Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)
1934-07-10 / 154. (3485.) szám
1934 jnHus 10, SedJ. UCCAI BALESET Irta: Terescsényi György — Kérem, kérem, — hadarta a fiatalember, —r tulajdonképpen nem is én akartam. Egy hölgy szeszélyére történt, hogy itt vagyok. Különben is ártatlan és mulatságos játék az egész, nemde? A jésnő a páholy mélyéin gubbaszkodott, mint valami tépett tollú, fekete madár. Szürke szeme pillanatra felvillant, aztán egykedvűen válaszolt: — Valami Írást kérek erre a papírra. — Igen, kérem. Akármi lehet? Jelmondat, vers, akárni Ne ferdítse el az írását. A fiatalember átvette a ceruzát s maga elé révedt. Szeme a páholyfüggöny ezüstöltésein akadt meg. Három egymásba ölelkező alak volt, ízléstelen, gyári dekoráció. Hirtelen papirra vetette ezt a sort: „Három istennő nagy Krétában ...“ Találékonysága ötletesnek tűnt fel, másrészt valami szégyenérzet és zavartság is járult hozzá. Hogy is van csak tovább ez a szamárság, ez a régi operettbetét? — Elég! — szól a sibilla. — Most írja alá! . Odakanyaritotta a nevét. [A nő átvette a papirost és közel emelte szemeihez. . — Rövidlátó... — nyugodott meg a páciens s ez a fogyatékosság kissé enyhítette furcsa szorongását. Nem telt el két perc és megszólalt a jósnő: — ön még ebben az órában találkozni akar a menyasszonyával. — Igen... ■— döbbent meg a fiatalember. —- Valahol vár magára. — A kioszkban. így beszéltük meg. — Ma nem szabad elmennie! Miért? — Mert nagy veszedelem fenyegeti. — Engem? Miféle veszedelem? A fiatalember most már komolyan félni kezdett. Erőt kellelt vennie magán, hogy fogai össze ne koccanjanak. Hebegve sürgette a nőt: — Mondja hát! Micsoda? — Jármükatasztrófa! A fiatalember valami cinikus szellemességen gondolkodott, de nem jutott az eszébe semmi sem. Kényszeredetten elnevette magát. " — Mindezt, ugy-e, nem mondja komolyan? A jésnő mereven ült, szemét egy pontra szegezte, mintha transzban volna. Hangja tompa volt, félelmetes. — Nagyforgalmu utkeresztezést látok. Hat irányban futnak a kocsik, rendőr áll a középen ... ön autóbuszon közeledik. Nehezen fúrja ki magát a kocsiból. Amint a járdára lép, meglökik és leesik a kalapja. Idegen férfi lába elé esik a kalap. Az idegen férfi felemeli és átadja önnek ... — Hehe... Ezt megfigyelem majd, — vágott közbe a fiatalember, de félelme mindjobban erősödött. — Na és tovább? Tovább? — Ezután ön lelép a járdaszigetről. Az úttest síkos, mert esik az eső ... — Hoko! Derült az ég! — kiált fel reménykedve és határozottan emlékezik, hogy szép száraz időben jött el hazulról és ennek alig másfél órája. A boszorkány rendületlenül beszél tovább: — Most esik és sikos a járda. Ön átfut az üres úttesten a túlsó járdaszigetre. KettŐ3 villamoskocsi zárja el az útját... mentőautó robog el a háta mögött, ön megfordul és ezalatt megindul a kettős kocsi... Megvárja, amíg a pótkocsi elhalad s lelép a sínek közé... És ekkor szemben, az oldaluccából... —- Elég! — kiált közbe a fiatalember. A zavar és a félelem most hirtelen haragra változott át lelkében. — Hazugság és ostoba ijesztgetés, amiket itt összekarattyol! Kiáltására mozgolódás támad a helyiségben. Emberek ugrálnak fel, egy pincér odalép, csillapítja: — Az Istenért, ne csináljon botrányt! — és tuszkolja kifelé. — Majd ellátom én a maguk baját! Feljelentem az egész csaló társaságot! Félrelöki a csoportosul