Prágai Magyar Hirlap, 1934. szeptember (13. évfolyam, 199-216 / 3530-3547. szám)
1934-09-16 / 212. (3543.) szám
1984 szeptember 16, vasárnap. A hölgy, aki imádja a verseket Irta: Heltai Jenő Egymás mellett feküdtünk a strandon. Akkor nem tudtam még, hogy a hölgy imádja a verseket. Egyáltalában semmit sem tudtam róla. Nem ismertem, a strand forgatagában véletlenül kerültem melléje. Azonban hálátlan volnék jó sorsomhoz, ha eltitkolnám, hogy a hölgy karcsú, fiatal és csinos volt. Kék fürdőtrikójában, derekán fehér övvel, fején piros gumisapkával és lábán piros szandállal remekül festett. Bőre szépen egyenletesen bámult, meglátszott rajta, hogy nem avatatlan műkedvelővel van dolgunk hanem gyakorlott és megbízható, mondhatnám mester- napozóval. Bajnokkal. Hátán és nyakán, egyáltalában azon az egész, nem megvetendő területen, amely a trikóból kimaradt, ott csillogott még a rápermetezett dióolaj halvány emléke. Sötétkék trikójához ugyanolyan szinü szemet, piros sapkájához egy árnyalattal sem halványabb szájat viselt, öltözködésének ebben a tökéletes és ravasz harmóniájában természetesen mint szerény és illedelmes szomszéd gyönyörködtem csak, öreg filozófushoz illő önzetlen, tapintatos és néma hódolattal. Hódolatom tetemesen fokozódott, amikor a hölgy, aki addig hanyatt feküdt, egy-két pillanatnyi nyugtalan fészkelődé* után kecses mozdulattal kihúzott maga alól egy könyvet és hasra fordult. Kinyitotta a könyvet, letette maga elé és két könyökére támaszkodva olvasni kezdte. Sebesen futott át egy-egy oldalt és sűrűn lapozgatott tovább. Nem volt boszorkányság kitalálnom, hogy a hölgy verseket olvas. Hódolatomba immár tisztelet is vegyült: szép testben szép lélek, öreg filozófus számára déli verőfényben a pesti strandon van-e ennél megnyugtatóbb fölfedezés? Azonban a hölgy két vers között elővette finom kis oigaretta-táreáját, kis arany-gyújtóját és rá akart gyújtani. De a gyújtó megmakacsolta magát és a hölgy tiz-husz ideges és eredménytelen kísérlet után bágyadtan ejtette vissza retiküljébe. Csalódottan nézett körül és hálásan elmosolyodott, amikor meg- gyujtottam egy szál gyufát és megkínáltam vele. — Köszönöm. Nemcsak mosolya volt bájos, kedvesen csengett a hangja is. Sőt tekintetében is volt valami kíváncsiság, valami érdeklődésféle, amit alaptalan elbizakodottsággal rögtön a magam javára Írtam. — Ismer — mondtam magamban. — Kétségtelenül tudja ki vagyok. Látta arcképemet az újságokban, talán éppen az én verseimet olvassa. Vannak ilyen csodálatos és megható véletlenek. Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, tehát illedelmesen bemutatkoztam és megkérdeztem: — Nagyságos asszonyom verseket olvas? — Igen. Imádom a verseket. Ekkor tudtam meg, tőle magától vagyis egészen hitelesen, hogy imádja a verseket. — Szép. Nagyon szép. Sok hazai és külföldi strandot hevertem már végig, de egyiken sem találkoztam még olyan fiatal hölgygyei, aki a flört reális örömei helyett céltalan versek olvasásával üdíti lelkét. A hölgy könnyedén elpirult, örült a bóknak. — Szabad megtudnom mit olvas? — Összes költeményeit — felelte a hölgy büszkén. — Ismeri? — összes költeményeit? Hogyne. Legkedvesebb olvasmányom. Nagy tisztelője vagyok az öreg Összesnek, személyesen is ismerem az öreg urat. — öreg? A versein nem látszik meg. — Verseiben a költő örökké fiatal marad. Ez az istenek ajándéka. A hölgy arca elborult. Doktor Kozmetikusra gondolt és fölsóhajtott: — Irigylem a költőket! Azután határozottan felém fordult: — Régóta tűnődök már valamin, de sohasem mertem megkérdezni senkitől... Hogyan kell .verset Írni? — Nagyságos asszonyom szóról-szóra azt kérdezi tőlem, amit Katalin cárnő, de Ségur gróftól kérdezett. A cárnő is irodalmi babérokra szomjazott, ahogy Nero, Nagy Frigyes, II. Vilmos császár és annyi más koronás fő. Különben ezt nagyságos asszonyom éppen olyan Jól tudja, mint én. — Ha én Nagy Katalin volnék ... Nem folytatta, de anélkül is el tudtam képzelni, mit történne akkof^ ha ő Nagy Katalin volna... — ... nem írna verseket. De ezek a kiváltságosak, élet és halál urai sehogyan sem nyugszanak bele abba,, hogy ők, akik milliós hadseregeket állítanak glédába, ne tudjanak egy-két nyomorúságos rímet fölsorakoztatni és térdre kényszeríteni. De Ségur gróf, aki egyebeken kivül abban is különbözik tőlem, hogy nemcsak vígjátékokat irt, hanem francia nagykövet is volt Szent Pétervárott, szerkesztett a cárnő számára egy kis poétikát, amelyet elmés és szemléltető példákkal is fűszerezett. A cárnő visszavonult belső termébe és két óra múlva hat verssel jött vissza. Egyik rosszabb volt a másiknál, az udvar rettenetesen kinevette a cárnőt. A cárnő ás nevetett, de lelke mélyén halálosan megbántó- dott. Megfogadta, hogy soha többé nem ir verset. — Nem is irt? — Mindössze egy két soros verse maradt az utókorra, mint Összes költeményei. Kedves kutyájának a sírjára irta föliratnak. A hölgy elérzékenyedett: — Erről jut eszembe, nekem is meghalt a kiskutyám. Mondja kérem, ha már így megismerkedtünk, nem Írna egy sirverset neki. — Nagyon szívesen. Miféle kutya volt? — Aranyos kedves. Imádni lehetett. — Nem úgy értem. A faja? Fox-terrier, doibermann, puli...? — Ez fontos? — Hogyne volna fontos! Ettől függ a vers hangja... — Japán pincs volt szegény. Elővettem összes költeményeit és töltőtollammal a borítékra ráírtam: Egy kutya sírjára. Itt nyugszik egy japán pincs. Volt, nincs. A hölgy, aki imádja a verseket, elragadtatással csapta össze a két kezét: — Jé, ez nekem is eszembe juthatott volna! — Igen. Akkor ön is költő volna. Mert költő az, akinek először jut eszébe az, ami azután mindenkinek eszébe jut és aki először mondja ki azt, amit addig senki sem. mert kimondani. EMBER ÉS VILÁG Irta: Kosztolányi Dezső RÓZA NÉNI Novella Béla bácsi akkor már rég ágyban fekvő beteg volt. Évekkel azelőtt egy éjszaka szélbü- diés érte, elveszítette beazélöképességét s megbénult a bal lábéra és a bal kezére. Beszélőképességét idővel visszakapta, de járni csak üggyel-bajjai tudott, mankóra, két botra támaszkodva, felesége segítségével■ Többnyire felöllitözködive, pircsbojtos hál ókön tös'ben, posztóbotossa.1 heverészett az ágyában. Ott jobban érezte magát. Még kacagott, tréfált is. Ha nem tapasztalta közvetlenül, hogy mily rozoga a testi gépezete, hogy mily nyomorékká tette az élet, azt képzelte, hogy még mindig ép, mint valaha, a ezélhiüdés előtt, hetvenhétéves korában. Már nyolcvan is elmúlt. Ekkor történt — egy havas, februári délben, — hegy felesége is ágynak esett. Valahol meghűlhetett. Ez a szikár, kis öregasz- szony eddig alig betegeskedett. Fürgén jártkelt, tett-vetit az ura körül, pedig csak három évvel volt fiatalabb nála. Most áléiltan zihált. Marika, a húgának árván maradt vénkiisasz- szony-leánya, aki mint szegényre kon nálunk éldegélt, lefektette. Téglát melegített talpa alá, tormaszesszel, repülőzsirral ^dörzsölte mellét, fejét, karjait. — Mi baja? — kérdezte Béla bácsi. — Köhög — felelte Marika. — Akkor, fiam, főzz