Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)
1935-01-06 / 5. (3557.) szám
1935 január 6, vasárnap. T^GU-MaG^AR-HIRLAP 17 II. Miklós cár és XVI. Lajos találkozása egy „fekete könyv" lapjain A boldogtalan Capet Lajos hangja csendül ki II. Miklós cár naplójából Prága, január. Az ■úgynevezett történelmi d<xkn- mentumok. irodalmi levegődéiben él az olvasó, a leleplezések izgalmától túlfűtött ez a levegő, egymásután látnak napvilágot a huszadik század nagy, ha úgy tetszik, bünperének — a világboiru-i mák aktái s ezek az akták sorra tisztára mosnak! minidenkiit, lassan kiírhatjuk a pályadijat: bűnös kerestetik. Dehát itt még nem tartunk, egyelőre még javában folyik az elszámolás, 6 ennek a nagy! pernek egyik tragikus sorsú főszereplője szélalt meg ismét a síron túlról, s talán érdemes néhány | percre felfigyelni rá. II. Miklós cárról vám szó, azi utolsó Romanovról, akiit a vörösök lemészároltak családjával együtt s akinek tagadhatatlanul van mondanivalója a nagy perről. Egy hosszú beszélgetés a hálószobában A cár naplójának e'ső részét, amely a háború kitöréséig szól, már tiiz évvel ezelőtt közreadta a szovjet, hogy a második s tagadhatatlanul fontosabbik résszel miért várt mostanáig. Erre a kérdésre valószínűleg csak az elhallgatott részletek adhatnának feleletet. A cár naplót vezetett., úgyszólván egészen halála napjáig s talán épen ezek az utolsó napok feszélyezték a szovjet urait. A napló röviddel ezelőtt a „Vörös archívban4' látott napvilágot, s most készült el ennek alapján a francia fordítás, (..Journal Intimé de Nicolas II. Juillet 1914, JüriMét 1918“ a könyvet Payot adta ki J Párásban). Természetesen nem szabad a szónak irodalmi értelmében vett naplóra gondolni, mert, hiszen a cártól semmi sem állott távolabb, mint irodalmi színvonalú és politikai jelentőségű feljegyzéseket vezetni, mindössze amolyan emlékeztetői jegyzőkönyvről von szó. De 'néhány megjegyzése így is világot vet arra a kíilönö6 lelki életre, amely az oroszok cárját a nagy események megítélésére alkalmatlanná tette. A napló annak, akii az eseményeket nem ismeri eléggé és nem taid a szűkszavú feljegyzések mögé látni, több, mint unalmas. Holott valójában ez az „unalmas Olvasmány" egyike a legkülönösebb dokumentumoknak. Például 1917 február 17-ről a következő semmit mondó feljegyzés olvasható a naplóban: ,ySamidro (a cár egyik sógora, Alexander MibaJovics nagyherceg) ma itt volt. S jelenlétemben hosszú beszélgetést folytatott Alixail a hálószobában". Ma már hiteles dokumentumokból tudjuk, hogy ezen a hosszú beszélgetés során akart a nagyherceg utolsó kísérletet tenni arra, hogy megvédje a trónt a forradalomtól és rá akarta venni a cárnét egy bizalmas beszélgetés keretében, hogy hasson férjére és bírja rá őt, hogy még a Duma összeillése előtt szakítson régi politikai barátaival. Ez már Rasputin halála után történt és a cárné, aki egyrészt Rasputin meggyilkolásának hatása, másrészt Protopoipow hatása alatt állott, nem volt hajlandó négyszemközt beszélni a nagyherceggel és ágyban fogadta, úgy hogy a sorsdöntőnek szánt politikai beszélgetésnek igy beteglátogatási jellege volt. Hogy milyen volt a hangulat ekkor a cári palotában 6 hogyan rettegett a cárné mindenkitől, aki azzal közeledett feléje, hogy meg akarja menteni a trónt, bizonyltja, hogy a nagyherceg látogatása alatt egy század gárdistáit állítottak fel a hálószoba elé s a nagyherceg szuronyok sorfala között mehetett be a cáméhoz. S ezt nevezte a cár egyszerűen ^hosisau beszélgetésnek" a hálószobában... „Í9Í4 fal tus 20 — Reggeli családi korbenu A napló, amelyet a cár tizennégyéves korától egészen haláláig vezetett (három nappal halála előtt található benne az utolsó feljegyzés), ötvenegy füzetből áll és fekete bőrtokba volt kötve. Az oldalakat maga á cár számozta meg. Érdekes, hogy a cár kevés holmit vitt magával száműzetéséibe, de á naplót, feleségének és anyjának leveleivel együtt mindenüvé magával vitte, s vele volt To bolszk'ban, majd Jekaterroburgban is* A naplóból kiderül, hogy a két fiatalabb nagyhercegnő is naplót vezetett, ezeket a feljegyzéseket azonban attól való félelmükben, hogy a vörösök kezébe kerülnek, Jekaterinburgban megsemmisítették. A cári család lemészárlása után a feljegyzéseket a kommunisták elkobozták és egy tobolszki bank trezorjában helyezték el, ahonnan sak jóval később kerültek elő s mo=t a moszkvai Kremlben lévő levéltárban és múzeumban találhatók meg. Minden fűzeit, amit a cár orosz nyelven irt körülbelül kétszáz oldal terjedelmű. Az Írott szöveg közé számos fénykép van beragasztva és többhe- lyütt is olvashatók a cárné megjegyzései, amiből az következik, hogy a cárné állandóan olvasta férje naplóját. A mostani kiadvány, amely rendkívül sok eddig ismeretlen adatokat hoz nyilvánosságra, azzal a látogatással kezdődik, amelyet Poincaré tett a cári udvarban s amelynek politikai jelentőségéről a kor már megalkotta a maga véleményét.. Erről a látogatásról a cár mindössze a következő mondatot jegyezte fel: „Poincaréval részt vettem a csapatiszemlén. Nyugatról, óriási felhő borította be az eget..." A cár nem tudta, hogy ebben a szürke meteorológiai megállapításban micsoda sötét prófécia volt... Julius 20-ról, amikor Európa sorsa forgott kockán s millió s millió szurony csillogott vésztjoslóan a napfényben, a cár a következőket jegyezte fel: ^Reggeli családi körben, 2 óra 30 perckor hajóztunk be Pétervárra, azonnal a téli palotáiba hajtottam és aláírtam a hadüzenetet. Néhány szót mondtam, utána a hölgyek valósággal megostír omoltak, hogy kezet csók oldásnak. 7 óra 15 perckor elhagytuk Pétervárat és az estét zavartalan együttesben töltöttük el". Mindenesetre több, mint a mennyit XVI. Lajos jegyzett fel naplójában a Bastille lerombolásának napján: Rien ... Ezt ugyanis arra értette a boldogtalan 'Uralkodó, hogy aznap nem volt ideje vadászni. Aznap, amikor száznyolcvan millió orosz mindenható ura, aki a föld egy hatoda felett uralkodott, egy tollvonással elindította Európa felé irtózatos hadait, ennyit irt naplójában: Reggeli családi körben ... Kézcsók ... Az estét zavartalanul töltöttük ... Szóval: Rien. XVL Lajos hangja A cár emberi alakja valóban sok tekintetben hasonlít XVI. Lajoshoz, különösen az a nyugodt és szenvtelen egykedvűség, amivel saját sorsát is nézi. A naplóból kísértetiesen ugyanaz a hang szólal felénk, amelynek szárazsága már Capet Lajos feljegyzéseiből árad ki. Milyen különös játéka a sorainak, mintha ugyanazzal a lélekkel ismétlődött volna meg ugyanaz a tragédia... Mennyire emlékezteit például XVI. Lajos emlékirataira, az a lejegyzés, amelyet a cár lemondásáról irt naplójába. „Ruisski volt nálam. Szükségesnek tartják lemondásomat. Beleegyeztem. Este Gucsfcov és Sulgim jött el Pétervóiról, átadtam nekik a megváltoztatott és a’áirt unonfK fesztrtwnot. Egy óra tájban hagytam el Pakowot, szíveim nehéz volt mindattól, amit átéltem. Nincs körülöttem más, mint gyávaság, árulás és gyalá zat“. Az egyetlen, ami ennek a naipiónak hangját megiremditőíbbé és mélyebbé teszi a szerencsétlen XVI. Lajos naplójánál, az a sorok között minduntalan felbukkanó őszinte vallásos érzés, ami a cár egész lényét betöltötte. 1917 október 32-én, ekkor a cár már fogoly voflit a tobolsizki kormányzó házában, a következő megható sorokat irta a naplójába a boldogtalan uralkodó: „Nyolc órakor misét hallgattunk. Az egész család szentáklozásihoz .járult. Milyen .megnyugvást adott nekünk az áldozás, mindazzal szemben, amit el kell viselnünk". 1918 márius 8 án a következő sorok olvashatók a napiéban: „Most van egy esztendeje, hogy a Camskoije Selot ed kellett hagynom és családommal együtt internáltaik. A tizen-, két stulyos hónap, amit azóta átéltünk, mély nyomokat hagyott emliékeze'temiben. S milyen megpróbáltatások vártnál; még ránk. Valamennyien Isten kezében vagyunk. Benne van minden reményséA halát árnyékában... Azok a felijegyzések, amelyeket a cár a halál árnyékában a szokott szűkszavúsággal papírra, vet, minden idők legmegrenditőbb dokumentuma lesz, — hiszen ezek a jelemtéktelemmek ható, szürke mondatok az orosz forradalom tüzétől kapnak kísérteties fényt. A cár keveset törődtük mindazzal, ami a világban lejátszódik, lelke már Istennel viaskodik. Ilyen megjegyzések olvashatók a naplóban: „Kimondhatatlanul szenvedek, mert nem érzem tisztának magam". Az utolsó feljegyzés — legalább is, amit a szov- jetcenziura átengedett, — junius 30-ról szól: „Kívüliről semmi hiiír". „Amint ismeretes, julius 3-ról 4 re virradó éjszaka mészárolták le a cári család tagjait". Azóta már megáilapitótták, hogy valóiban „készült vadaim kint" — a cári család kiszár bódítását készítették élő, s erről tudott a cár is. Az utolsó három nap ennek, a várakozásának izgalmában telt el s a tárnak már nem volt ereje érzéseit papírra vetni Julius 3-ról azonban megvannak a cárné feljegyzései A család utolsó napját igy árja le a cárné: „Juliius 8. Kedd. Szürke reggel, később azonban gyönyörű napsütés. Baby (a córe- vrcs) enyhén von meghü've. Tatjama felolvasott •nekünk a Szén tárásból. A többiek egy félórára, sétálná mentek, Tatjána mellettem maradt. A parancsnok minden naip. bejön a szobámba.. Nyolc órakor vacsora. Féltizeraftgykor aludni térünk". És két óra múlva a véres porba tiporta őket a történelem szekere.«,, Minden (Máiés mdetí léwikdttlQsfó (rutkoiU&u s&áél ieí ve férte Az örökké élő Múlt Isten a világviaskodás szimfóniájában szünetet vezényelt. Karnagy! pálcáját magasra emelten áill a világok felett. A Szünet ivégig- hullámzik az űrben és elérte a Földet, — Karácsony Van. A történés egy percre megállt és a Szünet csöndjében tisztábban hallani zúgását az Idő-folyamnak, melybe a földi, az emberi történés ágyazva van, — e történés értelméről, az Idő-élmény sejtelmességó- ről való elmélkedés varázserejével vonzza az elmélyülés e pillanataiban szivünket-lelkün- ket. És felötlik bennünk, hogy a Tér valahogyan nem olyan titokzatos, mint az Idő. A Kiterjedés a látható-tapintható-érzékelhető világnak a szimbóluma. Az Időfolyam azonban láthatatlan belső élményünknek, a történésnek a formája. Eszünkbe jut az is, hogy a korunkat jellemző technikai civilizáció egyik fötörekvése a tér és idő legyőzésére irányult. E győzelmet táviró, telefon, rádió, gőzhajó, vasút, repülőgép azonban oly alaposan vívták ki, hogy a rohanás s hajsza közepette most sokszor vágyódunk a „régi-jó" idők után, amikor idillikus lassuságu postakocsik bonyolították le a városközi közlekedést és gazdagabb volt még a Karácsony mesevilága. Akkoriban tér és idő bőven állottak az emberiség rendelkezésére, — manapság drágák lettek: Amerikában szívesebben építenek harminc emeletet egymás fölé, mint hármat egymás m e 11 é, * és az idő különösen Irta: Neubauer Frigyes mérnök ott, de nálunk is — pénz. így vált az ember győzelmének rabszolgájává, — de máris ott tart, hogy élnitudásának belső művészete, mely a technikai-gazdasági civilizációval való versenyfutása közben kifulladt, ismét lélegzethez kezd jutni és az ön alkotta civilizáció urává válni. A Tér valahogyan nem annyira titokzatos ... — őt a technika diadalutja már sokféleképpen győzte le — vasút, gőzhajó, repülőgép kicsivé tették a földgömböt, — a telefon, rádió és a megoldás felé közelgő távolbalátás a hírszolgálat számára megszüntették a távolság fogalmát. A mikroszkóp a tér ölében rejtőző világokat tárt fel és a nagy csillagászati távcsövek földöntúli távlatokról engedtek fogalmat alkotni, — sőt a fényképező színképelemzés elhatolt oly világok vegyi és fizikai alkatának megismeréséig, melyek iszonyatos távolságaival szemben az óriás távcsövek térlegyőző ereje is felmondja a szolgálatot. De még az Idő-élmény misztikumába, az Idők roppant sötétjébe is bevilágít az emberi lény. Amit a földi élet sokszázmillió esztendeje alatt született és eltávozott lény közül egyetlem egy sem cselekedett meg. a fejlődés kései ivadéka, az ember megteszi: lelki szeméi előtt még egyszer elvonulni látja a! Föld korszakait és ezek gazdag, a mái neúi- zedékeknek idegenszerü faunáját és flóráját, t A* ember a Múltba tud nézni. Abba a múltba, amikor még nem volt ember a földön. Ez a múlt nem semmisült meg teljesen — yan, aki tud róla és gondol reá — az ember a Föld emlékezetének a képviselője. És az emlékezetet, az élő organizmusnak ezt a csodáját az ember függetleníti az egyén életétől, _ az Írás és könyv utján, az emberiség javára a múlt tovább él a jövőben. Az idő el fog járni — és majdan nem lesz többé ember a Földön. A még fennmaradt könyvek, képek, oszlopcsarnokok romjai senkinek sem fognak többé a letűnt, dicsőséggel és gyalázattal teli emberi múltról regélni —« és lassan ez emlékek is elporladnak majd. Hol lesz az emlékezés? Akkor, amikor az emberiség eljátszotta már a reábizott szerepet, talán majd oly lények fognak létezni, kik a világrezgés felfogásában és továbbfejlesztésében az ember felett fognak állni, mint ma az ember a vakondok felett De akárhogyan is ölt majd testet a ködös jövendő — a földi és emberi történelem nem tűnik el nyomtalanul. Ha nagy csillagászati távcsöveinkben az égboltozat mélységeibe merül a kutató pillantás, akkor sohasem a jelent szemléljük. A múltat látjuk az égboltozatán, — a fény, mely távcsöveink lencséjét éri, évekkel, sőt évezredekkel ezelőtt indult, útjára ide mihoz- zánk. Az Űrnek még általunk áttekinthető távlatai is oly széditőek, hogy őket nem földi mértékkel, kilométerrel, fejezzük ki, hanem a fényévvel, azzal a távolsággal, melyet a másodpercenkint 300.000 kilométerrel rohanó fénysugár^ egy teljes esztendő leforgása alatt megtesz. Még Napunk legközelebbi testvére: a Centaurus csillagzat í Alfa csillaga is 3% fényévnyire van tőlünk, ~~ ha onnan Földünket valamilyen rendkívüli nagyítású távcsőivel szemlélhetnők, akkor nem a Föld jelenét, hanem az 1931 esztendő pünkösdjét látnok magunk előtt. A napfény, mely akkoriban világította be bolygónkat s verődött vissza, szóródott szét az Űrbe, csak ma érkezett el ama távoli csillaghoz. Már szabad szemmel is látni oly csillagokat, melyekről, ha a Földet nézhetnök, Krisztust pillantanék meg, amint földi útját rója. A Földről 19 évszázaddal ezelőtt elindult fénysugarak szakadatlan s gyors röptűik dacára is csak most értek oda. Ha ez a csillagvilág valamely kozmikus katasztrófa folytán egyszerre felrobbanna, létezni megszűnne, még 19 évszázadon keresztül látnék az égen ragyogni. És a fény csak egyik megjelenési formája a titokzatos valaminek, ami százféle alakot öltve hullámzik az égitestek közötti térben. Az égitestek a világtéren át nehéz- kednek, támaszkodnak egymásra, — de az általános gravitáción kivül létezik még egy másik egyetemes erő, amely összeköti a világokat: a fizikusok sugárzó energiának nevezik és a fénynél sokkalta finomabb szerkezetű (a fizika nyelvén: rövidebb hullámú) formái is vannak, melyek a történések képeit még pontosabban megőrizve száguldanak tova és melyek a fénynél milliószorta hevesebben hatolnak — isszák bele magukat a földre érkezve a talajba, vízbe, élőlényekbe, — a nemrégen jelentőssé vált „kozmikus sugarak" 100 méternyi mélységig hatolnak. A „sugárzó energia" leirhatatlan távolságokat — fényévmilliókat —■ hidal át, — legnagyobb távcsöveink 200 millió fényév távlatában derengő csillagrendszereket érnek eh A végtelen éter-óceán a világűr emlékezete, A lepergett évmilliók nem tűntek nyomtalanul a Semmibe. Fényköntösbe burkoltan szállnak az Űrben. Ki tudja hol, mikor, milyen lények számára lesz a majdan lezajlott földi történelem egy uj elindulás, egy a földinél magasabbrendü fejlődés alapja. És ki tudja, mily égi erők tükröződése s folytatása a földi élet. A Végtelenben fényévmilliók nem jelentősebbek egy mérföldnél. Nincsen elmúlás, — nincs más, mint az örökké élő Műit. Semmi sem múlik el, minden halad rendeltetésének beteljesülése félé. „Túl az időkön az. öröklét áradoz, Túl az égboltokon a roppant végtelen." JL
