Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)

1935-04-21 / 94. (3646.) szám

18

<PRAGAI-MA<AiMt.HlRMP>

1935 április 21, vasárnap*

A KINCSKERESŐ

Irta: Dr. Jankovics Marcell

Van egy kis kucikóm, ahová néha elrejtőzöm az ismerősök elől. Az „ismerős" szó, ha pusztán eszembe jut, máris gondokat okoz, mert „ismerős" gyűjtőnév azokról, kik minden jog nélkül tőlem valami jogtalant akarnak, kik elpanaszolják nekem köznapi bajaikat, de siketséget színlelnek az én nem köznapi bajaimmal szemben, kik kitartó és elbocsáthatatlan sikkasztóim, mert untatnak és hütlenül elkezelik legbecsesebb, megtérithetetlen, egyetlen gazdagságomat: időmet — és erre a lelkiismeretlen, könnyelmű pazarlásra gőgösen ráfogják, hogy megmentették egészségemet és hangulatomat, mert társaságuk szórakozás és pihenés, nem, — sokkal több, megújhodás volt számomra.

Az én titkos salva guardiám a kis hajó a nagy vizen. A köznap nyűge között percekre kimért szabad órákban odatelepszem, hogy lelkem horgonyt vethessen. Van ott egy-egy csésze mokka, egypár üres újság, egy-egy jó könyv, telerótt kutyanyelv, meg főképen igazi jótevő: a nagy semmi, a Nirvána.

Sokáig nem tudtam magamnak megmagyarázni. rr":t is nem megyek inka" b pihenni vadvirágos rétekre, vagy té’vizrel a behavazott fém*- - vesek közé, — vagy miért nem keresem az úgy nevezett kellemes társaságot „eszmecserére", ha éppen vannak raktáron eszmék. Rájöttem: azért megyek a vízre, mert valami atavizmus kisért bennem. Legtávolabbi tisztes ősöm cölöplakó volt. Csak a vizen érezte magát teljes biztonságban. Oda nem jöhetett utána derék szomszédja bankos kőbárdjával, hogy leüsse. Nem jöhetett utána a barátságos szürke medve, hogy mancsával rácsapjon, agyarával belemarjon. A cölöplakónak ma is jó. A szomszédomnak ma már a kőbunkónál finomabb fegyverei vannak,

— például szavai... Bonbonként tálalja, pe<lig patkányméreg van bennük, — akár kenyeremet, akár becsületemet kívánja, akár rabszolga-zsoldosává akar szerződtetni. A nagy szürke medve is ott ólálkodik körülöttem. Csakhogy ma már valóságos háziállatot neveltek belőle, hiszen még szép nevet is kapott. Ismeri nevét és hívásra tüstént előbujik. „Civilizáció“-nak hívják. Rám csap mancsával és leüti egy-egy jogomat, melyet éppen uj ruhaként magamra öltöttem, mint az ünneplőt a gyerek. Belém mar •— és összetép valamit, ami nekem kedves volt. Sebaj. Éppen ezért vagyok néha-napján cölöplakó. Az atavizmus ellen meddő a küzdelem.

Ma nem maradtam a hajón egyedül.

Hasonszőrű csendes ember telepedett le a szomszéd asztalnál. Rakosgat az újságok között, de vigyázott, hogy a forgatott lapok ne zizegjenek a szellőben. Mondhatnám, lábujjhegyen olvasott. Nos hát, ez az idegen az én barátom,

— anélkül, hogy sejtené.

Majd az egyik, majd a másik újság nyomtatott fecsegéseibe temetkezett. Elsőnek kimarkolta a London Ulustrated News-t és végigböngészett minden képet, mintha a képek minden kis récéjét meg akarná tanulni. Hirtelen felém tartotta a kitárt lapot. Pompásan rendezett képsorozat volt: Japán, a cseresznyevirágzás idején,. Keresztben dús, virágzó gally. Szinte tapintani lehet a kelyheket, belélegzeni a tavaszt, mely gyöngéd színekkel sejtet, illat-reménységekkel ígérget. A gally közé és köré kedves képek illeszkednek. A Fuzi-jama havas orma, hulló cseresznyevirágszirmok közepette. Gésák, manöulaszemü helyes teremtések, — ajkaik között cseresznyevirág bimbajával. Nipponi otthon, üres, de még sem üres, mert az alacsony asztalon a tarkabarka vázában virágzó gally. Öreg, szemüveges, kimonós államférfi, kezében megint csak kivirágzott cseresznyeág. Szuronyos katona, őrségen. Sisakján cseresznyevirág — és ezért szemében béke, mely meghazudtolja a kezében tartott puskát, mert ez a szuronyos puska berozsdásodik, összetörik, elkopik, de az a cseresznyevirág évről-évre kinyilik, bájosan, illatosán, jóságosán ...

