Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)
1935-01-13 / 11. (3563.) szám
1935 január 18, -yiM&gnap. T^GMMACfc».-Hirai2®> Hdd&kiás tádióUadássai Irta: Neubauer Pál jutottat már, lábbadozbak, de időnként visz- szaesték még a hideglelésbe. Az emberek hazatértek az öldöklésből, elrejtették fegyverei • két, s mert a tetejébe facérak is voltak, időről-időre „politika" ürügyén használták azokat.. A vöröseket akkor már szétszórták, agyonverték, börtönbe csukták, — de a „vörösek" végre is nem egy megszámlálható, nyilvántartott párt voltak csak, a vörösek az idők elemiétől éltek éhben a társadalomiban is, s a történelimá pillaniatiban éppen csak láthatóvá váltak, mint a baktériumok az anilin- nal megfestett vizcs-eppben. S mikor szétszórták őket, feloszlatták szervezeteiket, kivégezték vezetőiiket, köztük egy olyan kivételesen tiszta szellemű és jóhiszemű embert, mint Gustav Lan dauert: a „vörösek" nem szűntek meg létezni, csak éppen visszasziutelenedtek az akkor fehér dühhel tajtékzó társadalomba, a baktériumok ártalmatlanná szürkültek a veszélyes tenyészetben, de itt-ott lázasan re- cidiváizott még a szervezet. Ha gépfegyver ropogott, beálltam a kupn alá és vártam, míg végeztek. Teherautók érkeztek, elvitték a sebesülteket, s végre át lehetett haladni az úttesten, s belépni a szemközti kávéházba ... Nem csodálkoztam különös ebben- Természetesnek találtam, hogy ifjúságom sétáit időnként gépfegyvertiiz za/varja meg. Mindent, ami az emberek dolga volt, természetesnek találtam. A kis világegyetem, a létezés önkívülete teljesen elfoglalt; a rajongás, mellyel a létezés csodáját üm nemei f eni, megakadályozott abban, hogy csodáljam, vagy gyanakvással szemléljem a részleteket. Müncheniben talán még idegenebb maradtam, mint máshol. A város, honnan néhány esztendő múlva elszöktek legjobbjai, s amelyet Hetiuriidh Maiin „Németország legbutább városának" nevezett, lehangolt eörbomlbás jo- v rali fásával, szakmányos kedélyességével, rosszizü, erőszakolt és mestörlés művészies- kedésével. Az Euglisebes Garteubeu laktam, egy penzióban, angol és magyar sznobok között, akik Schwabingba jártak atelier-üunep- ségekre, s két forradalom között frissen ropták a münehem farsang kánkánját. Az egyik scbwab ingi ünnepélyen ismerkedtem meg azzal a müncheni hölggyel, aki dialektusban beszélt, hajnal felé elkísért Angol Kert-beli szállás ómra, s ott, a pátymalíaf derengésében, mielőtt nyugovóra tért volna, olyan háziasam kezdett viselkedni, hogy elképedésemben nyitva maradt a szájam: kikefélte és rendberakta ruháimat, szar vaspörrel dörzsölte cipőimet, a bútorokat leporolta, aztán gondosan levetkőzött, minden ruhadarabját összehajtogatta, s végül befonta haját és papírszelet- kékbe csavarta hunout'káit, majd az élet legtermészetesebb mozdulatával, egy háziasszony nyájasságával, aki végre a vendéggel is foglalkozhat, hefeküdt az ágyba. Tátott szájjal bámultam reá. Nem mondom, hogy ez a höígyiemerősöm volt számomra a „német nő", de soha nem találkoztam még addig, seni később, más nemzetheti nővel, áld a háztartási erényeket a szerelem órájában, égy idegen férfi lakásán, ilyen erayedetlen.ül gyakorolta volna. Szüntelenül csodálkoztam. A világ mégis más volt, mint ahogy az irodalom anyagából addig megismertem. Minden „más" volt, — s lassan ideje volt, hogy e meglepetések zűrzavarában valamilyen álláspontra tegyek szert. 