Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)
1935-04-28 / 99. (3651.) szám
1935 április 28, vasárnap. 6 'PRXGAIA^OÍARHIRLSP BSMIg—tliJMM IWHIIiW I I II Iliin MBWBMM BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre TAVASZ Régi olvasónk, mint minden évben, úgy az idén is beküldte csalhatatlan idő jóslását és eszerint husvétkor négy-öt fokos hidegnek kellett volna lennie Szlovenszkó területén. A külső jelek ennek ellentmondtak, de ez, kérem, ne tévessze meg önöket. A hőmérő magasan járt husvétkor, hölgyeink uj nyári ruháikat mutatták be az egyenletes meleg napsütésben, de a valóságban mindez csak látszat. Csak vissza, vissza, meg ne csaljanak... Husvét utáni héten, mikor e sorokat kopogom, kint valóban teljes erővel süt a nap, mintha minden mulasztását be akarná hozni, mégis bent ülök a szobában, a torkom fáj, a mellem fáj, a láz végighasogat kezemben és lábamban, szabályos spanyolnátha ez a ragyogó tavaszi napon. Hiába süt a nap, én érzem a négy-öt fokos hideget, annyira érzem, hogy máris visszafekszem az ágyba, betakaródzom vacogva, mert tudom, hogy a napsugár kárörvendve tűnik el mindjárt, hogy átengedje a terepet az áprilisi hóviharnak, villámnak, jégesőnek, vagy a nyirkos őszi esőnek, ami a talpadon keresztül csempészi a torkodba az alattomos idegeneket, az influenza bacillusait. Azelőtt is volt megbízhatatlan áprilisi időjárás, egyik órában sütött a nap, másik órában esett az eső, ez volt a szeszélyes április egész programja. Az idei április? Süt a nap, hirtelen szél, villámlás és dörgés, jégeső, amely hóviharrá változik át. Nyári vihar és téli hó: az április legújabb trükkjei. És ha valaki ilyen változott jelek között sem hajlandó észrevenni, hogy az elemek játéka és az emberiság sorsának játéka között milyen meglepő hasonlóság van, az olvassa el mégegyszer figyelmesen az áprilisban lezajlott diplomáciai tárgyalásokat Berlinben, Moszkvában. Varsóban, Prágában, Stresában, Genfben, Párisban. Volt itt jégeső, hóvihar, villám, hideg eső. szélvész. És ha most esetleg csakugyan süt is a nap. ebben .sem bizhatunk, mert csontjainkat láz emészti, amit az elmúlt szeszélyes hideg hagyott benne. Ma süt a meleg tavaszi nap, de holnap talán megint havat és jeget hord a fagyos szél... Borzongva fekszem az ágyban és összehasonlító tanulmányokat végzek a tavasz ismeretében. A helyzet nem alkalmas objektív összehasonlításra, hiába képzelem, hogy ki tudom kapcsolni pillanatnyi hangulatomat. Egy régi, szomorú tavasz jár eszemben, legalább olyan szomorú, mint az idei, csak egészen másképpen szomorú. Április volt a budai hegyek között, a világháború elején. Hárman igyekeztünk a még hűvös vasárnapi délutánon a Szép Juhászáé felé. Kint ültünk le — felöltőben — a kertben. Bort ittunk. Hárman voltunk, két férfi, — két vetély- társ — és egy nő. Vetélytársam idegen volt, ellenség, orosz. Intemáltságból szabadult. Szenvedélyes, forradalmár, régen elmenekült hazájából, bejárta az egész világot, minden idegen szint magára szedett, amivel meg lehetett szédíteni egy fülledt pesti élethez szokott leányt. Reménytelen volt minden verseny, minden harc. A fix fizetés nem versenyezhetik az orosz és délamerikai szteppével, svájci anarchista szövetkezésekkel, buja spanyol nótákkal, a fix fizetés mindezeket idővel kinyomja, de nem állhat velük egy sorba. Boldogtalanságom határtalan volt. Nem tehettem egyebet, kullogtam velük harmadiknak, a büszke lemondás minden formában kudarcot vallott, legalább velük voltam, legalább ellenőriztem őket. Elég bort ittunk és eléggé alkonyodott ahhoz, hogy bánattá olvadjon tragédiám. A budai hegyek alkonyata. Akkor még azt hittem, hogy minden alkonyat egyforma a hegyek között, azóta már tudom, hogy nincs fogható a budai alkonyaihoz. Nemcsak felülről ereszkedtek az illatos fátylak, hanem