Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-24 / 47. (3599.) szám
8 ^1«<mMag^ARH1RLAH 1935 február 24, vasárnap. A $&eut SoMiédus elő tt Ida: Hu*t$adcu3 Ifiatat Karyás, 1934. juliois. Áthos mániáién üzleti forgalmát Kanyás egve-t- teu uccácekájában bonyolítják le. Itt sorakozik egymás tőszomszédságában a papír- és könyvkereskedő, esztergályos, cipőkészítő, szabó- és kovács műhely. A művészi alkotásu szobrok és képek, mindenféle kegyszer, fából esipkefimomeág- gal íurt-faragott áthosi emlék, — melyet a húsz kolostor és a hozzájuk tartozó skiti-telepek asz- kétaéletü lakói éveik és évek türelmes hangyaszorgalmával készítenek, — Karyás homályos kis DOltocskáiban kerülnek kiállításra, s jutnák hnsz- szu körforgás, ájtatos zarándokok uitján világvárosok mureumvitrinjeinok jólmegörzött mélyébe. A British Múzeumban, Louvreban, s egyebütt megcsodált áthosi műremekek nem etgy eredetijét láttam Karyás boltocskáiban viszont. A műtárgyak készítésébe® szükséget; nyersanyag is Átikosban terem, e szerzetesek dolgozzák föl, az alkotó művész neve azonban ismeretlen, személye minidig a háttérben marad. Am,i pedig a szerzetesek mindennapi életéhez szükséges tápanyagot illeti, csak amit a maguk- mü vélte föld terem, b a környező tengerektől kapnak, kerülhet asztalukra. Kívülről csak posztót, petróleumot és gyufát szereznek be. A használati tárgyak, — ruházatuk, cipőik, ormótlan fapapucsaik, eüvegalakn fejfedőik, — miniden a lehető legegyszerűbb, primitív, — igénytelen életük többi megnyüvámilásával van összhangban, | — csak amit Isten dicsőítésére szántak, készítik művészi gonddal, veszik pazar pompával körül. Mérhetetlen értékű egyházi, kinccsel csodatevő képpel, remek bek észült ikonok ezreivel tömték meg hosszai évszázadok folyamán templomaikat, — drága kötésű ritka könyvpéldányokkal, arany- nyal-ezüsttel cifrázott öreg kéziratokkal könyvtáraikat. — b aggatják gyémánttal, smaragddal, halmozzák el gyönggyel, ékkővel a szentek, különösen védszentjük, a Panágia drága keretekbe foglalt festményeit. Mieemondó ruháik, szinaranyból vert kelyheik, remek ötvözetű szentség- és ereklyetartóik a világ bármely múzeumának félt- veőrzött kincsei, díszei lehetnének. S mind e pompa, ragyogó kincs halmaz közepette, mint cifraöltözetü királykisasszonyok körében igénytelen hamupipőke végzi imádság, szigorú böjtök, egyhangú munka pontos teljesítése közbeni szent hivatását az áthosi szerzetes. S boldog, megelégedett? -• bizonyára! Ám lelkűk ' zárt kelthébé "ki lát? Tengérek beláthatatlan mélységeiben miről sóhajt' vájjon a sziklához tapadt mos-zat, s benne a fiítokteljes parányi lény, — melyből évek millióival -uj és uj élet gazdagság forrása fakad ? Vájjon wilsoni bölcsek, walesi varázslók, Moszkva zsarnokai,, avagy puszták aszkétái fogják a® emberek válláról leemelni a. keresztet? • Az -emberiség kicsinyes harcában, hiú vetélker- désében, önző önszerelmében minden határolt, elfogult, ■ véges, — s csak nagy szenvedések, önmegtartóztatások áthosi. csúcsáról láthat be mesz- sze távlatokat szem, érthet még tisztulta-bb eszmét, érzi át az Igét, képezhet átmenetet földi lét és istenség között Isten teremtménye, -a teremtés koronája, a sárból formáit, de lélekkel megajándékozott ember. . . Minden emberi trágérli)a forrása a látható és láthatatlan anyag és szeltem egyenlőtlen harcából fakad. SáT és létek, — anyag és szellem, — bűn. és erény, — vágyak, -eszmék, szellemi harc,— s