Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)

1935-01-01 / 1. (3553.) szám

'PRXGAI-A\\GÍríARHl RL 1935 január 1, kedd. Vili. HENRIK A lány bejött jelenteni: — Egy iir van itt, a nagyságos úrral akar be­szélni. — Miféle ur? — Hát . . . kissé kopottasnak látszik. Táska is van nála. — Kérdezze meg, hogy hívják? A lány egy perc múlva visszajött a válasszal: — Azt mondja, hogy Nyolcadik Henriknek hiv- ják. — Hogyan? — Nyolcadik Henriknek, — erősítette a kis pa­raszti szobalány. És hozzátette: — Én is furcsá- lottam, kérem . . . összenéztünk a feleségemmel. Mostanában sok mindenféle ügyes-bajos ember keres föl. Van köz­tük állástalan pincér, aki valaha jobb időkben a feketémet szolgálta föl a kávéházban, van kezdő poéta, tönkrement tőzsdés, távoli rokon: mind­egyiket valami valószínűtlen remény hajtja hoz­zám, hátha én vagyok az, aki életének kátyuba rekedt szekerét ki tudnám vetni kényszerű nyu­galmi állapotából. Mondom, mindenféle emberrel volt már do’gom az utóbbi időben, de ez a Nyol­cadik Henrik nyilvánvalóan egyenesen elmegyógy­intézetből szökött meg hozzám. Mondom a lány­nak, küldje el. A feleségem azonban ettől még jobban megijedt. — Vigyázzon, mert a Nyolcadik Henrik dühé­ben összetöri az előszobát. — Hát engedje be . . . Elővigyázatosságból mindenesetre közelebb hú­zódtam a telefonkészülékhez. Az ajtó kinyílt és alázatos mosollyal belépett rajta egy kopott kis egérszemü ember. A kezében egy kis lapos, fekete doboz volt, amilyennel a kávéházi ügynökök szok­tak járni, úgy is tartotta, hogy minden pillanat­ban fölkattinthassa. Ijedelmem oszladozóha volt. A kis ember nem veszkődött másodszori bemutat­kozással, orrom alá dugta ládikáját, darálni kez­dett: — Parancsol kérem borotvaszappant, borotva­krémet, cérna cipőfűzőt, cipőkrémet, ceruzát, fog­pasztát, inggombot, patentgombot, nadrágtartót, harisnyakötőt . . . No, ettől a bolondtól hamarosan meg fogok szabadulni. Kiválasztottam a gazdag raktárból egy pár cipőfűzőt. Még meg is toidottam az árát tiz fillérrel. — Itt van felség és menjen! Rám nézett okos egérszemével és elnevette magát. — Uraságod persze azt hiszi, hogy bolond va­gyok. — Ne haragudjék, de ha valaki Nyolcadik Hen­riknek nevezi magát . . . — Hát kérem, — és itt már szélesen nevetett — tulajdonképpen Acht Henriknek hívnak, de elha­tároztam, hogy megmagyarositom a nevemet Nyolcadik Henrikre. Már bent is van a kérvényem a minisztériumban. Piszkos bugyellárisából előkotorta az iktató-' számot. t — Már engedjen meg, de hogy jutott az eszébe ilyen bolond nevet választani? — Ez kérem, amit pesti nyelven úgy neveznek, hogy „hakni". Aki ma meg akar élni, annak kell, hogy valami haknija legyen. Hakni, kampócska, amivel beakaszthassa magát valahova. Mert tet­szik tudni, ha én bejövök bárhová, mint közönsé­ges házaló ügynök, akkor szó nélkül kidobnak. De Nyolcadik Henrikkel muszáj szóbaállni, ha mindjárt kíváncsiságból is. Nem igaz? A magyarázat olyan elmés volt, hogy vettem tőle egy doboz fogpasztát is. Mire Nyolcadik Hen­rik szive egészen megnyílt. — Most már elárulhatom, —mondta, — hogy az ötlet tulajdonképpen nem tőlem származik. Van nekem egy vidéki ismerősöm, aki most vásári árus. Van neki egy kis sátra és minden országos vásá­ron megjelenik. Ezt az embert azelőtt Viertel Áron­nak hívták. Készen is lett a nevével. Egyszer az­tán jött egy jó gondolata, lefordította a nevét magyarra és beadta a kérvényt a belügyminiszté­riumhoz. Az engedélyt megkapta mire a vásári sátor fölé cégtáblát csináltatott öles betűkkel. A cégtáblája igy fest: „NEGYED ÁRON". Azóta csak úgy dűl hozzá a vásárló közönség. Ezt mesélte el Nyolcadik Henrik és elégedetten távozott. Én pedig azóta folyton gondolkozom. Miféle haknira kéne szert tennem, hogy jobban