Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)
1935-03-24 / 71. (3623.) szám
Egy polgár vallomásai írja: Márai Sándor 11. Lola volt az első ember, aki utat keresett magányomhoz; kétségbeesetten védekeztem ellene. Az író életeleme a magány. Barátság elől mindig menekültem; árulásnak éreztem, gyönge- ségnek. A protestáns német világban nem esett nehezemre magányosnak maradni. Lélekben, jellemben, ízlésben mélyen és megváltozhatatlanul katolikus voltam. Ebben az időben ismertem meg a francia költészetet, Villont, Verlaine-t és Pe- guyt. Különösen Peguy szólt egészen közelről hozzám költészetéből; azt a rokoni hangot hallottam, mint évek előtt, Kaffka könyveiből. Ez a rokonság nem stilus, modor, még csak nem is szemlélet azonosságából vezeti le családfáját. Valamilyen szellemi családhoz tartozik az ember; e család hierarchiájában számomra Goethe volt az ősapa, aztán időről-időre uj családtagokat fedezünk fel, elfajzot szellemi testvérek és nagybácsik jelentkeznek. Mikor Peguy akadt kezembe, úgy tetszett, mintha már olvastam volna. Ezekkel a lelkekkel mintegy családi tolvajnyelven társalog a rokoniélek, fölösleges a magyarázkodás, rögtön értem, mire céloz és mit akar? Az iró magányát ezek a lelkek népesítik be; barát vagy szerető soha. Gondosan vigyáztam köreimre, valóságos módszert alkottam életmódomból és óvatosságból. vigyázva, hogy Lola meg ne sérthesse magányomat. Van valamilyen végső menedéke a léleknek, ahová az iró menekül; az igazságot keressük, de valamit megtartunk az igazságból magunknak s nem adjuk oda senkinek. Iparkodtam mindig szuverénül nyílt és őszinte lenni; megvetettem minden olcsó és gyáva szemérmet, — ,.titkaim" nem voltak soha, mindent, amit az élet adott, mintegy „hirlapilag nyugtáztam", — de a ,,titkot", azt, amitől én nem lehetek csak én, amiben „különbözöm", nem adtam oda senkinek. Ennek a titoknak a feloldása az, amit általában „müvészet"-nek neveznek. Lola támadása óvatosságra kényszeri tett. Észre kellett ' vennem, hogy neki is van „titka", — s mert nem művész, ez a titok közölhetetlen. A nők a szerelemben sokat átadnak ebből az utolsó feltételből; s ha teljesen felfedik titkukat, életük nagy játszmáját játszották meg, s a leggyakrabban vesztettek. Mi volt ez a „titok", amit Lola közelében sejteni kezdtem, amit oly aggódva őriztem magamban, s oly kíváncsian kutattam körülötte? Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő, — legtöbbször csak visszfénye valaminek, vagy valakinek, aki megmásíthatatlan, s hét fátyol rejti a világ elől, s ott él, minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött. Áhitat és ijedtség fogott el. Addig csak éltem emberek között, felelősség nélkül, tudomásul vettem és megítéltem embereket; most kezdtem figyelni reájuk, elfogódott áhítattal, mindegyikre külön-külön. Egy lélek fejlődésének romantikus szakasza az áhitat, mellyel egyszerre odafigyel minden emberben az egyéniségre, a „titok“-ra, az egyedülvalóra. Addig csak attrakciós képességeik szerint Ítéltem meg az embereket. Most, hogy ez a kinos-örömteljes meglepetés reámszakaat, mintegy megszűnt számomra a „tömeg" fogalma; minden ember külön világrésznek tetszett, melyet beutazni és fölfedezni, dz^ungeljével, flórájával és faunájával kideríteni és leírni egy élet talán nem is elég . . . Ezt a kíváncsiságot könyvből soha nem tanulja meg az ember. Ismétlem, romantikus életszakasz ez; a világ, az emberi világ atomjaira bomlik; ezt a „rendetlenséget", a szemléletnek ezt a káoszát későn követi csak az írónál a klasszicitás, a rend, az embernek egységes formákba illesztett szemlélete. Védekeztem valaki ellen, aki magányom ellen tői'' természetes jogokkal és spontán készséggel tört „egyéniségem" ellen — s védekezés közben felfedeztem a titkos, alchimikus anyagot, azt a valamit, ami minden emberben felelet, megfellebbezhetetlen valóság, aminek megfejtésére nincs szabály és elmélet: az ember találkozik egy másik emberben ezzel a valósággal, vagy nem. Egyszerre kiváncsi lettem. Spleenem