Prágai Magyar Hirlap, 1934. augusztus (13. évfolyam, 173-198 / 3504-3529. szám)

1934-08-12 / 183. (3514.) szám

1984 augusztus 12 rasAmaflL

Az utolsó mohikán

Irta: Csathó Kálmán

Azt oGvastam a Times egy kire nyomán, •hogy karadb indiánok megtámadták a Venezuela és Kolumbia határára kiküldött határ- rendező bizottságot és mérgezett nyillal három tisztviselőt megöltek, kilenc munkást pedig megsebesítettek. A jelentés szerint az indiánok megesküdtek, hogy életük árán is meggátolják, hogy a fehérek behatoljanak az indián területekre.

Az ember nem akar hinni a szemének és a fülének. Hát ez még van? Gyerekkorom izgalmas indián történetei kelnek uj életre. Mutter Tamás és két leánya, Hurry-Harry, Vadölő, Chingachgook, Wahtawah és az áruló Biarthorn támadnak fel, mingók és delawa- rok viszálykodása, fehérek közbeszólása, amely mindkettőt elsepri a technika vívmányai segítségével.

Csak nemrégiben adtam oda egyik kis- öcsémnek a Cooper regényét., megemlékezve azokról a nagyszerű izgalmakról, amivel én olvastam ezt a könyvet annakidején s egy kissé irigykedve is, hogy milyen szenzációkat fog kelteni henne ez az olvasmány. Kíváncsian vártam a hatást, de be kell vallanom, hogy minden eredmény nélkül, mert a fiú napokig említést sem tett a könyvről, műkor pedig megkérdeztem jóakaratu mosollyal, — mert illedelmes gyerek és tiszteli az öregek gyöngeségeit, — kíméletesen a következőket mondta:

— Igen! Próbáltam olvasni!... De kissé mintha elavult lenne! Abból az időből való történet ez, tetszik tudni, mikor még a fehér ember is vad volt... Ma pedig már a szenesek sem vadak ... Ma már ez a vad romantika nem tudja lekötni az embert. Olyan messze van ez már tőlünk, hogy az ember ezzel a fáradsággal akár tündérmeséken és sárkányokon is izgulhatna...

Beláttam, hogy Jancsinak körülbelül igaza van. Hiszen a legsötétebb Afrika is világos már, a vademberek autón járnak és nagyon jól meg tudják különböztetni a dollárt a fonttól. Mondom, még Afrikában is, meg a távol keleten nem hogy Amerikában, Columbiában, vagy Venezuelában, úgyszólván a közvetlen szomszédságában az Egyesült Államoknak, ahonnan ax Tqjabb nemzedék számára a kultúrát importálják Európába.

Sóhajtva tettem el a könyvet, amit Jancsi visszaadott és mélabusan gondoltam rá, hogy hogyan változnak az idők: ami a mi gyerekkorunkban még romantika volt, az ma már teljesen elavult lehetetlenségnek hat a fiatalok szemében. Amin mi izgulni tudtunk, az nekik már nevetséges, sőt unalmas, túlhaladt rajta a kor.

... most egyszerre azt olvasom, hogy a co- lomboi indiánok a maguk kezdetleges fegy vereivel fel akarják venni a harcot a fehérek ellen, sőt már el is kezdték az ellenségeskedést. Mérgezett nyilakkal! Olyan fegyverrel, amilyennel becsületes indián a Cooper regényeiben sohasem harcolt volna!

Megkerestem Jancsit és odaadtam neki a lapot.

— Mit szólsz ehhez?

Elolvasta figyelmesen, aztán azt mondta:

— Ez pech! Szegény ostoba indiánokat

félrevezette valaki. Mert ebből sohasem lesz olyanféle haTc és embervadászat, mint amilyenekkel az északamerikai indiánokat kiszorították a régi területeikről. Ebből csak egy lehet: gépfegyverekkel le fogják seperni a