— Hát — igen — « cseresznyevirágzás japán nerxzeti ünnep. Miért ne rendelhetné el minden név izeinek a saját királya vagy kormánya, hogy az illető nemzet kedves virágának nyílása nemzeti ünnep, melyen kötelezően örülni kell a kivirágzásnak, a természet e csodálatos, művészi és irgalmas ajándékának? Törvény rendelhetné el az általános örömöt — és ezt a törvényt boldogan tartaná meg minden állampolgár.. A virágzás ünnepének mindenki örülne, a kisdedektől az aggastyánokig, — mindenki, a gyöngéd leányzótól a banditáig, a kapától a kormánypálcáig. Képzelje el, hogy a vén Európa vagy húsz nemzetének volna ugyanannyi ünnepe, melyen tilos a veszekedés ... Ez néhány száz millió embernek ingyenes ajándék volna az időből ...

Meglobogtatta kezében a lapokat, — összevissza rakta a Temps, a Times, meg a többi világlap lepedőnagy példányait és zsörtölődött:

— Ah, az államférfiak! Egyik jogokat ígér. Nincs szükségünk a nagyképü ígéretekre. Mi jogokat embertárstól nem kérünk és nem kaphatunk. Ami jog létezik, pár tízezer vagy százezer esztendeje meg van, mert veleszületett az első emberrel. A jog nem hegyi patak, melyből merni lehet és a kimért kortyok helyébe uj kristálytiszta vizcsöppsk csörgedeznek. Nem . .. A másik államférfiu kenyeret ígér, akár mint kenyérosztó, akár mint kenyér-közvetitő.

— A harmadik is tetszik nekem1 Ez meg fegyelmet hirdet az által, hogy mindenki mellé odaállít egy-egy erősebb testvért, hogy a másiknak parancsoljon. Hát a mi lelkünk rezzenései gépkerí" k? Hát a mi idegeink szálai cSak hajtő?- 'iák? Nem, mi váci unk az élet és ev-Lt élet kell nekünk, nem masina. Tiltakozom. Én nem vagyok motor, mint amilyet Ford gyárt vagy az ötéves terv alapján Stalinék! Én ember akarok maradni, ennek a csodaszép természetnek, ennek a visszatéréseiben is örökre uj változatosságnak icipici része.

— Kedves szomszéd, tudja, ki lesz a legnagyobb államférfiu? Az, aki nemzete minden fiát, lányát megtanítja — jóizüen nevetni ... A derű a népek boldogságának, reménységeinek, életkedvének, jövőbeli erejének egyetlen megoldása.

Elhallgatott. A „Wiener Journal" akadt a kezébe, mely mindig tele van laikus tudománnyal. Olvasgatott benne. Fejét csóválta.

— Mennyi ostobaságot hordanak össze okos emberek. Itt olvasom, hogy sikerült az emberi életet 10—15 esztendővel meghosszabbítani. A badllusokat megmérgezjk önmaguk öszevissza- plántáít mérgeivel. A szeget-szeggel-tudomány! Metélgetnek, varrogatnak az embereken, mint a rosszul szabott ruhákon. Vágnak és oltanak. Berendelik nurse-nek a napsugarat, az anyaföld ízes vizeit, fémek titokzatos telepátiáját. Bolondság az egész, illúzió: az életet nem tudták meghosszabbítani, mert a legtöbb embernek az úgy nevezett hosszabbított élet túlságosan hosz- szu. Vagy önmaga sokalja és véget vet szivének vagy agyának. — vagy sokalja szomszédia és öl, individuumként, mint gazember, — kol- lektive mint hős. A tisztelt tudomány megfeledkezett egyről. Nem az a fő, hogy nagy halom étel álljon előttünk a tálban, hanem hogy Ízes legyen. Nem az a fő, hogy tiz szobában lakjunk, hanem otthonunknak maradjon home-like szöglete, duruzsoló kandallóval, üde levegővel. Nem fontos, hogy Matuzsálemek legyünk, hanem az élet legyen a — miénk. A lélek életét kell meghosszabbítani a földön. Ez az igazi.