módosult, átalakult. Minden ember elé azzal a figyelemmel léptem, mint a csillagász ülhet távcsöve elé. aki, egy matematikai képlet birtokában, csalhatatlanul tudja, hogy a ködfoltok mögött adott pillanatban megjelenik majd valami fényes és bizonyos, egy uj világ ... Ez a szemlélet. ez a beállítottság az emberi csillagképre nem ér sokat, ha szándékolt. Együtt élünk valakivel, mindent tudunk róla, s mégsem tudunk róla semmit. Egy reggel, ébredés után, egyszerre felfedezzük és látjuk a másikat, mint soha azelőtt. S mondhat és csinálhat, amit akar, mélyen és biztosan tündöklik cselekedetei és szavai mögött, az a valaki, akit igy megismertél, mintegy felkiáltottál: „aha, hát ez vagy te!"... A felfedezés lekötött. Megtudtam, hogy nincs „egyszerű ember", s a testi és szellemi képességek és sajátságok mögött lobog és világit minden emberben valami pozitív, valami őselem, az emberiességnek egy molekulányi rádiuma. Ha Írni tudtam volna ebben az időben, legszívesebben primitiv útleírásokat Írtam volna, Gáspár Jenő, vagy Shackleton modorában: felfedező leírásokat az emberről. Úgy fedeztem fel az embert, a magam céljaira, mint egy idegen, kissé exotikus törzset. De ebben az időben nem irtani semmit. Verseket sem Írtam többé. A lírai élményanyag elillant a valóságos élményben; valószínűleg ezért is haragudtam Lolára. A költő nem bocsát meg senkinek, aki megzavarja költői készenlétét és magatartását. A költészet gyakorlat, „exercice", — gyakorlat a szó szerzetesi és akrobata-értelmében; aki nem tudja ezt, fellengzős dilettáns. (Mallarmé, legkedvesebb mesterem, a legtisztább és legnemesebb költők egyike, tudta ezt; annyira tudta, hogy egy időben újfajta typographián törte fejét, betüformákon, amelyek kiegészítik a kö'tészet „mechanizmusát".) Ehhez a gyakorlathoz magány kell, valamilyen különös, néha nem is steril, zűrzavaros magány. A költők, zajos irodalmi kávéházakban, oldalt hajtott fejjel könyököltek ebben a magányban; néha elmentem délután a Roma- nisches Kaffe-ba, odaültem Else Lasker-Schüler 1 asztalához, teát ittunk és Athénről beszéltünk órákon át, Athénről és Theba-ról, ahová „visz- szatérünk" majd és pálmákat ültetünk elhalt kedveseink emlékére .. . (Egyikünk sem járt Athénben, soha.) A költészet nem „vízió", nem delej és mágikus maszlag; a nagy, a tiszta költészet engem a mathematikára emlékeztet, egy képletet kell feloldani a versben, mint a tiszta zenében. Mint mindenütt, Németországban is két haza volt: az, ami látszott, szivarüzletekkel, felhőkarcolókkal és pénzváltókkal, s egy másik, nem kevésbé valóságos, csak nehezebben érzékelhető, a költők hazája. Néha betámolygott a kávéházba Ringelnatz, tele rummal és dühhel, s elcipelt a közeli állatkertbe, ahol hosszú, lendületes, forradalmi beszédeket intézett az állatokhoz, s egyesülésre szólította fel a világ elnyomott tigriseit és tarajos gőtéit... A költők megrettenve éltek egy mindegyre barbárabb, négermód csiricsáré és késeket köszörülő világban __ A polgárok körülöttünk mindenfelé dalárdákba tömörültek, s harsányan énekelték: „Wo Du sin- gen hörst, dórt láss dich ruhig nieder, Denn bőse Menschen habén keine Lieder" — s közben önérzetesen készülődtek gyilkosságokra. Mindenfelé a „pótlékok" divatja dühöngött; de a költők nem kértek semmiféle pótlékból. Ebben az időben Írtam még néhány verset; aztán elapadt ez a lírai anyag, a ,,képlet“-et nem tudtam megfejteni többé; később csakugyan jártam néhány társasutazás jóvoltából Athénben és Thebában; de az „igazi" Thebát nem láttam soha többé ... Lola mindenképpen a „valóság" volt, a valóság minden öntudatlan-kegyetlen terrorjával; emigrálnom kellett az „igazi" Thétából és Athénből, hogy az ő valóságának délkörei között élhessek. Egy idő múlva elkerültem Else Lasker-Schüler asztalát a kávéházban, s nem mentem többé Ringelnatz-al az állatkertbe, sem a gyanusabb helyekre, ahol „tengerentúli" kalandjait adta elő . .. Valahogy elvesztettem köl- ! tői útlevelemet, állampolgárságomat e másik j hazában. Aztán egy napon nem irtani többé verset. De erről a száműzetésről, mint egy jogfosz- tott király, sértődötten.' hallgattam. 