alulról is emelkedtek, különböző színekben. Barna, zöld és kék színek szomorkodtak felfelé a dűlőkből és dombokból, szürkévé enyhült a kanyargó országút, fájdalmas sötétzölddé a friss lomb. De megérkeztek felülről a vigasztaló, kiengesztelő pasztellrétegek és rikító foltok, lila fátylak, a végtelenségből oldalt behúzott tengerszinek, kékesszürkék, olajzöldek, buja bordók és sikoltó sárgák. Méla köddé keverte mindezt egy ernyedt kéz és kábító illatokkal érzékidenitette a fájdalmat. A Föld túlsó végéből áradtak ezek a tengerbe mártott szagok vagy csak a hegyek párái voltak? Már teljes elomlás fenyegetett mindent, mikor a hegyekbe kuszálódó, tervszerűtlen vonalakba sárga fények ömlőitek rövid távolságokban, kezdetben csak uj, változatos színfoltok tűntek, későbben azonban erőszakos kitartással és alat- I tomossággal megakadályozták a kéjes pusztulást és megrögzitették a sötétséget. Már elöntött mindent a szürke pára és mi hárman vonultunk karonfogva az elomló országúton. A világ minden fájdalma illattá omlott körülöttem ... ennél nagyobb gyönyört nem lehet fájdalomban élvezni, de még mindig volt egy váratlan túlzás ... Harangszó kezdett lebegni a színes és szagos árnyékokon keresztül, esti harangszó egy közeli kis faluból. Alattomosan lepett meg az alkonyat szava, minden hatási kihasznált; bóditó sláger, éreztem, ahogy lépked a friss vetéseken, a sarjadó, bizalmatlan rügyeken és a ténfergő felhőfoszlányokon át... Engem, csak engem akar gyilkolni, elhaló lélekharang, fellebbezhetetlen halálos ítélet. Meg kellett állnom egy pillanatra, magamhoz szorítottam a középütt haladó hölgy karját, aki rám tekintett. — Meghalni ... most... meghalni... Zavart, szomorú mosoly a hölgy ajkán, komor fény az orosz mély szemében ... nem törődtem vele, hogy hallja ... hangtalanul mentünk tovább. Ez volt az első tudatos hálálvágyam. Később győzött az egészséges életösztön, a fix fizetés is győzött minden exotikum fölött és igy nem én haltam meg, hanem a vetélytársam. Mégis a tavaszi halál megejtő szépsége mélyen belémszántofct ezzel az élménnyel. Sok tavaszi feltámadást éltem meg azóta, de máig is tudom, hogy minden feltámadás a halál szomszédságából ered. Az idő valóban áprilisi, a csalóka napsugár valóban eltűnt ismét, hidegen és szomorúan esik az eső. Ez az eső már mégis megbízható áprilisi eső, amilyen a régi áprilisokban esett és amelyekről tudtuk, hogy májusban elmúlnak... A riasztó jelenségek megszűntek, nincs jégeső és nincs villámlással kisért hóvihar és tudjuk, hogy a feltámadás ünnepe után megkezdődik a langyos termékenység. Egy pillanatra elfogott bennünket a halál vágyakozó félelme ellenségeink színe előtt, de a kitartás, az életösztön száraz és győzelmes ereje megóv bennünket a pusztulástól. Sok a szépség a halálban — a tékozlás mindig csábítóbb, mint a gyűjtés, — de mégsem hiszek a tudósoknak, akik azt mondják, hogy az emberi lélekben éppen annyi a halál utáni vágy, mint az életösztön. Az egészséges élők ösztöne mindenen győz, — ki kell vámunk, amíg meggyógyulunk. Elég, ha szikáran, józanul megállunk, az élet, ha megérdemeljük, mellettünk van. A KISFIÚ Irtfa: Farkas Isíván (!•) A nap Kinevetett a-z emberekre. Az aggodalmaskodó .emberarcok mégsem a nevető napot, hanem a lassan húzódó felhőket bámulták, amelyek áthaladtak az állomás fölött és lassan elvesztek a határhegyekben. A rap a két országra is egyformán nevetett és fittyet hányt a földi gondoknak, amikor játékos kedvében most egy országgal odébbparanesolta a féltekékét és felbátorította a forgalmas határállomás ijedt utasait. A kisfiú is a. felhőket nézte. Szemüveges, komoly arca öregember módján a felhők között ezámitgatött. Aztán óvatosan lehajolt, fölvette az egyik utiikosárról az aznapi újságot és nagyon komolyan megkereste az időjárás-rovatot.. — Derült