ókat és kifelé siet. öntudata mélyén érzi, hogy felháborodása most már komoly rémület, sietsége pedig menekülés. Végigszalad az előcsarnok szőnyegén. Egy portásféle meghajol elölte s hirtelen az uccaforgatagban találja magát. — Hihetetlen!... Esik az eső! Ezt hangosan és megrémülve mondja ki. A járókelők közül megfordul egy magas, fel- gyürtgalléros férfi és mosolyogva válaszol: Pocsék április. Valóban.., A fiatalember feltátott szájjal, bambán áll. Kalapját kezében szorongatja, az eső szemébe csapkod. — Hogyan is mondta? Autóbusz? ... Azért is villamosra ülök! Bár legjobb volna egy taxi... Nem, nem... A taxi is automobil. A megállónál sokan várakoznak. Az eső- felleg mögül közeledik a kocsi. A fiatalember kétségbeesve kapaszkodik: fel s egy kövér hölgyet oldalba taszít. — Utálatos, goromba fráter! — liheg a hölgy. De szerencsére asztmás és igy nem tud a hangjával botrányt kelteni. A kocsi belsejében leroskad az üresen maradt sarokba. — Végre! — sóhajt fe s a kocsi elindul. — A jegyet kérem! — riasztja fel a kalauz. — A Lipót-térig... — Nem arra megyünk. Éppen az ellenkező irányba! — Mit csináljak? — nyög fel könyörögve. — Édes, jó kalauz ur, adjon tanácsot, az Isten szerelmére! A kalauz elképed, az utasok fel vihognak. Ez is szalad valami elől és hiányzik egy kereke. Borzasztó ez az élet. Minden második ember mániákus. A kalauz megértőn és szelíden mondja: — Le fog szállni a következőnél. A másik oldalon közlekednek a kocsik. A tizenötöst várja meg. Az elviszi a Lipót-térig. — Köszönöm... — rebegi. A fiatalember dermedten ül a helyén. — Néhány másodperc múlik el és a kocsi fékez. A kalauz rákiált: — Szálljon hát le, uram! — Igen ... Bocsánat... Kitámolyog, leszáll. Átfut az úttesten és ide-oda villog, nehogy autó elé kerüljön. Al- konyodik már és az esős borulás szürke pára- függönyt lebegtet a házormokon. Hevesen ver a szive. A tárgyak, az alakok képe, a hangok és a színek összemosódnak előtte. Kerék- zörgés riad fel és egy nagy veres szám közeA vásári árus harsogó hangja belerikolt a piaci zajba: — Hét, hét, hét, miniden darab hét! — ami ugyan azt jelenti, mint az áruházak egységára, amelyért ott minden kapható. És ami a vásáron az olcsóságot kiabáló, vevőt csöditő hang, az a nagyvállalatok üzleti életében az újsághirdetés, színes, rajzokkal hivalkodó plakát, a futurista diszü kapubejárat és tarka színekben szemet kápráztató uc- cai világitó betűk: reklám. A vásári kikáltástóí a pazar fényreklámig a hirdetés minden ötletet, tudást, lehetőséget felhasznált, ami csak elképzelhető: a plakát művészi rajza, a film, a reklámvers. a repülőgép — mind ugyanazt a célt szolgálja az üzlet életében, mint a piaci árus egyszerű és egyetlen eszköze: a rekedtté ordított hangja. A hirdetés, a reklám módja az utóbbi évtizedekben, a folyton növekvő gazdasági verseny következtében, mind nagyobb arányokra fejlődött és szolgálatába szegődtette nemcsak a műszaki vívmányok eredményeit, hanem a művészek és az írók tehetségét i6. A hirdetés különböző módjai között a legfeltűnőbb a világitóreklám, mely egyúttal a közvilágítást is előmozdítja. Napjainkban a világvárosok nem is nagyon törekednek az uccai világítás fokozására, mert minden uccai lámpánál nagyobb fényt áraszt az uc- cá'k, körutak és terek esti meg éjjeli sötétjében a fényreklám. Newyork főútvonalai ragyognak a legtarkább