Dűli László leszerelt, hivatalnok lett, de később elvesztette ezt az állását és sok küz- ködés után Mezőtúron segéd-utkaparó lett, aminek a jövedelméből éppen csakhogy tengődnek. Most férjével és családjával, — két kis gyermeke született ismét, — nehéz _ körülmények között élnek. A frontharcosok ugyan segítik, de az asszonynak minden gondja, hogy valamihez kezdjen ... — Elmenne mégegyszer háborúiba? Lehajtja a fejét. Hallgat. Majd arról beszél, hogy volt marokverő is, a város pedig, hogy sigetsen rajta, őt bízta meg a mezőtúri iskolák kimeszelésével.' Ezután Dűli László né kérdez. Az abesszin háborúról. Szomáliról. Aduáról. Kissé gyanús az érdeklődés. Erősen figyel, mint amikor valaki leskelődik... Igazán nem csodálkoznék rajta, ha hallanám, hogy a frontharcos asszonyság, az egykori huszár szakaszvezető Eritreáha szökött Mezőtúrról... Ez épp olyan hihetetlen, mint amiilyen hihetetlen volt akkor, hogy a Búg mellett egyedül hat katonát fogott el Nagy Margit szakaszvezető és ezért nagy ezüsttel tüntették ki... I DIÓSZEGHY MIKLÓS. I V e ser, hólyag-, e p eb a jók k ji I ö q I-e-g;e s ^ y: lg y v i i e , ■ Életveszélyes utazás Irta: Arkady Avercsesiko Moszkváiból utaztunk a Kaukázus felé. Hárman ültünk a. vasúti fülkében, én az ablaknál, Petrov barátom középen, mellette egy sötét, villogószemü u/r. Az ismeretlen utason felöLtő volt, gyaka kÖTé tarka ikendő kerítve, tudósnak látszott. Amint a vonat elindult, zsebemből újságot húztam elő és olvasni 'kezdtem. — Milyen keveset törődnek az emberek az egészségükkel! jegyezte meg az idegen felém fordulva. — Miért? — kérdeztem kiváncsiam. — íme, például ön olvas! Úgy látszik nincsen tisztában azzal, hogy a vonaton való olvasás, főleg menetirányban, borzalmasan veszélyezteti a látást. — Hogy-hogy veszélyezteti? — Csakugyan nem tudná? Csodálatos! Egy német tudós megállapítása szerint: a vonaton való olvasás gyilkos méreg a szemnek! Elnémultam. Idegesen lapoztam az újságot, Gyengélkedés idején, különösen ha a rosszullétet szorulás vagy kereszt- fájás fokozza, az enyhe és igen kellemes természetes „Ferenc József" keserüviz mindig puha, könnyű szék- ürülést és kielégítő emésztést szerez. Hires nőorvosok a legnagyobb elismerés hangján írnak a valódi Ferenc József vízről, mert ez a kritikus életkorban is hosszabb időn át alkalmazható anélkül, hogy szerfelett kedvező hatása csökkenne. aztán gyorsan félrelöktem. — Szabad? — kérdezte az idegen. — Parancsoljon. De nem fogja tönkretenni a szemét? — Oh, ebben a viszonylatban én egészein más vagyok... valódi Öngyilkos jelölt. Vannak ilyen emberek! Egyszer kokainhoz jutottam, kanál- számrg nyeltem. Péterváron egy koleráé cigarettát szittam — nem lett semmi bajom. — Uramisten, a hideg fut végig au ember hátán! — Azt elhiszem! Ja, a vesz ily mindé ti sarokban leselkedik ránk... Gyak /an nem is sejtjük. Ön példáiul ott ül az ablak mellett. Az ablak rosszul zár, a nyílásokon léghuzat tör be, befurakodik a tüdő pórusaiba, 6 zétírorvosolja a tn- dőgümőket, szétpattanja, vér ömlő, támad és kész a tuberkulózis. _ Mit tegyek hát? — válytfsltam tanácsjeta lanul. —• Ha akarja, szívesen helyet cserélek — jegyezte meg hirtelen az idegen. — És a tüdeje? — Ugyan már no! Én edzve vagyok a meghűléssel szemben. Kár minden fölösleges szóért! Cseréljünk helyet-! Némán engedelmeskedtem. * Ha nem olvas az ember a vonaton, bizony hamar elunja magát. Barátom meg én csendesen üldögéltünk, egy-egy mondatot vetettünk néha egymás felé. — Mikor érünk Tifliszbe? Az idegem időközben letette az újságot, ásított egyet és csendesen megszólalt: — Most jó volna egy kissé kinyújtó zni. Petrovra pillantott és megjegyezte: — Ez a legveszélyesebb útszakasz. — Miért? — Itt