Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)

1935-02-24 / 47. (3599.) szám

TPKAXÍAN v IA.GYAR-H 1RLAP

1935 február 24, vasárnap, anaaEe

A LEVÉLHORDÓ

Az évszámot ki tudom számítani, 1887-ben volt, tavasszal.

Valamiért meg voltam sértve és kiállottam a kapuba. Biztos, hogy Pista sértett meg. Két év- vei fiatalabb volt nálam, de folyton tudott sértegetni. Valóságos ördög volt és ráadásul nem volt jogom haragudni rá, mert rajtam kívül senki sem hitte el, hogy szándékosan sért. Már ő is iskolába járt abban az évben, de valamiért aznap nem voltunk iskolában, pedig nem volt vasárnap.

Kiállottam a kapuba és haragudtam. Zakatolt a szivem és kétségbe voltam esve, hogy Pista észre sem vészi, hogy megsértett. Játszottak odabent az udvaron Bálinttal, a négyévessel ket- ten és nagyon jól érezték magukat, sikoltoztak a vidámságtól, mig én sötéten állottam a kapuban és fújtam.

De hirtelen óriási esemény történt, amitől mindent elfelejtettem: a kapuból végig lehetett látni a kisuccán a nagyuccáig, négy vagy öt ház hosz- szuságon s jött a levélhordó.

A szivem megdobbant: hátha hozzánk jön.

A levélhordót már régen ismertem, mezítláb szaladt és olyan furcsán, mint mikor a huszár összeszoritja a két térdit és a lovat féken tartja a térdeivel. Már össze is tettem én is a két térdemet és utánoztam. Úgy jött, mint a gyerek szokott szaladni, ha visszatartja magát kis dologban.

Rettenetesen vágyakoztam rá, hogy hozzánk hozza a levelet.

Az nekem mindig a legnagyobb dolog volt, a levél. Nagyon ritkán kaptunk, de akkor mindig megjelent köztünk valamelyik nagybátyám, leginkább ők Írtak. Mintha ők maguk jöttek volna meg. A levél betűiből kiléptek és hallottam a hangjukat és mindenik más hangon irt. Laci bátyám széles nagy nevetéssel, Józsi bátyám kis furcsa, gügyögő kuncogással, vagy édesnagyanyám roppant komoly, egymáshoz torlódó betűkkel és szivet megmelegitő jósággal. Reszkettem egész testemben a vágytól, hogy valamelyikük a levélhordó segítségével hazajöjjön.

Egyik lábamról a másikra táncoltam és szerettem volna a levélhordónak elibe szaladni, de tartóztattam magamat, mert hátha nem mihoz- zánk hozza a levelet.

A levélhordó egy kis satnya ember volt, nagyon csúnyán öltözött, ócska ruhát viselt és annak fele uriruha volt, fele parasztruha, a fején kemény, ócska, leszakadt szélű pincskalap és mindig szaladt, mezítláb a sárban. Mikor szaladt, azzal a furcsán összefogott térdeivel, nagy darab sarakat rúgott le a lábáról.

Egész hozzám jött s a kezembe adta a levelet.

Egy percig állottam boldog reszketéssel, hogy csakugyan levél. Akkor elfeledkeztem mindenről és mint kis kutya a konccal, hátat fordítottam neki s őrülten vágtattam be az udvarra, a házba és torkomszakadtából visítottam:

— Édesanyám, levél, édesanyám, levél.

Édesanyám varrt. A gép az ablaknál volt s ő

háttal a szobának. Hosszú, jószagu karton volt a gépben s ő vígan zörgött. De a sikitozásomra megállóit, elvette tőlem a levelet és letette maga mellé a gépre és tovább varrt.

Nem mertem azt mondani, hogy: tessék elolvasni, csak állottam ijedt csodálkozással s vártam, mikor lesz vége a varrásnak. Egy pisszenést sem adtam, mert tudtam, ha megnyikkanok, kiküld. Mikor nagyon sietett, mindig elküldött játszani s én a levelet meg kellett hogy várjam. Ott állottam hát, mint a figyelő kutya s néztem a mozdulatait, mikor kerül sor a levélre. Egy hangot sem adtam, egy nyikkanást sem, kitartóan vártam, csak vártam.

Egyszer mégis csak vége lett a gépzörgésnek. A szivem remegett és kéjes zsibongások futkostak bennem: édesanyám felvette a levelet, megnézte a címezést, akkor újra letette a gép kereke mellé és uj varrnivalót adott enni a gépnek.

