Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)
1935-04-21 / 94. (3646.) szám
1935 április 21, vasárnap. tra:gaiAW^arhirmi> 17 Halát, Uot aU futáukod? — Húsvéti gondolatok — Ida: índteffy Jones, Tagorc mondja az egyik áldozati énekben, hogy mivel szeretem ezt az életet, szeretni fogom a halált is. Micsoda messze régiókban jár ez a tulcsiszolt lélek, hogy számára a halál nem rém, hanem gondviselésszerü természetesség, amit a lélek egy bizonyos fejlettségi fokán már szeretni is lehet, csak úgy, mint az életet. Mert nem terhesebb titok az élet kialvása, mint az c’et elindulása. Tagore szerint az élet és halál a Lét két melle csupán: „A gyermek felsír, mikor anyja elveszi a jobb r* síiéről, hogy rögtön a másik pillanatban a bal mellen vigasztalást találjon/* A Krisztus alatti vallások alapgondolata az volt, hogy az életből halál lesz. Az Ur Jézus Krisztus szoktatta szemünket arra a természetünkkel ellenkező titokra, hogy a halálból élet lesz. Hogy ezt a misztikumot megértesse velünk, szemeink elé tartotta a gabonaszemet és azt mondotta: nézd, ebből a gabonaszemből sohasem lehetne élet, ha a gabonaszem nem vállalná a halált; a földbe kell jutnia, meg kell halnia, hogy uj életek diadalmas jövője szök- I kenjen szárba az elporladó életből. Ezért vállalta az Ur Jézus a golgotái halált. Tudta azt, hogy amit az élete magyarázatlanul hagyott, majd megvilágítja a halála. Vannak életentuli értékek és igazságok, amire csakis az áldozati halál tud égi fényt vetni. Nem a szenvedésé és nem a meghalásé az utolsó szó, hanem azé a legbensőbb tartalomé, amiért az életünket is kockára tesszük. Az Ur Jé^us megmutatta, hogy sem a szenvedésnek, sem a halálnak nincs jelentősége akkor, amikor a legfelsőbb eszményekért; az Isten Országának diadaláért szállunk sikra. Az igazságtól nem szabad eltérnie az embernek azért, ha az igazság akarása kereszttel is fenyeget. Az Ur Jézus húsvéti lelkeket akar, akik belegyőződtek abba a szívnek kínos gondolatba, hogy a halál mégis a legborzalmasabb szülőanyja a pezsdülő életnek és az élet kiszámíthatatlan távlatainak. Krisztus Urunk évezredekkel pillantott előre, amikor akarta a szenvedést és akarta a halált, mint az általa hozott Igazságnak legvakitóbb fényű megvilágitását. Mert a halál titoknyitó hatalom és leleplezi azt, ami az élet ostromának konokul ellentállt, A húsvéti hit arra tanít, hogy a rosszból is lehet jó, a sötétségből világosság, a halálból élet. Vajha be tudnánk idegezni ezt a diadalmas húsvéti életirányt a fáradt, lemondó, csüggeteg emberi telkekbe. A baj oka az, hogy az ember a felszínnél elakad, megdöbben és nem néz a felszín alá — a legmélyebb lényegbe és az érkező igazság arcába. Olyanok vagyunk, mint a régi példázat remetéje, aki perbeszállt az Istennel, hogy rosszul kormányozza a világot. Csak igazságtalanságot látott, szeget, tövis- koszorút és nem látta meg a husvét pompázatos revelációját. * Isten álmot bocsátott a remetére, az álomban pedig felnyitotta a vakságát, „Jöjj velem, messze útra indulunk, megmutatom neked az Isten útjait" — hallja a remete álmában a hivó szót. Engedelmesen fölkel, veszi a botját és útra kel. Hozzácsatlakozik egy idegen és barátságos szóval ajánlja föl a kíséretét. Ballag a két vándor egész napon keresztül, estére betérnek egy magános lakba szállást kérni. A házigazda szívesen fogadja őket, ételt, italt rak elébük, elbeszéli, hogy milyen nagy öröm érte ma őt, hogy kibékült egy régi ellenségével, aki tömérdek kellemetlenséget okozott neki, szakadatlanul üldözte gonoszságával és ma mégis eljött hozzá és a kibékülés örömére egy gyönyörű aranyserleget ajándékozott neki. A házigazda csupa áradozás volt, amikor a szépmüvü aranyserleget az asztalra állította. A két vándor végre lefeküdt. Másnap reggel szívélyesen búcsúztak el a házigazdától és folytatták útjukat. A remete útközben fölfedezte, hogy