Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)
1935-10-20 / 241. (3793.) szám
^mgai-Ma<Aarhirmi? 1935 október 20, vasárnap Ida: Vleukauec Pál z»al védekezett, hogy ©Iklkor viszont igazán fölösleges megírni és nem is irta meg. Ez i's már régen történt, tíz évvel ezelőtt. Ma levelet kaptam egy boroszlói asz- szonyismerősömtől. A levél bizonyíték amellett, hogy vannak véletlenek, amelyek ■a szükségszerűség bélyegét viselik magúikon. A levél előzményei a következők: 1914 nyarán egy kis társaság gyakran jött össze egy budai kiskocsmában. A társaság egyik tagja, egy német szobrász, rendkívül zseniális, szellemes fiú, olyan borzalmasakat tudott inni, mint amilyen kiváló szobrokat faragott. Pompásan törte a magyar nyelvet és még pompásabban azzal szórakoztatta a társaságot, hogy állandóan jósolt. Megjósolta a barátok, a maga és az emberiség jövőjét, és most, retro- szpektive meg kell neki hagyni, hogy nem tévedett. Mindig a bor beszélt belőle és borban az igazság. Az egyik este a szokottnál is jobban felön töltünk a garatra és már annyira a jövőben éltünk, hogy a jelenről nem vettünk tudomást, nem gondoltunk rá, hogy ki fizeti meg a számlát, csak ittunk. Váratlanul a következő párbeszéd folyt le a szobrász és egy fiatal iró közt: — Olyan alak vagy, akit meg kell írni és én megírlak, ha addig élek is. —1 Hibás a fogalmazás, —1 mondta nagy- komolyan a szobrász. — Én addig élék, amig te nem írsz meg engem. Ne nevessetek. ez nem vicc, ez igy van. — Akkor siess meghalni, mert én gyorsan megírlak. — folytatta az iró. — Az, hogy megírsz, még nem lesz a vesztem, de ha nyomtatásban megjelenek, akkor megtudjátok, hogy meghaltam. — Szóval akkor örök életű, leszel —• szólt bele a beszélgetésbe egy tisztbarátunk —, mert eddig még nem akadt kiadó... . —- Majd akad, —■ védekezett az Író- <— Nem mondanád meg. mit látsz megint a csillagokban? Miért fogjuk csak akkor megtudni, hogy meghaltál, ha ez a könyvem, amely rólad szól, megjelenik? A szobrász fölhajtoitta a poharat. Mindnyájan láthattuk rajta, hogy most valami döbbeneteset szeretne mondani, illetve lenne ilyen mondanivalója. A szeme különös tűzben égett, messzire elnézett a fejünk, a kocsma és Budapest fölött, de aztán hangos nevetésre fakadt, mintha meggondolta volna, hogy a titkok titkát elárulja és igy felélt: — Mert ha történetesen életben lennék, amikor ez a könyved megjelenik, föltétlenül agyonütnélek. Ebben a pillanatban ugyan mindenki tudta, hogy a dolognak ez az elintézése kibúvónál nem egyéb, és ezért nem is firtattuk tovább a dolgot, hanem inkább azon mulattunk, hogy a szobrászból bolygó zsidó lesz, mert a könyv nem fog megiródni soha és ha mégis, akkor sem jelenik meg. Két hónapra a beszélgetés után a német szobrász bevonult és a társaság egyik hölgytagja, aki nagyon szerette a zseniális fiút és á harctérre is szorgalmasan küldözgette az érzelmeit bizonyító leveleket, félévvel később a szobrász parancsnokságától azt az értesítést kapta, hogy a nyugati ifronton nyoma veszett. így hangzott az érdesítés: nyoma veszett. Nem, hogy elesett, vagy fogságba került. A leány nem hagyta annyiban a dolgot. Makacs energiával utána járt, levelezett a legkülönbözőbb parancsnokságokkal, a vörös kereszt révén megállapította, hogy a szobrász nem került francia, vagy egyéb fogságba és a végén tmár ott tartott, hogy a negatív bizonyítékok szinte hiánytalanul a birtokában voltak: nem került fogságba, nem esett el, —■ eltűnt, nyoma veszett. Tizenkilenc évvel ezelőtt, 1916 őszén együtt voltak azok. akik a hajdani társaságból életben maradtak és ott volt az iró is. Ugyanabban a búdéi kiskocsmában gyűltek össze, egy kicsit másképen, mint két évvel annakelőtte, de mégis bor mellett. A fele hiányzott és egy darabig szállt az ■emlékezés. Aztán a