Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)

1935-03-24 / 71. (3623.) szám

6 fPRX&M-A'Wfc\R-KlRTiAg 1935 március 24, vasárnap. Most, hogy tavasz van és megint olvasgatunk a Verhovináról, eszembe jut életem egyik leg­szebb kirándulása, amelyet e gyönyörű vidéken tettem. Husztról indultunk útnak az ötvenhat kilomé­terre fekvő Ökörmező felé. Lovas kocsin utaz­tunk, mert mindkét magánautóbusz éppen a tűz „martaléka" lett, amely történetesen a garázs­ban pusztított. Megnyugtattak bennünket, hogy „a kár bizositás révén megtérül", igy hát fel­fogadtuk a kétlovas fiákért, délután kettőkor útnak indultunk és este fél tízkor meg is érkez­tünk Ökörmezőre. Kezdetben sik vidéken haladtunk, elénk tárult a Feszty-körkép hegykoszoruja, amely valóban köralakban övezi a síkságot, valóságos levegő­vel telitett távlatban. Falvak jöttek, falvak men­tek, végre felkanyarodtunk a hegyek közé, a Nagyság völgyébe. Ez már valóságos Verhovi- na volt, szeszélyesen kanyargó patak, szeszé­lyesen csoportosuló erdős hegyek között. Órá­kig mentünk a kocsin anélkül, hogy emberrel találkoztunk volna, de láttuk a kőszáli sast, amely mint rozsdabarna rongy hullott alá a pa­tak vizére, megragadta az ötven méter magas­ságból megpillantott halat és lassú libegőssel emelkedett fel ismét zsákmányával. Alsóbisztra az ut fele: itt megpihentünk a korcsmában. Csöndes, hosszan szétszórt falu ez, a falu felső határához közeledve láttuk, hogy a felső korcsma udvarán hangtalanul bicskázták egymást a legények. Hamarosan találkoztunk a csendőrökkel is, akik rendet mentek csinálni. Vasárnap délután volt. Bisztrától felfelé mégis lépten-nyomon találkoztunk fuvarosokkal, akik hatalmas szálfákat szállítottak két pár kerékre kötözve. Két-három szálfát szállítottak a leg­többen, de volt olyan fuvaros is, aki csak egyet­len szálfát vitt le Husztra, a legközelebbi vas­úti állomásra. Tizenkét óráig tart pedig, — mint megtudtam — amig a hosszú jármüvek las­sú döcögőssel leérnek a hegyek közül az állo­másra. A fuvarosok, akikkel — vasárnap — találkozunk, kivétel nélkül zsidók. A legtöbbje fiatal fiú, de láttam azt is, hogy egyetlen fiatal lány hajtja a jármüvet, amely hajnal felé ér le a völgybe. Mintha egy darab Palesztina volna ez, a „halucok" földje. Öntudatos, kemény arc­kifejezéssel hajtják lovaikat e fiatal emberek, mintha valamennyien tudnák, hogy úttörői a zsidó munkának, pedig hosszú évtizedek óta igy élnek itt, paraszti munkában és bizonyára sej­telmük sincs „úttörő" mivoltukról. Régen beesteledett felettünk, meredeken ka­nyarodik a keskeny, rossz állapotban levő. fer­de ut az egyre mélyebb és meredekebb szaka­dékok fölött. Megkapaszkodom és ijedten gon­dolok arra, hogy itt rendszeres forgalom van, itt járnak a kocsik, autóbuszok a hegylakókkal, akik le akarnak jutni a völgybe. Biztatnak, hogy már közel járunk. Valóban, alig másfél óra még... Másnap délelőtt a tanítóval sétáltam a köz­ség határában. A tanító mindenáron rákot akart fogni a patakban, de én kérdéseimmel zavar­tam. A nép életéről kérdeztem, nem tudott kü­lönös dolgokat mondani, csak olyanokat, ami­ket már régen olvastam. A nép szegény, ezen a vidéken csak a zab terem meg, az sem min­denkinek. A fát messzire kell szállítani, a pa­rasztok lovai