— Badarságok. Lássa, én tudom, mit kellene meghosszabbítani. A gyermekkort. Nem szabad csodagyerekeket nevelni. Nagy korlátoltságunkban örülünk annak, ha gyermekeink idő- előtt okosabbak nálunk. Mondom, badarság! Meg kell hosszabbítani a gyerekséget és a gyerekességet. Ez a hosszú élet titka. Szeretem azokat az érett, nagy embereket, kik kacagva futnak a labda után. Kik rangosán és szürkülő fejjel nem szégyenkeznek gyerekes tréfákban részt venni, Kik örülnek karácsonyra öt-hat évtizeddel vállukon, kik számolgatják, hánvszor alusznak még a gyertyagyújtásig, pedig tudják, hogy nem a kis Jézus hoz nekik valamit, hanem asszonyuk, vagy unokájuk . .. Tapsolni jókedvben, gyerekesen, — uram, ez a fontos. Elcsenni apró jófalatot, melyet megtiltott az udvari tanácsos orvosprofesszor. Fájdalom-okozás nélkül incselkedni a kor- és kórtársakkal. Emellett mindig együttérezni a gyerekekkel, megérteni őket. mert elterüljük a korkülörtbséget. Ez az élet egyetlen, igazi meghosszabbitááa: meghosszabbítani a gyerekkort ...

A kis fehér hajó orrára apró madár szállott. Nem figyeltem meg, pacsirta volt-e, vagy cinege. Billegett, tollászkodott. Észlelkedett, mint az okos gyerek. Szemei icipici feketeségek, apró, sötét gyöngyök, — okosak, kedvesek. Apró, fekete gyöngyök, melyekebn minden tükröződik, ami a világból szép: a magas ég, a ringó víz, a remegő napfény — és ezért ezek a gyöngyök — tudnak nevetni. A kis madár messze volt tőlem; mégis láttam minden hunyorgatását. pedig a nagyot, darabosat, még az embert sem

veszem észre szomdszédságomban.

A parányi teremtés egypár cirpegő hangot hallatott. Tudtam minden díszes programlap nélkül, hogy legújabb kompozícióját próbálja. Ahogy látta, — jól megy már, — fölfujta piciny begyét és dalolt. Őszintén, tisztán, harmó- nikusan muzsikált valami szépséges, ujjongó zsoltárt. Értettem: ez a szerény, szegény kis muzsikus nem érti, ami körülötte van; nem érti a nagy folyó örök, bolondos sietését, — a parti házkockák börtönös sivárságát, a kormos kémények proletárkeservét, az össze-vissza drótozott levegő izgalmas vagy ostoba titkait. Tud énekelni, mert nem lát egyebet, mint valami nagy kékséget. Ez a kékség a világ nagy, nemes lelke és dallá válik ebben a maroknyi toll- gombolyagban.

Szomszédom előre hajolt és velem együtt nézte, hallgatta. Az együttlátás és együtthallga- tás ezerszer közelebb hozza egymáshoz az embereket. mint az együttdolgozás vagy együtt- zaiongás. Kik együtt hallgatnak, egymást sohasem bántják.. i

Gúnyosan jegyezte mon:

— í ií •' \k. vagy; nk, hogy van Llsz tünk és B: r 1 i o z-nk, Chopinünk és G r i e-1

mikor a zeneszerzők ezrei muzsikálnak a levegőben..,

Éppen ekkor szállt föl a város mögül két-há- rom repülőgép. Pilóták gyakorlatoztak, összevissza cikkáztak, zakatoltak, mint a nagy rosta vagy husvét hetében a falusi katakoló-masina. A parti házak párkányaira galambrajok menekültek. A fecske-család izgatottan rebbent ki a folyó tükrére és alacsonyan siklott a túlsó part felé, mintha mindegyikük apró lábaira vizi-sit szerelt volna. A mi kis madarunk is riadtan menekült félénk, megütötte magát a hajó ereszén és remegve hullott közénk. Megdöbbentem, mint mindig, mikor boldogságot hirtelen követő tragédiát látok.

Szomszédom fürgébb volt nálam. Fölkapta, gyöngéd marékkai melengette, — gügyögött hozzá, mintha pólyás gyereket becézgetne. Fejcsóválva követte a repülőgépeket.

