Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-23 / 218. (3549.) szám
1984 december — Karácsony, 'PRXGAlAY\GtecRM! tuiSS 19 . Ifi ■ . ' ' ’ • ' Egy polgár vallomásai írja: Máral Sándor ELSŐ FEJEZET 1. A hídon két katona állt, térdigérő, pompás, líizős bakkancsokat viseltek, vadonatúj váll- szijjakat, szürkés zöld egyenruhát, de azt is inkább csak sportszerűen, mint valamilyen vadászőltönyt. Kesztyűs kezeiket karbafonták, s úgy nézték, közönyösen és tartózkodóan, a Nyugatra induló rozoga vegyesvonatot. — Figyelj, — mondtam feleségemnek. — Ezek már európai katonák Magam is izgatottan figyeltem, s szivem a torkomban vert. ügy éreztem magam, mint valami nagy utazó, aki veszedelmes tájakra indul, mint Stanley, vagy Stein Aurél. Ijesztően fiatalok voltunk mindaketten. Huszonhárom éves múltam akkor, s alig néhány hete nős. Lola az ablak mellett ült, abban a kimustrált vasúti kocsiban, mely valahol a páriskörnyéki vonalakon, a helyi forgalomban szolgálhatott addig, s a franciák most száműzték a kocsit ide AdhenJbe, a határszélre. A kupéban hiányzott az egyik ablak, a szijjak lépetten, szakadtán fityegtek, a poggyászháló rongyosan lógott, az ülésekből kiállt a rugó. „Jó lesz az nekik44 — gondolhatták a „l’Est44 társaság párisi irodáiban, mikor leküldték a kocsit Adhenbe. S csakugyan, jó volt ez igy nekünk. Dideregve ültünk a törött ablak mellett, bámultuk az „európai*4 katonáikat — a német határtól néhány kilométeren át angolok vezették a vonatot — s vacogott fogam az elfogódottságtól. Ó, milyen kis négerek voltunk, ott a belganémet határon! Minden „európai44 volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagy hasú, ezüstmonogramimos, pecsétfoltos kábáiban szuszogó belga jegyellenőr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely olyan „egészen más44 volt, olyan „európai44 volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel mindössze Kassáról Poprádfelkára lehetett utazni ........ Nyilván „e urópai44 volt számunkra a lószőr is, mely kilógott a kupé rongyos üléséből, a vacak, hamuszürke francia csokoládé is, melyet utravalőul vettünk az állomáson, s a nyárvégi eső „európai44 szénifüst savanyu szagát sajtolta be a fülkébe, ahol, mindenesétől, szorongásunk s elfogódottságunk mellett is, mii magunk is rendkívül „európaiaknak44 éreztük magunkat. Fogvacogva és már jóelőre elhatároztuk, hogy nekünk majd „nem imponál44 Páris ... (Ezt a didergő fölényt később minden Parisba tévedt középeurópai látogatón megéreztem.) Csak éppen olyan kiváncsiak voltunk, hogy a hidegrázott. Mi olvastuk már akkor az „egész francia irodalmat44, s csakugyan olvastam Zola, Anatole Francé és Maupassant néhány regényét, lehetőleg magyar vagy német fordításiban, hallottam valami. félfüllel Bergsonról, s „ismertem44 a francia történelmet, de inkább csak úgy a nagy forradalomtól s napóleoni háborúktól napjainkig ... Ismertük francia parfümök és haj- pomádék nevét is, olvastam Baudelaire néhány versét eredetiben, s Páris volt a hivatalos „nagy Bakony44, ahol Ady szomorúan tespedett és fajtája sorsán borongott, miközben valószínűleg sok abszintot ivott és „csipkés, francia lányok44 ölelgették. Igen, mi nem voltunk vadak és készültünk a nyugati leckéből. S nem öltözködtünk-e egészen úgy, mint a franciák, — később észrevettük, hogy még „elegánsabban44, gyanúsan különbül is öltözködünk, mint a nyugati nők és férfiak — nem csodálkozott-e odahaza a mademoiselle, milyen előkelő, kellemes polgári formák között élünk, nem tanultunk-e franciául Klementine kisasszonytól, s nem cicomázták-e magukat hölgyeink a „legutolsó francia divat44 szerint?... Nem, mi aztán igazán ismertük a nyugati kultúrát, s megnyugodva utazhattunk Párisba, nemzetünk, osztályunk s nevelőink nem vallanak velünk odakünt szégyent? Miért, hogy mégis lelt a hideg, s a piszkos vasúti kocsiban, melyet a Nyugat küldött fogadásunkra, azzal a szemérmes drukkal ültünk, ahogy vidéki rokonok köszörülik torkukat és tisztogatják cipőjüket, ha a fővárosba vetődnek gazdag és befolyásos atyafiak látogatására? A „nyugati