naponta történnek vasúti szerencsétlenségek. — Hogy mondja? És miért nem írnak erről a lapok? — Mert az igazgatóság titkolja. A vasúttársaság látná kárát, ha kevesebbem utaznának ... — Igen kellemetlen, — sóhajtotta Petrov barátom. — Főleg aiz kellemetlen, hogy a vasúti kocsik valóságos egérfogók, nagyon keskeny re vannak építve. Ha így ülünk, lábunkat a falnak nyújtva és összeütközés történne — végünk van... , — Hogy-hogy? — Lábunk a fülke falát érinti. Most képzelje el, hogy egy vonat belónkszalad. A szomszédos kocsi faila összaroppantja a miénket és testünket palacsintává lapítja. — De ha a folyosón állunk, nincsen veszély? — Akkor semmiesetre. Az oldalfalak veszélytelenek. Csak az elülső és hátsó fal jön számi- tásba. Ismerteim egy mérnököt, aki úgy menekült meg egy katasztrófa alkalmával, hogy éppen a folyosón állt. Szót sem szólítunk, összenéz'tünk és rögtön értettük egymást. Néhány pillanat múlva felálltam. — A lábam elzsibbadt. Egy kicsit fel-alá keli stéálnom. —- Kikisérlek. Különbem is el akarok szívni egy cigarettát — kiáltott fel Petrov. Elhagytuk a fülkét és kisettünk a folyosóra. Amint kint álltunk, rágyújtottunk egy cigarettára, Petrov hangosan felnevetett: — Ezt jól megcsináltuk. — Bizony. Ha csak egyszerűen elhagyjuk a fülkét, még gyávának tart bennünket — Minden bizonnyal, — Micsoda kötélidegei vannak ennek az embernek. Gondold csak meg, minden pillanatban történhetik egy összeütközés és ö milyen hidegvérrel beszélget. Nézz csak be, mit csinál. Petrov az ajtóhoz lopó zott, -majd gyorsan visszajött. — A padom fekszik, szemei lehunyva, alszik. — Gyere, helyezkedjünk el a folyosó közepéit Minél távolabbra értünk, annál melegebb lett. Érezni lehetett, hogy dél felé közeledünk. — Nyissunk ki talán egy ablakot, odakünn tűz a nap. Megkíséreltük, de majdnem valamennyi be volt ragasztva. Végre siker ült az egyiket feltörni. Langyos légáramlat suhant be. — Micsoda pompás levegő! Hiába, a Kaukázus! Közel két órahosszat álltunk a nyitott ablaknál és el voltunk ragadtatva a káprázatos tájtól. Hirtelen megszólal egy hang mögöttünk: Mit csinálnak itt? Megfordulunk, szomszédunk állt mögöttünk. — Szivjuk a friss levegőit, csodáljuk a vidéket. — Én is kinyitok egy ablakot. — Nem lehet. Valamennyi be van ragaszvta. Ezt az egyet sikerült feltörni. — Igen — szólalt meg rövid szünet után az idegen, — a Kaukázus gyönyörű és exoti- kus, de szörnyű vad. Valódi zisiványhirodalom. Gyanútlanul áll az ember az ablak mellett, és •békésen cseveg, egyszer csak valahonnan berepül egy golyó, eltalálja a zembert. lezuhan és kész, meghalt... — Az égre is, ki lövöldöz itt? — A lakosság. Aki a legtöbb vasúti utast iedurramtja, annak van a faluban a legnagyobb becsületre. A leányok csak akkor mennek férjhez a legényhez, ha legalább tiz utast lepufifan- tották már. — Az ördögibe is — csukjuk he az ablakot! Gyorsan visszahúzódtunk. Az idegen a helyünkre lépett és mosolyogva szólalt meg: — Én megkockáztatom. Szeretem az életem kockára tenni. Ha golyó találna, küldjék a podgyászomat Tifliiszb^, Hotel Metropole. Midi alenko címre. * Amint Tifliszben elhagyjuk a vonatot, észrevesszük, hogy egy karcsú, fiatal .hölgy várja az idegent. Megcsókolja és szól: — Milyen volt az utazás, Péter? — Ragyogó! Ha az embernek ilyen pompás utitársai vannak, élvezet az utazás. Anniikor gépkocsiba szálltunk, igy szól Petrov; — Hallottad? Azt hiszem, mi beleestünk . .. Megránditottam a vállamat. — Ugyan kérlek, hogy gondolhatsz ilyet! Titokban azonban megállapítottam, hogy jót m illatba tat ott rajtunk — ki tudja — talán nincsenek is rablók a Kaukázusban! Ez eset óta bizalmatlan vagyok minden olyan mesével szemben, amit a vonatban hallok .., 7
