Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-18 / 188. (3740.) szám
4. ^IWGAl-MAG^ARHlEfMP 1935 augusztus 18, vasárnap Az idegen nyelvről Irta: Kosztolányi Dezső Óriási választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Kosice Üveg — porcellán — villany csillár ok! IIIIIIIIIIIIIIIII!IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIII|IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII|III||||||||||||[||||||||||IIIIIIIIIIIII1IIIIIIIII!IIIIIIIIIIIIII Modern képkeretezés, üvegezés lllllllllll!ll!ll(lll!lllll!l!llllllllllllllllllllllil!IIIIIÍ!lllllllilll[|llllllllllllllllilllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll[|||||||lllllllllllllllllllllllllllllil Telefon 2423 Alapítva 1833 Most jelentek meg Párisban R. M. Rilke ősz- szegyüjtött francia versei, melyeket élete utolsó szakában irt, még mindig fiatalon, hiszen ötven éves korában már meghalt fehérvérűségben. Ebben a kötetben újra találkozunk a Gyümölcsöskertek (Vergers) költeményeivel s magában foglalja a Rózsák és Ablakok sorozatot is (Les ro- ses, Les fenétres), valamint a jegyzőkönyvébe vázolt verseket, melyeket alkalmilag levélben küldözgetett barátainak ez a nagy levélíró. Az ujabbkorS német nyelv páratlan művésze ezúttal is a régi. Fényes, átlátszó szellemiség és lelkiség ragyog ki soraiból. Fölemel valamit — egy dolgot, vagy egy szót — s egyszerre belefut minden jelképiség. Valahol azt vallotta, hogy minőén szó közül világéletében ez a francia szó igézte meg leginkább: la rose. Ebből a rajongásából szülemlett a föntemlitett sorozat. Az ablakot mint egy elrévült középkori látnok földi életünk titokzatos mártanának tekinti, mely meg- szükiti, kizárja a teret s keretében érvényre hozza, örökkévalóvá magasztositja, ami van, a nőt, aki benne áll és a szobát is, amely mögötte van. Az ablak olyan, mint a fényképezőgép lencséje, vagy mint a szemünk: összegyűjti a sugarakat s a belső világot kifelé vetiti a külső világra. Érdekes megfigyelni, hogy térnek vissza itt régi verstárgyai. Megint olvasunk egy költeményt az árváról. Az árva itt is magán-beszédet mond elhagyatottságáról. De ez a vers mégse a német vers fordítása vagy változata. Természetesen szakad ki a francia nyelv másféle anyagából, eredeti és izgató fordulatokkal, lényegbevágó és fűszeresen egyéni rimekkel. Engem a kötet olvasása közben legjobban ez a szempont foglalkoztatott és izgatott. Vájjon lehet-e egy költőnek idegen nyelven imi? Sokan ezt képtelenségnek érzik. A XIX. század óta, mióta végkép diadalra jutottak a nemzeti nyelvek, megcsontosodott az a tudat, hogy csak az anyanyelv ágyazódik el mélyen az ösztönünkben s a többi, később megtanult, mesterségesen elsajátított nyelv a bőrünk fölhámjáig sem ér, ezért ezeken alkotni éppoly kevéssé lehet, mint ahogy nem kiáltunk segítségért idegen nyelven akkor, amikor váratlanul a tengerbe dobtak bennünket. De nem mindig hitték ezt. Az előttünk járó nemzedékek egész sora évszázadokon át épp az ellenkezőjét hitte. A humanista költők a halott latin nyelven fejezték ki gondolataikat, érzéseiket s azt tartották volna lehetetlenségnek, hogy a prózaivá lapositott, elkoptatott társalgási nyelv szavait használják közvetítő anyagnak. A kínaiaknak van egy magasabb, irodalmi nyelvük, melynek semmi köze a hétköznap nyelvéhez. Egy ilyen szokatlan vagy idegen nyelv kétségtelenül előnyt is jelenthet. Akadály, de egyszersmind bátorságra is kapat, gyermekes és vakmerő kapcsolatokra csábit, arra kényszerít, hogy köntörfalazás nélkül hökkentsük ki azt, ami a szivünket nyomja, hiszen az, aki egy nyelvben nem járatos, alig folyamodhat a pa- lástolgatás és rejtezkedés fondorlatához. Még sincs példa arra, hogy egy költő újabban remeket teremtett volna az anyanyelv va- rázsikörén túl is. Akadnak két és