önfegyelem, — emelkedés, az égbe. •— s emberi tökéletesség, bűnre hajlamos testiség, — az örök anyag, — lejtő a mélybe. * A nagy sürgés-forgás dacára Karyás egyetlen uecáján félelmetes csend honol Szó, hang, indulat nélkül járnak, kelnek, végzik napi munkájukat a szerzetesek. Koradélután bezárnak mindent, Istentiszteletre. — esperimo-ra verik a si- mandront, — tompán kopog a nagypénteki keee- pelésre emlékeiztető lárma, — a szakállas üzletiesek leaggatják, rendbeirakják a kirakott holmit, — kerti sikátorokból, , erdei lugasok mélyéből. házak, tornáca alól mint néma kisértetek szállingóznak a feketecsnlh ás alakok. Egyirányba, templomaikba, a Protaton felé húz valamennyink. Kísérőmmel is a Szerit Szinódus háza felé sietünk. Meglehetős rozzant állapotban lévő, fából épült, egyszerükinézésü ház. Öreg szerzete-s szorgoskodik a kertiajtó előtt*, kétágú létrán virágfüzért kötöz, s közbe imát mormol a szája, Mátia-ünnepre készülnek, díszítik a kertfalat, e házat. A létra alatt nagy fonott kosárban hosszai száron vágott gyönyörű rózsák tömege hever. A házajtóhoz vezető kerti utat is nyíló rózsafák illatos sora szegélyezi.. Védszentjük. a Panágia, — a virágok asszonya, a rózsák védőszentje is, — eléje hordanak minden pompát, illatot. A lépcsőházban őszszakállu szolgaféle fogad, veizet a rozoga lépcsőn az emeletre fel Tágas előterembe lépünk. Völgyre nyíló széles ablakok. A falak mentén alacsony kerevet, Kopott perzsa lapul lábaink alatt. Pelyhesezakállu diákon ezüst tálcán alacsony zsámolyra kávét, finom caiikobbefőttet — glikot, —- pohárban friss vizet helyez. Azután eltűnik,— magamra maradok. Körülnézek, — semmi különös. — egyetlen disz a teremben az óriás szőnyeg, s a falakon egy sötétre öregedett,, anany- nyad bevont ikon, keresztbe rajta nyíló rózsaág. Több érdekeset látok odaküen, a szélesre tart ablakon. Fejedelmi a kilátás, fejedelmi a háttérből kiboruló kép. A hegyoldalba kapaszkodó templomtornyok glédában álló sorát balványoliv erdő koszoruzza. Az oílajfás rámában szinte gi-cs- szertien hat e tarka kép. mely fölött égkárpitjába vert hatalmas kampósszög, a szögletesre kovácsolt áthosi hegycsúcs mered. A holttengerre borulhat ekkora némaság. Egy betévedt dongó dörömböz csak a csalóka ablakon, fájdalmas zizzenéssel tépdesi a megpihent csendet... Hová kerültem, — hová jutottam mindentől, mi világi örömöt, zajt, — ám bajt., jajjt, békétlenséget jelent? Mert balga semmi, céltalan az embereik vetélkedése, ezernyi igénye, vágya, — mint hegyek védbástyái közt megbújt tengerszem, — mindentől messze-, áldott álomban pihen e paradicsomi hely. Mennyire nem fontos, mit pillanatnyi emberélet alatt végzünk, s mégis mennyi súlyt helyezünk rá. Boldog bölcs, aki az örök életre alapit mindent, — neki csak magasba vezető hid az arasznyi lék Dolgoznak, rendezkednek, imádkoznak, — talán titkos álmot is szőnek, — élnek, — meghalnak e szent kísértetek, — közöttünk bolyong a testük, a bét bűnnel megvert emberi test, — ők is csak emberek. — de mág facipős lábuk alatt a kolostorudva-T rideg kövezete reng, égi muzsikáról álmodik, lelkűk tulvilági szférákban leng. Örök titok, véges ész fel nem élheti, tudós nem magy arázhat ja meg, — hinni kell, — s aki, mint ők. oly nagyon hisznek, — köröttem a példa, — örök boldogságból ízelítőt már itt e földön kap. így buggyan elő a lelkeimikbem rejtőző, néha I sokáéig elapadt szent forrás, — mélyeit jó példa, ! istenes környezet, néha egy pillanat