12. Németországból már csak néhány villanylámpa világított felénk; belga földön utaztunk, kibámultunk az ablakon és hallgattunk. Izgatottan, nyugtalanul figyeltem ki a sötétbe. Valamit elhagytunk és valami felé mentünk: e pillanatokban igazán „utón" voltam, s nemcsak a szó mechanikus értelmében keltem útra ... Országhatáron haladtunk át, s ugyanakkor az élet egyik kitapintható határvonalán léptünk át: valami megszűnt számomra, az ifjúság egy szakasza lezárult. Elmaradt mögöttünk az „ismerős" és mégis oly idegen Németország, a nagy, nagy birodalom, ahová elsőrendű emlékek kötöztek, s aztán másodrendüek, bonyolultabbak is; az ország, ahol apai őseim valamikor éltek, Drezda közelében, egy faluban, mely ma is viseli még nevünket, a szász hercegek pénzverdéjében dolgoztak, s innen indultak el egy napon, kétszáz esztendővel elébb, tarisznyával vállukon és fejszével kezükben, át a morva mezőkön, át a Kárpátokon, le a Tiszához, ahol megmaradtak s ahonnan nem is akartak elmenni többé ... Az ismerős Németország maradt mögöttünk, ahol „igazán" értettem a nyelvet, nem úgy, mint Franciaországban, vagy Angliában, ahol később mindig éltem a gyanúperrel, hogy az odavalók beszéd közben elhallgatnak valamit előlem. A nagy Németországból utaztunk el, a nagy műhelyből és iskolából, ahol olyan végtelen komolyan vettek mindent, ahol minden „részlet" fontos volt, s ahol mi magyarok is „előkelő idege- nek“-nek számítottunk, — idegeneknek, kiket kissé gyűlöltek, s mégis szívesen fogadtak, olyan szívesen, mint később soha, sehol külföldön. Kezdtem gyanítani, hogy nagyon nehéz eligazodni a fajták között, s nyegle és felelőtlen vállalkozás, ha valaki „ítél" egy népről, s merev és mindig kissé szemtelen tételekben állapítja meg, hogy „a németek" ilyenek vagy olyanok ... A „németek", az hatvanmillió, vagy még több ember volt, akik valóban szerették a kato- násdit és az uniformist, de akadtak közöttük sokan, s bizonnyal nem a legselejtesebbek, akik csak szükségesnek tartották a katonásdit és uniformist, s nem is rajongtak különösebben a parancsszavakért és ,,Notverordnung"-okért. És óriási városokat láttam itt, csodálatos tájakat, áttekinthető és gazdag könyvtárakat és múzeumokat, felfoghatatlan méretű gyárakat, padlásszobákat, ahol uj és kitűnő művészetet álmodtak és módszereitek össze fiatal és öreg németek, s megismertem őket ott, ahol szomorúak, érzékenyek és bizonytalanok, megismertem őket kételyeikben és „Európa-ellenességük"-ben, mert sokan gyűlölték közöttük Európát; s aztán másokat, akik készek voltak meghalni Európáért. Általában mindig inkább készek voltak meghalni, mint élni valamiért; de ez az „általában", mint minden „általában", mégiscsak frivol. A Birodalom elmaradt mögöttünk a sötétségben, viliódzó városaival, ahol évezredes kultúrában és városiasságban élt hatvanmiliój ember; különös berlini „vidékiességével", amelyet lassan kezdtem érteni, megszokni és becsülni, s vidéki városainak mély és valóságos kultúrájával, Weimarjával és Frankfurtjával, Hamburgjával és Münchenjével, a württembergi erdőkkel és a thürnigíai heGT'?kkel, a brandenburgi grófság tavaival, a sziléziai mocsarakkal, azzal az ismerős vadregényességgel, azzal a felszínen agyonrendezett, s a jelenségek mögött nyugtalanítóan „rendetlen" szorongással és zavarral, amelyet definiálni, közös képletben kifejezni „általában" mégis csak veszedelmes és felületes vállalkozás lett volna ... Kihajoltam a vasutablakon és dideregtem. Már a belga gyárvidék kohói lángoltak a sötétben. Eltűnt Németország, Idegen nyelvet beszéltek körülöttünk az éjszakában, s az „igazi" Venizelos Nápolyban. , A legyőzött görög forradalom szellemi vezére Kréta szigetéről Nápolyba menekült, ahol — mint képünkön látható — b eszédet tartott a rádióban. 