Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-14 / 159. (3711.) szám
4 1935 julius 14, vasárnap. Uew*eu* úttá 1835-1914 Irta: Szihlay Ferenc Kissé talán különös lesz, hogy egy olyan ember emlékezik meg a. nagy „természettudósról44 születésének centennáriumán, akinek vajmi kevés köze van a szorosan vett természettudományokhoz. Legföljebb közvetve érintkezik velük mint a természettudományok alanyának, a „természetnek44 rajongója. A természetrajongás ma — divat: weekend, turistáskodás, 6trand, si s más „testkultusz4' körébe vágó, sokszor hóbortszámba menő tömegmozgalom formájában. Csakhogy ehhez a természetbe meneküléshez vajmi kevés köze van magának a természetnek. Inkább egészségügyi helycsere ez a hét hat napján városok falai közé zsúfolt emberek részéről, a weekendező tömeg csak kihasználja a ter- mészetnyujtotta „gyógytényezőket“, anélkül, hogy csak meg is próbálná megérteni magát a természetet. Sokaknak szinte szenvedésszámba megy ez a mindenáron való „ki a szabadba44, mint a betegnek a kellemetlen kúra, vagy keserű orvosság. Az én természetrajongásom nem ilyen. A természet ölén, falun született gyermek öntudatba érése a Teremtés közvetlen, szinte primár munka eredményeinek, a növények, állatok, hegyvölgyek szemléletén ment végbe s csak második fokozat volt az ember és az emberi társadalom s az emberi alkotások megismerése. A természet az életem ősforrása, mely után valami kimondhatatlan nosztalgiát érzek mindig, ha életsors, hivatás elszakit tőle. Valahogy úgy érzem, hogy értem a természetet s nem értem a mesterségesen kialakított társadalmi életet s az én menekülésem a kényszer-munkadielyről a pihenés, megnyugvás országába, nem kávéskanál Iánként beszedett orvosság, de haza-hazatérés az én igazi világomba. Nos, ezt a megértést, a természetben a látók számára megnyilatkozó nagy összefüggések, csodálatos és végtelen Rend, örök Harmónia e mindezek legmélyén a Teremtő Bölcsesség akarata megértését — Hermán Ottónak köszönhetem. Tőle tanultam meg, hogy nagy világjelenségek és apró bogarak harca egy összefüggő rendszerbe tartoznak. Mindennek oka van, a növénymagházak kibomlása száz és százféle változatának, a madarak sokféle testalkotásának és életmódjának, a virágok ezer színének és illatának s hogy minden hang a természetben — madárdal és fenyősu60gás, mennydörgés és patakcsobogás — egyetlen, csodálatos, örök szimfóniába olvadnak össze. És ettől a megismeréstől csak egy lépés van már annak a felismeréséhez; kell, hogy ennek a nagy szimfóniának egy végtelenül hatalmas karmestere legyen, akinek ősakarata öröktől őrökké rendet tart a magaalkotta zenekarban. ★ Hennán Ottó a mai Szlovenszkón született, Breznóbányán 1835 junius 2 -án. A mi szülőföldünk hegy-völgyee, tehát ezer variációs világa ihlethette meg a természet imádására. Ha ma élne, valószínűleg nem is vennék komoly tudós számba, mert munkatere nem részlet, nem specializálódik egy-egy jelenség apróságokba menő szétboncolására, de — mintha egekbe nyúló hegycsúcson állva szemébe sűrítené a megtáruló végtelenség távlatát, — minden érdekli, ami a természethez tartozik, állat, növény, időjárás, — még a természet közelében élő ember is. Életmunkája a nagy világ egy kicsi, hegyek koszorújával bekeritett kiskert egy és egész életének összefoglaló képe. Azé a kis kerté, melybe ezer év előtt egy exotikus növénycsaládot, — emberfajtát ültetett a sors, a magyar nemzetet. A természetrajongás és a nemzetszeretet egymást determinálják