8. Weimarban minden reggel kimentem a parkiba, elsétáltam a kerti házig, ahol Goethe meleg nyári napokon szundikálni szokott, bementem a szobákba, aztán visszamentem a városi Goethe-házba, álldogáltam a sötét halottas szobában, ahol ma is elkellene „több világosság", vagy az ásványokkal, kéziratokkal, metszetekkel, szobrokkal és képekkel megtömött termek valamelyikében, elnéztem a költő herbáriumát, s iparkodtam megérteni valamit, ügy viselkedtem, miint egy műkedvelő detektív, aki rangrejtve nyomoz valamilyen titokzatos és felette rejtélyes ügyben. Nem tartoztam a számadással senkinek, s a titokzatos és rejtélyes ügy, melynek nyitját kutattam, a „zseni" titka volt, — a tárgyakból, melyeket használt, gyűjteményeiből, lakásából iparkodtam megérteni valamit, amire a mü sohasem felel egészen, amire az élet, az „egyéniség" sem felel egészen — a kettő köl- csön!háfásából áll össze m a mindennél nyugtalan i főbb .jelenség, ami a zseni és hatása a világra. Jeleket kerestem, kezenyomát kerestem, száianyomát egy poháron), kézvonás változásait az élet változó szakaiban, olasz utján .rajzolt, primitív és iskolás tájképeit bámultam, telsz árura el tudtam piszmogni ezekben ;i szobáikban, Weimarban, ahol ma sem hült még ki egészen ennek a jelenségnek lesii mivolta, valamilyen sűrített testiség ma* ; dl meg utána, s jelenlétének anyagi hatása Amerikában, -,— vz csak természetes. Osi- kágdban, — ez . is természetes. Egy fiatal nő haldoklóit a ,szegények kórházában- Hozzátartozója nem volt vagy nem jelentkezett, egyediül haldoklót t, mint ahogyan egyediül élte le rövid életét. De az utolsó percekben megjelent az a világ, amely életében nem vett róla tudomást és mint Lucifer Faust doktorral, szerződést kötött ezzel a. magára maradt .lélekkel, amely éppen készült elhagyni a csi- kágői, siralomvölgyet, ahol a prosperiiynek már nyoma sincs. Megjelent, az amerikai rádiók teljhatalmú megbízottja és felszólította a haldokló asszonyt, hogy intézzen egy utolsó szózatot a világhoz, amely őt szóra sem méltatta, így fejezte ki magát: „Küldje el a lelkét Amerikának, asszonyom, Amerika erőt fog ,meríteni belőle." A haldokló nőnek talán mindegy volt, vagy talán az utolsó pillanatban elfogta a szereplés láza és gyönyöre: beleegyezett. Beleegyezett abba, hogy haldoklását egy külön, halálos gyarassággal montírozott állomás leadja az amerikai hallgatóknak, sőt beleegyezett abba is, hogy enyhén földöntúli zene és misztikus kórusok keretezzék haldoklását. Percek alatt megvolt a montázs és a boldog halandó megkezdhette a haldoklást, amelyet százezer élő izgatott figyelemmel kisért. Elsőnek az enyhe zene szólalt meg, angyali kórusok amerikai jazz-aláif estessel, megérzékdtve azt, hegy az életet mindenkor a halál angyala lebegi körül. A jazz az élet, gondolják a derék prosperity-amerikaiialk, jazz-ban minden földi javak bölcsessége. Viszont az angyali, kórus azt jellemezte, hogy a jazz-ez ember most válik a világtól és olyan régiókba távozik, ahol más a bölcseség. Ez oly szépen volt. kigondolva, hogy a kórház személyzete sirt, amikor a rádiójáték megkezdődött. Mindenki a haldokló nőt figyelte, és a rádió vezetősége annak a sajnálatának adott kifejezést, hogy a televízió még nincs általánosan .bevezetve és a bangókat nain támasztja alá a vetített kép. Mikor a zene elhallgatott, a haldokló ajkai megmozdultak- és még a földi léthez tartozó üzleties mosollyal azt kérdezték, hogy menynyi a honorárium. Sajnos, a mikrofon ezt abban a percben további t óttá, és a vezet őnek volt annyi lélekjelenléte ezzel az