7 Sok nő ajkáról hangzik el a sóhaj bámulattal é* irigységgel vegyest. Pedig minden nő megszerez" heti egyszerű és nem költséges módon a fiatalos, leányos arcszint, ha alábbi módon kezeli esténként lefekvés előtt arcbőrét. Szabály: Esténként mossa arcát a LETON szappan krámszerU habjávál. E gyengéden ható kré- rnes habot hagyja arcán néhány másodpercig. Utána öblítse le bö melegvízzel, majd közvetlenül hidegvízzel. Ez az egész! Másnap reggel friss, bársonyosan üde arc fogja a tükörben mosolyogva üdvözölni. LETO^gk. Ara Ké 6-—. Főlerakat: D. Engei Bratislava Venturská 12 és Masarykovo 6. Európa küszöbén botorkáltunk, ahol Isten tudja, miféle nagyszerű testi és lelki élmények várakoztak reánk ... De, egészen titokban, féltem ettől a másik Európától. Jól készültem-e? Helyesen tartom-e a kést és a villát? Jó helyen, a megfelelő fordulatnál nevetek-e majd, ha oda- künn elmesélnek valamit? . .. S titokban, ezen a hosszú éjszakán, máris elfogott a honvágy a másik, az ismerősebb, az otthonibb, hűtlenül elhagyott Európa, a másik Németország után. Igen, a németek talán veszedelmesek is voltak az igazi Európa számára, feloldatlan és megtorolatlan, mithikus bűntudatukkal, tömeg-hajlamaikkal, bonyolult és inkább megrettent, mint krakéler harci-kedvükkel, egyesületeikkel és dalárdáikkal, nyugtalanító formaruháikkal, kegyetlen rend-vágyukkal és belső rendetlenségükkel, generálisaikkal és törzsi hierarchiájukkal, — de e pedáns és zavaros, kardcsörtető és félelmében harcias, egyesülő és mániákusan szervezkedő Németország mögött félreérthetetlenül s kioltha- tatlan, szelíd fényekkel ott derengett a másik, — s ki tudta, ki merte megmondani, melyik az igazi? A másik Németország, amelyet Goethe nevelt. A másik, ahol Thomas Mann „Budden- brooks“-át, akár tetszik, akár nem, mégiscsak egymillió példányban vásárolták meg a németek, ahol ennek a nagy és nemes Írónak, aki müvével és emberi magatartásával békében és háborúban Európa mellett foglalt állást, összes müveit mintegy harmincmilió német olvasta el, — a másik Németország, ahol Tolsztojt, Dosztojevszkijt legalább annyian olvasták, mint Oroszországban, ahol valamilyen gyermekes és pedáns áhítattal, de mégiscsak áhítattal hajoltak minden nyomtatott betű fölé, ahol a legtökéletesebben játszottak zenét s az emberi lelkiismeret végső felelősségével hajoltak vegyészeti gyárakban kémiai preparátumok, műtőasztalokon szenvedő emberek fölé, a másik, a másik! A nagy iskola, a nagy tanítók, a vándorévek Németországa. Melyik volt az igazi: ez az ismerős, meghitt, bölcs és rokon Németország, vagy a kardcsörtető és nyájban bégető, amely köpte markát, hogy végzete lesz Európának? A kérdésre nem tudtam felelni, kihajoltam az ablakon, szomorú és nyugtalan voltam, a sötétséget bámultam s a szemem megtelt könnyel. Nyugatra utaztam, szerény málhával, kissé hazátlanul, s mégis oldhatatlanul ahhoz kötözve, anjj elől menekültem; egy fiatal nő kisért, aki e pillanatban bizonyosan praktikusabb feladatokon jártatta eszét, mint Európa végzetén, a málhámban megkezdett kéziratokat vittem Nyugatra, amelyek ott valószínűleg kevés és múló izgalmat keltenek csak, „nős" voltam, férj és családfő, a vándorévek emlékei derengettek mögöttem, s éppen elmúltam huszonhároméves. Útlevelemben, melyet hajnalfelé a határon elkért a francia hivatalnok, a következő adatokat olvasta: huszonhároméves, magyar, nős, diák. Az utazás célja: tanulmányok ... Megnézte az útlevelet, szemügyre vett engem is, jól megnézte Lolát, vállat vont és vigyorgott. Hajnali öt óra volt, kis határállomás előtt állt a vonat, mindenfelé kakasok kukorékoltak, valószínűleg gall kakasok. A büffében cigarettát vásároltam, s rágyújtottam életem első édeskés, kapadohány- izü, francia cigarettájára. Aztán vettem egy ,,Matin"-t, leültem egy padra, s indulásig az apróhirdetéseket olvastam. Egyesek mészáros-üzletüket óhajtották eladni Párisban, mások benősültek volna vidéki ' szállodába is, lehetőleg Seine- és Oi s e-megyében. A pályaudvar rendetlen volt, mindenfelé cigarettacsutkák és narancshéjak hevertek. (Jöyő vasárnap folytatjuk.) 1935 március 24, vasárnap*