gyengék, nem merik befogni a hosszú, nehéz útra. Igaz, hogy itt az emberek egy szobában laknak az állatokkal'/ Igaz. Néz­zünk meg egy ilyen házat. Bementünk egy pa- rasztházba az öt kilométer hosszúságban terje­dő „város" alsó végére. Jómódú házba téved­tünk. A szoba elég nagy, az ablakok kicsinyek, az ablakok — meleg nyáridőben — zárva. Csak az asszony volt otthon, gyerekkel a karján ült az ablakok alatt körbefutó pádon. A pádon kí­vül egy ágy és egy láda minden bútor. A ha­talmas kettős deszkaágy majdnem az egész szo­bát elfoglalta. Deszkaágy volt, ha mondom, nem volt azon semmi egyéb, csak deszka. Bar­nára pácolt deszka a fekvőhely, nem volt rajta ágynemű, egy pokróc, egy rongy sem. Csak egy gyerek. Meleg ruhákba bugyolált gyerek a meleg, szellőzetlen szobában, majszolt valami ragacsos holmit, nem mertem megkérdezni, hogy mi az. Attól féltem, azt mondják rá: kenyér. A tanító ur megkérdezte az asszonytól, hogy hol van a gazda. Husztra ment valamit eladni. Csak úgy gyalogosan. Reggel indult, a hét vége felé itthon lesz. Állatot nem láttam a szobában. Az állatok az egy fedél alatt levő istállóban voltak, az istálló a közös pitvarból nyílt. Csak az előszoba közös. Előkelő ház. Visszatértünk barátunk irodájába, ahol már türelmetlenül vártak ránk. A vendégségnek hí­re ment, néhány hivatalból egybegyűltek az urak, akikkel aztán egyöntetű határozat alapján elmentünk egy korcsmába egy kis délelőtti kug­lizásra és sörözésre. Útközben különös újságot közöltek velem. Barátom imoka, Tódor — az ügyvédi irodák gyöngye — elkezdett inni. Tó­dor periodikus ivó volt, évenkint csak kétszer ivott — egyfolytában tiz-tizennégy napig. El­mondták, hogy utoljára karácsonykor ivott és már nagyon esedékes volt megint az ivás. Tódor kitűnő munkaerő, szolidéletü férj, takarékos em­ber, az ivási periódusában aztán mindenét el­issza, a végén már olyan gyenge, hogy a fele­ségének kell az italt a szájába tölteni. Aztán két napig alszik és utána megint a régi, kipihent munkaerő. Tódor igy veszi ki a szabadságát, teljesen ötletszerűen. — Más ember a hegyek közé megy síelni, vagy tengerpartra fürödni a megtakarított pénzén. Tódor azonban nem mindennapi jelenség, ő a pszichiátra jelensége itt a hegyek között. Délután egy másik korcsmába mentünk, este egy harmadikba. Korcsmákban némi változatos­Madách Imre és „Az ember tragédiája" születési helyéhez, a kis Alsó-Sztregovához gyerekkori emlékek fűznék. Ez a nevezetes helység elég közel fekszik ahhoz a kedves városhoz, Losonchoz, amelynek gazdag emlékű gimnáziuma nyolc éven át ölelt mélylélegzetü, széles melléhez. A városban és az iskolában mindig élő valóság volt a Madách név. Valami meghitt bizalmasság­gal emlegették ott az emberek az akkor még távolabbi jelentőségű, de már akkor is nagyon nagy és fenséges ködpalástba bur­kolózó költőt; az egész családot, a leszár­mazottakat, Aladárt, a költő fiát és Jolánt, a lányát, Sztregovát, a família falvát, ahová sebes lovak akkoriban még gyakran kirepi- tettek a városkából ismert urakat, látoga­tásra és vacsorára, Madáchékhoz. A Madách-név otthon volt a városban. Volt, már akkor is, Madách-ucca s az is­kolában, amiként máshol is, kötelező olvas­mány volt ,,Az ember tragédiája". Csak­hogy, emlékszem, a Madách-név