kultúra44 kissé lógott rajtunk, mint a frakk a négeren. Idegeink bűntudatosan lázadoztak. A kapuban gyanítani kezdtük, hogy a „Nyugat44 valami más is, mint Anatole Francé müvei meglehetősen rossz magyar fordításokban, Ady párisi benyomásai, francia divatlapok és bajuszpedrők, történelmi leckék az iskolában, s rosszul kiejtett francia szavak, melyeket odahaza oly hatásosan lehetett elhelyezni a köznapi beszédben. Kezdtük sejteni, — inkább légköri benyomás volt ez, ott a belga-német határon — hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmiében, más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi, meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes müvei a könyvesszekrényben, meg a finom és úri társalgás, s Ovidius és Tacitus müveinek ismerete; mindez egy kultúra érintkezési felületeinek horzsolópontjain f üggött csak össze lazán azzal a másik valódi polgáriassággal, amelynek látogatására indultunk most. Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz, Namtes-ban, mint Kassán, — s mi odalenn, a mi „nagy urbani- tásu44 városainkban, valahogy kínos - lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valóságos szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasság- ból, ernyedetlenül civilizálódtunk, Nantesban valószínűleg éppen csak éltek az emberek egy életformán belül, különösebb osztály- becsvágy nélkül. A határon tolatott a mozdony, sötét volt már, a gőzgép kéménye tüzi- játékszerü füstöt köpködött és szikrákat dobált. Nyugtalanul néztem körül. Féltem és feszengtem, mint diákkoromban, mikor valamilyen nehéz tantárgyból, magánszorgalomból és a többiek bosszantására jelesen akartam felelni... Szentül eltökélten, hogy jelesre felelek Európából. Lola okosan ült az ablak mellett, figyelmesen nézett ki Európáiba és hallgatott. Életbevágó pillanatokban, később is mindig igy alakult: én beszéltem és ő hallgatott. Ugyanabból a városból érkezett, ahol én is születtem. Ismeretségünk az élet őskorába nyúlt vissza, a gyermekkor mítoszában veszett el, úgyszólván csak jelbeszéddel érintkeztünk, születésünk pillanatától mindaketten ugyanannak a városnak, osztálynak és ugyanannak a zsúfolt provincialitásnak levegőjét szívtuk, nyilván nem mi határoztuk el, ami történt velünk. Okosan nézett ki az ablakon, s gyanakodva, mert idegeiben Veszélyérzetet hozott magával Európába s tudta, hogy „idegenben nagyon kell vigyázni44. Ém csak nézelődtem, fészkelődtem és vakmerőén fecsegtem, ő hallgatott és ilyeneket mondott: „Berlinben több fogvizet kellett volna venni. Ott most biztos olcsóbb.44 Arra gondolt a határon, hogy Berlinben olcsóbb a pipereszer, vagy harisnyakötő, mint Parisban. Titokban tiszteltem, ha ilyesmit mondott. Az „európai katonák44 elsétáltak az ablak mellett, olyan lézengő járással, mint nálunk az urak, mikor estefelé hazaérkeznek a vadászatról. Angol szokás szerint közös poggyász- kocsiba dobálták fel a málhákat s nem adtak vevényt. Megkérdeztem tőlük, hogyan kapom meg Parisban bőröndjeimet? „Majd rámutat44 — mondta az egyik és csodálkozva nézett. — S elhiszik? — kérdeztem. Kivette szájából a cigarettát. — No hallja, — mondta az európai katona, őszinte elképpedéssel, rossz németséggel. — Csak nem fog hazudni? Szólt valamit társának angolul, fejcsóválva ment odébb, s néha gyanakodva visszanézett. 2. A vonat elindult s Lola még mindig hallgatott. Valószínűleg kiváncsi volt ő is, de óvatosan nézett ki a tájba, mindentől félt, ami változás és idegen. Németországtól nem félt, s talán sajnálta is, hogy most oda kell hagyni azt a fél-ismerőset, ahol olyan be- avatottan mozogtunk, a német városokat, a német nyelvet s életszokásokat, a nagy, s mégis oly ismerős és meghitt birodalmat, ahol margarint kennek a kenyérre s a nők nevetséges glaszébőr-kalapokat viselnek, de ahol együtt láttuk Reinhard szinházában Strindberg „Á 1 o m j á t é k“-át és a „Gráf von Oharolais“-t, s utána úgy éreztük, hogy különbül már nem is lehet színházat játszani sehol a világon. Egy kissé mulattunk a németeken, különös modorukon — milyen sokáig