és legnagyobb reklámfényvilágitásban, de ötletben és pazar hirdetési játékban mérkőzik vele Páris reklámtüzeinek fényözöne. Mig a háború előtt inkább csak Londonban és Párisban szaporodtak a villanyreklámok színes világitófényei, addig me már Európa minden nagy városában állandósult a hirdetésnek ez a módja. A világháborút követő esztendőkben Középeurópa nagyvárosainak uccáin is elterjedtek e világitóreklámok és manap uton- utfélen láthatjuk a szines betűk és képvonalak elő- tünéseit, a vaskeretbe foglalt elektromos izzólámpák hökkentő játékát. Kis elektromotor mozgatja a különleges szerkezetű átkapcsoló készülékeket, amelyek ugrásszerűen és önműködően végzik az átkapcsolásokat, hogy létrehozzák a feliratok és képvonalak pazarfényü, ötletes és mindig meglepő változásait. A fényreklám bizony költséges módja a hirdetésnek, aminthogy a szokatlanabb, nagyobb hatású reklám mindig sok pénzbe került. A hirdetés félévszázad alatt ugyan rendkívül nagyot fejlődött, de már ötven év előtt is akadt olyan ember, aki nagy összegeket fektetett a hirdetésbe s — ugyancsak nagy összegeket is keresett rajta. Mikor Ho!- lovay Tamás 1884-ben meghalt, az egész világsajtó megírta, hogy ő volt az első, aki hirdetések után gazdagodott meg- A derék angol évi bevétele élete utolsó esztendőiben egymillió forint volt és a Times szerint hagyatékát ötvenmillióra becsülték. Hollovay — mint a milliomosok életrajzaiban olvassuk — egészen aluról küzdötte fel magát: mint szegény kocsmáros árvája kezdte pályáját. Titkos szerekkel üzérkedett, amelyek csodaszerü hatásában állítólag maga is hitt — legalább is ezt állította. Ilarminchatéves korában kezdte hirdetni piluláit és csodakenőcseit és öt év múlva már 50.000 forintot felvetett hirdetésekbe. Az ötvenes éveidben 2—300 ezer forintot, 1880-ban kerek 400 ezer forintot adott ki Tekláimra. A befektetés meg is hozta a hasznot — az egész világon ismerték és vásárolták csodaszereit!' Amikor meggazdagodott, nagy összegeket áldozott jótékony célra: Londonban • egy nagyszerű gyógyintézetet és egy pazarul berendezett női kollégiumot létesített és tartott fenn. Föl jegyezték róla, hogy a fölkínált kittlutetéeeket nem fogadta el . . . A nagyarányú reklám rengeteg összegeket emészt fel, de — mint láttuk — meg is hozza a kívánt anyagi eredményt. A pénz aztán mindent tehet ezen a téren — a nagy vagyonnal rendelkező emberek dölyfös ötletekben fejedelmek szeszé. Iveivel vetélkedhetnek. És ha Caligula római császár konzullá nevezte ki a lovát, akkor Barmira, a világhíres cirkuezigazgató, óriási állatseregletének fehér elefántjáról — ódát íratott! Öt ven évvel ezelőtt, 1884-ben irta ki Barnum ötszáz dolláros páyadiját a fehér elefántját dicsőítő ódára és pályabirákul Newyoirk három tekintélyéé íróját kérte fel. Az ötszáz dollár megtette a hatást: ötezernél több ódát küldtek be a pályázatra. Lehet, hogy írók is pályáztak, de a fehér elefánt, úgy látszik, nem ösztönözte őket. eléggé, mert a pályahirák az ötezernél több vers közül mindössze (hármat találtak aránylag legjobbnak. A bizottság Barmiammal egyetértve elhatározta, hogy az ötszáz dollárt megosztja a három óda szerzője között, de a három verset aztán kinyomatták és a közönséget megszavaztatták. A közönség többsége aztán a báróim óda közül azt az ódát találta legjobbnak, amelyet egy Jack nevű néger szerzett. Barnáim