szegény nyomorultakat a föld színéről, anélkül, hogy köbben egyetlen fehér embernek a a hajaszáia is meggöitb ülhetne, mert többet egy sem fog olyan közel merészkedni ezekhez a lázadókhoz, amennyire a nyomorúságos nyilaikkal lövöldözmi tudnak. Ez pedig hóhérmunka, ami nem érdekes, nem izgató, semmi szépség sincs benne, csak szomorú és utálatos. Mennyivel érdekesebb ennél a harc, ami a newyorki, meg a csikágói alvilág ellen indult meg! Abban igenis van fantázia! Mind a két részről! Ott az eszközök egyenlők és az esélyek is! Oda szív kell, ügyesség, lelemény, ravaszság, bátorság és zsenialitás! De mezitélén vademberek ellen harcolni puskával, gépfegyverrel, talán tankokkal: tessék

elhinni, semmivel sem izgatóbb, mint a rovarirtás. Csak elhatározás kell hozzá és ... kegyetlenség.

Nem tudom, más mit felelt volna erre a beszédre. Én nem feleltem semmit, csak rettenetesen elszégyeltem magamat és elszomo- rodtam. Mégpedig azé^, mert úgy éreztem, hogy én vagyok a oolomboi Indián, aki nyíllal próbáltam harcba Koállan! a fehéremlber Jancsi elten, aki mögött gépfegyverek vannak. Valóiban nagyon naiv romantika kell hozzá, hogy az ember azt képzelje, hogy pár ezer kilométerrel arrébb megismétlődhessenek a kétszáz éves harcok fehérek és vadak között. Ebben Jancsinak igaza van.

Kérdés azonban, hogy éppen ilyen naiv romantika-e az, amivel ő nézi az alvilág ellen folyó küzdelmet? És, hogy az a regényirodalom, amely majd ebből fog táplálkozni, nem lesz-e éppen olyan rettenetesen elavult abban az időben, amikor majd ő fogja az „Alvilág hősei" című regényt kinálgatni őszülő fejjel a jövendő Jancsijának?

Mert álljunk meg csak ennél a kérdésnél egy pillanatra!

A mi Vadóinak, a mi gyerekkorunk felfogása szerint a kultúra terjesztésének erkölcsi alapiján állt. A megfékezőete11 en vad törzsek ellen harcolt, akik ellenszegültek a fehérek térhódításának. Viszont az indiánok mögött nem kisebb erkölcsi erőt sejtettünk, mer őket meg évezredes jogos birtokuk megvédése késztett ellenállásra. Ellenszenvet akár az

indiánok iránt mindig csak a kegyetlenségek keltettek bennünk és drukkolni mindig annak drukkoltunk, aki nemes eszközökkel és nemes célért nyúlt a fegyverhez. Hol van viszont az alvilág rablói ellen folyó tisztán rendőri eljárás bármilyen kalandos beállítású történeteiben ez a lehetőség, hogy mind a két fél rokonszenvesen legyen beállítható? Micsoda hazug romantika kell ahhoz, hogy az üldözött gonosztevő iránt együttérzést lehessen kelteni az oilvasában? És ha mégis, mi ez, ha nem régi betyárromantika feltámasztása uj, de kissé gusztustalanabb környezetben? Mig a mi Vadiölőnk a szabad természet bátor gyermeke volt, akii a szabad természet vadjaival szállt szembe és csak védekezett. Emberek és állatok ellen.

Úgy látszik azonban, hogy ezt érezze az ember, ahhoz öreg vadásznak kell lenni, aki még mindig az erdőn keresi a vadont. A mai gyerekek azonban tudják, hogy az igazi dzsungel itt van a nagyvárosok éjszakáinak alvilágában. Ez az uj generáció már leigázta a termés,zetet a modern technikával egészen. Azzal már, érzi, nem kell megküzdenie. Csak az embereknek azzal a fajtájával, amely ugyancsak a modern technika minden vívmányát állítja a maga gonosz céljai szolgálatába.

Gondosan és szeretettel visszateszem Az utolsó mohikánt a könyvespolcra.

Ida: Téia fy&za (Büdösed)

— Ez a szoba olyan saentségforma, ahová csak gyönyörködni járunk — mondja egy fiatal asszony Decsen.

S kitárulnak a szekrémyajtók, hogy megmutassák a szőttesek és hímzések erdejét, a bársony és selyemrUMk színes izgalmát. Az ágyakon dagadó ágyneműk, nem lehet őket használni, de nem is arra készültek. A bőséget, az óriás, pazar életkedvet példázzák, amiint itt minden ruha, hímzés, szőttes, régi bútor, ház és kerítés s az élő ember szava, mozdulata, szemének csillogása több a mindennapinál. Egy egész nép lelke mozdul bennük, csillog rajtuk s hozzáad valamit legdrágább szentélyéből.

