Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-10 / 35. (3587.) szám
1935 február 10, vasárnap. ^RKGAI-MAGtARHlKLAP Esy polgár vallomásai írja: Mára! Sándor Hanns Erich feltétlenül hitt az osztályharcban, a proletariátus diktatúrájában, a német szellem európai felsőbbrendűségében; de éppen ilyen feltétlenül hitt az aszpirin gyógyító erejében, vagy abban, hogy kötött gyapjú alsóruhák télen megóvják viselőjüket a meghűléstől. Nyugtalanul kerestem társaságát, mert ilyen érdekes emberrel, mint ez a baloldalon elkalandozott német polgar- fiu, soha nem találkoztam még. Alkatát, Ízlését, hajlamait, szemléletét nem bírtam megérteni. Ismertem svédeket, franciákat, románokat, oroszokat Berlinben, de soha, semmilyen fajta embernél nem éreztem azt a vonzó-nyugtalanitó idegen séget, mint ennél a fiatal németnél. Kristálytiszta tételeket fogalmazott meg társalgás közben, de a krisálytiszta tételek mögött valamilyen ős köd gomolygott, tanácstalanság és zűrzavar. Olvasta Voltaire-t és Erasmust, de elragadtatással nyilatkozott egy Waldemar Bonsels nevű német iró ,.modern miszticizmusá‘‘-ról is, amely mögött „építő erőket" érzett. Én csak egy rossz, lóig írót éreztem mögötte. Mindketten olvastuk Martin Buber zsidó legendáit s engem elragadott ez iró vésnivaló, kemény, klasszikus németsége; őt elragadta az, ami homály volt e kabalákban. Beszélgetéseink, melyek esztendőn át igazán csak rövid napszakokra maradtak abba, termékenyen alakultak, mert soha nem értettük meg egymást. Nem tudtam, nem is akartam szabadulni tőié, mert jellemében és gondolkozásában a „nétnet titkot" szimatoltam, azt a nehezen meghatározható összetételét nyelvnek, vérnek, környezetnek és emlékeknek, melyeknek összeségétől olyan reménytelenül és elhatározottan német lesz valaki, ahogy én például soha nem voltam szász, sem morva, hanem feltétlenül magyar, — mindenből együtt voltam valaki, de ugyanakkor el tudtam volna képzelni azt is, hogy húsz év múlva Pe- kingben tökéletesen értsem, miért talál nevetségesnek vagy szomorúnak egy kinai valamit? Milyen volt belülről, ott, ahol egy ember meg- másithatatlanul egyedül van, ez a fiatal német? Semmi nem illik reá, amit szokványosán német tulajdonságnak ismerünk. Először is nem volt „tipikusan rendszerető"; az igazság az, hogy emésztő honvágy élt benne a rend iránt, melyet nem tudott életében és világképében megvalósítani. Az ember a világot, a fajták különbözőségét, — azt a valamit, amitől fajta lesznek, amiben különböznek — irodalomból soha, csak személyesen, kávéskanállal ismeri meg. Hanns Erich úgy vágyott a rendre, mint egy állat szabadságra. De a rend nyilvánvalóan nem adja magát olyan egyszerűen, mint ahogy Hanns Erich képzelte megvalósítását; hiába élt órarend szerint, hiába sétált minden délelőtt tíztől féltizenkettőig, — egy perccel sem tovább, — hiába szerzett be albérleti szobájába kefetartót, mert a „kefe nem heverhet csak úgy a kommódon", hiába jelölte meg vörös ceruzákkal az elolvasott könyveket, nyilván elővigyázatosságból, nehogy véletlenül mégegryszer elolvassa: Hanns Erich belül rendetlen maradt. Élete, munkássága egyetlen erőfeszítés volt a nagy, tiszta eszmény, a rend megvalósítására. De ahová eljutott, az legtöbbször csak a rendszer