idő. később változó felhőzet, sok helyen még esetleg zivatar. A hőmérséklet helyenként csökken — olvasta, felhangon. Aztán körülnézett. Megigazította a, szemüvegét és hét elmúlt esztendejének öntudatával kereste az emberi, aki megcsodálja tudását. Mellette voltam. Először csak öreges gyerek- voltát sajnáltam, a tudást csak sejtettem benne. Most, hogy az újságot elővette, kikereste az időjárás jel értést, bámulni kezdtem. Éreztem. hogy kellene valamit mondanom és a gyerekek között nőtt öregek ügyetlenségével oda- fczólfam: — Szépen olvastad, kisfiú. A fiúcska rámhunyorgott. gondolkodott, hogy mivel feléljen s aztán mintha, saját tanítóját érezte volna bennem, mégha jóit: — Igen, -legjobban olvastam az osztályban. Azzal elfordult és érdeklődve nézte a nemzetközi vonat .egyetlen személykocsiját, amelynek ablakait egy vasutas éppen akkor igyekezett tisztára mosni. A vasutas csakugyan érdekesebb jelenség volt, mint, jómagam. Hosszú seprünyélre rongyot kötött, azt egy vödör ekrüszinu vízbe mártogatta, és azzal mosta, alulról az ablakokat. A mozdonyvezető őrhelyén cigarettázott és néha odavetett egy-egy szót neki is, talán, hogy könnyebben menjen a munkaÉn is utazni készültem. Egy fehérhaju asz- szony várt reám a másik városban. Talán most készítette az ebédet, hogy engem vendégül lásson. Mert azelőtt sokszor látott vendégül, még éj'jel is vigyázott rám s ha. rózsaszínű paplanom lecsúszott rólam, azt is megigazitotta. A rózsaszínű paplant is ő hímezte. A bátyámnak is hímzett, neki már krémszínűt. Most. hogy erre gondoltam, a kisfiúiban magamat kerestem. Minden felnőtt, minden kisfiúban önmagát keresi. Ez a csendes szemlélődés, a múlt amolyan enyhe visszakisértése hasonlít a hinduk titokzatos vallásához. Mindnyájan benne élünk a tudattalan okkultizmusban. A határállomásról is kiindultunk. A kisfiú édesanyja egy még kisebb fiúval és három nagy kosárra! utazott. A kisebb fiút az ölébe vette, a kosarakat, hordárra- bizta. <r- Lacika, mindig utánam gyere, — figyelmeztette a, nagyobbik fiúcskát. Az bólintott. Elnézett az utasok feje fölé. Valószínűleg a, fejük fölött nézett volna el. de hétesztendős fink még ezt nem tudják megtenni. A motorosvonat büdös volt és meleg. Érthetetlen okból egyetlen ablakát sem nyitották föl. A kisfiuék mellé ültem, mellettem két utazó beszélgetett. Galbonaoséplés ideje volt már, mások nem értek rá utazgatni. — Alsó, alsó ... — kereste a kifejezést, az egyik, — és zsebkendőjével törülgette a homlokát- Nemcsak a melegtől izzadt, hanem a meg nem tanult német, szavak miatt is. A másik amolyan joviális, igazi német .ehetett,. mert elnéző lég bólogatott és közben lopva, kinézett az ablakon. •— Es macht nidhts, aber es maoht ments, —■ felelgette néha és eübesegette a kínosan szőtt társalgást. Talán eszébe sem jutott az üzlet, amint az eső utáni vizgyöngyöket nézegette a fűszálakon és faágakon. Vagy arra gondolt, hogy ezeket a vizgyögngyöfcet is értékesíteni lehetne. Mennyire megközelítené enyhe ragyo- gásuk a gyémánt hamisítatlan ragyogását. Milyen pompás ékszer tenne egy ilyen csillogó fűszálakból font diadóm fiatal leányok és asszonyok nyakán. És hogy én gondoltam talán ezt is helyette, leányok jutottak eszembe, akik most rám gondolnak. Nem sok okuk van rá, de a- leányok szeretnek ábrándozni és ebben a férjszük világban talán azt is meg lehet nekik bocsátani, ha néha- magamfajta családapákra gondolnak. — Szép gyerekei vannak, — gondolja az egyik. — Én is szeretnék ilyen 6zép gyereké- fcet. — Szépen tud 'beszélni, — gondolja a másik. — Mi lenne, ha nekem is szerelmet vai- lana? Elmosolyodtam ezekre a, képekre, mert. képek élénkségével vetültek elém. A szemüveges kisfiú is elmosolyodott. Akkor vettem csak észre, hogy egészen mellém került és titokban már a nadrágomat is megsimogatta,. Valószínűleg