Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-24 / 47. (3599.) szám
1935 február 24, vasárnap. 'prícgai-Mac^ar-HIKLAÉ Egy polgár vallomásai 6. Vicinálissal utaztunk ki, mástél óvára Berlintől, a brandenburgi grófság egyik nyaralóhelyére. Szerény telep volt ez, néhány kertes ház a fenyvesek között, a tó partján. latunkra elkísért Kaiser egyik berlini dramaturgja, kopasz és teljesen süket német ur, aki nem várt választ kijelentéseire, s útközben nagyon hangosan vitatkozott önmagával és fenhangon bizonygatta: ,,Er hat recht gehabt." Németország minden irodalmi kávéházában, a napilapokban és a szalonokban is ezt az igazságot vitatták azon a napon. A telep már sötét volt, mikor megérkeztünk. Fütetlen szobákban szálltunk meg, egy fogadóban, melynek minden ablaka a tóra nézett, a szobákat hetek óta nem fütötték, s a mosdóiéiban megfagyott a viz. A színésznő bundában ült az ágyon, gyertyafény mellett és szomorúan nézett ki az ablakon. A fák között, a havas ösvényen, betlehemes gyerekek imbolyogtak lámpásaikkal. „Semmi nem fontos", — mondta. — ,,A szerelem sem. Csak a tehetség." Finom hallásom volt: tudtam, hogy igazat beszél. Ez a no, aki mindent megkapott az élettől, mindent megvetett és odadobott, ha igazi tehetséggel találkozott. A büszke, szép és okos nő egyszerre alázatos lett, ha tehetség közelébe került. „Kaiser tehetséges" — ismételte ő is, makacsul. „Joga volt hozzá," Hallgattam. Én is úgy éreztem, hogy joga volt hozzá, de tagadtam a módszert, Kaiser módszerét. Ez az iró „élni" akart — mit is akart? tudom is én, utazni, vagy pezsgőt inni — s ezért lopta és adta el müncheni barátja és „jóltevőjc" kastélyából az értékes perzsa szőnyegeket. A színésznő egész leikével, minden női ösztönével hitte, hogy Kaiser „erkölcsös ember"; s később meggyőződtem róla én is, hogy csakugyan az. A színésznő didergett. Neki többet jelentett ez a férfi, mint a „híres színpadi szerzőt", az alkalmi szeretőt. Esküdött reá, hitt benne, s volt egy pillanat, mikor csakugyan odaad mindent érette, ha a férfi akarja. Úgy éreztem, ez az áldozat fölösleges pazarlás lenne, több, mint hiba: műhiba. Ültünk a sötét, hideg szobában, s vitatkoztunk, mihez van joga a tehetségnek? A színésznő azt mondta, mindenhez. Csodálkozva vettem észre, hogy — most először — elhagyja hűvös nyugalma. Kezemet szorongatta, csaknem könyörgött. Biztatásra volt szüksége, igazolásra. A nyugodt nő kigyulladt, lobogott. Megtudtam, ő bérelte a villát is, ő helyezte el itt Kaiser családját is, feleségét és gyermekeit. Úgy ültünk a sötét és hideg szállodai szobában, mint egy „életszagu" regény közepén. De; ennek a regénynek a hőse rendkívüli tehetség j volt; s kettétört valami szemeink előtt, egy pálya zsákuccába kanyarodott, valaminek vége volt. Nem hittem abban, hogy az írónak különösen jót tesz, ha szőnyeget lop, börtönben ül, szép nőkkel hál, s francia pezsgőre, vagy költséges autókirándulásokra dobálja ki pénzét. „Az iró éljen fal mellett' — magyaráztam pesti hasonlattal, a színésznőnek — „imitálja az életet, figyelje meg nagyon erősen, de lehetőleg ne vegyen részt benne." De a szinésznő mindenekelőtt nő volt, mégpedig szép, fiatal és jóvérű nő, s tagadta ezt az aszkézis-szükségletet. Nincs szó arról, mondtam, „joga" van-e tehetségnek valamihez, vagy nincsen, — egyszerűen arról van szó, hogy az „élet" nem „hasznos" az írónak. Amit ott talál, csak anyag; s abban a minőségben és halmazállapotban, ahogy találja, majd mindig használhatatlan