Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)
1934-07-29 / 171. (3502.) szám
1994 Jalras 29, Tiasáimap. I—""P————— HgLUBJiiP-^rwa 'ÍRXGAI-MaG^AR-HI'RLAEí 9 szahipartápsulatoh hérdése Irta: Koczor Gyula A'Z 1933 évi 223. számú törvény lehetővé teszi aa egyes szakmáknak a mostani vegyes i partársulatobból való kiválását és a kiváló lágernak szakmák szerint az úgynevezett szakipartársulatokibain való egyesülését, Egy- egy. szakma részére a szakipairlársulat megalakulhat több járás, egy-egy veit zsupa vagy esetleg egész Szlovenszkó területére kiterjedő hatáskörrel. A régi ipairtársulat összes ingó és ingatlan vagyonát, a kilépő tagok számaránya alapján köteles megosztani az alakuló szakipartársulattal. A törvényre támaszkodva az elmúlt hetekben, az országos hivatalból két leiratot kaptak az ipartársulatok, melyekben értesítik az ápartársulatokat, hogy az építészek -és a molnárok szakipar társ:;' a' Inak előkészítő bizottsága az országos hi Lathoz benyújtotta megalakulás iránti kérői.- ói. Az országos hivatal a megalakulásra vona'kozólag véleményt kér és egyúttal felhívja az ipartársulatokát, hogy tegyenek javaslatot a vagyonmegosztásra nézve is. A szaki pair ostár sül a tok előkészítő bizottságai ugyancsak• értesítették lépésükről közvetlenül az ipartár suta tokát. is. Hasonlóképpen megkereste az ipartársu- Jatokat a pozsonyi kereskedelmi és iparkamara is ez ügyben, mely megkeresés azonban ftz országos hivatal leiratától eltérően, egészen furcsa hangokat üt meg. Amikor az országos hivatal véleményt kér a szakipartársulatok megalakítására vonatkozólag — már pedig a véleményadás a világon mindenütt azt jelenti, hogy a kérdéses tervről jóváhagyó, helyeslő, de azt ellenző, helytelenítő véleményt is adhatok, _ ugyanakkor a kamara megkeresésében ezeket mondja: „A rendelkezések szabotálása volna, hogyha valamelyik ipartársulat arra az álláspontra akarna helyezkedni, hogy elvileg ellene van a szak- i pár társulatok megalakításának. Ilyen esetben a társulat az ipartörvény 212. § 6. és 7. szakaszának rendelkezéseit idézi elö.“ Az idézett paragrafus 6. pontja rendbírságot helyez kilátásba az olyan társulati vezetővel szemben, aki a hatósági utasításnak ismételten nem tesz eleget avagy kötelességét súlyosan megszegte, illetve egyéb szabálytalanságot követett el A 7. pont a vezetőség felfüggesztését és uj választás elrendelésének jogát biztosítja a felügyeleti hatóságnak, ,,ha alapszabályelle- nes vagy ismételten kifogásolt tények vagy szabálytalaosáigok merülnének fel." A kamara tehát a szabad véleménynyilvánítás nevében súlyos büintetéeeket helyez kilátásba, ha az ipartársulatnak esetleg aggályai 'lenné mek az alakítandó szakipartársulattal szemben és véleményében ezt kifejezésre juttatná. A kamara megkeresésében azonnal be is jelenti, sőt „figyelmezteti“ a társulatokat, hogy véleményezi a szaktársuiatok létesítését, majd igy folytatja: „Tehát a kamara a törvényt pártolni fogja, azonban mindent védeni akar, ami megmenthető. A vegyestársulatoknak is kell ezzel számolni, hogy nem fogják tudni a törvény végrehajtását megakadályozni, tehát a társulatok érdekében dolgozunk, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a szaktársuiatok egyszerűen megalakitandók és meg lesznek alakítva, a vegyes társulatok segítségével vagy anélkül. Már előre sejtjük, hogy. egyes társulatok úgy fognak gondolkodni, hegy ha lesz szaktársulat, hát Legyen, de azéirt a felelősséget vegye át a hivatal, a társulat maga azért nem exponálja magát. Az aluli rótt kamara már is találkozott ilyen nézettel, azért tisztelettel fölhívjuk a T. Társulatok figyelmét, hogy ilyen álláspont ellenkezik a társulatok közjogi állásával, mely aláássa a társulatok autoritását és veszélyezteti annak vagyoni érdekeit. A hivatalokra hagyni, hogy azok határozzanak a saját felelősségükre, ez tulajdonképpen passzív rezisztencia, ami nem maradhat nyom nélkül a hivatal