elvetemült végtelen lassan oszlott csak el az időiben. Neon óhajtottam doktori értekezést szerkeszteni Goethéről. Tanulmányt sem készülteim írni a költő utolsó éveiről. A hercegi parkban jártaim, ahol ez a Napkirályocska, Goethe hercege, sdhíönigeis'tos erőlködéssel másolta s nyomorítotífa Versailles ötleteit, este beültem a színházba, s hallgattam Tanered-et, vagy Iphigenii-t, — egészen különösen otthon éreztem maigáim a weiimar i színházban, ahol Goethe féltékenyen szemlélte a népszerű Kotzebue sikereit... Délelőtt bejártam a könyvtárira, ahol minden valamilyen feldagasztott, hígított, 'életnagyságon, sőt szellem- történeti méreteket meghaladóan Goethe volt, összebará tkoztam a könyvtárossal, aki a költő helyi létezésének rendőri adatait őrizte, rendszerezte, rakosgatta félszázadon át, mo- sószámilákat és fűszeres-nyugtákat ellenőriztünk, s csodá latosan találkoztunk ebben a fontoskodásban, magyarázat nélkül is megértettük egymást, mint mindenki, aki Goethe világában egyszer, akarva-akaratlan, hosszabb időre, úgy az élet tartamára eltévedt és berendezkedett. Az ,,E;lefánt“-hoz címzett fogadóban iöbbéh tanyáztunk ágy, akiknek nem volt különösebb dogunk Weimarban,, akik nem szándékoztunk szaporítani buvárlataink, vagy egyszerű otttart ózíko'dá'sunlk tapasztalataival a Goethe-ino- dálmát; egyszerűen csak éltünk Goethe • városában, mintegy vakáción az apai háziban- Weiimar, az arányos 'és kecses város, mintegy megdermedt a goethei tradícióban, nem ocsúdott még tél, nem mert másról beszélni, másra gondolni sem, minden a zseni emléke körül futott össze. Akadtak a fogadóban skót kékharisnyák, mogorva és meghatott öregasszonyok, egy Settembrini-szeiru olasz humanista, aki, évtizeddel Thomaa- Maum „Varázshegyének" .megjelentése előtt, csaknem szóívl- szóra felmondta nekem este a szálloda társalgójában a leckét a „köztársaságról és a szép királyról", akadtak magányos skandinávok, akik ide ragadtak néhány hónapra, ebbe a hitelekkel szemben, hogy egy százJdóMrost előrántva igy szólt: — A honoráriumot már máshol fogod megkapni, asszony! Az asszony meg volt elégedve a százdollárossal és utasította az ápolónőt, kinek juttassa él, ha 5 már nem lesz többé. Aztán csendes hangon belekezdett a szózatába. Elmondotta, mennyit szenvedett életében, de bár alig volt h'arapnivalója és hajléka, nem tán torodott meg soha, mert tudta, hogy mindez csak átmenet és hogy ez a fenkölt perc egyszer el fog jönni... — Ó, vájjon kinek adatott meg, hogy abban a pillanatban, amikor búcsúzni készül, az a. viliág, amely- nem vette tudomásul, hogy él, lélekzetvissizaif'ojtva állja körül az ágyát, mint most százezrek az én ágyamat? Nagy kegy ez, amelyből még a cinikus emberek is megtanulhatják, hogy az amerikai rádió vezetősége magasabb és a legmagasabb cél szolgálatában áll... Egy uj Margaréta, vadonatúj amerikai reklám találmány, mondott itt nagy és eddig sohasem hallott bölcse-égeket. amelyek könnyű szerrel kötötték össze a rádiót a végső metafizikai dolgokkal. Amin annyi Iángész hiába törte a fejét, az sikerűit az amerikai rád:ó vezetőségének: túlvilág! montázs. A haldokló felette jól működött és minél tovább beszélt, annál jobban élte be magát a haldokló szerepébe, — ha ugyan szabad ilyen paradox módon kifejezni valamit, ami valóban igy flöT- tént. A szimfónia egyre szélesebben hömpölygőit tova, és azokon a pontokon, ahol kezdett kihagyni az emberi akaraterő, mert a szervezet láthatóan gyengült, zene zengett enyhén és magasztosan, és egy suttogó baritcnnaik beillő epeaker megrendült jambus okban mondta be, ami a szobában történt: — Most .borul el a szem ... most uj horizontokat pillant meg és ezek a horizontok tükröződnek benne... Most mosolyognak az ajkak és-uj igék kimondására formálódnak,... •6, bár láthatná a hallgatók százezres tömege ezt az arékifejezést, aimel v olya n, mint egy költőé a megszállottság pillanatában ... A haldokló azonban konokul hallgatott, és a speaiker megrendült jambusai kezdtek elapadni. A rádiójáték vezetője hiába adott a degen viliódzó északi fénybe, ebbe a különös szellemi fény és sugár lőrédbe. Weiimar atmoszférájába. Akadtak sznobok és turisták, is. De a tébolyodéit világban Weiimar, a színház, a könyvtár, az , E!eifánt“-fo!gadó, s az a másik, olcsóbb szálloda, melyet e°y magyar tudós felesége vezetett, s ahová később lejártam néha napokra testi és szellemi kosztkvártélyba: ..mindez együtt kolostorszerü volt, afféle világi kolostor, ahová egyforma lelki alkatú emberek tisztálkodni jártak, amolyan világi lelkigyakorlatokat tartottak. Messziről talán túlzottnak tetszett ez a magatartás, de akik fölvették, hazataláltak benne. Goethe házában mindenki otthon volt kissé, száz év múlva is. A goethei világ félvette a vándort, s ha nem is adott euforisztlkus nyugalmat, valamelyik kuckójában be lehetett rendezkedni. Az embernek van anyagi, de van szellemi végzete is, mely fatális természetességgel telik be rajta. Goethével találkozik az ember, vagy nem; szerencsére 'korán találkoztam véle. Nem mondhaton, hogy valamilyen gőzös, fellengzős Goetihe-ku Húszban éltein. De azt hiszem, miikor a középiskolában Herrmann és Horoihea hexametereit magoltatták velem, fölvett ez áz ismerős sors, egy zseni légköre, ahol valahogy, titokzatos és magyarázhatatlan módon, nem dideregtem s nem éreztem kitaszítottnak magam- Mikor én Weimarban jártam, körülbelül Werthemél tarthattam; ma, férfikorom küszöbén, talán a D ichtung und Walhrbeit körül tartok valahol; Goethe úgy kisér végig az életen, mint a testi fejlődés materiállis fokozatai, nem lehet „kihagyni" szakaszokat, uém lehet ellenkezni, vérig kell járni az utat, amelynek végén a misztikus kórus felel Faust kérdésére, — s ezt a választ szeretném, ha itt lesz az ideje, hallani és megérteni. Idő előtt nem lehet... Jókedvűen és érzelmesen éltem Wéimarhau- Goethe nem volt praeceptor; valamilyen tiszteletteljes, de nem elfogódott, kényelmes bizalmasságban le-i betett a közelében élni. Mindenestől a haza volt, a másik, az igazival egyformán otthonos, í haldoklónak egyre élénkebb és érthetően türelmetlenebb jeléket, hogy nyissa már beszédre vagy suttogásra a száját, úgy látszik, a szegény asszony nem volt hajlandó könnyen mérni a halált. A rádiójáték vezetője, mit tehetett volna szorult helyzetében, megloibog- tatott egy ötvendol'lárcst. és sokatmondó are- kiifejezéssel ledobta az ágytakaróra, amely már halotti lepelnek számíthatott. Mert hogy biztos és csalhatatlan haldoklóról volt szó. ezt a kórházi orvosok mondták, akik „egr órát sem adtak az asszonynak". Garantáltan biztos haldoklás, mondták, amikor a rádiójáték megkezdődött. A haldokló az ötvend óllá* ros láttán uj haldoklásra kapott, miközben szemében megcsillant az életöröm és kedv áruló fénye, úgyhogy a rádió vezetője már gyanakodni kezdett. Ezúttal azonban Q volt ra kiszolgáltatott és folytatni kellett ott, ahol elhagyta, mert százezren lesték ' az elmúlást, ezt a valóban rendkívüli esti szórakozást. Az asszony egy suttogó ódába kezdett belé. amely a létekről szólt. Elsuttogta. mit látott a lelke az imént, amikor már-már végleg eltávozott a földről és elsuttogta-, hogy milyen boldog, hogy ilyen jutalomban részesül... 