anyag; mit kezdjek az Íróval, aki élni is akar, s dolgozni is? ,.. Ez a beszélgetés az estébe nyúlt. Számomra emlékezetes este maradt; amit akkor előadtam ott, a sötétben, az a megismerés volt, amelyhez elébb- utóbb eljut minden alkotó ember; hallomásból, mások tapasztalataiból, klasszikus és tetszetős példákból ezt a leckét megtanulni nem lehet, ahogy semmi végzeteset, semmilyen törvényt, közvetlenül és személyesen végzetes egyéniségünkre, nem lehet mások tapasztalataiból megismerni és elfogadni. Az iró egy napon megtudja végzetét; de csak önmagától tudhatja meg. Amig beszéltem, valamilyen sorsszerűség világosodott meg előttem; a magam sorsát ismertem meg s mondtam fel abban az órában, csaknem öntudatlanul, hideglelős biztonsággal. Egyszerre tudtam valamit: életmódról, munkáról, honvágyról az élet után, — huszonegyévesen, „tapasztalatok" nélkül, egy sötét szobában megvilágosodott előttem sorsom, megértettem ezt a különös ítéletet, s elfogadtam, alázatosan, az egyetlen alázattal, amire alkalmas vagyok. A munka az egyetlen princípium, mellyel szemben az iró megengedheti magának az alázat fényűzését; különben álljon kegyetlen kétellyel az élet tüneményei között, mert abban a pillanat* bán, mikor igazán, egész szellemi egzisztenciájával elmerül az életben, a „kaland"-ban, vagy az „élmény-'ben, elvesztette irói rangját. így papoltam. Példákat kerestünk. A szinésznő bizonygatta, hogy a „szenvedés tisztit, felemel". De ez a hig németes-oroszos elmélet nem hatott reám. Azt feleltem, csak a munka tisztit. S egyáltalán nem érdekel, tiszta-e az iró, ott belül, ahol élete, végzete lezajlik. Csak a mü tisztasága érdekel. Bizonygattam, hogy az iró, aki átadta érdeklődését az élet élményeinek, elveszett. Wilde bizonyosan nem irt jobban a börtön után; s a „redaingi fegyház balladája" csak arra bizonyíték, hogy a nagy tehetség mindent kibír, az „élményt" is . . . Megegyezésre nem volt reményünk, mert én írni akartam, s a fiatal nő szeretni. Késő este volt már, mikor elindultunk a havas erdőn át, Kaiser szerény kertiháza felé. A lakásban minden a helyén volt, de valahogy úgy, mint egy szállodai szobában, ahol olyan emberek Jaknak, akik nem tudják egészen biztosan, jr.cnrizetik-e a hét végén a számlát? Volt valami ideiglenes és cinikusan, kétségbeesetten közönyös a szobákban, a zongora tetején spirituszos gyorsforraló állott, az ebédlőasztalon írógép és frissen mosott, száradó pelenkák. Három vagy négy- apró, szomorú gyerek motozott halkan a bútorok között, a gyerekek ellenséges ösztönével, akik tudják, hogy a családdal baj történt, a nagy- bálvány ledőlt, s a nyájas idegenek, akik ajándékcsomagokkal hónuk a'att, s a megjátszott elfogulatlanság mosolyával hajolnak föléjük, igazában kannibálok, akik a család eleven testéből delektálják magukat. A kövér, magas, szőke asszony, Kaiser felesége, megkínzott és szótlan alázattal fogadta a „jóltevő" vetélytársnőt, a vendégeket, kik sorra beállítottak, egy berlini újságírót és kedvesét, egy futurista költőt és feleségét, s a kommunista kiadót, aki olyan elégtétellel nézett körül e gyülekezetben, mintha ő értené igazán csak a tragédiát, mely ezen az estén a zseni életében lezajlott, s mintha mindenestől ő lopott volna szőnyeget s ő irta Kaiser müveit is. Az asszony, a bukott költő felesége. később leüli gyermekei közé a sarokba, élőképszemen térdére vonta a legkisebb fiút, s egész este ellenségesen hallgatott. A költő puncsot főzött, mindenki otthon érezte magát ebben a