boroszlói leány előhúzta a rengeteg iratot és erre megindult a beszélgetés a furcsa szobrászról, aki megígérte, hogy meghal, de csak akkor, ha az .iró róla szóló könyve megjelent és teszi ezt azért, nehogy agyon kelljen ütnie a .szerinte nyomorult tintakulit. ígérete felét betartotta: nem halt meg, csak eltűnt. Az iró kijelentette, hogy sohasem fogja megírni ezt ,a könyvét, amúgy fs csak viccelt, amikor ez\zél fenyegetőzött. Aztán szétiment >i kis társaság és lazóta egyetlen egyszer sem került többet össze. A szobrászról senki sem tudott meg semmit, még akkor sem, amikor a háború befejezése után szabad volt a kutatás és az egykori titkos okmányok mindenkinek rendelkezésére álltlak. A boroszlói leány egy darabig még hajszolta iaz emléket és mindenáron — kissé babonás volt — meg szerette volna állapítani a szobrász halálát, de minden kétséget kirekesztő módon, mert, —- nos, mert kérője akadt Boroszlóban és szeretett volna férjhez menni. Aztán belátta, hogy minden igyekezete és makacssága hiábavaló és — férjhezment. A Jagzit Pesten tartotta meg és utána a mit sem sejtő derék német fogorvossal, álki a férje volt, elment a budai kiskocsmába. A régi bandából már csak az iró volt ott és tőle tudom, hogy az asszony azzal a különös kéréssel ostromolta, hogy most már tényleg írja meg a szobrászról szóló regényét. A szobrásznak nem volt igazia, mert most már biztos, hogy meghalt, ellenben a regény még meg sincs irva. nemhogy nyomtatásban megjelent volna. Az iró az(Debrecen.) A debreceni Bika-szálló portása mindent tud. aminthogy általában Debrecen nagyszerűen berendezkedett idegenforgalomra s minden kívánságra, kérdésre pontosan válaszol az egész város, miként az óramű ... Debrecen nagy idegenforgalmi attrakció s a városról hosszan, hosszan külön illenék majd írni. Ezúttal azonban következzék a Hortobágy. Gömöri s csallóközi ember szemével. S mivelhogy a portás utitársul egy német házaspárt is ajánlott, Hortobágyot kissé a német ember szemével is láthatjuk majd. Az utitársak kitűnőek: fiatal házasok, a budapesti Eötvös-kollégiumban német lektor a fiatalember, azonkívül 3<övetségi kul- turattasé. Most drezdai feleségének szeretné megmutatni a pusztát. Negyvennégy kilométer az ut a debreceni Nagytemplomtól a hortobágyi csárdáig. Negyvennégy kilométer nyílegyenes utón, kezdetben kukoricatáblák között, egy- egy tanya mellett, de ahogy az utolsó kukoricatáblát is elhagytuk s az utmenti tanya is btfcsut int, hirtelen, váratlanul s teljes fenségében megnyílik előttünk a Hortobágy. Hatvankétezer hold puszta síkság. A pusztánál is pusztább. Megdöbbentő. * * * Hortobágyot leírta már Jókai és Móricz Zsigmond. angol iró és német filmköltő. Középeurópának ezt a végtelen, kietlen pusztaságát az utolsó fűszálig földolgozták már a riporterek. Ha a Hortobágyról irni akarunk, már csak a legszubjektivebb oldalról lehet megközelíteni, az egyéni élmény szempontjából: ekkora pusztaság láttán az objektivitás föl-föllángol ugyan, de mitsem ér. Aki a Hortobágynak szerelmese, vagy ellensége, egyképen csak igy kezdheti a beszámolót: a Hortobágy és én... A higgadt személytelenség fényűzését ez a sárgára szikkadt, viztelen, délibábos, költők és .közgazdászok által dicsért, ócsárolt rónaság nem engedi meg. * * * Legyen szabad tehát csak annyit elárulni, hogy e sorok írója, aki általában a hegyvidékben leli örömét: oly mértékben megdöbbent a Hortobágy végtelenségétől s őt olyannyira hatása alá gyűrte a mérhetetlen pusztaság, hogy két napig talán aludni sem tudott a Hortobágyra gondolván. —- A Dolomitok s a velencei tenger látványa sokkal kevésbé rázta meg, a Hortobágy különös izgalommal töltötte el. Olyan lenyűgöző, hatalmas és az ember olyannyira kicsinek érzi magát rajta. Ha a hegytetőre fölmászom: ura lehetetk