volt, soha a rend. A legmagasabb eszmények foglalkoztatták eszméletét: monumentális rendszerek, tökéletes életformák. Mindent ünnepelt, ami „nagy" volt, a quantitás mámorában élt. De a kis dolgokban, ott, ahol rögtön dönteni kefir a felületen, ahol az egész ember mégis minden következménnyel megnyilatkozik, kínlódott és tétovázott Mindennek „formát" keresett, s két- ségbeejtette, hogy az élet nem tűri a formákat, minden túlárad, s egyetlen, formátlan zűrzavar, amelynek a halál ad csak valamelyes laza, gyászszegélyes keretet. Rendszeresen, riadtan kapaszkodott a részletekbe. Alapossága megrendítő volt: megrenditő- e.n lelkiismeretes, s ugyanakkor megrenditően gyámoltalan. Délelőttönként feljött hozzám, letelepedett abba a rendetlenségbe, ahol beverészfcem, megállapította, hogy ez a rendetlenség az én „formám" —- mert nem bírt belenyugodni, hogy csakúgy, minden különösebb szándék nélkül vagyok rendetlen, formát keresett mögötte, rendszert és szempontokat — s megkérdezte, hol voltam este? Ha ügyvéd barátomnál vacsoráztam, megkérdezte, hol lakik, milyen a lakása, hány szoba, mióta lakik ott1 A hallottakon kissé elgondolkozott. Mit vacsoráztunk? — kérdezte aztán. — Ittunk bort is, vagy csak sört? Ki ült az asztalfőn, ki ült a házigazda jobbján? Hány cselédet tartanak? Miről is beszéltünk vacsora előtt? S aztán, étkezés közben? S a vége felé? Úgy, Ra~ thenauról is beszéltünk? Ki említette először Ra- thenau nevét? Nem emlékezem? Törjem csak a fejem. Az egyik meghívott, a zenetanár? Milyen ember? Hány éves? Mennyit kereshet ma egy zenetanár? Kapnak ezek családi pótlékot is a városi zenedékben? Mit gondolok, mi helyesebb, az államilag központosított zeneoktatás, vagy a , magánzenedék oktatási tevékenysége? Mit olva- J sott a zenetanár Rathenautól? Milyen politikai párt tagja? Viselt-e jelvényt a gomblyukában? (Hanns Erich viselt.) Mit gondolok, mennyi lehet ma Rathenau vagyona? Fölfedeztem-e misztikus elemeket Rathenau írásaiban? Elképzelhető-e Rathenau a gyakorlati politikában? Felszolgáltak-e feketét vacsora után? Neves festők képei lógtak-e a falon? Feltétlenül hiszek-e a tehetség érvényesülésében, vagy elképzelhetőnek tartom, a mai társadalmi renden belül, hogy zsenik is elkallódjanak? Majd megpihentünk. Mereven nézett maga elé, szemüvegét tisztogatta, elraktározta a részleteket. „Beszélgetni" soha nem tudtam vele; mindig csak megbeszéltünk valamit... A beszélgetés ezzel a fiatal némettel úgy hatott reám, mint valamilyen bonyolult bírósági tárgyalás, vizsga, rendőri kihallgatás. Egyetlen részlet sem maradhatott homályban; nem tudtam még, hogy az emberek közötti érintkezésben a legfontosabb majd mindig az, ami homályban marad. Hanns Erich könyörtelen világosságra vágyott, rendre és alaposságra. Ha valamibe egyszer belekapott, nem engedte el, míg minden húst, int, rostocskát le nem rágott róla. A meztelen csontot, a beszélgetés eredményét, maradékát, aztán kedvetlenül nézegette, elégedetlenül, hogy ime, ennyi maradt csak. Pihenés után újra kezdte. Hol jártam tegnap délelőtt? A kórházban? Megtekintettem-e a kórház kertjét is? Hány hektár? Mit láttam ott? Madarat láttam repülni? Hány óra felé? Délután háromkor? Milyen irányban repült? Nem tudom? Észak, vagy nyugat