tart, amíg megtanulja az ember, hogy minden nép „különös44! — lakásaikon s parádés ruhadarabjaikon, ahogy esetlen családtagokon mulat az ember. A szemlélet, mellyel a németeket figyeltük, ironikus volt, de nem éppen szeretetlen. Jóhiszeműségük mindig újra meghódított. Ez a nagy nép tisztelt mindent, ami idegen, kissé félt az idegentől, restelkedett és feszengett előttünk, — igen, akármilyen furcsán hangzik, mi, szegény viharvert és szélfutta magyarok, Németországban előkelő idegeneknek érezhettük magunkat. Megbámultak minket, megbecsültek. De ismerős volt a lélek is, mellyel Németországban találkoztunk; idegenségében is hasonlított az otthonira. Egy kultúra lelkiségének határterülete idő és országhatárok felett oszol széjjel. Mi odahaza, Kassán és egész Szlovenszkón, öntudatlanul, de talán nem is olyan egészen öntudatlanul, egy kissé német módra éltünk. Németül folyékonyan és, azt hiszem, tűrhető helyesen beszéltem már gyermekkoromban. Mikor én születtem, Magyarország fővárosa, Budapest, éppen azon frissiben magyarosodéit meg, s magyarsága szembetűnően, tulipánosán tündökölt még rajta, mint az újonnan tatarozott házon a festék. Drezdában, vagy Weimarban soha nem éreztem azt az idegenség-pánikot, ami később gyakran meglepett valamelyik francia, vagy angol vidéki városban: hogy fogalmam sincsen hol vagyok, mi történik a házfalak mögött, mit esznek, mit gondolnak, miről beszélnek az emberek, s nem alusznak-e esetleg kifeszitett kötelekbe kapaszkodva, mint a denevérek? Huszonegyéves voltam, mikor megérkeztem Berlinbe s az irdatlan városban első este, mielőtt álomra hajtottam volna benyomásoktól fáradt fejemet, beszámoló levelemben ezt irtani apámnak; „Minden igen nagy itten, csak olyan különösen vidékies.44 Olvasva talán kamaszos szemtelenségnek tetszik ez a mondat, de biztosan tudom, hogy nem nyegleségből írtam, hanem megrettent elképpedésamben. Valamilyen óriási, beláthatatlan, felfoghatatlan vidéki városba érkeztem meg huszonegy éves koromban, s ebben a városban négymillió ember élt vidékies életet, ebben a városban már akkor felhőkarcolókat kezdtek építeni, itt játszották a legtökéletesebb színházat, itt hallottam először olyan zenét, mely megrendített, ez a véres tele volt a metropolisok minden építészeti nagyszerűségével, csodálatos gyárakban és laboratóriumokban idegen zsenik kísérleteztek, s lelkiismeretes, okos németek foglalták rendszerbe és tökéletesítették azt, amit valahol a világban nyugtalan és ideges lelkek megérezték, — ez a város egészen olyan volt, mint egy világváros, minden ott volt és együtt volt hozzá, tömeg, alkatrész és vezérelv, s én huszonegyévesen, fejbekólintva és szédelegve a benyomásoktól, mégis úgy éreztem magam első este Berlinben, hogy valamilyen soha nem sejtett, felfoghatatlan méretű vidékiesség központjába kerültem. Nemcsak én éreztem igy. Berlin tele volt akkor, a háború vesztét követő harmadik, negyedik esztendőben, idegenekkel, s mikor délután végigsétáltunk az Unter den L in d e n e n, vagy a Kurfürstendam- mon, úgy köszöngettünk egymásnak, mint ha fatornyos hazámban flangérozva lődörögnénk odahaza, a vidéki korzón. Németország ismerős volt... ismerős volt abban a pillanatban, mikor négy évvel előbb, hogy Achenben Lolával egy este betelepedtünk a rozoga francia vegyesvonat fülkéjébe, megérkeztem Leipziigbe, ahol újságírást kellett volna tanulnom az egyetemen. A bölcsészeti kar patronátusa alatt működő „Institut für Zeitungskund e“, ahová családom beíratott. Első pillanattól, hogy német földre tettem lábamat, eláradt bennem az a különös biztonságérzet, hogy nagy bajom itt már nem történhet, az emberek itt is olyanok, mint máshol, reménytelenül idegeinek szenvedélyeikben, rögeszméikben, ízlésükben és vérmérsékletükben, de mindezen túl van valamilyen éghajlati közösség az elhagyott szülőföld és a nagy, titokzatos németség között, — ó, bizonyosan nem „vérség, fajiság44, s más efféle jelszavak önkényesen hirdetett, divatos közössége, hanem titkosabb és egyszerűbb rokonság. Később, mikor másféle éghajlatban éltem, s