cukrot evett, mert a simogatás helyén ott maradt az ujjai nyoma. — Bácsi, — mondta magától és bátrabban, egyenesén a kezemet simogatta. A kisebb fiú az ablakon néz dogéit és édesanyjával volt elfoglalva. Ők nem vettek részt a kocsi belső életében. ‘ — Lacika, — feleltem én is és visszasimogattam a gyereket. Most mintha hat szem nézett volna egymásra, mert a gyerek mosolygó szemei keresztül- égtek a szemüvegen is és kétszeres fénnyel ragyogtak rám. Aztán kezemben érez'tem a tenyerét. Kis kezek jutottak eszembe. Legelőször a leányom kezecskéi, amint éppen megszületett. Aranyos, szép fehér kezecskék voltak, akkorák, mint egy-egy nagyobb hópehely. Ma sem tud egészen les ülni, pedig már nagy 'kisasszony lett Tiszta arcbőr 14 nap alatt a valódi CORALL CRÉMTÖL (száraz vagy zsíros). Már harmadik nap után. javul az arcbőr észrevétlenül és az összes hiba, u. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, öreges kinézte teljesen megszűnik. Biztos eredmény. Ara Ké 11.— VÖRÖSRÁK GYÓGYSZERTÁR Mérei Viktor: PONT Egy égi írnok számláz, írja az életért ki mit fizessen. Csak ir, csak ir és fogy papírja; ki csúcsra vágyik — csak siessen, előre nézzen, légyen résen, hogy vonatáról le ne késsen, mert szerte fröccsen tintavérünk: ma-holnap úgyis ponthoz érünk. Egy pont: a percek dobbanás.' a perc: az óra vermét ássa; huszonnégy óra percnyi pontja, hogy ontja vérét szét naponta: és hull a pont, a pont a pontra' Elfogynak hetek, órák, percek, a mindenség órája perceg és percnyi pontossággal jár: tavaszra tér a tél, a nyár, esőre sár és őszi dér, a hó a sárba halni tér. Elhamvad minden szent varázs: mosoly, kacaj, a kin, a kéj, a csók, a nász, a szenvedély, a bűn, a láz, a vágyparázs; mig cseng a csend és zeng rivaü: elszáll a hang, a szó, a dal, a mámor, öröm, diadal. Mint füst a fellegekbe vész, elvész erő, elvész az ész s ha néha mégis szárnyat bonts lehull, miként a szivünk vére, bénultan nézünk fel az égre. ... nyomunkban csak egy pont, a pr i belőle. Nemrégen saját szájából fe hallottam, amikor az öccsét szidta jó hallhatóan: — De, Zolika, engedelmeskedj nekem, én már negyedikbe fogok járná s ha akarom, jövőre kimaradóik és nagylány leszek! Az ö'csike nem nagyon tisztelte ezt a rang- osztályt és még kevésbé a hatesztendős különbséget, de én magamban nagyon jót mulattam. Aztán a mulatságból egy kis szomorúság lett. Bizony, a leánynak van igaza. Jövőre már ts- zennégyéves, elvégzi a negyedik osztályt, aztán a törvény szerint már ki is maradhat és nagyleány lesz. Elmehet gyári munkásnak, varrókisasszonynak, otthon maradhat és segíthet a háztartásiban — amihez nem roppant kedve van — vagy csinálhat, amit akar, mert hivatalosan nagylánynak ismerik. Megsza/porodnak a gondjaim és mi tűrés-tagadás, elmúlik a fiatalságom is. Aztán egyszerre csak jón az ötödik osztály, jön már a nyolcadik is, a leány a tudományokból is megérett, csak éppen kenyeret nem kap érte. A kisfiú megérezte, hogy elfordultam tőle, mert szorosabbra, fogta. a. kezemet. Mintha gyeplőt tartott volna a- kezében, amivel visz- szahuz az idegen szakadék mélyéről. A gondo- iattevakat rehéz megzabolázni. Minduntalan visszaszöknek a. tilosba és csak szomorú vagy vidámabb tekintetek sejtetik, hogy belül az agy képeket fest. és kimenekült a. szavak vagy betűk kötelező börtönéből. — Hová mentek, Lacika? — kérdeztem tőle hirtelen. — A nagymamához megyünk Nagymarosra, — feleli a fiúcska és örül, hogy most. már együvé váltunk és részese lettem utjának. — Honnan? — Selmecbányáról. A német nyelvet törő utazóforma ember mest- beles zól; — Én is sehneci vagyok. Nem ismersz? A kisfiú komolyan néz az emberre, aztán a. fejét, ingatja. Már ezzel is válaszol, de azért szóval is kimondja: — Nem ismerem a. bácsit. Mi fönt lakunk a klopaicskáná-l. (Folytatása következik.) %