menjen az üzletem. KÁLMÁN JENŐ „Panem et circenses — kétszázévvel ezelőttPozsonyban A nagy „zsidóper** ■ ■ Kínzás és halál - lo­pásért Kétnapos népünnepély a vesztőhely körül ■ Egy elmaradt akasztás költségszámlája Pozsony, december 31. (Pozsonyi szerkesz­tőségünktől.) A pozsonyi gettóban a vallásos zsidók minden év december 18-án megemlé­keznek Izsák Mózesról, az egykori prágai rabbi sokat szenvedett fiáról, aki ártatlanul került börtönbe és — csaknem bitóra. Most volt 192 éve ennék és a gettó jámbor lakói újból emlékeztek . . . A ,-nagy pozsonyi zsidó-pernek" aktád, jegyzőkönyvei ma is megvannak a városi le­véltárban, dr. Faust Ovidius nemrég tanul- imányt irt róla és Benyovszky Károly „Gal- gen und Henker im altén Pressburg" című most megjelent könyvében is foglalkozik vele. 1742-ben Pozsony városának még pallos­joga volt. Ezt a jogot ,Jus 'gladii) az 1291-iki királyi szabadságlevél adományozta a vá­rosnak, bár az sokáig nem élt ezzel a joggal. A kifejezett jogot tulajdonképpen 1451-ben Hunyadi János kormányzó adta meg és fia, Korvin Mátyás 1468-ban megerősitette. A pallosjog korában nemcsak a kimondott gyilkosságot büntet­ték halállal, hanem a rablást, lopást, gyúj­togatást, házasságtörést, bigámiát stb. is. A büntetés szólhatott akasztásra, lefejezésre, vizbefojtásra, vagy kerékbetörésre, esetleg ló farkához való kötésre. A delikvenst a j kivégzés előtt különféle tortúráknak vetet­ték alá és csak ezután végezték ki. | A bitó ebben az időben a Kereszt-ucca vé­gén lévő réten volt, felállítása bizonyos ün­nepélyes külsőségek között ment végbe, amit ' „felavatásnak" neveztek. Izsák Mózest, a | rabbi fiát különféle lopások gyanúja miatt — állítólag a Pálffy-kastélyba is be akart ! törni — a városi biróság 1742 decemberében megkinzutásra és kötél általi halálra átélte. Az Ítéletet december 19-én kellett végrehajtani a kereszt-uccai vesztőhelyen. Már előtte való nap reggel 9 órakor meg­kezdődött a városi polgárság kivonulása a vesztőhelyre.' A menet élén Freudl Gottliab városkapi- tány lovagolt, utána egy diszszázad, majd a különféle céhek mesterei és legényei szakma szerint. Odaküinn a réten a város notabilitásai félkört alkottak és’ az időközben kocsin oda­érkezett Kobuczy György polgármester nagy beszédet intézett az egybegyűltekhez. A be­széd végén egy kőművesmester feldíszített kalapácsot nyújtott át a polgármesternek, aki azzal három ütést mért a bitóra. Egyet a királyné, egyet a város és egyet a polgár­ság nevében. Majd ugyanezt teték a céhek mesterei annak szimbolizálására, hogy együtt vállalják az er­kölcsi felelősséget, nehogy később esetleg Gyomorsavtultengése, gyomorégése régleg megszűnik dr. Sztankay-féle ,Hajdúin" használata mellett. A „Haj- luin“ a gyomor- és bél fekélyt kitünően gyógyítja, a gyomor érzékenységét csök­kenti. A beteg munkakedve fokozódik és fáradsági érzése elmúlik. Egy üveg ,Hajdúin" ára 22-50 korona, 3 üveg vé­telénél frankó postai szállítás. Vezér- Képviselet CSR részére „Vörösrák" gyógyszertár, Bratislava (Mihálykapu). szemrehányást tehessenek egymásnak azért, hogy becstelen dologban fungáltak. Ezután, a céhek segédei befejezték a bitón az utolsó simításokat, a polgármester visszatért a város­ba, a nép azonban ott maradi addig, amíg a biró egészen elkészült. A várakozók éhségét városi költségen csil­lapították A városi tanács az egykorú feljegyzések szerint sajtot, fekete kenyeret és bort küldött ki a népnek, amely izsák Mózes kivégzésére várt. E fel­jegyzések szerint elfogyasztottak 5 forint 40 krajcár ára kenyeret és kflit, 44 font sajtot, 5 frt. 13 és fél krajcár értékben, 8 frt. ári bort és a szolga dija 2 frt. volt. Az egész költ­ség 20 forint 12 krajcárt tehát elég tekintélyes összeget tett ki. Izsák