számára a szokatlan óda-pályázat mindenképpen meghozta az eredményt, mert az ötszáz dolláros pályadij sorsa olyan széleskörű érdeklődést keltett, amit semminemű más reklámmal el nem ért volna. Ráadásul az „erkölcsi siker1* koszorúját elnyert Jack néger — véletlenül saját cirkuszának alkalmazottja volt! Ez a néger — és a hírhedt óda-pályázatnak ez a, legérdekesebb tünete — a versben dicsőített fehér elefánt első őre vo.t Barnum állatseregletében. írók számára kitűnő tanulság: íme, a legnagyobb pénzösszeg sem adhat olyan ösztönzést, mint egy kevés meleg érzés! . . . Mert bizonyos, hogy Jack néger lelki- állapotát a „szent elefnát*‘-tal együtt töltött idő meghittsége, az állatiránt érzett meleg szeretet-e fokozta fel annyira, hogy egyszerű ,,mükedveiő“ létére, a viszonylag legjobb ódát irta róla! Kétségtelen -azonban, hogy az Írói készség, gyakorlottság mélyebb érzés, inspiráció nélkül is tudja szolgálni a hirdetés ügyét és ha nem is lendül ódái magaslatra — ötletes és fülbemászó reklámszövegeket tud -gyártani. Wedekind, a .modern dráma egyik nagy és mélyenjáró úttörője például — Maggi-reklámok szövegezéséből élt fiatal korában. Bizonyára nem fizették volna, ha reklámszövegei nem szeiemeeek. Bár névtelenül, ma nem egy jónevti, sőt híres író vállalkozik rá — ha jól megfizetik munkáját —, hogy reklám verset hirdetésszöveget írjon. öt. ven évvel ezelőtt még meglepődéssel, szinte fejcsóváló csodálkozássá! írták az akkori lapok, hogy: lám, — itt a reklám-költészet! ,,Egy párisi vegyész — mondja az egykori híradás — szabadalmazott klhloral-syrupjait a lapokban mint ,,üveg. be rakott álmot** hirdeti1*. Félszázad előtt ez volt a reklám-költészet: üvegbe rakott álom! Mennyire csodálkozna a fél múlt embere, ha mos t körülnézhetne a világban! Mivé fejlődött azóta a reklámköltészet, amelynek jelző, és képgazdagsága, eredeti stílusa éppen olyan kápráztató a mozi-hirdetéstől a gumisarkot ünneplő reklámversig, mint Fár-is óriási nagy áruházának tündöklő fényárban szin-pompázó világitótüze. A reklám sikerének alapja az ötlet, a lelemény és az igazi reklám hatásának titka a hökkentés és a rá- hiztatás erejének egységes kisugárzása. A hirdetők nagy versenyében mind újabb és újabb módokkal igyekeznek minél nagyobb meglepetést kelteni és a jelen eddig példa nélkül való reklám- módokkal lepte meg a világot. A mozgófénykép még maga is fiatal, de máris teljes erejével szolgálja a reklámot: igazán senkit sem lep meg már, ha egy egész fiimjelenet csattanója — valamely ám dicsérete. Ellenben annál meglepőbb egy nagy francia gépkoesigyár világító pipáiétése az Eiffel-torony száznegyven méteres magasságában és a repülőgép, amelynek légjárója a kipuffogóból kieresztett benzingőzzel formált írásjegyeket és a megvilágított betűk úgy hatnak az alant járó emberre, mint — égi írás. ledAk a ködben. Ráhunyorit és felsóhajt: — Ez az ..... A tizenötős. Hatalmas kocsitest aubam el mellette. Utasok szállnak le és ö felkapaszkodik. Nagyot ránt a kocsi s felbug a jellegzetes motorhanr ö a kalauzra borul. Kövér, bajuszos ember a kalauz, méltatlankodik. — Miért nem kapaszkodik meg, az autóbusz ránt az indulásnál! — Autóbusz! Tehát mégis! Leroskad a bőrülésre. A kocsi dübörögvo rohan előre. Meg-megáll, megint nekiiramo- dik. Fénykévék csapnak be, majd mintha a koromsötét, feneketlen űrben repülnének. Időnként