varázsvesz- szeje fakaszt, — s melyet oly könnyen szárit ki ismét közöny, világ csalóka fénye, akanatlbiány, bünrekinálkozó ezernyi alkalom... * Kitárul a s zom szél terembe vezető ajtó, író- diákjuk, a grammalikos jön, fejbólitással köszönt, — a Szent Szinódus gyüléet&rmébe léphetek. Remhardt nem rendezhetne stfllszeiröbben színpadi képet, mint amily öntudatlan harmóniában helyezkedtek, rendezkedtek el a sötétgerendás hosszú teremben az . áthosi vének. Ünnepélyesen konnVv. becsületes őszintén szép ez az egyszerűn odatetepe 1 t-t kép. Némán állok az ajtó küszöbén, mély meghatottsággal lesem a szót. Szürke utlruihám szinte illetlen e stílszerűen antik, a pillanat komolyságához leiheMetsze- rii finomsággal alkalmazkodó csoport közepém ősz szakálluk az egyetlen fehérség osaiíháik fekete tömegén. Mindegyikük nyakában súlyos aranylánc, ékkövekkel kirakott csillogó kereszt. Fejük búbján gyászfátyolos fekete süveg. Az elnök kezében pásztorbot. Négy, nyolc, — tizenhat. — huszonnégy, — számlálom őket, — s megállók a niéigyszögü emelvény előtt. Az asztalion a húsz kolostor által választott négy epistát. Kétoldalt a kolostorok volt apátjai, a Pro-Igumenek foglalnak helyet. Egy mellék- asztalnál a grammatifcos üL S megszólal közöttük a legöregebb, tegböl- cisebb, legtekintélyesebb vén. Nem értem, mit mond, — görögül beszél — s bár ajka mozgását, szeme rebbenésél élesen figyelem, szavai értelmét sehogy sem hámozom ki, ám tettetve az értelmes okost, csak bután bámulok én. Segítségemre siet, — hál’ Isten, — a fürge gram- maitikos, — ugv látszik poliiglotit, — s ezúttal I Réges-régen, a. kilencvenes évek elején, légiesen könnyű versek jelentek meg a pesti „Vasárnapi Újságában, a „Fővárosi La.pok“ban. Ezzel az aláírással: Góbéi Minka. A hölgy, aki csipkefinomságu verseket irta, édesapjának, Cóbe! István kamarásnak a kastélyában lakott a Nyírségen, Anarcson. Álmodozó, visszavonult életet élt az ifjú költőnő, fehér szobájában, fehér Íróasztala mellett irt, ábrándozott, dolgozott. Versei bizonyos feltűnést keltettek akkoriban a finomkodó, preciőz, felhőtlen könnyű lira idejében. Ki is adott egy könyvet merített, papíron, hófehér címlappal, a könyv, a versek, minden az anarcsi park fehér akácvirágaira, fehér teljes violáira emlékeztetett. És mégis ebben a könyvben van az a vers, az a nóta, amelyekről ma is sokan hiszik, hogy régi népi ballada, robusztus és hangos megjelenése az utolsó betyárnak, az a nóta, mely ma is, harminc év után sem ment ki a divatból. Az a nóta. amelynek utolsó hangos, duhajviharos sora szinte szállóige lett, az, hogy: „Száz icce bort, száz szál gyertyát ide az asztalra!44 Igen, ezt a híres riótaszöveget. a finom, fehér dalokat zengő főúri hölgy, Cóbel Minka irta. Ki tudja: mi inspirálta erre? Micsoda töredezett, régi nótasor ért el hozzá véletlenül? Micsoda vihar sodorta be ezt a hatalmas témát az elegáns kastélyablakon? Talán látott ott a Nyírségen düledező kocsmát, talán valamelyik rég-' múltból ottrekedt nótás paraszti ember mondta el a történetét. Hull az eső sürü csepp je, Sötét felhők alatt Szomorúan csapkodja a Rozsdás csárdafalat... Egyszerre csak „ajtó nyílik44 és belép rajta az utolsó betyár! Kopott, őszült ember. A kocsmárosné megriad. Visszajár a múlt! Régi duhaj, hányiveti, kurjantó, hangos, ellentmondást nem tűrő parancsszó! S a megrémült csaplárosné Almélkodva hallja: Kocsmárosné! Száz icce bort, Száz szád gyertyát Ide az asztalra!! Sürgés-forgás, kapkodás az ivóban! Gyulnak sorban az apró lángok, hordják a „meszelyes üvegeket.4', megtelik velük a hosszú asztal: A vén betyár egyre ordít S fokosát forgatja: — „Kocsmárosné! Száz icce bort, Száz szál gyertyát Ide az asztalra!