Mózest csak másnap kellett volna ki­végezni és igy éjszakára a város gondosko­dott a vesztőhely éjjeli őreiről is. A delik­venst hetedíoku tortúrának vetették alá és a kínzások hatása alatt be is ismerte a lopá­sokat, a betörési szándékot, sőt megnevezte bűntársait is. A kivégzésre azonban mégsem került sor, mert Batthyány Lajos gróf magyar n ádor is pá n közben járásá ra Becsben kieszközölték számára a kegyelmet. Egy utólagosan felvett jegyzőkönyvből ki­derül, hogy Izsák Mózes 20 éves rabbifiu a lopásokban teljesen ártatlan, állítólagos bűntársait sohasem látta és csak a kínzások hatása alatt tett beismerő vallo­mást. Később csendben szabadlábra helyez­ték és nem is folytatták ellene az eljárást, mert a város könyveiben ennek seholsem találjak nyomát. A 20 forint 12 krajcár felava­tási költség tehát felesleges kiadás volt, de ngylátszik már a régi világban is csinált a város polgárai bőrére felesleges kiadásokat R. J. SZENT KONSTANCIA' KÁPOLNÁJA FÖLDELSI (54) De Kata mamától valahogy nagyon nehe­zen vált el. — Asszony, vigyázz a házra! Mi most elme­gyünk! — De ilyen egyszeriben! Azt se tudom, hová. miért, meddig! — Elkísérem Jucit a bécsi varrónőhöz. — Ej, te vén kujon, hát Bécsbe mész mu­latni? És engem itthagysz, lakatnak, ugy-e ? — Kata, én most elmegyek ... — Látom öregem, látom. Menj csak. Rád fér. — Vigyázz Palikára! — Úgy teszel, mintha eddig nem vigyáztam volna! — Hát — Isten veled! — Isten veled. Szerencsés felfordulást! * Hanem azzal a béosi úttal mégis az ördög­nek tartoztak. A hadügyminisztérium hírszerző osztályá­nak a főnöke, egy bécsi tájszólásbau beszélő osztrák generális, végighallgatta az egészet. — Ja, ta kann i‘ eana net holfn. Sugárt a . harag elkapta. Pulykavörösen ki­áltott rá a tábornokra: — Was? Nid hellfn? Schweinerei! Akkor én magam ölöm meg azt a kutyát! A generális kedélyesen mosolygott. — Tamit wea.n,s ka* Ginek ha‘m! Cigarettával kínálta Sugárt, s becsengette az erdőn áncot. — Standesbefehle! Lapozott a befűzött parancsok közt. Egy he­lyen megái lőtt. — Léz‘n ‘n téz! A parancskönyv rovatai egymásután követ­keztek. Csak egy helyen volt egy üres sor. Utána két telieirt. Aztán megint egy üres. A két üres sor olyan volt, mintha valami piiszko-, zat valami undorítót akart volna a többitől elválasztani §■05 Degradleit zum g £ Ihfanteristen mit Aus­.?5jo N. ALEXANDER schluss sámtlicher Be- förderungsmőglich­x " kelten Verurtelit laut ~ N. ALEXANDER kriegsartikel l-V zum £ Tode durch den Strang J= — Ezt már nem ütheti agyon. Pedig én is segítenék magának, elhiheti! Kezét csókolom, asszonyom, fogadja részvétemet! LXXII. BOMLÁS. A kislucséi patvária ezentúl a csendes gyász helye volt- Juci már nem küldözgette kérdőlapjait havonkint a vörös kereszthez, hogy megjöjjön rá a mindenkor egyforma fe­lelet : Hadifogságból 1916- II. 23. megszökött, az­óta ismeretlen. A szerteomtó orosz birodalomból sereges- től jöttek a hazatérők; volt is köszönet ben­nük, nem is. A hosszú rabság alatt idegen eszmékkel telitett emberek sem mint front- katonák, sem odahaza, mint munkások nem értek sokat. Csavarogtak, rakoncátlankodtak. Sugár már bánta, hogy a bodaki vadászterü­letért annyit fizetett; ha odament, csak úgy hangzott az erdő az orvvadászok süvítő go­lyóitól. Felzavarva repültek a fácánok, a vad­kacsák, s maga az ott tartózkodás is életve­szélyes volt. Sugár egyszer csaholó kutyája nyomán menve egyenest rátalált egy ilyen le- sipuskáéra, aki egy nagy'hasu őzsuta kizsige­relésével foglalatoskodott. A vadászt látva még csak nem is menekült. — Jó napot, tovaris! — mondta kedélyesem. — Akarsz belőle egy ebédre valót? Nesze! És odavágta hozzá az őz belsejét, a még vé­na gló borjúval. De ezt már nem tűrhette Sugár Pál. Igaz, hogy közelebb járt már