Ajuldoztam: nem bontotta fel. nem nyitotta ki, nem kapott bele. Képes volt letenni és tovább varrni szótalanul. Hogy még nagyobb legyen a rémületem, még dalolni is kezdett, az ő édes kis cérnavékony hangján. Mindig külön gyönyörűség volt nekem, ha dalolt, de most majdnem elszédültem a rémülettől: nem akarja elolvasni a levelet.

— Édesanyám, — mondtam — édesanyám, édesanyára.

— Mi kell?

Nem szóltam. Soká vártam, akkor újra mondtam:-— Édesanyám, édesanyám, édesanyááám.-— Mi bajod van, eredj játszani.

Nem mentem ki, ott maradtam s tovább vártam.

Végre ki kellett mennem. Most úgy mentem ki, mint a levélhordó, összeszoritott térdekkel.

Nem fért belém. Később azt mondtam a gyerekeknek:

— Levél.

Pista nem. ügyelt rám. Lovacskát játszottak Bálinttal, nem törődtek velem.

— Levél! — ordítottam rájuk.

Pista rám vetette nagy gömbölyű szemeit s nevetett, aztán tovább futottak ketten.

Én megőrültem a szenvedélytől s ordítottam, ott állva helyben, ahogy csak bírtam, ordítottam:

— Levél, levél, levééél.

Nem törődtek velem. Futottak s játszottak szenvedélyesen. Boldogok voltak, nem zavarta őket az én tombolásom. Ugráltam, toporzékol- tam és sikoltoztam:

— Levél, levél, levéhél.

Hogy még mindig nem ügyeltek rám, nekik rohantam és megvertem őket. Úgy ütöttem az öcséimet, ahogy csak bírtam. Azok elébb nevettek, aztán rákezdték a bömbölést, de torkuk szakadtából. Pista szaladt a ház felé és már messziről kiáltotta:

Édesanyááám, Zsiga bánt.

:..,rre még jobban megőrültem és még jobban vertem.

— Nem igaz, hazudsz, nem bántalak, — és ütöttem.

Pista az ártatlanul szenvedők rémületével nézett rám.

— Levél, — ordibáltam — nem hallod te sü- kcL Tevéi. jött. Laci bátyám irt, Józsi bátyám

' 'snagyanyám irt...

■gállott és nézett rám és elhúzódott sírni. >kogott, hogy megesett rajta a szivem.

Bálint is sirt odább s nagyon megijedtem, hogy édesanyám meghallja odabent a rettenetes cse- tepátét s hozzáfogtam lecsillapítani őket.

Ebből játék lett s eltelt az idő délig.

Egyszer aztán megint eszembe jutott a levél

tett látni a fényes kis küllőit, egy forgó szivárványkerék lett belőle. Én csak néztem s vártam.

— Mingyár kaptok ebédet, — mondta édesanyám.

De én nem voltam éhes, nem voltam szomjas, én csak a levelet akartam. Én is fel tudtam volna bontani s el tudtam volna olvasni, de nem mertem hozzányúlni, csak szememmel faldostam sóvárogva és vártam a roppant izgalmakat, mikor nyílik már ki, hogy érezzem a rettenetes jóérzéseket, hogy megszólaljon valaki a levélből. Legalább megnéztem volna az írást, ki irta, de ezt elfelejtettem s most már tilos.

Aztán enni kaptunk. Bejöttek a kicsik is. Az

1 tm- nwjiiMiat.nuwiiwiiiw.:>wfc.ajqu»wwiiw«

, Óriási választék! Legott'óbb arak!

\ Pafasz Kftsice § ° *

üveg — porcellán - villany csillárok!

| l!llll!lll!!l!l!lll!lllll!l!!llli!l!lllllllllllll!i!ll!!!!i!lllli!llll!Hll!l!l!!lllllll!l!!!!ll!i!!!lll!llll!!!l!I!!!!!!il!!!!l!!l!!!!!l!l!l!!!!l!!!!lllll!ll!lllll!!l!!!!!llll