“ Az utolsó betyár megjelenését, utolsó hangos duhajkodását ékesen megírta Cóbel Minka, az anarcsi kastély úrnője, liliomfehér verseskötetének egyik lapján. n. A fehér verseskönyv eljutott a többi vidéki úri kastélyba is! így eljutott Érsemjénbe is, amelynek egyik ősi udvarházában lakott Fráter Béla ur, kinek felesége Rhédey Juliette grófnő vala. Volt egy katonatiszt fiuk, honvédhuszár- hadnagy: ippi és érkeserüi Fráter Lóránd. Fráter Loránd, aki akkor már szépen hege- díilgetett, 6Őt, úgy a maga mulatságára fabrikált is néhány csinos nótát, lapozgatott Cóbel Minka könyvében. Ráakadt erre a versre és ahogyan ö mondta: „Csak úgy kapásból44 megzenésítette. így született meg ez a gyönyörű ballada, az őszült betyár utolsó megjelenése a düledező nyirségi csapszékben. A nótát Fráter úgy énekelte, hogy mindenki megborzongott a szivében, mikor a dal utolsó sorához ért, akkora lármát csapott. Duhajkodott, ujjongott... ma is, amikor a cigányok ezt a nótát játsszák, bőg a nagybőgő, megfordított verő alatt zeng a cimbalom, hogy méltóan „interpretálják44 a vén betyár orditását, melyben a fokosát forgatja ... ! Az utolsó igazi betyárnóta két kastélyban született. Szövegét Cóbel Minka irta, zenéjét Fráter Lóránd. Gyújtsunk meg a száz szál gyertyából két szálat a gyönyörű magyar dal szerzőinek emlékezetére !... (Budapest.) 'ARKAS IMRE. franciára fordítja le, s még magyarázatokkal is, fűszerezi a szót. Kenette-ljes üdvözlés után látogatásom célja, el* foglaltságom, munkám, terveim iránt érdeklődik, tesz fel kérdéseket a Pro-Epiistat, a Szinódus elnöke. Tudomásul veszi, hogy Átlós történelmi múltját tanulmányozom, könyvtáraik, műkincseik, templomi szertartásaik, szent legendáik, csodáik érdekelnek, — s kolostoraik látogatására kérek engedélyt. A ezaloníki metropolita ajánló levelét olvassa fel ezután a gramonatikos. Az ep istát ák összébb bújnak, s morognak valamit, s a négy kiválasztott tanácskozásra vonul vissza, — a többi tizenhéttel a terembein maradok. Most kevésbé ceremóniás a helyzet, — gondoltam, — a pauza alatt majd beszélgetünk keveset, s az áihoai lélekhez egy lépéssel közelebb jutok* Tévedés, — mimt érzékieden Memphis -szobrok, mozdulatlan, hallgatag, — karszékeikben maradnák a p apók. Az író diáktól tudtam később meg, hogy mindaddig, mig a Szent Szinódus pecsétes engedély-okmányát nem kapom kézihez, Átlósban nem-telező valaki vágyóik, rólam tudomástvenni, velem szót váltani szigorúan tiltva van. Egyetemi szigorlataim jutottak eszembe, a vizsga befejezte után vonult így tanácskozásra a tanári kar, néma drukkban kellett vám-óm az eredményt. S bár jóérzésem szerint minden reményem megvolt, hogy kedvezően fogadnak, a metropolisa ajánló levele még nem százszázalékos biztosíték, hogy a kolostorok látogatására szükséges laitsszez- pas&er-t megkapom. Ezek a világtól való elvonultságuk dacára is bölcs emberismerettel bíró szerzetesek elsősorban saját, személyes impressziójuk után indulnak s ha a jelentkező kedvezőtlen benyomást kelt, autón ómjogaikn ál fogva, a legjobb ajánlat dacára is kimondhatják a vétót, tagadhatják meg az engedélyt IIyen esetben az epista- ták nem mutatkoznak többé, s a consiliuim aibeun- di.t a grammatikos adja