Hermán Ottó munkásságában 8 a természetben megnyilatkozé összefüggések rendszerét kiegészíti ebben az oeuvre-ben a természet és nemzet között meglevő összefüggések feltárásával. Nem öncélú tehát ez a munkásság, nem szorosan vett „tudó- mányos“ kérdések megoldását célozza, de azt, hogy az ember és természet, nemzet és szülőföldje, otthona találjanak általa egymásra. * Nem lehet célom Herrnan Ottó búvárkodásának alapvető értékét kimutatni. Olyan ez, mint a hegyi forrás. A hajókat hordozó hatalmas folyamot szemlélve kinek jut eszébe, hogy valahol messze, egy hegy aljában, talán külföldön a. tenyérnyi darabon ri^gszakadt a föld kérge, ki* ér indul belőle, nem nagyobb, talán csak akkora, hogy egy karcsú őzike láb is elgátolhat- ja és mégis ő a kezdet, ő a foriá&, ö adja a nagy folyam novét, a földi pályafutáson, a végtelen tengerig.. Más ereket, patakokat vonz magához, melyek nélküle talán laposban száradtak volna ki s nem segíthették volna teherbíráshoz, — világhirhez. Hermán Ottó a magyar természettudomány ilyen ősforrása, mely gyönyörködtet, amig játékosan fnt a hegyek között, munkát végez, ha kerékre vezetik, megsokasodik mások munkája által és mindenütt sugalmaz. Segít munkás embereket és ihlet-poétákat. Igen! Ihlet-poétákat. Mert Hermán Ottó nemcsak száraz tudós, de költő és művész is egyúttal. Munkái nemcsak felfedező forráskutatások, uj meglátások, logikus következtetések, — de fantasztikusan szépek is. Ez a csodálatos összhang az igazság é6 szépség közt az, ami Hermán Ottót közérdekűvé varázsolja, tudósnak és laikusnak egyaránt kedves olvasmányává. írói pályámon sokszor éreztem ezt. Legyen szabad egy-két esetet elmondanom. A délvidékre vetett el tanári pályámon a sors, vagy talán csak a hivatalos akarat. Egy ifjúkori bűnöm, versezetem jelent meg akkortájban — (Hegedős ének) — s ezt tisztelő hódolattal dedikálva eljuttattam Szaibolcska Mihály — „kollégámnak41. — ő jött le ugyanis hetente hittanórát tartani Temesvárról az idegen, 6váb, szerb, román városkába szakadt, egy kezén is megszámlálható kálvinista gyermekeknek. Lehozta a kis könyvet s megkérdezte: „Ugyan, mondja, kérem, hol vette ennek a versnek az egészen sajátságos szókincsét44. Rábökött egy pár aláhúzott szóra. „Hiszen ismerjük őket, tudjuk, hogy mienk, de valahogy mind a tudatunk alatt élt“. Örömmel vallottam: „Hermán Ottótól tanultam, „A magyar halászat könyvéből44. Valami pályázatot írtak ki egyszer a „János Vitéz és Toldy44 összehasonlítására. Mindenki úgy tudja, hogy Arany a János Vitéz hatása alatt irta meg a Toldyt. Valóban annyi a közös vonás a két bőg jellemrajzában, hogy ennek a hiedelemnek teljesen igazolt alapja lehetne. Nem nyugodtam meg ebben, hisz mint lázadozó fiatal szinte kötelességemnek éreztem, hogy szembeforduljak minden általános közhiedelemnek. Hermán Ottó oldotta meg a kérdést. „A magyar nép arca és jelleme44 cimü munkája révén találtam meg azt a közös forrást, melyből Arany is, Petőfi is merített, — egymás után, de egymástól függetlenül, — a magyar nép lelkét. Tudományos, de egyúttal művészi ábrázolásban. És százszor és százszor, ha keresek egy kifejezést, mely joJbflban kifejezné a gondolatomat, mint a köznapi használatiban elkopott sző, mely magyar és magyarán jellegzetes, hü szép és igaz legyen, — előszedem a gyermekeim által tönkrenyuzott, — pedig egy sem indul természettudósnak, — Hermán Ottó köteteket, akár „A magyar pásztorok nyelvKét arcéi Irta: Kosztolányi Dezső I. SZÍNÉSZ. A