az ő utitársa — tolvaj, mert ellopta a házigazdától az értékes aranykelyhet. Felháborodva tesz szemrehányást neki, kiemeli rut hálátlanságát a vendéglátó házigazdával szemben, mire idegen utitársa csendesen megjegyzi: „Hallgass, ezek az Istennek utjai!" Másnap este újból betértek egy házba szállást kérni. Földhözragadt szegény ember volt a házigazda. Alig tudott nekik valami ennivalót adni a szűkös házban. Elmondotta, hogy nincs semmije, teljesen tönkrement, eladósodott és csak ez a nádszerhás, nyomorult viskó az py&f n guszta négy fal a tulajdona, A két vándor alig várta a reggelt, hogy útnak indulhassanak a fojtogató légkörből, a nyomornak ebből a kincs tanyájából. Mikor a reggeli friss levegőben utrakeltek, a remete észreveszi, hogy elmarad tőle az utitársa, majd néhány percnyi távoliét után megint utoléri. „Hol voltál?" — kérdi tőle a remete. „Felgyújtottam a szegény ember házát" — feleli a titokzatos utitárs. Hátranéz a remete és látja, hogy tényleg lángokban áll a nyomorult viskó. Erkölcsi fölháboro- dással támad neki utitársának, hogy a szegény embert megfosztotta vagyonkájának utolsó roncsaitól is, de a titokzatos utitárs megint azzal inti le: „Hallgass, ezek az Istennek utjai!" Istenem, Te jó vagy és mindenható. Bölcsességgel teljes végtelen nagy elméd. Jóra szántad mind, mi él, ki földlakó, Add meg nékem is a jóságod kegyelmét! Add, hogy jó legyek s ne tudjak róla — én! Hogyha jót teszek, ne tudjam, mért csinálom, öntudatlanul szeressek, mint a fény S mint a boldogító, tiszta, édes álom. A virágnak adtál szint és illatot, önmagáért él a szirmán, kelyhe mélyéit, Egyaránt vigasztal látót és vakot S jónak és gonosznak mézet ád bibéjén. Én se nézzem, hogy ki ellenség, barát! Add, hogy egyaránt szeressek minden embert, Rontsd le rólam önzésem üvegfalát, Mely miatt a szivem megtérülni nem mert. Nem fért a fejébe a remetének a másodszor hallott mondás, amint tovább vándoroltak. Harmadik nap este egy mogorva, zord ember hajlékába tértek be szállásért. A házigazda alig szólt velük, alig kínálta meg őket valamivel. Elviselhetetlen szokásu ember volt, csak akkor derült föl pár pillanatra, ha kis fia körülötte lá- batlankodott. Úgy látszik, mást nem szeretett ezen a földön, mint ezt a gyermeket, örültek, hogy másnap reggel szabadulhattak a zord légkörből. Bucsuzáskor arra kérte a remete kísérője a mogorva házigazdát, hogy mivel ezen a tájon teljesen ismeretlenek, adja melléjük egy darabig kísérőül kis fiát, hogy mutassa nekik az utat. A zord házigazda egy kis ellenkezés Mert mit ér a kőbe, sárba zárt arany, Mely sötéten rejtezik a föld ölében? Minden érték épp’ olyan haszontalan, Hogyha meddőn él az emberek szivében. Érzem én, hogy adtál kincseket nekem, Lelkem mélyén szűzi tisztaságban élnek. Válts föl engem aprópénzre Istenem, Hadd jusson belőlem mindenik szegénynek! Add, hogy nap legyek, sugárzó tiszta láng! Nem azért, hogy népszerűség rítusával Hódolatra bírjak balga, sok pogányt S küzdjek önmagámban vad, hiú tusával: Más szivekben keltsen zsendülő csirát Jóságod belőlem kiáradó csodája: — Önmagáért színes, illatos virág, — S azt, ki adja, ontja, senki meg se lássa! Feltámadás A németalföldi Hans Merni ing (1433—1494) íesiménjye Szihlay Ferenc: Jóságért váló imádság után beleegyezett. Sötét erdőkön, hegyen-völgyön vitt az ütjük. Egyszer csak egy morajló vízeséshez érkeznek, tarajosán, tájtékosan zuhogott alá a víztömeg a hegyről. A vizesés fölött keskeny hid vezetett keresztül. A remetében megdobbant a szív, amikor a hid padlójára léptek. Egyszerre csak azt veszi észre, hogy az ő titokzatos kísérője fogja a gyermeket és egy lökéssel a zajgó hullámok közé veti. A gyermek sikolyát tulhar- sogták a bőgve zuhogó hullámok. Pár pillanat múlva eltűnt a holttest a vízesésben. A remetét a szent harag biborpirja öntötte cl. Villámokat lövelő szemmel fordult