a város lakói számára és igy előttünk is sokkal bi­zalmasabban hangzott, mint bárhol máshol. A nagy müvet, az emberfia tragikus földi sorsának boltozatos összefoglalását ismer­tük. Igaz, hogy a fiuk az egymás „irodalmi napló“-jából másolták le a tartalmát, de evvel szemben folyékonyan tudták a költő családi körülményeit és családfáját. Az osztályban talán hárman ismertük egymást olyanként, mint akik „eredetiben" is elol­vastuk a sztregovai költőt, azaz a tragé­diát. De a Kubinyi-tér bazaltkövein, a szé­les lépcsőkön és dús gesztenyefák alatt, a Vigadóban még itt jártak-keltek előttünk Madáchék, szinte maga a költő is, bizalma­sabb közelségben tehát, semhogy a költő vi­lági nagy jelentősége állott volna az előtér­ben. Előttünk akkor még nem foglalta el méltó helyét, miként törhetetlen törvények alapján villámsebesen, napjainkban, szerte a nagyvilágban. Valahogy az „Írogató" Madách volt ő a környék földesurai kö­zött, a város lakói előtt. Túlságosan ott élt előttük mindaz, ami egy nagy család min­dennapi élete, S igy a Madách-név és Sztre- gova akkor még nem jelenthette nekik azt, amit ma már ott is kifejez. Hogy csak egy példát mondjunk : A költő lányának, Ma­dách Jolánnak késői, második házassága kö­zelebb ismert valóság volt a városban és hozzátehetjük, részletesebben ismert való­ság, mint a távolabbi Madách Imre, aki földesurasága mellett egész életét tulajdon­képpen „irogatással" töltötte, aki családi körülmények folytán sokat szenvedett és márványnál keményebb, piramisnál hatal­masabb emléket emelt a maga és minden ság van itt.,. Orvos kettő van, ügyvéd három, korcsma hat. Délután megnéztük a leégett garázst is, amelyben a két autóbusz bennégett. Megtudom, hogy öreg, roggyant kocsik voltak, de most már megrendeltek két vadonatúj, modern autót, amelyeken öröm lesz utazni. Szerencse, hogy biztosítva voltak. Este sétálni mentünk a főuccára, úgy is lehet mondani, hogy az országutra. Ez egy boldog város, nincs mellékuccája. Kissé távolabb, ahol már egészen kidomborodik (a mély keréknyo­mokban is érezhetően) az országúti jelleg, bará­tom benyitott egy házba. Közvetlenül a hálószo­ba nyílt az országutra, az ajtó nyitva volt, a szobában aludt egy jóbarát, akit csak tartós kiáltozással lehetett felébreszteni kezdeti, mély álmából. Nyitott ajtó mellett aludni az ország­úton: szegény vidék, de biztonságos vidék. Az ember alig tudja megérteni, hogy ezt a bizton­ságot meg lehet zavarni. Másnap jókor reggel útnak indultunk, ellen­kező irányban, a lengyel határ felé. Az ut csak négy óra hosszat tartott, a vidék erre szelidebb, de még változatosabb, mint Husztról jövet. Tiz percenkint váltakozott a tágas kilátás, a sűrű erdő, a lankás völgy, a havasi legelő, a kellemes szerpentin. Az utón itt egy lélekkel sem talál­koztunk., csak a falvakban láttunk embert. Délben megérkeztünk Volócra, a határállo­másra. Az állomáson lengyel fináncokat láttunk és egy órát késett a vonat. Esteledett, mikor beérkeztünk Munkácsra. A város poros volt és meleg. A kőszáli sas emléke, a külön világ mos­toha, kegyetlen, szép regényei riadoztak bennünk a fülledt falak között. idők minden emberi szenvedései számára. Három gyermeke volt a költőnek : Ala­dár, Jolán és Anna-Borbála. Amig a költő a szabadságharc