nevelés, fejlődés, tapasztalás elidgenitettek a németektől, mikor politika és világnézet a másik partra kergettek, sokat és kínlódva tépelőd- tem ezen a megtagadhatatlan rokonságon, magyaráztam származással, eredettel, de ha őszinte akartam lenni, nem találtam mást, mint az a feltevést, hogy egy württembergi német diák ugyanazzal az érzés-bensőséggel reagál egy Goethe-sorra, mint ahogy visszhangzottam én, vagy osztálytársaim a kassai és pesti iskolákban. Volt ebben az ismerősÖn köhög? Nincs jobb és Kellemesebb ellenszer, mint a „MARSMALZ"! tTO Minden valódi Marsmalzkockán rajta kell lennie a MARS jelzitnekl Uta- sitiön vissza minden utánzatot I lan Smreh: DM a szép egyszerűségről Találkoztam egyszer egy nővel, szeme égett bübáj-tüzekben, s akire egyszer rápillantott, szerelmes-bus lett. Menthetetlen. A táncban hajlott, mint a kigyó, párjához simult olvatagon, s aki őt egyszer átkarolta, szerelmes-bus lett. Szörnyen, nagyon. És mindig vig volt, ajakáról patakzó kacaj szállt egyedül, de ki hallotta, nem kacagott, szerelmes-bus lett. Végtelenül. Meggyként lángolt az ifjúsága, illata mustként igézve igáz, de közelségét aki itta, szerelmes-bus lett. Ki itt a hibás? Egyszerű is volt, mint a gyermek. „Uram, ön oly bús, mért e boru?“ így kérdezgette, mert nem tudta, hogy aki szeret, — az szomorú. Fordította: Darvas János. ségben, © fesztelenségben, ahogy a magyarok a háború után Németországban éltek, valami pökhendi s nem egészen jóhiszemű biztonság- és fölényérzet; úgy handabandáztunk ott, mint a levantei ember Párisban, rokonnak s mégis kitanultabbnak, mint a bennszülöttek, kiket mindenestől kissé naivaknak tarottunk, s úgy hittük, fürgébb észjárású agyberendezés ünkel, kevésbé akkurátus módszereinkkel, pedánsság-mentes buszáibravurjainkal köny- nyedén boldogulunk közöttük. A németek mindent elhittek, amit Pesten a kávéházi főpincér, de még az atyafiságos korrektséggel jóhiszemű vidéki szolgabiró dehogy is hittvolna el! Valahogy könnyebben vettük az életet, nem olyan alaposan s lelkiismeretesen, de nem is olyan nehézkesein ........ Aki odahaza te ngett-lengett, az Berliniben harmadnapra „karriert csinált44 ezekben az években. Mi, akik ismertük a németeket és ismertük egymást, külföldre szakadt, háboru-utáni, műveltségben és hozzáértésben oly kevéssé megalapozott, de ráutaltságunkban annál fürgébb s elszántabb magyarokat, ismertük e „karrierek44 valódi értékét. Tudtuk, hogy semmi nem könnyebb egy jósvád áju magyar fiú számára, mint eredményesen „fellépni44 a németek között, vagy, ahogy pesti argot-val mondták a német birka aranygyapjáért kihajózott argonauták, „beimponálni a németeknek44. Elszántak voltunk, háború utáni nemzedék, idegeinkben a pusztulás pánikjával, skrupulus nélkül, éhesen és olyan rámenősen vágtunk neki a kimerült, áléit s oly jóhiszemű Németországnak ... Úgy járkáltunk az áléit Berlinben, mint akik majd móresre tanítják a derék, nehézkezü és lassu-fejü németeket. így járkáltak a svédek is, igy az odaszabadult Levante. Cinkosok 'ültek a német irodákban, gyárakban, szerkesztőségekben, színházakban, atelierben, idegen nyelven karattyol- tak s össze mosolyogtak a németek feje fölött. Ültünk a vasúti kocsiban Lolával, mely örökre — akkor még nem is tudtuk, milyen tragikusan, jóvátehetetlenül örökre! — elvitt ebből az idegen, dermedt, a pénzromlás vitustáncá- ban néha hisztérikusan rángatódzó, szerencsétlen, s idegenségében is oly ismerős Németországból, a vonat lassan kezdett döcögni a sötétségben, s zihálva cipelt kifele abból az ismerős exilumból, ami Németország volt, ami mindenestől egy kissé mégis az otthon volt, túlhaladt azon a nagyon finom vonalon, melyet sorompó és határjel zés nem mutatnak, túlhaladt azon a határon, melynek „Középeurópa44 a neve, amelynek emberi, fajtai, műveltségi sugárkörében születtünk és nevelkedtünk, amely szervesen összetartozik s egyibelfolyik a másik Európával, s mégis olyan titokzatosan más, hogy a Rothschildok annakidején gondolkodtak, érdemes-e egyáltalán vasutat építeni bele? (Folytatása jövő vasárnap.)