— Ahová az ember bevonul, nyugtalanságot, békétlenséget terjeszt! A pilóták akkor volnának tisztességesek, ha kitérnének minden boldog madárnak...

Néma biccentéssel helybenhagytam.

— Ismeri Garibaldi történetét?

Ábrázatom kérdőjellé változhatott e rapszódikus kapcsolásra, mert az ismeretlen rám vagy

rajtam nevetett.

— Nos, az a Garibaldi kemény kalandor volt. Ez a matróz-zseni nem igen nézte, hová csap, mikor hazájáról, fajtájáról volt szó ... És mégis a világ legigazabb, leglágyabb szivü katonája volt. Költő a csatatéren is, művész a halál küszöbén. Mikor Róma alatt vonult délamerikai légionáriusai élén, csata reggelén, az élet és halál mesgyéjén, hajnalkor feje felett fü- lemilék szólaltak meg. Megállította csapatát, hogy még egyszer gyönyörködjék. Megtiltotta a puskáknak a dörrenést, az ajkaknak a szabadság hajráját. A madár előbb énekelje el a pity- mallat himnuszát. Csak azután kezdődhetik a többi . . . Garibaldi az én emberem lett volna.

Szelíden mosolygott, ahogyan csak kiegyensúlyozott filozófusok tudnak mosolyogni.

— Lássa, itt melengetem tenyeremben az emberiség egyik legnagyszerűbb tanítómesterét.. .

— Látom, megint nem ért egészen. Igaz, a logika néha nagyon hasonlít a bolondsághoz. Tudom, hóbortosnak tart. No, nem baj.

— Hát az is az emberiség megváltásának egyik nyitja volna, ha követnék az éneklő madár példáját. Nem csak úgy értem, hogy szeretettel keressük a perceket, mikor gyönyörködhetünk a világ legpompásabb szlmfónikus koncertjében, mely hozzá még igazi ingyenes népkoncert... Igaz, már ez is magában erkölcsi újjászületést jelentene. De követnünk kellene az éneklő madár példáját... Nem csak, hogy hallgatjuk és gyönyörködünk énekében. Barátom, add ki lelkedből a derűt és a bánatot, mint a madár. Szóval dalolj, vagy legalább csicseregj, ha erre kedved van. A világ egyik legáldásosabb jótéteménye volna, hogyha az emberek akkor, midőn igazán jól érzik magukat, elégedettek, boldogok, levetnék a sok ostoba konvenciót, fontoskodást, nagyképűséget — és nyíltan ujjonganának, mint a pacsirta. Szépen megszoknék az őszinteséget, melynek hiánya ma megsavanyitja a világot. Elszoknának a titkos irigykedéstől, mely arra kényszeríti őket, hogy embertársukat csak akkor vegyék észre, hogyha csapás érte, ha meghalt, vagy legalább is elitélték valamiért.., Vagy csak

akkor jöjjenek örömöt színlelve, mikor matuzsálemi kort ért el és már minden mindegy neki. Ez megváltó gondolat, mert ha nem is minden ember Chopin vagy fülemüle, elégedettségének derűs kifejezése békességet sugároznék körülötte, mert a jókedv és derii még ragadó- sabb, mint a panaszkodás és a bánat, mert ezt a kettőt mégis csak fékezi az önzés. A madár az igazi tanítómester!

Élénk madárcsicsergést hallottam, a kiszabadult, a távolodó madár fogyó,, halkuló szopránját. A kis tollas muzsikust nem láttam sehol, sem a hajón elbújva, sem elcikkázó keringésben. Ismeretlen szomszédom mosolyogva bámult maga elé:

— Elment. Kiröppent. Nem látta? — Már messze jár, — nem a kis madár fütyült, hanem é n. Búcsúztam tőle, a saját dalával. Nem értem olyan jól, mint ö, de a piciny teremtés csak örülhet ennek a visszhangnak, ahogy a mi lelkünk is reszket, ha szavunk, gondolatunk, dalunk, szóval életünk költészete visszhangot vált ki. Én fütyültem. Tőle eltanultam.