lakásban, ahol senki nem volt otthon, s fesztelent:! viselkedtünk. A gyerekek időnként megriadtak és sírni kezdtek. É;cé1 felé táviratot hoztak, egy amerikai újság bediní tudósítójának újévi körkérdését, aki szerette volna megtudni. Németország hitességeitől, ismernek-e hat embert, s ha igen, kik azok, kiket az uj özönvíz alkalmával magukhoz invitálnak, a bárkába? Kaiser összegyűrte a táviratot, eldobta és közönyösen mondta: „Nem mentenék meg senkit". A börtön nem törte ösz- sze. Rendkívüli erő élt ebben az emberben, ö volt az első tragikus példa, akin közvetlen tapasztalással figyelhettem meg a „zseni tragédiáját", ő volt az iskolapélda erre a gyanús „tragédiára". Kaiser-en, minden szaván, minden mozdulatán, minden cselekedetén érzett valamilyen végzetes erő, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen magatartás, a zseni végzete. Meggyőződésem, hogy zseni volt, egyszeri, soha vissza nem térő emberi jelenség. S ő volt az első ember kortársaim között, aki megtanított reá, hogy a „zseni" kevés a műhöz; a feltételek, me~ FORRÁS ü rasiinszkii rabbik éleshangu kiáltványt adtak ks @ léfeer isiiül elfen Valósággá! kiátkozzák azokat, akik gyermekeiket cionista iskolába küldik Munkács, február 23. (Saját tudósítónktól.) A ruszinszkói rabbik négynyelvü kiáltványt adtak ki a cionista iskolák ellen, — kimondottan a munkácsi és ungvári héber gimnázium ellen is. A kiáltvány, amelynek hangja rendkívül éles, a ruszinszkói zsidóság körében nagy feltűnést keltett. A kiáltvány, amelyet negyvennyolc ruszinszkói ortodox rabbi irt alá, többek között megállapítja, hogy „a szabadszel- lemü iskolák létesítésével, lelkiekben sok vészt és zűrzavart okozott nevezett iskolahálózat úgy a vallásod'zsidó népi életben, ahint a zsidó családi életben, a családi élet falain belül és kívül. Majd megállapítja, hogy az iskolák működése vallásellenes és szerinte „az ortodoxiának igaz szellemével szöges ellentétben áll." A kiátkozás misztikumát idézi fel például az egyik kijelentés, mely igy hangzik: „Aki magzatát a héber iskolába küldi, mintha halálos méreggel metélyezné meg lelkét." Az egész kiáltvány egyetlen harsány tiltakozás, amint ők írják „a kárpátaljai héber iskolarendszernek a tagadás szellemében való tanítási módszere ellen." Fia segítségével, tizenegy fejs meggyilkolta beteges férjét egy újbányái asszony Léva, február 23. (Saját tudósítónktól.) Az újbányái csendőreég borzalmas kegyetlenséggel végrehajtott férjgyilkosságot derített fel. Buri János ötvenöt éves földműves felesége jelentést tett a napokban csendőrségen, hogy férje leesett a padlásról az éles fejsze élére zuhant, amely véletlenül az eresz alatt állott a földön. A kiszálló csendörök csakhamar megállapították, hogy az asszony valótlan mesével akarja őket félrevezetni, mert valójában bestiális gyilkosság tört-ént. A vizsgálat során kiderült, hogy a kegyetlen asszony tizenegy fejszecsapással ölte meg férjét és valószinü az is, hogy álmában támadt rá a mit sem sejtő emberre. Buri János az utóbbi időben sokat betegeskedett, nem biría már a munkát és minden jel ameilett szól, hogy az ötvenegy éves asszony megunta tehetetlen férjét, azért végzett vele. A csendőrök kihallgatták Buriék tizenhét éves fiát is és kiderült, hogy neki is tudomása volt a gyilkosságról, sőt valószinü a feltevés, hogy segített is anyjának a borzalmas bűntényben. A ceendőrség mindkettőt letartóztatta és a besztercebányai kerületi bíróság fogházába kísérte. Uj rendszerű gázmotort