felé? Nem tudom, merre van észak? Miféle madár volt? Galambtermetü? Egyenesen repült, vagy rézsutosan? Szürke volt? Inkább zöldesszürke? Különös. Mégis, miféle madár lehetett? — kezdte aztán, kínlódva, elölről. — Lassan repült, vagy gyorsan? S ha a madárral végeztünk, következett a forradalom, vagy Emerson történelemszemlélete. Oly kínlódva vágyott a rendre, mint ahogy a gyermek szeretne felnőtt lenni. Állandóan lesben állt, félt, hogy a többiek, a svédek, vagy a franciák, tudnak valamit, ami elkerülte figyelmét, nem figyelt oda, éppen hiányzott a történelemben, négy vagy ötszáz év előtt, s most összenevetnek a feje fölött, kicsufolják tudatlanságát. Szerinte az életben „ nem lehetett eleget dolgozni", az ember nem azért dolgozott, hogy kielégíti jön. vagy elérjen, megvalósítson valamit, hanem magáért a munkáért. Jóhiszemű volt, mint* egy gyermek s ugyanakkor brutális és alamuszi Mindent nagy- ratartott és szívesen majmolt, ami idegen, s ugyanakkor gyanakodással szemlélt minden idegent, az egész világot kissé úgy fogta fel, mint szövetséget, melynek egyik legfőbb célja és értelme, hogy nevetségesnek találja a németeket és túljárjon a tiszta germán faj eszén. Úgy vettem észre, hogy szomorú, zavarban él és sajnáltam. Szorgalmát tiszteltem és terméketlennek találtam. Állandóan körvonalazott, mintegy léniával és körzővel szemlélte a világot, iparkodott a nevezhetetlent és felfoghataílant valamilyen köMosztoíiámwji : fíf tündérovszáú Barátom eldicsekszik nekem, hogy ötéves kisfiát múltkor vitte először színházba, de utána nyomban panaszkodik is, hogy kisfia az előadást fanyalgó érdeklődéssel nézte végig, a darab úgyszólván megbukott előtte, nem kis keserűségére és felsülésére a családnak, amelyik a színházban fölajzott figyelemmel, csillogó szemmel egy másik színházat várt, a szűzi gyermeklélek lázas ámulatát és elragadtatását. Barátomat igy vigasztalom: — Nézd, ezt meg kell értened. A mai gyermekek, akik a huszadik század e szakában élnek, már nem mehetnek először színházba. Csak másodszor, harmadszor, vagy ezredszer. Mi kérlek valamikor csakugyan először voltunk és lehettünk színházban úgy 1890 táján. Talán még emlékszel, hogy ütött-kopott vidéki színházunkban „óriási" körégő lógott a homályos menyezetről, olyan olajlámpa, melyet cselédszobánkban sem akasztanánk föl. A korünán — akkor még kor- tinának nevezték a függönyt — egy álarcot pillantottunk meg és egy lantot Tündér bukkant föl, valahonnan a föld alól, a sülyesztő nevű boszorkányos gépezet segítségével, görögtüzben táncolt aztán eltűnt a levegőbe, rejtélyesen és érthetetlenül a zsinórpadlás kötelei közé. Otthonunk szürke tárgyaihoz, rosszul világított uccá- inkhoz viszonyítva csakugyan ez volt a színház, a szín háza, oly tündéries* babonás és varázsos, hogy elállt lélekzetünk s azt képzeltük, hogy a mesék országába potfyantunk, ahol a mennyországot, a poklot egyszerre látjuk és valóra válik mindaz, ami lehetetlen, Igaz, az élet folytatódik, újra kezdődik. Az is igaz, hogy minden gyermek- leiekben csodák szunnyadnak amelyeket egy szemernyi inger is föléleszt. De a helyzet most mégis más. A te fiad a világot egy csipkés bölcsőből kezdte szemlélni, amelynek födelét kék függönyök takarták Nem