háromnyelvű vidékek, ahol a gyermekek születésüktől kezdve két és három nyelven egyformán jól gagyognak s szinte nehéz eldönteniük, vájjon voltaképp melyik is az anyanyelvűk. De azok a költők, akik itt nőnek föl, csodálatosképpen mindig választanak maguknak egy nyelvet, azon Írnak következetesen, sohase váltogatják a nyelveket. Úgy látszik, kell, hogy legyen olyan terület, ahol a gyakorlat fémjelzi, megnemesiti, fölszenteli a szavakat. Heine a párisi leveleit franciául irta ugyan, de ezek újságírói munkák, könnyed elmefuttatások s nem tudjuk, előzőleg nem nézette-e át, nem simittatta~e ki, valamilyen született franciával. Josephe Cinrad lengyel létére is az angol próza büszkesége, de egész ifjúkora a tengeren zajlott le, angol tengerészek között s az angol nyelv óceánja zúgta körül. Hugó Károly nálunk két nyelven irt, magyarul és franciául s bizonyos, hogy mind a magyar, mind a francia írása egyaránt alacsony szinten mozog. Keré- nyi Frigyes a német anyanyelve ellenére is magyar Költővé serdült, de gyönge magyar költő. Talán Reviczky Gyula az egyetlen, aki teljesen győzedelmeskedett az idegen nyelven, ö mint gyermek németül beszélt s vallomása szerint később is németül gondolkozott. Mégis magyar iskolákban nevelkedett s magáévá tette nyelvünket, úgy hogy azután németül nem is tudott irni. Arany János angolul és németül is verselt. Ki tekinti azonban ezeket^a kísérleteket egyébnek, mint tréfás kirándulásoknak. R. M. Rilkénél nem ez az idegen nyelvhez való pártolás. Nála végzetes kaland, a csillag- űrbe való utazás. Egy világjáró barátom, aki életét három-négy országban élte le, egyszer azt mondotta nekem, hogy számára minden ország egy uj gyermekkor volt, ugyanazokkal az ismétlődő, ködös megismerésekkel és borzongásokká. A művész számára a nyelv talán egy ilyen uj gyermekkor. Nyilván Rilke is ezt kereste. Neki a francia nyelv nem volt merőben ismeretlen. Kiskorában nagyzoló, előkelősködő anyja folyton franciául beszélgetett vele s nem szívesen látta, ha németül válaszolgatott. Hogy nem egészen ösztönösen bírta a franciát, az bizonyos. Leveleiben váltig panaszkodik a nyelvi nehézségek miatt, amikor kikerül Párisba s Ro- din titkára lesz s noha élete javarészét Páriában töltötte, a francia mindig idegen nyelv maradt Eiffel-torony, legfelső emelet. Tavaszi szél csókdossa keblemet. Gyönyör volt jönni fölfelé a liften. Mikor felértem, ennyit mondtam: Isten! Nagyság és szépség ily titáni módon együtt egy városban sincs, mint az ódon Lntétiában, mely ma ifjú Páris! Párák ragyognak rajta, zöld s opál is a város most. A Nap a deielőn van. Kelet-világ felett sötét felhő van, de a nap ott is szivárványt melenget. Sütkérezem, rajongok és merengek azon, hogy kéne menni át a Holdba, (a telhetetlen szív hol tud megállni?) — de hátulról rámszól a liftes szolga: „Letelt a tizperc, tessék már leszállni/1 Lassan suhan, zuhan a lift. A hátam ludbőrös lett a néma zuhanásban. A szivárvány is kezd leszállni: csökken létrája egy parancsra béna csöndben. S a férfias Nap is zuhan le szintén mint én a liftben, arany csókot hintvén. Krynica, 1935 augusztus. A lengyel gavallér tánc után, de tánc előtt is kezet csókol hölgyének. Egy-kettőre kiszámítottam, hogy a szemünk előtt tangózó circa negyven pár, — csak 8—10 percet számítva egy-egy táncra, — körülbelül, sőt körül és belül, ezer csókot csattintott el délután öttől hétig a Pátria-szálló nyitott terrace-án. S miután itt még az uccán, sétatereken, étkezések előtt és után is kézcsókkal és csókkal üd- vözlik egymást az emberek, legfeljebb logarit- musi táblákkal lehetne megközelítőleg is kiszámítani, hány csókkal pecsételik meg, zárják le reggeltől estig, — s azontúl, — lelki és testi táncaikat az udvarias lengyelek. Versailles fénykorában hajbókolhattak szivük