át Véghatározatukat még ortodox pápájuk, a konstantinápolyi pattiarcba sem változtathatja meg. A várakozás perceit azzal töltöm, hogy diszkrét óvatossággal figyelem a tizenhét papot- Ne vétessék blaszfémiánák, gúnynak, — a tizenhét szerzetes tizenhét szakálla majdnem hajszálra egyenlő h-osszu volt. Csak szinó-rnyalatban különbözött a tekintélyes tizenhét szőrözet-. Legtöbbjük hófehér, ám egy-kettő közöttük szénfekete volt- Korra-, öt ven s kilencven között lehettek, azonban még a legvénebbje is egyenestartás u, tiszta tekintetű, karakterisztikusan keleti, éles arc- vona-lu volt. Művész ecsetjére méltó tizenhét klasszikus modell Csak az a félelmetes némaság, fagyasztó nyugalom ne lett volna. Piramis-kripták trónszékeám ülnek így fáraó- múmiák, üveges szemekkel bámulva a lepergett múltba. Még a kéztartásuk is fáraószerüen merev, — mozdulni a teremben csak a grammatikos mer. Pápaezemét felrakja, ludtollat hegyez, orra elé üres papírlapot tol. Nem tudom, meddig ülhettünk ily kedélyes csendben, az idő s a gondolat gyonslábon fut- — lehet, hogy közben egy-két csészényi kávéra i-s került odukünn sor, — szobájuk ajtaja észrevétlen tárni, puha papucsléptekben' lép közénk ismét a négy epistát. Székeikbe ülnek vissza, — a többi tizenhét feláll. Az elnök a gramimatikost szólítja- s diktál ni kezd: — Kérésnek engedve, kedvünkre tellett,... megadjuk az engedélyt... kolostortest-vére-inik jóindulatába ajánljuk ... fogadják vendégszeretettel istenes jóakarattal... tanulmányai folytatásában minden tőlük telhető módon segítségére legyenek ... És a, többi!... — az érdekes okmányt úgy hívják, hogy Diamonitirion, — mindenkor legértékesebb emlékeim között őrzöm meg. A gra-mimatilkos a .lediktált szöveget hangosan felolvassa, s az elnöknek nyújtja át. A felolvasás után mindenki leülhetett, s a tizenhét szfinksz is éledni kezd. A négy epistát az Átlós-pecsét négy részre osztott egy-egy darabját, csuháik alatt őrzött zacskókból kiszedik s az Íródeáknak adják át. A grammatikos a négy negyedrész gondos összeillesztése után a Szűz Mária glóriás képével díszített pecsétet az okmányra nyomja, s melléje művészi kivitelű százdrachmás ok mán y bélyeget ragaszt. A száz drachma bélyegiiletéket a diamonitirion átvétele után rovom le, — Átlósban ez az egyetlen adó. Mert pénzt kiadni ezután Átlósban alig, itt-ott mór csak frurfanggal tehet. Pénzt, ellenszolgáltatást vendégszeretetükért a kolostorok nem fogadnak el. Az így kiállított, s felpecsételt engedélyokmány újra felöl vas-tat ván, szent pecsétjét megcsókolja a négy epistát. S ezzel hiteles, érvényes, — jogszerűvé vált az okirat. Az okmány átmyujtásakor az elnök felém nyújtott kezén megcsókolom az ereklyét tartalmazó gyűrűt. A Pno-Epiistat ezután még egy testvéri szeretettől áthatott rövid beszédet tart, s tudomásomra hozza, hogy ezentúl bármikor, bármennyi időre, minden kolostor szívesen fogad. S mintha varázslat- alól szabadultak volna, fel, az előbb élettelen alakok is barátságosak, beszédesek tettek. Kérdeztek, feleltem és viszont, s tolmácsra sem szorultam többó, — akadt közöttük angol, francia, német Mert hiszen a világ minden íriszéből jelentkeznek Áthosban hívők, s bár ruhájuk ugyanaz, — egyenlő csuhájuk alatt más és más szív dobog, — tudás, képesség, hajlamok, családi származásuk mégiscsak különböző, egymástól elüt, — s ha el is szakadtak otthonaiktól — Isten képe mellett, — szivük oltárán hazájuk' emléke, — örökre megmaracL %