gondolod, hogy" ez a bölcső is már nagyon hasonlított egy kis színházhoz, afféle tarkaszinpadhoz, melyben meghitt darabokat játszanak választékos, értő közönségnek A bölcsőt kitólták a Dunapartra, ahol estefelé kávéházak ragyognak, ivlámpák úsznak a levegőben, mint az ezeregyéjszaka holdjai, villamos újság mozog, fénykigyók cikáznak, a neon világítás tüzjelei tündökölnek, s a sör, a szappan, a pezsgő, a fény máz hírverő emberei arany és ezüst tájtékban lubickolnak. A te fiadat a rádió hangszórója altatta el egy bölcsődallal, amelyet Madridban daloltak spanyol leányok. Később, hároméves korában magatokkal vittétek nyaralni Velencébe. Gyönyörködött az olasz légi repülőraj mutatványában, mely a tenger fölött bukfencezett. Nem igen adhatunk már csodákat neki. Igen, a mi gyermekeink mindjárt egy színházban születnek, a korszerű műszaki vívmányok kellős közepében. Hajdan egy ötvenéves, minden hájjal megkent színész hívőbb volt, mint ma egy ötéves gyermek, vagy egy tanyai paraszt, aki az újságokból állandóan értesül a különböző diszlettitkokról és szerződésekről. Mi egy zöldre mázolt díszlet láttán igy kiáltunk fel: „Akár az erdő." Kis kortársaink az erdőben járván ezt mondják: „Akár a díszlet" Minap hallottam, hogy egy kisfiú, akinek a hajnalcsillagot mutatták meg először, ezt kérdezte: „Minek a reklámja?" Egy kisleány pedig, aki fülemülét hallott az erdőben, igy szólt: „Rádió." Mit vársz ezektől a gyermekektől, akik már csecsemőkoruktól kezdve el vannak szinházasodva és mozisodva? Egy testet öltött, kézzelfogható tündérország bán jöttek a világra s a mi régi, kopott tündé reink már semmit se jelentenek nekik ... Ugyanannyi gyermeket nevelnek Szlovenszkőn az egyházi iskolák, mint az államiak n Prága, február 9. A Eudová Politika kimutatása szerint 1921-ben Szlovenszkón 3876 népiskola működött 6814 osztállyal s 6756 tanítóval. Ebből 2743 felekezeti, 1031 állami s 102 községi iskola volt. Az 528.925 iskolalátogató gyermek közül 346.508 gyermek látogatott felekezeti iskolát. A gyermekek közül 412.156 katolikus volt. — 1933-ban 4902 iskolában 13.307 osztály volt 13.130 tanitóval. Az egyházi iskolák száma 2606, az államiaké 1988, a községi iskoláké 308. Az egyházi iskolákon 323.448, az állami iskolákon 329.210 s a községi iskolákon 38.377 gyermek tanult A katolikus iskolás- gyermekek száma 539.284 s a nemkatolikus gyermekeké 151.757 volt ! zös, s a gyakorlati életben is használható neve- i zőre hozni. 8 mert vállalkozása mindig balul ütött | ki, elkeseredetten tisztogatta szemüvegét, s kis- | vártatva, makacs sóhajjal; megint fejest ugrott ' a részletek zavaros és kifürkészhetetlen káprá- zatába. Jómódú fiú volt, szülei bőven ellátták zsebpénzzel, s jószivü is; iparkodott kedvemben jár- ; ni, ajándékokkal lepett meg, egyszer karácsony este telerakta szobámat ajándéktárgyakkal, s i mindegyre invitált szüleihez, Pomerániába. Er- . nyedetlenül dolgozott, mert lélekben reménytele- j nül lusta volt, mindegyre rendberakott valamit, I Írásait, ismereteit, szobáját, vagy a környező világot, mert belülről gyógyithatatlanul rendetlen volt. Csak Németországban bízott, a világot 1 nagyjából rendetlennek, slamposnak tartotta; i igy különösen annak vélte a franciákat. Ez a hite reám is