a levegőégnek. De itt, a. szörnyű, kerek síkságon határtalan A szobrászról senki seim hallott és el is felejtették. Az iró azonban — iró lévén — mégis csak megírta a szobrász regényét. Szabadon formálta, a valóságból átvette, •amire szüksége volt, de egyébékben úgy irta meg, mintha 'az egészet kitálalta volna, hiszen húsz év óta nem látta, nem tudta, mi volt a sorsa és hová tűnt el. A regény rövid idő ellőtt megjelent, — nyomtatásban, mint a szobrász gúnyosan hangsúlyozta. Nekem, aki a régi társasághoz tartoztam, küldött egy példányt. Éppen készülődtem, hogy megírjam neki, mennyi fantáziát pazarolt volt közös barátunkra, akinek a sorsa semmiiképen sem lehetett az. amilyennek megrajzolja és ékkor kaptam boroszlói barátnőm levelét, amelyben a következőt írja: Japánból kapott angol levelet, amelyet másolatiban mellékel. Az angol lervél annyiban érdekli, mert a szobrász ottani barátnőjétől ered, aki azért ir, mert igy hagyták neki. Elolvastam az angol levelet és tarüalma szerint a szobrász kis változásokkal azt az utat tette meg, amely az iró regényében meg van rajzolva. Boroszlói barátnőmet érdekelné, hogy mit csinál az iró és megirta-e a regényt. Ez azért érdekli főképen, mert a csatolt levél szerint a szobrász rövid idő előtt meghalt. Megnéztem, mikor jelent meg a regény és a haláldátumot. Majdnem teljesen egyeztek egymással. Majdnem, —■ de hiszen a véletlen sem lehet százszázalékos, két-há- romihetes különbözet igazán nem számit a kis pontnak érzem magam, elvesző gyermeknek Isten nagy birodalmában. * * * A hortobágyi csárdában megrendeljük az ebédet s autónk rászalad az uttalan anyaföldre. Az ebéd délre készen lesz, addigra pedig bejárjuk a látnivalókat. A sofőr nagyszerűen érti már, mire kiváncsi az idegen. A cifragulya pihen. Azért pihen, mert nincs mit ennie. Az egész nyáron át tartó roppant szárazság annyira kiszárította a füvet, hogy a fűszálak elmorzsolt vége úgy áll ki a földből, mint a szalmacsutak. Le- hajlunk, közelről nézzük a füvet s csodálkozva nézünk egymásra: mi van ezen még rágnivaló? Az állatok egymást döfölik szomorúan, bordázatuk megolvasható. A kutnál két ^gulyásbojtár szorgalmátos- Ikodik, húzza a vizet, a langyos, sárgás kut- vizet. Az idegenforgalmat ők is értik roppant: az egyik rögtön magafestette tájképet.hoz, — mióta tudja, hogy az őstehetségeket nagyra értékelik, kibújt belőle az őstehetség s bojtárkodás mellett képeit adja el. Balmazújvároson lakik egyébként Kordás József, de csak télen látja a várost. A számadógazda egy kilométerre feljebb lakik, helyes kis tanyán, amelyre egyetlenegy ákác vet árnyékot. A gazda mellett, a kis bojtárgyerek foglalatoskodik s készíti a lebbencslevest, tarhonyát. Tésztanemüt esznek a gulyások, csikósok egész nyáron, ritkán „hull* mostanában nekik már egy- egy állat, nem úgy van, mint azelőtt volt, hogy tiz-husz birkával, borjúval, csikóval elszámolni nem volt nehéz. A válság megtanította a debreceni gazdákat — akiknek állatait egész éven át őrzilk —, hogy jól megügyeljék a jószág számát. Nagy rend és tisztaság van a tanyán, ragyog minden. A számadógazda rögtön megmutatja, hogyan 'kerítik magukra a subát s hogyan fekszenek éjjel benne. Előkerül a tarhonya s a kendér. „Marhatőzeg" a fűtőanyag, soha ezt a ,,fűtőanyagot" ily megbecsülésben, rendben nem láttuk^még, mint itt... * * * A csikósok már messziről pattogtatnak. Kék 'gatya, kék ing, nagy csizma, ■— (a gulyás ellenben mezítláb van), —- s kerek- szélű kalap madzaggal erősítve az áll alatt, hogy le ne essen vágtatáákor. Itt is tudják már az idegenforgalmi rendet: bemutatják a pányvázást, lókergetést, lóraülést kéretlen, mert tudják, hogy borravaló jár ki utána. Annyi nép jár ki őket bámulni, hogy valósággal kulturemb'erek lettek. Kezünkbe nyomják a nagy