utáni fogságát szenvedte, mialatt összeomlott otthoni élete, Anna- Borbála is azalatt került gyógyító-intézetbe és hosszú éveket töltött ott, egészen halá­láig. A költő fiának, Aladárnak ma is élő unokája van, dr. Lázár Pálné Madách Lola, a sztregovai park és kastély jelenlegi úr­nője. A költő másik lánya, Madách Jolán első férjének, Ruttkay Györgynek a halála után másodszor is férjhez ment, közel negy­venéves korában egy alig húszéves fiatal­emberhez, Fabriczi Pálhoz. Ők a városban laktak és tudtuk, miként élnek. Amikor a Madách-centennárium idején, fiatal szlo- venszkói magyar irók és újságírók megláto­gattuk a Madách-uccában lévő lakásán Ma­dách Jolánt, már csak bársonytokban lévő kétveretes párbajpisztolyt és üvegbura alatt őrzött aranyórát mutathatott, mint édes­apja, Madách Imre után megmaradt tár­gyakat. Madách Jolán első házasságából származó lánya, Ruttkay Sára özv. Rein- hardt Istvánná, tehát a költő Madách Imre másik élő unokája ma is Losoncon lakik. Valahányszor a városban járok, mindig fel­keresem Gorkij-uccai lakásán a nagy intel­ligenciájú, széles látókörű urinőt, aki szí­vesen elbeszélget nagyapjáról, a költőről, Alsó-Sztregováról, a család rezidenciájá­ról, szépanyjáról: a költő anyjáról, aki fia pesszimizmusra hajló érzékeny lelkülete fö­lött is olyan energikusan uralkodott, mint az egész háztáj fölött. Gyakran emlegetjük Madách nagy tragédiáját, az érzések, a csa­ládi körülmények malomkövei között felőr­lődött szerencsétlen sorsú feleségét, Fráter Erzsikét. A sztregovai kastélyban, valahányszor megállottám oszlopos tornácánál, vagy a parkban néztem körül, mindig megcsapott „Az ember tragédiájáénak hatalmas ké­pekbe zsúfolt levegője. Úgy éreztem, hogy ebben a környezetben minden úgy van most is, mint száz év előtt. Amikor a költő járta ezeken az utakon, e falák között egyéni gol­gotáját, amelyet azonban teremtő nagy lelke az embertársak Getsemáné kertjévé tudott kiszélesíteni. Mint Mohácsi Jenő, Madách német fordítója, én is megilletődve álltam abban a szobában, ahol a tragédia és a szo­bákban, ahol az ember és a költő tragédiája készült. Áthatott ebben a környezetben, már akkor, <— diákkirándulásunk alkalmá­val, éppen a sorsterhes 14-es esztendő izzó nyarán, — az ember önmaga-marcangolá- sában elpergő sorsának nagyszerűsége és „sub spécié aeternitatis" megmutatott fen­Tiszta arcbőr 14 nap alatt a valódi CORALL CRÉMTŐL (száraz vagy zsíros). Már harmadik nap után javul az arcbőr észrevét­lenül és az összes hiba, u. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, öreges kinézés teljesen megszű­nik. Biztos eredmény. Ára Kő 11.— VÖRÖSRÁK GYÓGYSZERTÁR ______Bratteiava^___ ségessége. Apró diákok, a szerény Madách- kripta előtt ültünk akkor. Elhelyeztük volt a magunkkal hozott koszorút a sir szájánál, aztán az árnyas fák alatt szomjasan hallgat­tuk egyikünket, aki „Az ember tragédiá"- ját olvasta fennhangon. Bensőnk vissza- hangzó szavait is hallgattuk akkor, s a kö­zelgő nyári vihar morajait is. Éppen Lucifernél tartottunk, ezeknél a soroknál: —< Meguntam itt a második helyet, az egyhangú, szabályos életet, éretlen, gyermekhangu égi kart. mely mindig dicsér, rossznak mit se tart. Küzdést kívánok, diszharmóniát... és erre a végszóra megjött a vihar, zengett és csattogott és másnap megérkezett a vi­lágháború első nagy szélrohama is. Mint azóta a széles, nagy világ, Európa szellemisége, mi akkor a kis Sztregován egyszerre döbbentünk rá a költő fárosz- voltára, az egykönyvü ember biblikus je­lentőségére. Nem hiszem, hogy valaki is, aki elzarándokol ebbe a környezetbe és a tragédia szavainak plántáit már korábban elültette a lelkében, ki tudná vonni magát a fenségesen nagyszerű érzés varázsa alól. A megsemmisülés kataklizmájából az ujjá- teremtődés eliziumába visz ez az érzés. Érdekes történetet mesélt előttem valaki, akit akkor már megérintett a költő varázsa. Ez a sok megpróbáltatást látott férfiember a világháború után, hazatérve a hadifogság­ból, Sztregova környékén lépte át a határt. Nyirkos hidegben, rongyos katonaruhában vánszorgott be a faluba. Ezen a vidéken még sohasem járt. Ott megtudta, hogy Alsó- Sztregován van, Madách Imre falujában és erre valami meleg láva öntötte el a bensejét. Megkereste a Madách Imre sírját, nekidőlt a kripta falának és ott hosszasan zokogott. Késő este lett, amikor folytatni tudta az út­ját. Megnyugodott, elcsitult lélekkel indult tovább, s akkor a járőr elfogta. A katonák vezetője, egy fiatal tiszt, hosszas magyaráz­kodás után útjára engedte. Elgondolkozva nézhetett a toprongyos hadifogolyra és el­hitte neki, hogy az csak a Madách sírját kereste fel ilyen furcsa időben. Néhány hét múlva a hazakerült fogolynak aztán levelet hozott a posta. A járőr vezetője, a fiatal tiszt irta, a következőképpen : —■ Uram, azóta utánanéztem annak, hogy lehetséges volt-e az ön előadása. Megsze­reztem és elolvastam Madách müvét, „Az ember tragédiájáét. Madách Imre nagy iró volt, a legnagyobbak közé való és most már én is elhiszem, hogy Ön akkor tény­leg az ő sírjánál tett látogatást. Látogassunk el, ilyen lélekkel, mi is gyakran a sztregovai sirhoz. Ott nyugszik körünkben a költő hamvvedre, porhüvelye a fényzuhatagnak, amely innen ömlött el földünkön és az égen. A sztregovai kastély parkjában, Madách Imre szellemének ki­terjesztett szárnyai alatt mindnyájan talál­kozhatunk. Akit megbecsül és megtisztel ma az egész kulturvilág, szülőföldünk és a kis Sztregova szülöttjét, mint az emberi szellem főnix­madarát, elsősorban mi szeressük és be­csüljük meg büszkeséggel. Kastélya park­jának közepébe költöztetett sírja fölé igy emelkedhetik majd hálánk mauzóleuma. — Londonba készül az arab gyöngykirály. Az angol király koronázásának jubileumára rendezendő ünnepségeken sok keleti fejede­lem jelenik meg udvarával együtt és néhány hétre az ezeregyéjszaka meséinek tündér- világát varázsolja az. angol fővárosba. A keleti uralkodók között talán legérdekesebb lesz Abdullah Ben Jasiim, El Katar sejkje. Tenger­parti birodalmában nagyarányú gyöngyhalá­szat folyik, amely a fejedelem monopóliuma. A párisi és londoni ékszerüzletek legszebb gyöngyei tőle származnak. Ezért az arab fe­jedelmet gyöngy királynak szokták nevezni, áld fittyet hányva a népszövetségnek, birodal­mában mai napig nyíltam tart rabszolgákat. A gyöngyfaalászást is rabszolgák végzik; négy­ezer néger van kirendelve erre a munkára. Irtás Barkó István % BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre VERHOVINA

Next

/
Oldalképek
Tartalom