neki hársfa teát, de mézet keverj belé, ilyen vastagon, ni- Attól meggyógyul. Rajtam is mindig az segített. Marika főzött hársfateát, mézet is kevert belé, vastagon. A beteg nem lett jobban tőle Este titokban elhivatta hozzá a háziorvost. A háziorvos hosszan, szótlanul kopogtatta, hallgatta szivét és tüdejét. Legyintett, hogy semmi. De arca mást fejezett ki. Kétoldali tüdőgyulladása volt. — Jól aludt? — érdeklődött reggel Béla bácsi. — Köszönöm, elég jól — válaszolt Marika. Az öregek már félszázada egy kertes, földszinti házacskában laktak a város végén, három szobában- Középütt volt az ebédlőjük, az ucca felé Béla bácsi hálószobája, az udvar felé Róza néni hálószobája, — Miért csuktad be az ajtaját? — firtatta Béla bácsi. — Csöndre van szüksége — mondta Marika. Az ajtót a háziorvos csukáit a be. Valóban csöndre, nyugalomra volt szüksége a betegnek. Állapota percről -percre súlyosodéit. Harmad-nap elvesztette eszméletét. Negyednap hajnalban kilehelt-e lelkét. — Semmit sem szabad megtudnia — Intézkedett a háziorvos. — Egy szót sem. A legkisebb izgalom megölheti. Hogy mit tegyünk? Hát majd hazudozunk neki, ezt, azt, ami eszünkbe jut. Hogy most alszik. Hogy most én vagyok nála és nem lehet vele beszélni. Hogy most valamivel jobban van, most valamivel rosszabbul. El fogja hinni. Ha nem is egészen, de elhiszi. Később aztán, ha hónapok múlva, önmagától, lassanként rájön, természetesnek tartja az egészét s mi tulsegitettük a veszedelmen. Azonnal át is ment az öregurlkoz. Az már ébren volt. Hajnali négykor mindig fiölnyi-totta szemét és többé nem tudta lehunyni. Kedélyesen elbeszélgettek. A háziorvos már indult, amikor Béla -bácsi a mell-ének szögezte a kérdést: — Hogy mint van, édes doktor ur? — Meg kell vámunk a betegség rendes lefolyását- Gondos ápolásra, nagy türelemre van szükség. Remélem, tavaszra, áprilisban föl fog épülni. Áprilisban, vagy májusban, Akkor bizonyosan. Marikának nem volt könnyű dolga. Az öregek imádták egymást. Egy életet éltek le, mindig együtt. Már megülték aranylakodal- mukat is. Azonkívül az öregur a betegsége ellenére is éleseszü volt, bizalmatlan és agyafúrt, észrevett az mindent s enyvesifekete szemében folyt-oin föl-föl rebbent a gyanúA holttestet a hálószoba zárt ajtaja mögött ravatalozták föl, ott dolgoztak a gyászhuszá- rok, oda surrantak be suttyomban, a külső ajtón, a rokonok, akik részvéllátogatásra jöttek. Ezek egy füsttel benéztek az öreguiihoz is. Béla bácsi, a piroöbojt-os háló-köntösében, a po-szlóbotosában heverészett, mellére kulcsolva kezeit e egyáltalán nem csodálkozott, hogy egyszerre annyi vendé-ge akadt. — Hát aztán láttátok-e Rózát — tudakolta. — Hogyne, hogyne — bólintottak a rokonok- — De őt nem szabad zavarni. Feküdnie kell, sokálig kell még feküdnie. A temetés simán folyt le. Vastag pamacsokban hullt a nesafogó hó. Halkan, zene nélkül lopták ki a házból a ko-porsót. Marika ezalatt Béla bácsi mellett maradt s csak orvul, sietve pottyan thatott el egy-egy kövér könnycseppet, a ruhafogas alá bújva, a konyhába osonva, mint a szenvedélyes részeges, aki be- beugrik a sarki korcsmákba és felhörpint egy-egy pohár pálinkát. Béla bácsi egy darabig minden nap kíváncsiskodott: — Mondd, fölébredt mér? Mondd, mit vacsorázik ma? Mondd, mennyi a láza? J Miután azonban értesült, hogy jobban v-an és ezt a háziorvos is megerősítette, úgy látszott, hogy megnyugodott. Valami langyos, szürke közöny terpeszkedett föléje. A lezárt ajtót kinyitották. Róza néni bútorait átrakták, ágyneműit kiszellöztették s Marika, aki eddig az ebédlő kerevetén hált, most elfoglalta az ágyát. Már nem igen titkolóztak többé. Az öregur akármikor átsétálhatott volna mankóin, botjain abba a szobába, ahol meghalt a felesége, át is kiálthatott volna hozzá, ahogy szokott. De ő ezt nem tette. Résen volt. Valami kétes ködben éldegélt, valami önkéntes vakságban, sunyi, alamuszi gyerekként, aki már tudja, hogy nem az angyal hozza a karácsonyfát, de még nem árulja el magának sem, hogy ezzel az öncsalással meghasszabbiisa boldog kápráza/tát, vagy hogy ravasz színlelésével örömet okozzon hiszékeny szüleinek. Környezete nem hozta szóba az elhunytat, ö sem erőszakoskodott. Egy verőfényes májusi napon mégis váratlanul megkérdezte: — Igaz, fölgyőgyult már? — Pöl, föl — bólintott Marika. — Hála Istennek — sóhajtott. — Csakhogy fölgyógyult. Többet nem mondott. A menyezetre meredt s ozsonnáját kérte. Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár is és elmúlt az ősz is. Minden évadban néhányszor ilyesmivel fordult Marikához: — Mondd meg neki, fiam, hogy takarózzék be jól, mert ma hideg éjszaka van. Mondd meg neki, hogy vigyázzon, mert éjjel fagyott és künn csúszós az u-t. Mondd meg neki, hogy ezt a virágot küldtem névnapjára. Nyilván úgy gondolkozott, hogy ha a többiek nem tudatták vele halálát, őneki nincs joga őt megölni a képzeletében s továbbra is fölruházta egy csalafinta, átlátszóan-hazug, vékonyka halhatatlansággal. De aztán egyre ritkábban emlegette. Nyolcvanhárom éves korában négyszer, nyolcvannégy -éves korában háromszor, nyolcvanötéves korában kétszer. A nyolcvanhato- dik életévében már egyetlen egyszer sem emlegette. Azt hitték, hogy elfelejtette és végkép beletörődött a változhaitatlaniba. Karácsony hetében azonban, amikor Marika ebédjét vitt-e oda az ágyához és Béla bácsi jó-iz-üén kanalazgatta az aranysárga tyukle- vest, hirtelen letette a kanalát, elmerengett, majd így szólt Marikához: — Nézd, fiam, vidd oda Rózának ezt a gyönyörű májat. Tudod, mennyire szereti... Ekkor emlegette utoljára. Nem sokkal -rá újabb szélhüdést kapott és ő is meghalt. Kosztolányi Dezső. MEGHÍVÓ. A Szlovenszkói Magyar Szinpártoló Egyesület október hó 14. napján, vasárnap d. e. 11 órakor tartja évi rendes közgyűlését Kassán, Stefanik-ucca 69. szám alatt, a Lőcsei Házban, a Polgári Társaskör nagytermében. A közgyűlésre az elnökség és elnöki tanács megbízásában meghivom az egyesület alapitó, rendes és pártoló tagjait, valamint helyi szervezeteit. NAPIREND: 1. Elnöki megnyitó. 2. Beszámolók és jelentések. 3. Zárószámadások jóváhagyása és a felmentés megadása. 4. Költségvetés mcgállapitAsa. 5. Részleges tiszíujitás. 6. Alapszabály-módosító javaslat tárgyalása. 7. Esetleges indítványok, amelyek csak akkor tár- gvnlhatók, ha a közgyűlés előtt legkésőbb 48 érával Írásban nyújtották be őket az alulírott társelnöknek. K a s s a, 1934^ szeptember 5.-én. Zom bor József, ügyvezető elnök. Óriási választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Koslce Üveg — porcellán — villany csillárok! llllll!llll!lllllllll!lllll!lllllllllllll|]||ll!lllll!lllll[||||||ini!HIIIIIII!lill!!lllllll!!ll!lllllllllllllllll!ll!lllllll!llllllllllllllllll!llll!lllll!llllllllllll!IIIH Modern képkeretezés, üvegezés lllll!llllllll!lll!!lllllllllllllllll!ll!l!llllllllll!llllllllllllllllllllllllllllll!IIIIIIIIII!l!llllllllllllllllll!llll)!lllllllll!!lllllllllllll!lllllllllll!lllll!!lllll!lll Telefon 2423 d lapítva 1833