jéghideg nyugalom fagyasztja meg tagjait, de nyomban rá forróság önti el és szivében feltámad a menekülés rémült ösztöne. — Mi ez itt? Csakugyan? Kétségbeesett erőfeszítéssel emlékezetébe kényszeríti a jósnő szavait. Rendőr az utközépen ... Idegen férfi... Mentőautó... összeíacsarja a szivet a szörnyű felismerés. — Rettenetes! — döbben rá a lényegre. — Hiszen az ember önmaga erejéből és akaratából semmire sem képes! Kényszerűségek sodornak bennünket és muszáj felszállani az autóbuszra! Az élet kavarog és rohan s nem akkor áll meg. amikor az utas kívánja... A földgolyó repül az űrben és senki sem tűi lesaállni róla... Majd csak a végállomáson. — Végállomás! — dördül el a kiáltás. A kocsi áll, a fiatalember felpattan. Kigyúr i magát a kcosiból és amint lelépne a járdára, kabátjának szárnya a kapaszkodó rácsába szorul. Odakap, hogy kiszabadítsa, mert már a kocsi ismét mozgásban van.... Ekkor elejti kalapját, s a kalap leesik a nedves járdára. Egy ur kapja fel s átnyújtja neki. — Tessék... — Borzalmas ez, uram, — dalog fulladozva. — Ez a kalap ... Ez a minden .., — Parancsol? — nyitja tágra szemét az ismeretlen. — Figyelmeztetem önt, hogy ne jósoltasson magának sohasem! — feleli kiáltva. — Nem tanácsos! Semmi körülmények között! Értette? — Igen, igen, — válaszol az ismeretlen és elfordul tőle. A fiatalember utánalép s megragadja a karját. — Ön azt hiszi, hogy őrült vagyok! — De nem. Miért? Semmiképpen... — Kakulyai Pál, számtanácsos.., — Varga Ödön, ékszerész... — Fogadja meg, uram... —. Feltétlenül... Az ékszerész gallérjába húzza fejét és gyorsan távolodik. A fiatalember megint egyedül marad. — Most aztán mi lesz? ... Az eddigi idegfeszültség most valami furcsa kíváncsiságban zsongni el. Előtte van az úttest, túl rajta a járdasziget. Esernyős alakok imbolyoignak s a tér ivlámpái sárgán vibrálnak a magasban. — Gyerünk tehát! Nekilódul és átrohan. Nem Is csodálkozik, amint észreveszi, hogy kettős villamoskocsi ért oda a megállóhoz. — Ezt most megvárom, amig áthalad.... És azután következik ... — Persze, — suttog maga elé, — Nellivel többé nem találkozhatom ... Hogyan is találkozhatnánk most már... Pedig milyen jó lett volna vele élni... A villamos elvonul s az úttesten megsűrü- södik a forgalom. Autók, villamosok, kocsikerekek kavarognak előtte. Kéndőr áll a középen, fehér kesztyűje világit... Hátamögött élesein felsikolt egy sziréna. Odapillant, de azonnal elkapja fejét. — A mentők! A mentők! Ebben a pillanatban, a túlsó járdapartról lelép egy ember. Szürke felöltő van rajta, kalapja a kezében ... — Ki az? Hallatlan! Vigyázzon! Másodperce kiszámított pontossággal kanyarodik ki a szűk mellékuoeából egy automobil ... Az az ember át akar futni előtte, de a távolság rövid... Most megcsúszik a sikos járdán és a kerekek ráxohannak ... Kiáltások harsannak fel, pillanatok alatt sokadalom verődik össize, megáll a forgalom. A fiatalember lába gyökeret ver a járdaszélen, de melléből felszakad a boldog kiáltás: — Végre! Végre! Végre! Aztán felnéz az égre, lassú mozdulattal fejébe húzza a kalapot, felhajtja gallérját s begombolkozik. Nem kiváncsi a véres látványosságra. Elsurran az embertömeg mögött, meglapul a házereszek alatt, óvatos és gyors lépésekkel, feltűnés nélkül, észrevétlenül menekül a kioszk felé, ahol a szeszélyes NellI bizonyára régen elunta a várakozást.