kísérője felé és rekedt hangon kiáltotta: „Most is azt mondanád, hogy hallgass, ezek az Istenenk utjai! Nem és ezerszer nem! Te nem az Isten követe vagy, hanem a pokol faj- zatja! Takarodj előlem,, hogy ne is lássalak!" Ekkor mcgdicsőült a remete kísérője, feje körül égi fény tündökölt és a megrémült, sza- vafosztott remetéhez igy szólt: — Istennek utjai csodálatosak, rövidlátó ember nem érti, mert az ember csak a felszint nézi és nem lát a dolgok lényegébe, a legkevésbé tud előre pillantani. Te fölháborodtál azon, hogy az első házigazdától elvittem az aranykelyhet. Értsd meg, hogy a kehelybe gyorsan ölő méreg volt belemüvészkedve. Ha a tulajdonos ivott volna belőle, a halál fia. Ellensége nem békült ki vele, az egész kibékülés képmutatás és csalás volt. Engesztelhetetlen gyűlöletében igy akarta ellenségét eltenni a láb alól. Az én közbelépésem mentette meg őt a haláltól. — Te igazságtalannak tartottad azt is, hogy fölgyujtottam a szegény ember viskóját. De tudd meg, hogy a ház romjai alatt nagy kincset fog találni, ami összes gondjaitól egyszerre megszabadítja. Ahol a baj a legnagyobb, ott van Isten segítsége a legközelebb. Ezt a kincset a szegény ember sohasem találta volna meg, ha föl nem gjujlom a házát. Áldani fogja azt a pillanatot és azt a kezet, amely őt a kincshez juttatta. — Ami pedig végül a zord embert illeti, hidd meg, hogy az az ember a sátán rabszolgája volt Csak egy vonás volt lelkében, ami még az emberre emlékeztette: fiának szeretete, Legfőbb vágya az volt, hogy fiától semmi el ne válasz- sza. Ha a gyermek az ő keze alatt nő fel, rabló- gyilkos vált volna belőle. Most azonban már Megváltója karjai között van. Az apának vad szive a gyermeke utáni vágyban az ég felé fog irányzódul és megjavul a fájdalomtól. •— Nyugodj meg, remete, hogy mind jó, amit Isten tészen! Még az is jó, amit az emberek igazságtalanságnak tekintenek! * Ennek a parabolának az az értelme, hogy az ember nem lát a dolgok fenekére, csak a külszínig jut el, lázadozik, borzadozik ott is, ahol az Isten segíteni akar. Ezt a húsvéti látást óhajtjuk szivünkbe, hogy ne csak a vérző testet lássuk vonaglani a keresztfán, hanem a feltámadott Urat is szemléljük, aki fölött a halálnak semmi hatalma immár. Ezt a húsvéti látá.st óhajtjuk kisebbségi magyar életünkbe is elplántálni. Nem szabad zúgolódnunk a sorsunk ellen, hanem vállalnunk kell azt férfiasán és hittel. A magyarság sorsa fölött is virraszt az Isten áldott kegyelme. Nemzetünk sorsalakulásóban mindenkor nagyságos erők rejtőzködtek. A megpróbáltatások nemzettisztító hatását hegy megérezte előre a magyar sors prófétai dalnoka, Ady Endre, amikor igy énekel: Ha van, Isten meg ne sajnáljon engem: Én magyarnak születtem. Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon, Üssön csak, ostorozzon. Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk. Micsoda mélységekből feltörő nemzetszeretet dobogott Iván Krasko szlovák költőnek szivében, amikor nemzetére idézte Istennek tisztitó haragját „Jehova" cimü versében: Oh szörnyű Jehova! Te könyörtelen nagy, a Te sujtoló jobbodat idézem, önnön népemre kérem bosszúdat! így csak az Ótestamentom prófétái harsogtak. De úgy Ady Endre, mint Iván Krasko a nemzetük iránti féltő szeretetben kívánták Istennek beavatkozását népünk sorsába. Mert tudták azt, hogy amely népnek megpróbáltatásai vannak, annak a népnek jövője van. Amely népről az Isten meg akar feledkezni, arra már több megpróbáltatást nem mér. A hosszú tes- pedésben elgyöngült népek szokták irigyelni a megpróbált nemzetek lelki katarzisait Krisztus Urunk pedig egyenest sátánnak nevezte Pétert, amikor vissza akarta őt tartani eljövendő szenvedéseitől. Péter nem vette észre a szenvedésben szendergő üdvöt. Pál apostol már Krisztus Urunk halála és feltámadása után diadallal kérdezi: Halál, hol a te fulánkod, koporsó, hol a te diadalmad?