Öcsény, Décs, Pilis, Alsónyék: ezt a négy falut hívják Sárköznek Tolna megyében. Végigjártam valamennyit, megfőnöd tem a csodában, a mesében. Itt mintha miég folytonosan a világ teremtése folyna s minden ránk nevető szín 'és forma az Isten újabb sikere lenne. Felpattant a mesebeli ajtó s komolyan, derűsen szemünkbe néznek a magyar teremtés titkai. Érzem, hogy eddig mennyivel kevesebb és szegényebb voltam.

A keleti hercegnő

Elindulok a hivő szemek nyomán. Szinte kilépnek az arc törvényei közül ezek a szemek, hogy a következő percben csillag legyein belőlük. Egész világ ragyog sötét fényükből s vezetnek vissza az Árpád-korba és még messzebbre, Keletre, mintha a magyar faj ősképei lebben'tették volna meg fátylukat.

Mezők színeit viselő, ringató lányok jönnék a templomból, utánozhatatlan, velük született méltósággal és előkelőséggel. S mint a korona a süvegek közül, úgy válik ki seregükből a tizeminégyesztendős Bálint Judit. Üde, mint a festő virág és érett, mint a faj végső szépsége. Modorában az asszony tiszta alázata ölelkezik a szépség ragyogó öntudatával. íme: az Uir szolgáló leánya.,, — Judit egy fajt szolgál, azt őrzi, azt, sugározza, ami vaila miikor útnak indult Keletről

Minden szőttesük, minden hímzésük tervét maguk csinálják. S ebben a lányban ez a rajzoló, tervező készség nőtt meg, nem hímez, nem varr, de rajzolja a sárközi népélet képeit: a sétáló, beszélgető lányokat, az őszi játékokat játszó gyermekeket, a szobát, a falut, a mozdulatok szépségét, az élet ezer színét.

Áldott vizek

A múlt század élén csapolták le itten a vizeket, addig sziget volt Sárköz s ladikázni kellett, ha Szekszárdira akartak jutni. Ezen a helyen már a rómaiak is castirumot építettek s az ide jutott honfoglaló magyarság tisztán megőrizte magát. A XIV. századibeli oklevelekben ugyan azokat a neveket találjuk, mint a mai családin evek.

Itt az a magyarság, mely germán páncélok, tatár zivatarok s török daliások vészes jelei között ősi üzenetnek megmaradt. Itt nem számított az idő, az ősi élmények kivirágozhattak, az őshazáiból hozott tarsoly kincseit tovább lehetett csiszolni és szépíteni.

És világképet alkottak. A hímzések finom szálai a népi lelket bontják ki előttünk leheletszerű em s mégis végzetes biztonsággal: rajta a virág, a fa, a pásztornép életéről valló finoman stilizált kiskutya (ez az ősi sárközi motívum), a hímzés alján az anyaföldet jelző vonal s alatta a mélység sejtelme: valami hullámzó, végtelen dallamu disz, fönn az égitestek s az önmagába való visszatérés élményét jelentő disz és a széleken a zárt határvonal: a világ vége.

Könnyezni lehet ezen az óriás példán: mekkorára nőtt ez a marék magyar, kiket megóvtak az áldott vizek.

Az archeológus paraszt

A ifétazfunü „saibáci hős" Deesen büszkén mutatja hatalma* érem- és pénzgyűjteményél, hímen elsüllyedi Árpádkor! falvak várekOűH

uak itt a föld alatt. A sárközi magyar paraszt tót ez a mély titok izgatja:

— A legelő alatt pihen az elsülyeclt Ete^ úgy szeretném, hogy fölosztjuk magunk közti s kiki kiásafja a reá eső részt.

Ágya fölött Arany s Petőfi képe. Faggat,, hogy kedvenc regényírójának, Jókainak a ké-* pét hol rendelhetné meg.

— Mit olvas a legszívesebben Aranyból?! — kérdezem.

— A balladákat.