a hetvenhez, mint a hatvanhoz, de erős, testes ember volt. Mi­előtt még efölötti meglepetéséből magához tért volna, olyan pofont kent le a csavargó borostás arcára, hogy kéket-zöldet látott tőle. Elvette rozsdás karabélyát, szuronyát, s rá- parancsolt keményen: — Vedd az őzet a hátadra! Előre a csónak­hoz! Kiértek a vízhez. A csónak egy jó puska­lövésre volt tőlük, fölfelé- Az orv vadász fel­használta azt a pillanatot, mialatt Sugár a csónakosnak integetett; hirtelen ledobta az őzet, s beleugrott a vízbe. Sugár megcélozta a víziben úszó fejét. De hirtelen lekapta a fegyvert, lövés nélkül'. — Mit tennék? Majd agyonlőttem egy em­bert — egy őzért! A menekülő a túlsó szigetnek tartott. De az ér közepéin örvénybe került. Kétségbe­esetten forgott egy helyben, s fuldokolva, gur- gulázva kiabált segítségért. A forgó húzta le­felé; nem lehetett valami híres üsző. A csó­nakos már előbb elindult s a viz sodra sebe­sen hozta lefelé. így sikerült az orv vadászt ájultan, de még élve kihúzni a vízből. Hosszas élesztgetés után magához tért. Sugár szélnek eresztette, még valami pénzt is adott neki ut- ravaléul. Ilyen, s ebez hasonló esetek közt múlt az idő- A zöld káderek legénysége, a bujkáló ka­tonaszökevények, szaporodtak. LXXIH. LÁZ. Mi is az az élet? Rövid ideig tartó, kelle­metlen megalakítása az örök nemlétnek. Mi a célja? Egy csomó szivárványszínű, elérhe­tetlen semmi. Elképzelés. Fantázia. Az oka: ismeretlen erő. Kényszerítő erő, mely felhasz­nálja minden gyengeségünket. Mi az ember- sors? Sors és élet. Élet és sors. Az ember éle­tet élne, ha lehetne és csak a sorsát szenvedi. Az meg egészben ugyanaz, mint minden más élőlényé. Születni, szaporodni ymegfhalni. De ez az egyszerű hármastétel az én közelségéből nézve sok-sok apró részre, mozzanatra, ár­nyalatra oszlik. A végtelen erejű ok hajt, üz, elemi erővel kényszerit a szivárvány-szem­fényvesztés felé. Köziben eltérít a kitűzött út­ról, ugyanolyan ellenállhatatlan erővel. Az élet tartamia pedig ugyanezen közelségből nézve végtelen, mert magában foglalja az idő­nek összes rendelkezésünkre álló mennyisé­gét. E porszeim-mozdulat elér az elérbetetlen- ségig. A legnagyobb, legsikeresebb, legsze­rencsésebb emberéletek alkotása is mind egy szálig csonka. Hol a lényege az emberélet­nek? Az alkotásiban? Vagy talán — Uram bocsa* — a szerelemben? Akkor az alkotás­ban külső körülményeik és belső tulajdonsá­gaik miatt gátolt emberek élete nem élet. A munka — önmagában — csak kábítószer. Olyan, mint a gyönyörűség. Ha gondolkodni kezdünk, érezzük magunk is rögtön a töké­let le ősegünket. De még jobban meglátják má­sok, akik gondolatunk útját követik. A szere­lem? Mi köze a szerelemhez egy magamfajta özvegy, vagy szalmnözvegynek, magam se tu­dom, mi vagyok! Ilyenforma gondolatok kavarogtak Juci lá­zas fejében, mikor 1918 őszén őt is elkapta az általános spanyoljárvány. Mire jó valaminek az értelmét keresni? Nem vagyunk-e benn© a legnagyobb 'értel­metlenség kellős közepében? A háborúnak vége nincs- Pedig már nincs lelkesedés, nincs erő, nincs vagyon. Még igazi gyűlölet sincs. Célja sincs, mindennek. Nincs hadisereg, nincs fegyelem. Juci mindennap látja a zöld káder embereit, a szökevény ha­difoglyokat, amint nyíltan koldulnak, csava­rognak. Az az egy-két csendőr tehetetlen ve­lük ezemiben. Mi a háború? A lelkek gyötrel­me, családok pusztulása, szenvedélyek ébre­dése, erkölcsiök romlása. És miért mindez? Miért? A lázkábulatban megjelenik előtte a kez­det. Micsoda romantikus, valószínűtlen mese! Mintha úgy hallotta, olvasta volna az egészet- Hová lett az a fiatalság, az a jövőben bizás? Kint az uceán egy suhanc-legény ballagott. Csendesen énékelt. Folytatjuk. % 8

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom