Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)
1935-01-01 / 1. (3553.) szám
T>EAGAlAWi^ARHIRIiAB 1985 Január 1, kedd. Popper iró volt és a Galamb uccában lakott. Többnyire csak estefelé vált láthatóvá, amikor feifcünt az uccákon, magányosan, mellének szegzett, fiatalon megkopaszodott fejével, óriási bambusz-sétabottal a kezében. „Levegőzik11 — mondták az emberek háta mögött. S összenéztek s röhögtek. Ha megállították rövid 6étautján, melynek perceit a szó valódi értelmében munkájától rabolta el, leereszkedőn és végtelen nyájasan társalgóit. Társalgása egy fejedelem kegyességére emlékeztetett, aki oly rettenetes magasságban él minden felett, ami általános és köznapi, hogy a társas érintkezésben nem is lehet más, mint jóindulatai, bájos és közvetlen. A tréfamesterek, akik barátaiknak produkálták Poppert, levett kalappal kezükben, fö- detlen fővel botoltak neki. Popper nyájas daccal követelte, hogy a társalgó rakja fel a tökfedőjét. „Ugyan, kérem14 — mondta hangosan. — „De uraim! Tessék csak nyugodtan feltenni a kalapot.44 ő megengedhette magának, hogy az emberek akár feltett kalappal is diskurálhattak vele. Mindent megengedhetett magának, a kedves közvetlenséget, a türelmet, elnézést, bizalmasságot is. Egyszerű emberekkel — orvosokkal, ügyvédekkel, birákkal, katonákkal, papokkal, mérnökökkel, feltalálókkal — szívesen és közvetlenül eldiskurált néhány percet, jóindulatúan tudomásul vette ügyes-bajos dolgaik híreit, elnézően meghallgatta tapasztalataikat, elveiket, ötleteiket Megengedhette magának, hogy szóbaálljon az emberiséggel, a szegény, tudatlan és együgyű emberséggel, amely iránt már csak mély és őszinte részvétet érzett. A városban köztudomású volt felőle, hogy egész nap ír. Hajnalban felriadt álmából s azon mos- datlanul, borzasán és hálóingben nekiállt és irni kezdett. Szobájában, e sivár kispolgári bútorokkal szűkösen berendezett udvari szobában, különféle szerkezetek és alkalmatosságok szolgáltak az írás céljaira. Természetesen volt íróasztala is, karosszékkel, felfújható légpárnákkal, aztán magas pulpitusa, amelynek nekidőlve, állongó helyzetben dolgozott; de legszívesebben mégis azon a vasalódeszkán alkotott, melyet két szék támlája emelt Magasba, ezen a durva filccel áthúzott, kéziratlapokkal sűrűn borított, hosszú vasalódeszkán. „Itt írtam a Fekete rózsá-kat“, — mondta nekem, mikor először jártam nála, s mellékes mozdulattal a vasalódeszkárá mutatott.' Öreg gyermek volt már akkor, negyven elmúlt. Családja, apja, és anyja egyszerűen hülyének tekintették, afféle szeliden - raplis jámbor hülyének, aki csendesen megvan az udvari szobában, s ha vendégek vannak, be lehet hívni a szalonba * is, nem keit különösebben kínos feltűnést. Negyvenéves elmúlt, de a cselédek is így becézték: „Jenőke44. Polgári jogaival nem élt soha. Terheket és kötelességeket nem viselt. A nők, a katonaság, a család, a közterhek, minden elmúlt felőle. Az iskolában alig tanult meg irni, rögtön lázasan és kétségbeesetten irni kezdett, s mert más egyéb a tananyagból nem is érdekelte, az iskolából kimaradt. Mint vásott kölyök, már gyermekkorában rögtön irt, ha egy kissé egyedül hagyták s nem figyeltek rá. Éjjel kilopódzott a spájzba vagy az illemhelyre, s ott irt gyertyafénynél. Tanulni, olvasni, állást vállalni, családot alapítani nem ért rá, mert nem akadt 6oha, egyetlen szabad perce sem. Állandóan négy-öt kéziraton dolgozott egyszerre: verseken, vezércikken, novellán, drámán, regényen, értekezésen, szociológiai müveken és humoreszkeken. Felváltva irt époszt és adomákat. Hálóingben szokott hajnalban irni, izgatottan ugrá't az íróasztal, a pulpitus és a vasalódeszka között, cserélt ceruzát, tollat, színes krétát, 6 hosszú, vékony kutyanyelvekre rótta müveit, szálkás, nagy betűkkel. Néha az éjfél is ott találta még hajnalban megkezdett munkája mellett. A vasaló- deszka peremén befőttesüvegben ólomvizet tartogatott, ebben mártotta meg gémberedett ujjait, ha már nem birta tovább. Gyakran kapott irógörceöt kezébe. Az ilyen tüneteket elégedetten, kézlegyintés kíséretében mesélte, mint a mesterségbeli rizikó elkerülhetetlenségét. — „Képzelje el44 — mondta néha —, „délelőtt tizenegyre befejeztem „Jancsi kapitányit, •félketfcőkor már készen volt a „Fehér lepel44 második felvonásának közepe, de eljutok-e vájjon még ma este a „Pákosz Imre44 első fejezetének végéig? Délután néhány adomát írtam, hogy felüdüljek. A „Pákoez“-t szeretném estére tető alá hozni.44 Könyvet nem olvasott, láthatólag, meTt nem szerette, ha befolyásolják az irodalomban. Müveit egyideig válogatás nélkül küldötte a lapoknak s „ajánlotta44 nevesebb íróknak, de mikor a család megsokalta a portóköltséget, már csak az utókornak dolgozott. Szobájában, a fal mellett, ágyon és asztalon, a szekrény tetején métermagasan poroskodtak a sűrűn teleirott kutyanyelvek. Mikor papírrá sem adtak már elég pénzt neki, müvei kéziratának hátlapját irta tele. A papirzürzavar- ban gondosan tájékozódott: könnyűszerrel kiismerte magát. „Olvashatnám a „Pillangó“-t?“ — kérdeztem néha. Azonnal lemászott az ágy alá, egyet markolt s már hozta is. Csendesen beszélt, halálos fáradsággal, szomorúan. Ha meggondo'juk. hogy negyvenéves korában több papirost irt tele, mint Shakespeare, Goethe ée Arany János együttvéve, megborzadhatunk e meg lehet érteni fáradtságát. Keveset evett, nem dohányzott. Magányos sétáin néha megragadta karomat s felcipelt — a cselédlépcsőn át — szobájába. Az ajtót gondosan elreteszelte. A szobában, ahol poros papiros, eavanyuténta s a magány és eszelőseég kipárolgásának szaga öklendezésre ingerlőén keveredett, elgondolkozva járt kéziratai között, válogatott e néha felémnyujtott egy-egy papírlapot. Amit olvas* tam, mindig meglepett: értelmes volt és kerek. Csak nem illett sehová, legkevésbbé az iro* dalomba. Biztosan nyűgözött le és uralt formákat, melyeket csak hallomásból ismer-, hetett, vagy álmodta talán. Átélte a békét, a háborút és a forradalmat, szülei halálát; oda sem figyelt. Nem tartotta „mellőzött tehetségének magát. Gondolni, eszmélni sem mert ilyen gyanúra. Nem borzadt meg soha mesterségétől, mint a legnagyobbak, s nem hivalkodott vele, mint a kicsinyek. Irt, ahogy lélekzett, ahogy a szive vert... irt a világról, melyet nem ismert, csak felvázolt eszelős sietséggel, ólomvizben pihentetett ujjaival. Legnagyobb élménye egy menazséria volt, melyet gyermekkorában látott egyszer. Megborzadva tűnődöm most utólag, mikor a mesterséget már minden változatban láttam: mégis iró lett volna Popper? ... A fehér hajó utasa ELBESZÉLÉS A nyáron az Adria egyik szigetén töltöttem i a szabadságomat. Pityui aiuatkor keltem, amikor még néhány csillag is arauylott a derengő égen. Első utam a fügefák alá vitt, ahol egy fekterigó társaságában megreggeliztem. A rigó eleinte gyanakodva pislogott rám, ké6Őtoíb azonban annyira megszokott, hogy majdnem a vállamra szállt. Lassan, komótosan ettük a fügét. Néha úgy éreztem, hogy ilyenféle lehetett a hangulata az édenkertnek. Az egészben az volt a csodálatos, hogy a rigó, amely termetre'- sokkal kisebb volt nálam, lényegesen több fügét #evett meg, mint én, pedig én se vagyok valami rosszétvágyu ember. Első nap, ahogy éppen javában reggeliztünk, valami motozást hallok a lábam alatt. Odanézek, hát egy teknősbéka. Akkora volt, mirt a kalapom. Felémnyujtotta a nyakát, rámnézett és azt mondta: kvá! Nem tudtam, mit akar, mindenesetre adtam neki egy- fügét. Rögtön nekilátott, késsel és villával megette. Tudniillik a két első lábát ugyanúgy forgatta, mintha késsel és villával evett volna. Mikor megette a fügét, megint rámnézett és megint azt mondta: kvá! A fügeevés versenyében a feketerigót is fölényesen verte. Másnap elhozta a feleségét, harmadnapra pedig az egész népes családját, összesen tizenheten voltak, köztük azt hiszem dédunokák is, mert a legkisebbik csak akkora volt, mint egy fél dió, viszont sokkal több fügét tudott megenni, mint a dédapja. Közben gyengéd, piros fények öntötték -el az eoret, de még mindig napfelkelte előtt voltunk. Ilyenkor indultam el horgászni a tenger felé, mert ilyenkor kapnak legjobban a bálák. De sohasem tudtam felkelni olyan korán, hogy már ott ne találjam barátaimat, a szegény halászokat, akik csónakjukban nesztelenül evezve most rakták le a drótvarsákat, vagy a tengerpart szikláin ülve mozdulatlanul lesték a zsineg mozdulását. Én a halak, a szelek, a hor- gászszerszámok és az ottani öblök nevein kívül alig tudok valamit olaszul, ez azonban tökéletesen elegendő volt arra, hogy így reggelenként órákon át elbeszélgessünk. Voltak köztük öregemberek, túl a nyolcvanon, friss, erős, szikár aggastyánok, akik a világrak már majdnem minden tengerét bekalandozták. A nyomorúság hajtotta őket munka és kenyér után. Izgalmas történeteket tudtak csodálatos halfogásokról Alaszka partjain, az Inklai óceánban, a Vörös tengeren, vagy az afrikai szigetek körül. Szegénységükben és egyszerű életükben látszólag mind egyformák voltak, de közelébb férkőzve életükhöz, megtudtam, hogy e színtelen hasonlóság alatt különálló és hatalmas egyéniségek bontakoztak ki, amiket csak ők tartottak számon. Az egyik például a szigony dobásban volt őstebetség, a másik a parti halak bizonyos fajtájának fogásában mester, a harmadik a mélytenger vizeinek titkos rezzenéseit ismerte. Mindezek persze a mi szemünkben nem sokat jelentenek, számukra azonban ezek olyan nagy különbségek voltak, mint ahogy a tőlük messze lévő életben valaki bankigazgató vagy hegedűművész. orvos vagy géplakatos. Aki járt az Adrián, ismeri azokat a szép. öreg, fekete halászhajókat, amelyek gyönyörű. narancssárga vitorlákkal szelik a kék tengert. Ezek a bragozzák, ezek az ősi formájú hajóik a tenger ekéi. Ezek fáradhatatlanul szántják a tengert, éjjel és nappal, télen és nyáron, csak éppen szélcsendben nem. Ha a tenger fölött elfogy a szelek lehelilete, a bragozzák nagy sárga szárnya elbágyad, óriás, élettelen pillangóikká válnak. Ha pedig vihar korbácsolja a habokat, ijedten bújnak meg a kikötőkben és egymásmellé zsúfolva himbálóznak és árbocuk hegyével összeko'ccan.nak. mintha valamit izgatottan megbeszélnének. Mindig két hajó megy ki a tengerre, mindig két hajó társul egymással, sokszor egy egész életre. Retten húzzák a hálót, egymástól mé- ihányszáz méter távolságra. A zsákszerű nagy háló lent a mélyben a tenger iszapja fölött halad és aratja a szegény halászok sovány kenyerét. Mert sovány ez a kenyér, kétségbeejtö- en sovány. Pedig valamikor ezek az emberek jól éltek. Akadtak köztük, akik meg is gazdagodtak. A tenger ontotta magából a halat, jó pjaca volt a portékának, de aztán jött, jött... Uramisten, hát mi jöhetett volna... jött a Gép. Jöttek a motoros halászhajók. Jöttek a nagyvállalkozók motoros bárkái, a tenger ekéinek helyébe a tenger traktorai jöttek, — a gép szembe tudott szállni a széllel, de ami még ennél is több. szembe tudott szállni a szélcsenddel s mialatt a régi bragozzák csüggedt vitorlákkal napokon át várták a szelet, a motoros hajók pöfögve és ropogva rohantak ki a tengerre és szántották, gyúrták, kotorták lent a mélyben a tenger fövényét, aminek töbek között az is lett a következménye, hogy megfogyott a hal, mert akármilyen nagy a tenger, ezek a motorosok óriás hálóikkal szinte minden négyzetméterét bejárják s a nehéz hálók tömegesen pusztítják a halivadékot. Láttam az öblökben félig elsüllyedt, féloldalira dőlt gazdátlan bragozzákat. Olyanok ezek, akárcsak az öreg magyar szélmalmok, amiknek ajtajában kinőtt a dudva s amiket megölt a gőzmalom. Pedig milyen szépek ezek a magasorru, szé- lescsipőijü öreg hajók, sárgaréz verettel, viharvert homlokukon. Valami primitív művészet ömlik el rajtuk, ezer és ezer esztendő van beivódva a formájukba, hiszen pontosan ilyenek voltak már a rómaiak korában. Semmi gyári munka rajtuk, kétkező emberek munkája minden porcikája. Még a vitorlák szép sárga színe se gyári festékből ered, közönséges földdel festik meg a vásznat, azzal a különös vörössárga földdel, amely a partokon néha nagy darabokban ragyog ki a fekete sziklarétegek közül. A hajó teste és a fedélzet, amit szabadon jár a hullám, szurokkal van 'bevonva, bent a hajótest pedig két kamrára oszlik. Az egyik sötét kamra az úgynevezett szoba, amely olyan alacsony, hogy csak meggörnyedve lehet mozogni benne. Bútorzata egy kis szentkép, egy olajlámpa és egy nagy fonott korsó a borral kevert ivóvízzel. Aztán néhány sötét pokróc a földön: a halászok fekvőhelye. A második kamra afféle raktárhelyiség, ahol a kötélcsomók és hálók állnak és ugyanitt van a konyha. Ha ugyan konyhának lehet nevezni azt a lapos vast éjiéit, amelyben haitnu alatt a tüzet őrzik. E tűzhely fölött főzik és sütik a halat, persze csak a legolcsóbb fajtáját. a tenger ocsuját. Kenyerük a kukorica.- üsztből készült polenta. Nem is esznek ezek egyebet, csak halat, meg potentát. Sátoros ünnepekkor talán ha egy ki« birkahús Ikerül a irta, ZILAHI’LAJOS szájukba. Beérnék ők hallal és polentával is, de mostanában már az is szűkén akad. Sok az éhes száj, sok a gyerek otthon, mert ezek az emberek nagyon szeretik a gyereket. Sokszor elnéztem, ahogy kézrőPkézre adnák egy-egy maszatos kis olasz csemetét. A magasba dotálják a visitó, kacagó apróságot, körülállják, ünnepük, örülnek neki. Általában, ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy mit csinálnak ezekben a kis hal ászf alvakban és öblökben az emberek, csak azt mondhatnám: reggeltől estig játszanak a gyerekkel. Felnőtt lányok, férfiak, asszonyok, öregemberek: játszanak a gyerekkel. Ezt láttam minden percben, mindenütt, amerre csak léptem. Ugyláfcszik a szegények kincse ez az öröm. Itt aztán nincs egyke! Akármilyen nagy a szegénység, úgy terem a gyerek ezeken a partokon, mint az apróhal. * Hat esztendővel ezelőtt, még a nagy gazdasági jólét idejében, a közeli fürdőhely kikötőjébe hófehér vitorlákkal gyönyörű kis hajé futott be. Mindössze tiz vagy tizenkét méter hosszú, de volt benne két kis hálófülke, parányi kis ebédlő, apró kis konyha, mellékhelyiség. sőt még a kéttagú személyzetnek is jutott rajta fekvőhely. Ragyogott és csillogott rajta minden, látszott rajta, hogy gazdag ember játékszere. A hajó tulajdonosa szenvedélyes horgász volt, aki ezen a hajón töltötté a szabadságát. És nehogy a horgászat néha unalmassá váljék. egy nagyon csinos é6 nagyon fiatal hölgy is utazott vele. Lehet, hogy a felesége volt, ezt azonban senki se kérdezte tőlük. A holland ur — állítólag holland volt; túljárt már az öt-ven éven — az első szempillantásra is ahhoz az emberfajtáihoz tartozott, akik egyaránt otthon érzik magukat Párisba.n, Londonban, Berlinben, Rómában és mindig valami nagy üzletben futkosnak. Fölszedett a hajójára két ilyen szegény halászt, mert újabb horgászkirándiilásra indult, ezen a vidéken pedig nem tanácsos járni idevaló emberek nélkül, mert bent a tengerben is éles szí Ida csúcsok leselkednek a hajókra. Halászás közben kikötöttek valahol a parton az olajfák árnyékában és falatozni kezdtek. Ebéd után a holland ur szivarra gyújtott és unalmában odafigyelt, amint a hajó gépésze nagyban tárgyal valamit a két halásszal, akik ott hevertek mellette a földön. Nem tudott olaszul, odaszólt hát a gépésznek: — Mit karattyolnak ezek? — Arról beszélnek, hogy tönkreteszik őket a motorosok. Ha egy trattájuk volna, akkor megélnének, de így megint éhség és nyomorúság vár rájuk a télen. Csak persze nincsen tratta. — Mi az a tratta? A gépész elmagyarázta, hogy trattának azt a nagy húzós hajót hívják, amellyel kilométernyi félkörökben kerítik be az öblöket. Csak hát drága jószág a tratta, sok fonalat, sok kötelet emészt, ötezer lírába kerül csak a hozzávaló anyag. Az egyik halász, az öreg Autónk), közelebb húzódott a kövér holland pénzemberhez és izgalmában feltórdelve, két kezével hadonászva., roppant meggyőzően és nagyon sokáig kezdett magyarázni valamit, amiből a holland ur egy szót sem értett. — Mit mond az öreg? — Azt magyarázna, — mondta a gépész. — % 4 MŰSORON KÍVÜL r írja: MARAI SÁNDOR Egy iró portréja