Hl odern képkeretezés, üvegezés

ll!lll!!!!!lllllll!!IIH!lll!!!HIIIII!l!lll!llllllllllll!!llllllllll!!l!l!llllllllll!llllll!llll!l!lillllllll!lllllll!lll!!!!ll!!ll!lllllllllllllllllll!llll!llllllllllllllllll f| Telefon 2423 Alapítva 1833 |

s beszaladtam. Oda állottam szó nélkül a gép mellé és a levél még mindig ott volt a gép forgó kereke alatt, érintetlenül. Álmélkodva néztem s eszembe jutott, hogy édesanyám már máskor is megtette, hogy egész nap nem bontotta fel a levelet. Lehet, hogy félt felbontani, mert rendszerint valami rossz hirt Írtak benne, pénzt kértek. Vagy valami bajt jelentettek, amit ráér az ember megtudni holnap is . . . Édesapám nem volt otthon, nagyon messze, harmadik faluban dolgozott s ő talán nem akarta magát felizgatni, mig dolgozhatik. Csöndesen énekelgetett Egyszer elszakadt a cérna, akkor kifüzte, újonnan bele- füzte a tűbe a szálat és tovább dolgozott. A gép kereke oly gyorsan forgott, hogy nem leheMmptáram

Irta: Kosztolányi Dezső

Itt van előttem az íróasztalon.

Papirtömb, mely az egész évet magában foglalja, egy keménypapírra fölragasztva. Micsoda merész, istenkisértő, szemtelen előlegezése a jövőnek ez a kis szükséges házi holmi.

Ha turkálok lapjai között, úgy rémlik, hogy valami meg nem engedett, lidérces vándorlásra rándulok. Itt az ujjamat perzselő hőség süti, a nyár heve, ott meg fagy dermeszti, mert már arra a tájra érkeztem, amelyen tél van, hideg szelek süvöltöznek. De vájjon eljutok-e majd odáig a valóságban ?

A hétköznapok neve és száma kékkel van festve, az ünnep- és vasárnapok neve, pirossal. Ezekben a kis kalitkákban dalolok én, ezekben a kis börtönökben élek.

Sok ilyen naptárt nyüttem már el. Évtizedek óta minden január 1-én újat vásárlók s december 31-én szemétre vetem a régit. Korán megtanultam, hogy nem szabad nagyot tervezni — a pokol is jószándékkal van kikövezve — hát inkább beérem azzal, hogy megtegyem azt, ami tőlem telik huszonnégy óra alatt és teljesítem a nap kötelességét. Die Pflicht des Tages, ahogy Goethe ajánlotta. Ennélfogva sohase tökéltem el, hogy a következő évben valami nagyot alkotok s megírok egy korszakalkotó munkát, sohase fogadkoztam, hogy a legközelebbi évtizedben majd megváltom a boldogtalan emberiséget, csak arra törekedtem, hogy hétfőn lehetőleg 9 órakor keljek föl, kedden 11-ig kijavítsam ezt vagy azt a kefelevonatot s szerdán délután 4-kor fölhívjam telefonon egyik barátomat, akivel beszélni óhajtok.

így a naptárom bizony meglehetősen szomorú és egyhangú életem képe. Olyan, mint egy menetrend. írás. tárgyalás N-nel, levelek, főpróba, tea M-nél, megint irás stb. Csupa robot. Közben csak úgy nyílik számomra egy-egy perc véletlen és váratlan öröme, műsoron kívül, mint a járda kövei közül a csenevész virág.

Nemrégiben kezem ügyébe került egy tizennégy év előtti naptárom leszakitott oldala. Nagyon elszomorodtam. Neveket láttam ott följegyezve, melyek viselői azóta I

rég meghaltak, telefonszámokat, melyek azóta rég eltűntek, az állomásokat leszerelték s tulajdonosaik olyan helyre költöztek, alig két méterre a föld alá, ahol többé semmi közölni valójuk nincs senkivel. Én pedig, amint a naptárom igazolja, akkor bolond módjára loholtam hozzájuk a találkára, 6-tól 7-ig egy kávéházba, telefonoztam is nekik, megbeszélésünk szerint pont % 11-kor s azokat a könyveimet készítettem elő kétség és reménység között, melyek úgy hozzám tartoznak, mint a csontjaim.

Borzongó dolog farkasszemet nézni a naptárral. Valaha a középkorban a szerzetesek asztalán egy homokóra állott, meg egy vigyorgó koponya, hogy emlékeztesse őket a múlandóságra. Nekem erre nincs szükségem. A homokórát, meg a vigyorgó koponyát pótolja előjegyzési naptárom.

Amikor elintéztem ezt vagy azt a kötelességemet, az előjegyzést vastagon áthúzom irónnal. Amikor elmúlik egy nap, azt is áthúzom még vastagabban színes irónnal, hogy össze ne tévesszem azokkal a napokkal, melyek még előttem vannak s bizonyos kaján örömmel küldöm nyugalomba, mindörökre, abban a biztos tudatban, hogy többé nem kell vele vesződnöm. Érdekes, a hét végén mindig elégedettség fog el. Túl vagyok ezen is, gondolom s letépem a naptár oldalát, a lombos időnek egy elsárgult levelét, beledobom a papírkosárba, hadd hervadjon ott a többi avarral. A hétfőt boldogan köszöntőm és valamit várok tőle. Hogy mit ? Ismét többet éltem egy héttel. Ismét kevesebbet fogok már élni egy héttel. Az érzés bonyolult és zavaros. Életvágy és halálvágy van benne együtt, rejtélyesen elkeverve. Sirnom kellene, de é» mégis örülök.

Shakespeare egy bolondja szájába adja ezeket a sorokat, melyeknél a bölcsek se igen találtak ki bölcsebbet:

,,Tiz óra

így látni“ — mondta — ..hogy halad az élet: Egy órával ezelőtt még kilenc volt,

Egy óra múlva máris tizenegy lesz S ekkép mi óráról-órára élünk És óráról-órára rothadunk,

Aztán a mese véget ér.”

G—o — O — O

ágyban is felébredt Miklós, aki még egész pici volt és oly csendes, hogy egész napot is el tudott feküdni, meg se pisszent. Végre édesanyám szedelegve felállt a gép mellől, a kicsit megszoptatta s nekünk enni adott. Megmelegitette a kész fazék ételt s tányérokba adott nekünk. A gyerekek vígan ettek, én is mindent megettem, ki is törültem a tányért, de közben folyton a levélen járt az' eszem.

A délután is elmúlt, egész este lett. sötét. Lámpát gyújtott édesanyám, újra enni adott, az öcséimet lefektette, én nem akartam.

— A levelet tessék már... — fakadtam ki mérgesen.

— Jaj, a levél, — mondta ő s a géphez ment.

Dideregve mentem utána s néztem, ahogy a

levelet hajtövei felszakitotta s a lámpa mellett olvasni kezdte.

Láttam az arcát: egész elsápadt, s valami nagyon rémült kifejezés volt rajta.

— Jaj és apátok nincs itthon! — kiáltott fel és sirni kezdett.

Addig olyan boldog volt s nekem elszorult 3 szivem, most én vagyok az oka, hogy ő elszomorodott. Reszketve vártam, mi fog történni.

— Keresd csak elő a tintát, tollat.

Sietve, kapkodva kerestem elő a kis tintásüvegemet, amelynek olyan huncut fedele volt, hogy srófra járt, hogy ki ne ömöljön a tinta. Elkészítettem a tollal együtt, ő papirt keresett elő és írni kezdett.

•— Laci bátyád ir, valami nagyon rosszat, nagy bajban van és apádnak rögtön segíteni kell rajta ..,

Mikor a levél kész volt, felkiáltott:

— De hogy küldöm el neki?... Már a posta be van zárva ...

ő beteg volt, nem igen tudott járni. Csak leroskadt, ha felállott.

— Pedig ennek el kell menni . .. Kis fiam, tudod. hol lakik a levélhordó?

Tudtam. Nem nagyon messze mitőliink, de sohase voltam ott. Egy kis zugucca volt, nem igen messze, ott lakott.

— El tudnád te ezt oda vinni?

— El. Igen. El.

Gondosan felöltöztetett. Az este hűvös volt, még hó is volt a sövények tövén. És az a sok kutya a faluban.

Mikor fel voltam öltözve, kis meleg kendőt is tett a nyakamba, kikisért a kapuig, úgy, ahogy volt, egy szál kis rékliben és a kapuból még utánam nézett, mig látott.

Sötét volt, sok csillag és sár. A kutyák veszettül ugattak. Úgy féltem, reszkettem, de mentem.

Mikor odaértem a csordásházhoz, két nagy kutya rohant elém és majd megettek. Visítottam, ahogy csak bírtam, akkor kijött a keritésnélkiili puszta házból egy asszony és azt kérdezte: Ki az? Kiabáltam, hogy megharapnak a kutyák. Értem. jött.

— Levelet hoztam.

— Akkor jöjjön csak be, még nincs itthon az uram. A fene egyen meg, ne csivogjatok má, —1 kiáltott a kutyákra — nem bántanak.

Bementünk a házba. Csúnya, savanyu szagu kis ház volt. Egy olajmécses égett az asztalon.

Sok gyerek nyiizsgött a sötétben, volt öt vagy hat, egyik kisebb a másiknál, én voltam a legnagyobb köztük.

Az asszony széket vett elő, kisszéket. amilyenen a kukoricát szokták morzsolni, meg is leltem ujjaimmal a szék élébe vert kést, amin mór*

Irta: MÓRICZ ZSIGMOND