választottja előtt ily gáláns udvariassággal púderezett hajú márkik, mint ahogy a polyákok e fashionable fürdőhelyén hajlongnak dámáik előtt Lengyelhon ifjú s öreg gavallérjai. A müveit francia rég megszűnt hölgyével oly finom udvariasan bánni (Angliában pláne sho- king a bármilyfajta nyilvános csók), mint ahogy a lengyel még a mai elvadult, anyagias gondolkozásu világban is teszi, s ha lelkében olykor talán már a szükséges próza felé is haj- lanék, asszonya finom kacsója fölé hajolván, csókjába a legtisztább költészet süritett varázsát préseli be. S mivel lelki tápszerük az élet sójára, illúziójára is mindig szükségünk van, néha-néha efajta színházat végignézni sem egészen felesleges, sőt valljuk: kellemes dolog. Különösen ily fényűzőn díszes színfalak között. Mert Kiepura Ján nem sajnált összeénekelt millióiból tucatnyit szükebb pátriája legvadregé- nyesebb helyen emelt luxusszállodája márványfalaiba verni, s ha csak másfél percentet, — dehogy! — talán ennél is kevesebbet jövedelmez befektetett pénze, — annyi baj legyen! — eleget neki. Bizonyára éppen ez izgatta. A német nyelv ez utolérhetetlen varázslója Goethe és Nietzsche után minden lehetőséget, zenét, szépséget kicsikart anyanyelvéből s már-már azon a határterületen járt, ahol a nyelv alkémiája kezdődik. Teljesen meghóditotta a német nyelvet. Szinte üresen, meddőén hevert előtte. Eiklkor fordult a franciához, mint Don Juan a diadala és a csömöre után egy újabb nőhöz. Tegnap a híres Sorbonneon szavaltam a nagy Gloire népének, tapsviharban álltam s tisztán hallottam, sziv-ütötten, hogy a liftes unottan szólt mögöttem: „Ha 11 gy tetszik, tessék leszállni tisztelt uram, mert im letelt a hosszú tizperc.“ A lift zuhan, lám szépen földreértem, kis szédülés, kicsit inog a térdem de jól van igy. Néhány szál ibolyámat megszagolom még, őszhaju anyámat megcsókolom, barátaim sokezrét megölelem, ha annyi percem lesz még s végén a szörnyű Hang megsueria: „Tessék leszállni pár ásó-vágásnyi mélyre!“ Remélve, mindig, mindig csak remélve az utolsó jóság-borom kitöltőm s nem láttok többé soha itt a Földön. De lelkem fölmegy majd a Jákob-létrán, vagy tán egy uj aranyló angyal-liften s ott nem kiált se Gond, sem ősz, se más pribék rám leszállást többé: átölel az Isten! (Páris, 1035. március 30.) kamatoznak világszerte számára a film, rádió és sokmilliónyi hanglemez, — célját elérte, „Pátriának" elkeresztelt krynicai szállodája lengyel pátriája első hotelje, a legelőkelőbb lengyel társaság találkozóhelye lett. S dacára, hogy a szobaárak a Riviéra legelső szállodái áraival is vetekednek, — fürdőszobás lakosztály napi hetven zlotyba kerül, — Kiepura öccse, Ladis Kiepura büszke kézlegyintéssel jelentette ki előttem: — Megnyitása óta a Pátria, hál' Isten, állandóan telve van. A nagyobbik Kiepurával, a Pátria háziurával ezúttal nem találkozhattam, Ján Kiepura e pillanatban Berlinben „dolgozik", s pihenni haza csak augusztus második felében tér, öccse: Ladis Kiepura azonban annál frissebben itt forog, — a hamburgi Staatsoper saisonfáradalmait piheni Krynicán, ám egyúttal csendben a berlini bemutatóra készül, — sikeres lezajlásától fog függeni, hogy a II. római számjeggyel fémjelzett Kiepura-fiu is világkörutra indulhat-e, s ha egyelőre nehéz is lesz bátyját utólérnie, diadalmas hamburgi szereplése után ítélve, egykönnyen nyomdokába lép, s megtörténhetik a zenetörténelemben mindeddig páratlan csoda, hogy két testvérzseni, két Kiepura fog egyszerre a dicsőség világhorizontján tündökölni. Ladis Kiepura milánói tanulása után egyenesen a hamburgi Staatsoperhez szerződött, s miután bárom éven át minden megkívánt parádés szerepet megkapott, s bravúrral végigénekelt, az idei télre máris Berlinbe kapott meghívást, ami a Világhír és Dicsőség nagy kapujának