6. szegény volt mindig, mint a templom egere, de ha száz, ha százötven dollárt lengetnének előtte, akkor sem cserélne azzal az érzéssel. .. Élesüki ott a hangja, a szemét behunyta. A« amerikai rádióhallgatók nagyon elfoglalt emberek, nem engedik meg a fölösleges szüneteket, és a halál szünetjelét-uem szeretik úgy, hogy az életnek ne legyen happyeudes befejezése, Ezt tudta az okos vezető is és mert egy újabb ötvehdollárosra az asszony . tagadóóag rázta csukott szemmel a fejét, izzadva kirántott még egy százast. Ez a százas méltón fejezte be a haldoklási. Az asszony remekelt. Beszélt a túlvilágról és utolsó üdvözletét, küldte az emberiségnek. Mikor kilehelte a lelkét, újra megszólalt a zene. amely melodramati- kusan festette alá a speaker. helyszíni közvetítését. Minden bizonnyal ez volt Amerika legeredetibb közvetítése Halála után az asszony halottfehéréu feküdt az ágyán és elhangzott az utolsó - akkord. Az orvos .élővette a sízte* toszfkópot és komoran kijelentette, hogy beállt a halál: Halál rádióleadással. Ezt is-jelentette a speaker. Huszonnégy óra hosszat Amerika - erről'' a rádiójátékról beszélt, amelyhez hasonló, nem volt. Harmadnap egy hír jelent még a sajtóban, hogy a „hulla" kétszáz dollár tőkével i fűszeres boltot nyitott Ősi bagó külvárosában. A hír leadója a „halott" asszony volt. fénytöréssel, növényzettel, családi, meghitt szokásokkal, szertartásokkal. Három városban éltem hosszasabban -Német országban, Lepzigbem, Weimarban és Frankfurtban. Nem volt ebben.• szándék; s mégsem tartom véletlennek, hogy éppen ezJt a három várost választottam a vándorévek pb henőhelyéüil, Goethe három városát. Utaztam a nyomában, ösztöneim húztak árnyékában. Goethei soha nem tudtam úgy olvasni, hogy no, most leülök, s elolvasom a West-Östliche Diwant. Valószínűleg untatott volna. Goethe □iő és halad az élettel, mely összekapcsolta magát vele- Valamelyik könyve mindig vélem vau, otthon, utóin, ma is. Egyetlen írót találtam később, akit ugyanilyen rendszertelenséggel tudtam olvasni, akinek könyvei mindig kezemügyében- hevernek, nincs nap, hogy néhány sort ne olvassak egyik leveléből, vagy kritikáiéból: Arany Jánost. Aranvtól magyarul tanultam." és tanulok. Goethéből nőm tanultam semmit. ■ A zseni és müve átálaikul légkörré a késői nemzedék számára; talán csak akkor gondolok reá. ha vétenek ellene, vagy megtagadták. Időről-időre viszaufaztaim Wémarba. A könyvtárban már ismertek, a kerti házban ismerősen fogadott a kapus, láttam a kertet félen és tavasszal. írni nem mertem még; pontosabban Weimarban kezdtem nemiről. Azt, ami Goethében fel oldhatott au, ami talán kevesebb, mint a mm de hatájálteo éoo°n o,lvan hallhatatlan, az egyéniségnek időtől és műtől független-, el nem illanó, nemzedékeken át ható misztériumát. Wetim-árbign ismerteim meg. S ott olvastam először e három sort. melyekre- olvasás; közben nem vetettem különösebben üevet. s csak kétebb. évek múlva vettem értre., hogy megnyitónak bennem valamit, ebiek bennem, ..'HVlör.ösebb hangzatossáig nélkül, úgy, ahogy lélekzik - az ember: f>b habé gegbmbf und ed^uke er>{ rcchf fTnri cs pft '\\un’r,er'lirli. rtnífes cft Schlecht Tch bleibe beim glaubigeu Ordeu. (Jövő vasárnap folytatjuk-) % 8