színész velem szemben ült a kávéházi márványasztalnál s meggyfagylaltot kanalazott, tejszínhabbal. Ekkor hozták neki hírül, hogy hétéves kislányának vakbélgyulladása van s ebben a pillanatban végeznek rajta műtétet egy gyógyintézetben. A színész arca elsápadt. Még a füle is elsápadt. Lassan, egyáltalán nem színpadiasán fölkelt. Jobb kezét azzal a merőben céltalan mozdulattal, amely ilyenkor szokásos, homlokához emelte s ott éppily merőben céltalan mozdulattal megérintette gyérülő, mogyorószin haját. Egy szót se szólt. Csak mozgott, csöndesen, a belső indulat parancsára. Érezte, hogy taglejtése természetesen hajt ki belőle, mint gyökérből a gally. Már lombosodni is készült, hogy kiterebélyesedjék. De a színész egyszerre véget vetett neki. Homlokát ráncolva. éles figyelemmel megjegyezte még a mozdulat útját, irányát, Ívelését, az izomzat helyzetét, feszülését és alapszínét, a lelki- állapotot is, aztán az egészet, mintegy lerajzolva, mintegy lepréselve, mintegy selyempapirosba csomagolva emlékezete tárházába raktározta, hogy majd jobb időben, kellő alkalommal, ha játszik, fölhasználhassa, amint mesterségem évek óta beideg- zett ösztönénél fogva, előrelátásból, gazdálkodásból, gyüjtőszenvedélyből magam is tüstént megrögzitem azokat a mondatfoszlányokat, azokat az eltorzult szavakat, melyeket véletlenül vet ki belőlem a fájdalom, harag és önkívület. Egyébként fizetett, kocsira szállt és indult. II. KÖVÉR Nö. Raguzában vacsoraidőn férjével s egy vidám társasággal a vendéglőbe belép a kövér nő. Súlya legalább százhúsz kiló, magassága a két méterhez jár közel. Üde, ruganyos. Panamakalapot visel s fehérpöty- työs, kék nyári ruhát. Dundi kacsóján aranygyűrűk. De modora azért lányos, friss és kedves. Ahhoz az óriásnőhöz hasonlít, akiről a költő álmodott. Mint hegy tövében a békés kis tanyaház. valamennyien a lábánál heverünk. Akit megölel, annak eltörnek a bordái. A pincérek azonnal ott hagynak bennünkincsét44, — s a magyar nyelv sajátos szépsége, kifejező ereje tárul elém teljes pompájában. A Hermán Ottó munkásságában megnyilatkozó végtelen szeretet a természet és annak gyermekei, növény, madár, pók, hal és magyar ember iránt kísérőm pulya gyermekkorom óta végig az életen. Azért tudóik csak szeretni: vihart és napsütést, virágot és rothadó ganéjt, szúró darazsat és mézegyüjíő mélhet, fülemülét és dögöt takarító varjú- népet, emberben parasztot és urat, barátot és ellenséget egyaránt, mert Hermán Ottó tanított meg arra, hogy mindennek hivatása van a nagy természet háztartásában, mert mindegyik egy közös akarat parancsára él, tesz, vesz, alkot, vagy rombol, — de ne.m magáért a rombolásért, hanem, hogy uj alkotásnak csináljon helyet. Még az emberek felől felém süvöltő gyűlölet-szelet is megköszönöm, mert az még több jóságra, még alaposabb önvizsgálatra kényszerit. * Talán túlságosan lírai ez a hódoló cikkem az örökké élő nagy halottunk, a százéves Hermán Ottó centennáriuima alkalmából. De azt hiszem, hogy ez az önvallomás lég,méltóbb emlék amit Neki nyújthatok, mert érzem, nagyon-nagyon sokan vagyunk a magyar kiskertben, akik igy tudjuk, így érezzük, külön- külön, de egyformán — Hermán Ottó nagy, emberi és magyar értékét. A magunk szivén keresztül, melyet az Ő szive dobogása járt át. Ez lehetett az ő igazi célja, ezt érezhette hivatásának: elvezetni az embert, vissza a természethez s annak szépségén és összhangján át a végső okhoz, az alkotóhoz, Istenhez. két silány étvágyunkkal és szegényes