átragadt. Abban a meggyőződésben éltem, hogy Németország a példás rend klasszi- | kus hazája; ahogy ezt otthon és az iskolában . tanultam. Csakugyan olyan rend volt mindenfe- lé, a múzeumokban, a pályaudvarokon és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, a német lé- | lekben nem volt „rend"; homály terjengett ben- | ne, gyermekes köd, véres és megtorolatlan, ve- zekeletlen mithoszok köde. De akkor még nem értettem azt a német honvágyat a rend után... S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyed- tem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amig megtanultam, mi a „rend" — évekbe tellett, amig megértettem, hogy a franciáknál csakugyan besöprik a szemetet a bútor alá, de ragyogó rend és higiénikus világosság uralkodik az agyakban. Hanns Erich szocialista volt, valahogy úgy, ahogy az ember egy napon elhatározza, hogy növényevő lesz. Osztályhelyzeti adottság, belső meggyőződés nem késztették erre az állás- j foglalásra. Mindig úgy képzeltem el, hogy az | ember szocialista, vagy forradalmár lesz, ha ! már nem tud másként: ha megtörténik vele ez az álláspont. Hanns Erich egyszerűen el■W——1 —1» ——MMW———| R has gyakori teltsége, a rekesz | erősebb foltolódása, májtájéki fájdalmak, emésztési nehézségek, gyomor- bélhurut és sárgaság a természetes j „herenc József" keserüviz használata által megszüntethetők és az agy, a I szem, tüdő vagy szív felé irányuló j vértódulások ellensúlyozhatok. Nagynevű orvosok igazolják, hogy a Ferenc ; József vízzel — kiváltkép az ülő életmód következtében jelentkező bajoknál és a kritikus kor betegségeinél — feltűnően jó eredményeket lehet elérni, R Ferenc József keserüviz gyógyszertárakban, drogériákban és füszer- üzletekben kapható. IILIIMII lü■ II ill JBUUi— | határozta. Természetesen karrierre vágyott, fiókáig éltünk együtt, később meglátogatott Parisban is, ahol sokat olvasott, tanult, s közben idegesen szömyülködött a franciák gyógyíthatatlan rendetlensége fölött. Harmincéves korában már a legnagyobb német lap vezércikkírója volt, s egy-két esztendővel reá beválasztották a Birodalmi Gyűlésbe. Néhány nappal Hitler kancellári kinevezése előtt Berlinben jártam s találkoztam vele. Divatosan öltözködött, pompás autóján furikázott körbe a városban, s bemutatott barátnőjének, egy csinos, nagyon kövér, óriástermetü nőnek. Utoljára a Pariser Platzon láttam; kértem, állítsa meg autóját, leszálltam s elbúcsúztam. — A forradalom lassan győz, — mondta elgondolkozva, s kocsija kormánykerekére könyököltHárom nappal később a nemzeti szocialisták elfoglalták a birodalmat. Hanns Erichet koncentrációs táborba zárták. A lapot, melynek munkatársa volt, kisajátították az uj urak, a régi munkatársakat szélnek kergették. Hanns Erichet elsöpörte az idő, mint oly sok szereplőjét ifjúságomnak; nem tudtam meg felőle semmit többé(Jövő vasárnap folytatjuk.) Jnkáll vegyük ekjét mintsem gyógyítsuk! A spanyolnáthát minden káros behatás ellenére elkerülhetjük! Ezt kellemes módon érhetjük el. »J5L Köhögés, rekedtség és meghülési veszély- lyel szemben védekezzen ftfá „MARSMALZ" cukrozott, ™ pompásan izlö kockával. Minden valódi Marsmalzkockán rajta kell lennie a MARS jelzésnekI Uta- ví-Jifoj* sitson vissza minden utánzatot I 5