megnyíltával jelenthet immáron számára egyenlőt. — Vagyis, Ladis Kiepura konkurenciát fog ezentúl Ján Kiepurának csinálni? — jegyzem meg elég tapintatlanul. — Bátyámnak még sokáig nem csinálhat kon-1 kurenciát senki, — válaszolja szerényen az öcs, — 2 Ján Kiepura név ének terén mindeneK, ma még mindenki fölött áll. S a sok vonatkozó híresztelésre célozva: — Elvégre is, nős, vagy nem nős hát a bátyja? — kérdem. A színházi újságok már mint férj és feleséget mutatták be címlapjaikon őt és a magyar szőke csodát, de még itt, szükebb otthonában sem tudták bizonyossággal megmondani, hogy szabad vagy nem szabad hát a nagy lengyel troubadour? — Nem, Ján nem nősült még meg, — jelenti ki határozottsággal Ladis, az öcs, — s egyelőre én sem vagyok nős, — tehát még mindkét Kiepura szabad. S ez, ugyebár, talán mégis legokosabb? A művészt ne kösse senki és semmi, művész hazája széles nagyvilág, a művész mindenkié, tehát igazán senkié sem lehet. * Magas erkélyről, lehetetlen formájú ilyenolyan hangszerekből, Varsó első zenekara a virággal övezett terrace márványpadozatán táncolok tömegére a legdivatosabb melódiák zuha- tagát árasztja. A raffinált kokettériával kieszelt lépcsőház szélesre épített márványfokain, mint valami london-párisi divatshow, fel-alá hullámzik a haboscsipkékbe burkolt asszonynép, s a, sajnos, kevésbé jó ízléssel öltözködő, pedig jó- növésü férfisereg, — s mint kis kakaskirály saját házidombján, fentartott külön asztalánál, hét gyönyörű asszony között trónol a már-már szintén arrivált, mosolygósképü kisebbik Kiepura- gyerek. — Ladis, Ladis, — hangzik innen, s onnan is, s a fiatal vicekirály máris élvezi dicsősége közelgő mámorát, boldogan hörpintgeti az élet csillogó borát, melynek első töltéséből Kiepura Ján, a „nagy" már évek óta ittassá lett. Gazdagság, dicsőség, — s ami legszebb: fiatalság jutott a két Kiepurának boldog osztályrészéül, s lengyel hónuk ezért a neki is bőven kijutott világhírért mindenütt büszkén ünnepli híressé vált két fiát. Két név hangzott, cseng tiz év óta tisztán a lengyel, sőt világhatárok közt: s a Kiepuráké cseng ma is, a Pilsudszkyé még visszhangzik, de messze hangzik már. Mert rövid az élet, s a hírnév nálánál is rövidebb ... * A Pátria-szálló erkélye egyenest a szép, sürü Krynicai erdőségre néz. Az évszázados fák sötét lombja közé vékony sugarakban lopódzik a szerény holdsugár, az erdők homályos utain szerelmes párok suhannak, — rejtett zugok mohverte padjain bujdokálnak édesszorosan szerteszét. Magyar nóta ismert dallamát sikitja feléjük bűvös saxofon: — Egy csók nem nagy dolog, két csók és tiéd vagyok ... — Hitler ajándéka a mikádónak. Tokióból jelentik : Japán berlini nagykövete, Husha-Koji gróf megérkezett Tokióba. A nagykövet magával vitte Berlinből Saga császár egyik hires képmását, amelyet az egyik berlini múzeumban őriztek. A festményt Hitler vezér és kancellár ajándékba küldte Hirohito császárnak. A nagykövet Tokióba való megérkezése után nyilatkozatot tett, amelyben meleg hangon emlékezett meg Németországról. A japán—német jóviszony a jövőben egyre jobban kifejezésre fog jutni — mondotta. — Gyilkolt egy pillangóért. Egy buenos- airesi régiségkereskedőnek gyönyörű pillangó- gyűjteménye volt. Egy fiatal angolnak megtetszett a gyűjtemény legszebb darabja, egy 25 centiméter széles ujguineai pillangó. Meg akarta vásárolni, de a kereskedő olyan árat kért, amit nem tudott megfizetni. A fiatalember valósággal buskoanorrá vált, naponta többször is odament a régiségkereskedés kirakata elé és órákig bámulta a pillangót. Egyszer aztán hirtelen berontott az üzletbe, revolvert rántott elő, lelőtte a régiségkereskedőt és elvitte a pillangót. Azóta nyomaveszett, a rendőrség körözi. Kiepura otthonában ívta: Hunparicus Viator MÉCS LÁSZLÓ: TESSÉK LESZÁLLNI!