kívánságunkkal együtt, valamennyien köréje sereglenek, mint az orvosok, akik elhanyagolják a kisebb betegeket s minden tudásukkal és készségükkel a komoly betegekhez sietnek, oda, ahol gyors és gyökeres beavatkozásra van szükség s a késlekedés végzetes veszedelemmel járhat. Már tárgyal is vele a főpincér, komolyan, mosoly nélkül, tárgyilagosan, a sebésztanár módjára, aki egy imént behozott, súlyos koponyaalapi törést vizsgál meg. A kenyereslány kérdezés nélkül letesz asztalára egy kenyértornyot, zsömlékkel, kalácsokkal, kiflikkel tetejezve, a borfiu is körötte röpköd, az egyik pincér melegített tányérokat rak eléje s a másik, aki a műtőst jelképezi, különböző villákat, késeket, kanalakat, az evés e finom műszereit. Mindenki érzi, hogy itt nem közönséges műtétről lesz szó. Hozzák az előételt, hatalmas ezüsttálon, a rántottát, a sárga aranyrántottát, akkorát, mint a fölkelő nap s egy másik ezüsttálon a vajban sütött, petrezselyemmel hintett ujburgonyát. A kövér nő eszik. Csevegve és kacagva eszik, talán nem is mohón, de azért leirhatatlanul gyorsan. A sárga aranyrántotta, mely az imént még a fölkelő napot jelentette s a hajnalt, végkép bealkonyodott. Most az uj burgonya vajas, zöldesen csillogó gömbjeit tűzdeli villájára, egymás után dobálja be szájába és onnan szinte látni, hogy csuszamlanak le síkos nyelőcsövén, hogy gurulnak, hullanak be majdnem egészben a gyomra feneketlen mélységébe. Apró, fürge kezeivel a rák ollóit tördeli egy szerszám segítségével, tün- déri-ügyesen, aztán a halat fogyasztja el olajos mártásával, alig egy-két perc alatt. Azt lehetne mondani, hogy nemcsak ő szereti az ételeket, hanem az ételek is szeretik őt, valami ellenállhatatlan delejességnek engedve azok is vágyakoznak és rohannak hozzá s a hal a sörhab hullámain egyenesen a szájába úszik, egy kicsit még ficánkol, aztán a remegő farkával egyszerre eltűnik, a borjuszeletbe pedig nemcsak ő harap belé. hanem a borjuszelet is beléharap a kövér nőbe, marcangolja a száját s ebben az édes, vérengző csókban találkozva, kölcsönösen bekebelezik egymást. Mindez bohókás, megrázó s egyszersmind fönséges is. A tésztának, a gyümölcsnek, a tejszínhabnak immár se híre, se hamva s a büszke kenyértorony is sikfölddé. lapállyá változott. Mi, akik végignéztük ezt a furcsa és nagyszerű szertartást, közben teljesen megfeledkeztünk éhségünkről s még mindig lenyűgözve, dermedten figyelünk. Szeretnénk valahogy kifejezést adni tetszésünknek, talán éljenezni, talán halkan és Ízlésesen tapsolni. A kövér nő ezt észreveszi. Göndör-fekete fürtjei közül kedélyesen mosolyog ránk. még jobban meghízva, a kigömbolyödö arcával, a fényesen feszülő bőrével s bizonyos bölcs öngunnyal inti le buzgóságunkat, mintha ezt mondaná : ..Nekem ez semmi.*' MÉCS LÁSZLÓ: A BÉKE BALLADÁJA Már kora reggel töltött fegyverekkel kimentünk s a pirosló virradatban vidáman vártuk, hogy ránkjő a vadkan. Délig egészen elszürkült a lelkünk. (Ha töltött fegyvert markolász a kéz, * az idegzetben gyűlni kezd a vész.) Délben boroztunk; frissre bíboroztuk lelkünket, mondván : jó lesz most a nyúl is. Cserkésztünk. Láttuk; lassan alkonyul is s a nyúlnak még hírét se vettük észre. (Ha töltött fegyvert markolász a kéz, az lassan-lassan mindent ölni kész.) Azt mondtuk este: menjünk kacsa-lesre. De kacsa sem volt! Puskánk ki se lőttük Egy nagy pülangó röpködött előttünk a holdvilágnál. Három puska durrant. (A pillangót szétlőttük mint a tüllt. Hátán halálfej rajza feketült.)