—• ön nevet. Nem, — nem, — ez komoly téma! Hogy mi az a madárfütty, — milyen nagy dolog! Pedig minden este hallgathatja. Van rádiója? Lesi néha az olaszországi hullámokat? Nos, az olasz bemondást rendesen madárfütty jelzi. A nagy Dúcé rendelte el. Az újjászületett nemzet nem rak ki lépvesszőt, nem fogja, irtja, eszi a levegő kóbor kis hegedőseit, hanem csicsergésüket kelleti akkor, mikor szól az egész világhoz. Madarat csicseregtet közbe, földrengető tragédiák hírei, nagy események hirszel!öje, Verdi Traviátája és Puccini Toscája között. Mert a Duce rájött, hogv a

— iá ‘fütty többét tfaóhd, mint a gong, töbl et, mint a hatangszó, — hogy a ír* F.r Fütty közel áll a nemzeti himnuszokhoz... Ezért fütyültem, most én is. Búcsúztam a kis pelyhestől. Még egyet-beszélgettem vele.

— Nos, most magam is megyek.

— Azt hiszi, meghibbantam. Hogy én ki vagyok, mi a foglalkozásom? Fölösleges kérdés volna. Mindegy. Ez mind csak akta, élettelen akta. Anyakönyvesnek, passzus-hivatalnak, hotel-portásnak elmondom, mert el kell mondanom. Önnek megmondom valóságos foglalkozásomat: ..éri kincskereső vagyok.

— Ha ma valaki gyerekkorról, jóizü nevetésről, virágról, meg madárról beszél, néptanítónak tartják. Azt is rámondják, hogy csöndes bolond. Én nem vagyok a problémák doktora, csak kincskereső. Én a problémákat gyógymóddal akarom gyógyítani, mint az ősember, akit ösztöne vezetett a gyógyszerhez. A paraszt ma is ezerjófüvei, teákkal gyógyít, a délamerikai indiánus a kinafa kérgét nyalja a láz ellen. Minden törvény megvan a természetben, — megvolt mindenkor a hangot továbbitó szikra is. Csakhogy a bölcs Salamon hiába volt bölcs, — bölcsességét messze üzenni csak hónapok alatt tudta. Szent Dávid hiába énekelte legszebb zsoltárját, — a szomszéd uccában sem hallották már ... Csak fel kell fedezni a természet törvényeit. Ezért vagyok kincskereső .. ♦

— Magamról mondok kis mesét. Hol volt, hol nem volt. Útra kelt a nagy fekete erdőbe, erdőbe, melyben fák az emberek. Megküzdőit e nagy fekete erdőnek minden haramiájával. Leverte őket. Szembeszállóit a viharos Óperenciás tengerrel. Ez a tenger az újkor eszméinek áradata. Kiállotta a szélvészt egyetlen deszkaszálon. A barlangban találkozott a hétfejü sárkánnyal és leütötte annak tüzetokádó fejét, A barlang az — otthon. A sárkány — a kétségbeesés, Sohasem remegett, mert meg akarta találni a legnagyobb kincset. Éppen úgy volt, ahogy valamikor régesrégen a dajkám mesélte a nádfedeles kicsi hajlékban. Hogy hosszú téli éjszakákon az én fejemre is havazott, fülembe csendült a régi mese. Hátha én vagyok a mesebeli királyfi. Miért ne indulnék neki a nagy világnak, hogy bujdossam végtől-végig és megkeressem a legnagyobb kincset. Az egyetlent, melyért érdemes vala megszületni s amely valahogyan nagyon elveszett, mert nem vigyázott rá senki.

•— Belenézett a napba. Égett a fény, álmodott az árnyék. A parti hársokon zsongjak a méhek. Közöttünk néma ritmusban ropta táncát két szerelmes fehér lepke ...

Folytatta.

— Volt Rouenban? Igen? — akkor járt abban a csodaszép katedrálisban. Annak sekrestyéjében. Ott őrzik a rozsdás kis ércdobozban Oroszlánszívű Rikárd angol király szivét. Az őr mutogatja. Abban az ércdobozban az oroszlánszivből csak maroknyi sárgás por maradt... Hát az a kincs, melyet én keresek, — a szív. Nem az. mely eíporlad, mint Rikárd királyé, vagy amelyről a mai bölcsek azt hiszik, hogy nem érdemes keresni, mert por és hamu... Nem, én az igazi szivet keresem, mely ma nagyon elveszett. Azt mondom, a szív a világ megváltója.

Fütyörészett. Elköszönt. Sohasem láttam többet.

Ez a derék kincskereső bennem megtalálta, amit keresett. Vissza is adta nekem, holott mar magam is azt hittem, én is végleg elvesztettem.

%