Oh, itten a szépség fojthatatlan szelleme hevíti az embert s elvezeti a teremtő szellem útjaira, a balladák Arany Jánosához és to-< válbb.

S alkotó 'ösztönük frissen, elevenen bekapd csolódik a siető időbe. Az asszonyok már jh-cm derm ruhákat és használati tárgyakat díszítenek ősi motívumokkal, Szellemi színvonaluk bámulatosan fejlett.

Pedig ez a négy falu századokon át zártan élt s csakis egymás között házasodott. Mégisi az elkorcsosodásnak Leghalványabb jelei sem láthatók. Milyen hallatlan életerő ez, melynek csak pillanat egy-egy század. Még a esztendős „Deák szüle" is, ki vakon, aszot.tan ül a tornácon, mint egy halom rom, olyan színesen, elevenen beszél, olyan tisztán sugárzik szavaiból egész elmúlt élete, olyan ragyogó öntudattal parázslik, hogy imádkozni szeretne az ember.

A „nagy varrató**

Néhány esztendeje e pazar terem tőkedvnek már csak az emlékei éltek. „Sárköznek kincsei csaknem elavultak. Tudomány s művészet csaknem kialudtak. Elhaltak a kezek, minden érző lelkek. Kik ily művészetet oly szépen növeltek" — ezt írja Szép Józsefné, sárközi zsellérasszony.

Ekkor jött a „nagy varrató", amint itt tisztelik Pilisy Elemér szekszárdi ügyészt, ki elé- szedette a szekrények fenekén hányódó főkötőket s régi hímzéseket és tanfolyamét nyitott, mert egész Sárközben már csak egy ,,bagyomány-őrizö" öregasszony volt. ő lett a tanfolyam „előadója" s néhány hét múlva jött a „csoda". Ami a vériben szunnyadt, egyszerre ki virágzo tt, a mint a mező a ta vaszi nap esőjében. A másiodik „órán" már önállóan terveztek a régi hímzések ihlete nyomán. Tizenkilenc nap múlva már huszonkilenc hímzés ment a budapesti kiállításra.

A következő tanfolyamét már „tanítvány" vezette, a 22 esztendős Bogárné. S ez a mérhetetlen teremtő erő talán végleg elszunnyad, ha nem jön ez a „nagy varrató", s egyben nagy hivő és hitető, ez a lázas, nyughatatlan, nagyszerű magyar ember.

A magyarok „Mekkája“

Úgy érzem, itt kellene a magyarok Mekkájának lennie, mindnyájunknak legalább egyszer életében el kelletne .Sárközbe zarándokolnia. Olyan kincsre lelünk itt, mely nem kevesebb Vörösmartynál, Rudmaynál, irodalomnál és képzőművészetnél. S, ha ezt -láttátok, jobban fogjátok érteni Vörösmarty keleti mágiáját, Ady meditációját, Jókai meséit, a múltak titkát s a jövő bonyolult útját.

A iné plélek ről, a népkulturáról sokan azt tartják ma is, hogy kezdetleges, „primitív". Fogalmuk sincsen arról, hogy milyen gazdag s milyen óriási gyüjtőmedencét kicsinyein ak le fölszínes szavaik. A nép az őriző réteg, a faj legősibb élményeit, képességeit ő óvta, ápolta s mentette meg. S hasonlót cselekedett a faj történelmi kincseivel is: megmentett-0', megőrizte mindazt, amit más rétegek, más osztályok a történelem folyamán könnyelműen eldobáltak.

A nemzet kultúrája csakis akkor nagy, erős és egyetemes, ha összeköti a magasat,, a mély- lye], ha a kultúra uj megnyilatkozásai folyton visszaérnek a talajig s a gyökerekig. Kodály a népdal s a népzene talajából táplálkozva csinált világraszóló magyar zenét. Kultúránk többi ágának is ez az egyetlen útja!

Jöjjenek a „hitetlenek" a magyar „Mekkába", Sárközibe s meg fognak térni. Itt élő bizonyságok vannak s azt (fogják érezni előttük, amit Rilke érzett Aipollo klasszikus szobra elöli, hogy át kell alakuLniok, hogy megrendül egész belső világuk s uj ut, uj élei vár reájuk r