szerkesztett egy sziovenszkói tanárjelölt Prága, február 23. Értesültünk, hogy Szegfűimre sziovenszkói tanárjelölt egy ujrerudszerü gázimóbort szerkesztett, melynek kivitelezésénél Fekete István kassai mérnökijelölt is segédkezett. A feltaláló szerint az uj motornál a robbanás a gázkeverék öngyulladása következtében áll elő. Az eddigi motorokhoz képest hasonló méretek mellett az uj motor teljesítménye nagyobb. Feleslegessé válik az elektromos gyujtószenkezet és az ezzel járó gyújtási defektusok is elmaradnak, ami különösen a repülés biztonsági szempontjából nagyjelentőségű, de az autótechnikában is fontos szerep betöltésére hivatott. Az uj motor megjelenése egyelőre csak anyagi kérdéseken múlik. lyeket a munka szab az alkotó ember elé, bonyolultabbak, s a zseni készsége a munkára csak egyike e feltételeknek. Ahogy odaállt valamihez, ahogy hallgatott, vagy megszólalt, ahogy gyűlölt, vagy unatkozott, ahogy rögtön teljesen átadta magát a társalgás egy fordulatának, vagy elutasította azt, ez mind ő volt, nem lehetett megvesztegetni, csökönyös volt és kérlelhetetlen, gyermekes és — a maga szégyenlős, szemérmes módján — kétségbeesett. Külsőre úgy festett, mint egy porosz továbbszolgáló őrmester. Zömök, golyófejü, aprószemü, szőke germán volt. Egy évvel később belépett a német kommunista pártba. Aztán elhallgatott. Időnként előadták még egy-egy darabját, kevés sikerrel. A nemzeti szocialista birodalomban nem bántották, mert ária volt, de kuckóba kergették. Az igazi tragédia betelt rajta, mielőtt más, idegen hatalmak belefojtották volna a szót. Kaiser nem volt „színpadi sáerző" a szó divatos, ügynöki értelmében. Sokkal több volt annál, s ha munkája eredményeit nézem, kevesebbet ért el, mint a színpad szorgalmas és ügyes mesteremberei. A maga idejében — más- félévtized távolságából nézem ezt az időt, s mégis oly tökéletesen múlt már. mint a történelem egyik lezárt fejezete — az egyetlen volt talán kortársai között, akinek ereje, különös képessége lett volna hozzá, uj életre élesztgetni á halódó drámát. Hauptmann- után és mellett ő volt az egyetlen drámairó akkor Európában; Shaw bukfenceket vetett és diváskodott, s Pi- randello az ismeretlenségben bujdokolt. A drámaírói tehetséget, ezt a legritkább tüneményt az irodalomban, politikai divatoknak áldozta fel. Darabjaiban átvette az idő pártpolitikai agitá- cióinak modorát. Emberei mihamar plakátstilus- ban beszéltek a színpadon. Nem bírta el a sikert, ezt a nagy, nagy veszélyt, a legsulyosab- bat a veszélyek között, melyek a zsenit fenyegetik. Várakozásokat szimatolt mindenfelé, sti- lusigényeknek iparkodott megfelelni, azt adta, amit vártak tőle, s nem adta többé, amit csak. ő adhatott. Tiszteltem rendkívüli képességeit, különös, fanyar, szemérmes jóindulatát, mellyel az életet szemlélte, zord spleenjeit. Ebben az időben irta egyik darabját a színésznőnek — „szerepet" irt neki — melyben az iró tragédiáját irta meg, — az Íróét, aki reménytelenül menekül a munka elől az életbe. Az irodalomnak' tetszetős, drámának gyenge színdarab e szép szavakkal végződik: „D a s W őrt tötet das L e b e n“. De Kaiser csak szerette volna, ha igy történik; az élet, a másodrendű cselekvés vágya erősebb volt benne az irodalmi cselekvés kényszerénél; az élet megölte számára a betűt. (Jövő vasárnap folytatjuk.) írja: Mára! Sándor 7 BRISTOL.... BRISTOL... I BRISTOL Szálloda Budapest I Dunapart árban és szolgáltatásban vezeti Szoba teljes ellátáttal személyenként napi 12 pengőért