ostort s úgy kell a végét R. M. Rilke ANGYAL Maradj nyugodtan, amidőn az asztalodhoz ül az angyal, kezed simítsa félre halkal a ráncokat a teritőn. Csak egyszerű étkekkel áldozz, Ízlelje meg, ami maradt s emelje tiszta ajakéhoz a mindennapi poharat. Fordította: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. leszedni a német ur nyalkáról, mert nagy igyekezetében pattogtatás helyett a saját nyakát fonta be vele. — Nem unalmas itt? —■ Unalmas, bizony. Csak akkor érdekes, amikor látogatók érkeznek. Milyen kár, hogy csak öt percig vannak itt, aztán megint várhatjuk a következőt. Ha maguk elmennek, majd megbeszéljük, hogy milyenek voltak s nézzük a napot. . . —- Kik a leghálásabb vendégek? — A svájciak, meg a hollandusok. No. legkevésbé a debreceni ember. Azt nem érdekli a Hortobágy . . . S az egész Hortobágy egy kívánságtól zeng: bárcsak sökszor megismétlődnének a filmfölvételek! Akkor lehet jól keresni! Tudniillik a nyáron itt fényképezték a Builyba Tárász cimü film nagy pusztai jeleneteit. Majnem minden csikós kozákkucsmát kapott s napokig lovagolt kozákruhában. Jól fizették őket. Csalk a ciframénest nem engedték a gazdák szerepelni. A ciframénes nem arra való, hogy komédiázzék s mindenkivel összekeveredjen... Ette is az ördög a ciframér,es csikósait, hogy nem kereshetnek napi öl pengőt, mert egyébként az évi kereset neii„ sok, száz-százötven pengő. Asszonyt csak télen látnak, Tiszafüreden, Balmazújvároson, ahová hazamennek. * * * Oly szikkadt, száradt, kiaszott minden, hogy már augusztusban hazahajtották a marhát. Szomorúan, soványan, támolyogva ballagtak hazafelé. Nem volt eső a Hortobágyon egész nyáron keresztül. A patak kiszáradt s a híres hortobágyi híd alatt vastag rétegben száradt meg az iszap. * * * A láthatáron mindenfelé egy-egy ménes, gulya, birkanyáj. Géme^kutak s nagyritkán kis tanyák. Egyébként a vigasztalan, megdöbbentő, fátlan, árnyéktalan kerek pusztaság. S, mikéntha viztengeren függne, körösikörül a horizonton a délibáb. Finoman rezeg, csalogat, vízzel kínál s ha közelebb megyünk, eltűnik. Azzal mulattunk, hogy autóval kergettük a csalfa délibábot, amely szünetlen foszladozott előttünk, hogy a távolban újra megmutathassa Balmazújváros tornyát, a ménest, vagy egy tanyát... * * * Ebédre visszaérkeztünk a csárdához. A paprikáscsirke illata a német asszonykát is villára-kanálra bírta s végezetül igen ízlett neki a gyanús eledel. A híres hortobágyi csárda idegenforgalmi attrakció lett. Négy vendégszobája modernül magyaros díszítésű, vízvezetékkel. Egy fehér komondor kis hortobágyi múzeumot őriz. Az ivó is az angolokat várja: buboskemencéjével s stilizált bútoraival. A cigányok a napon heverészve lesik a kuncsaftot, de, ami szomorúbb: rikító piros mándli'ba öltöztette őket Debrecen városa. Csak Rimóczy bácsi a régi. a legendás: negyven évvel ezelőtt juhász volt még Rimóczy bácsi s ittragadt, muzsikusnak, jobban jövedelmez az. Attrakció ő is. Aminthogy az egész csárda az idegeneket várja, szolgálja. — A juhászoknak nincs pénzük, uram — panaszolja a vendéglős —, s a Hortobágyon angolokból élün'k. De azok is csak átfutnalk a csárdán, pedig milyen jó lenne itt nyaralniok! Rimóczy bácsi reszketős hangján énekel, a piroslajbis cigány türelmesen megvárja, aztán ő is elhúz egy nótát. Most érkezik egy hatalmas autókár, tele amerikaiakkal: úgy látom, hogy mindenki jobban föltalálja magát a Hortobágyon, mint az idevalósiák. Valahogy attrakció lett. Kicsit fura ize van az egész dologna/k: régi romantikája lekopott s most úgy „regresszálja magát", ahogy tudja. Barackpálinkával s idegenforgalommal. De sem a juhászkutya, sem a ló nem ismerte a cukrot, amikor kínáltuk. A civiln záció innen még messzejár..« jövendöléseknél. A végtelen Hortobágyon Itta.; S&Mx&atUy l/ildae 6