és társulatok közötti érintkezésben. Viszont a hivataloknak sem mindegy, hogy csupán a saját felelősségére határozzon-e vagy sem, hogy azután a társulatok által meigtám adtassák, mert rotsz- Szul határozott." . A kamara tehát ismételten kihangsúlyozza előbbi} véleményét és egyúttal tudomására adija az ipartár sutátoknak, hogyha mindenben nieun járnak kézre a szakipartársulatok „segitsógükkel vagy e> nélkül is meglesznek". Meg is fenyegeti a kamara az ipartársulatokat, tudtukra adva, hogy ha nem viselkednek megfelelően, az veszélyezteti „vagyoni érdekeiket", amit csak uigy lehet értelmezni, hogy ez e etben a vagyonszétosztás terhűkre fog történni. Mindezeket azonban még betetőzi azzal, hogy arra az esetire, ha a társulatok nem adnak a kamara szájaiizének megfelelő véleményt, melynek alapján, a felsőbb hatóság minden további nélküli határozhat, ezt „passzív rezisztenciának" akarja bélyegezni és ismét megfenyegeti az ipartársulatokat az országos hivatal „nevében", — mert hisz csak arról lehet szó, hisz ez a hivatal hivatott az ügyiben dönteni, — hogy ez az állásfoglalása, „nem maradhat nyom nélkül a hivatal és a társulatok közötti érintkezésben." A diktátora hangú levélre féV-szr a koronát azzal, amikor az országos b^a'alt úgy állítja be, hogy annak bajos seb': Vielősségére határozni, mert „rosszul határozhat". Nem tudjuk, hogy ki a kereskedelmi és iparkamara szerencsés levelének szerzője, de meg kell állapi tanunk, hogy egy komoly testülettől még aligha látott ilyen iirásmü világot és bárhol az egynapos gyakornokot is elcsapnák, ha ilyen „fogalmazványt" merne bemutatni. E levél után most már teljesen megértjük, hogy máért nem látta az iparosság egy fikarcnyi hasznát sem a kereskedelmi és iparkamarának. Foglalkozzunk ezek után érdemileg az ipartáreulatoknak szakipar tár sutátokra való bontásával. Elsősorban meg kell állapítanunk, hogy ez nem kizárólag magyar kérdés, hanem ugyanúgy húsába vág a szlovák ipartársu- latoknak is. Az ipartársulatok csak 8—9 éves múltra tekinthetnek vissza, az 1924. évi 259. számú törvtény hívta életre őket s előbb csak a nagyobb kisipari gócpontokon, így Délszloven- szkón csak Pozsonyban, Komáromiban és Ipolyságom volt „ipartestület". Az újonnan alakult ipartársulatoknak természetesen úgy anyagi, szervezeti, mint tevékenységi tekintetben a kezdet nagy nehézségeivel kellett megküzdeniük. Több év küzdelmes munkája után most kezdenek kibontakozni anyagi lehetőségeik és az ipartár sutátok alapiján csak mostanában építik ki tagjaik anyagi és szellemi gondozását, adó- és más ügyes-bajos dolgaiknak intézését és a jövő iparosnemzedék- kel valló foglalkozást. Évek kellenének, miig ez a munka rendes mederbe jut, addig is mindezeken felül a mai ipartársulatoknak nagy munkát kellene kifejteni, hogy a háborús évek alatt szétszórt, egymástól eltávolodott és a háború utáni években a súlyos megélhetési viszonyok folytán egymásban csak versenytársakat látó kisiparosokot közelebb hozza egymáshoz, megértesse velük összetar- tozand óságukat, felébressze öntudatukat, hogy ezzel képessé tegye őket az egymásért való szervezett munkára. Elméletileg helyesnek mondható az az elgondolás, hogy az egy szakba tartozók egy társulatiban foglaljanak helyet, ennek azonban csak olyan nagy városokban van gyakorlati értelme, ahol sokan vannak egy-egy szakból, azoknak érdekeik, bajaik azonosak Irta: Surányi Miklós Az ősi magyar műfajt, az adomát, immáron majdnem egészem kiszór itotta a torzkép.,.amelynek, élőszóban vicc, írásban pedig 'karcolat, vagy kroki a neve. Mind a kettőt az ötlet jellemzi,, valamiféle hirtelen kilobbanó, rövid ideigszikrázó, tüzijátékszerü, színes szellemesség, amely a túlzás, gúnyolódás, kegyetlen irónia és szatirikus bölcsesség elemeiből építi fel a maga vádiratát az emberi égyügyüség tradíciói, vagy az emberi tradíciók együgynsége ellen. Hát az anekdota nem ugyanazt cselekedte? Nem. Az anekdota éppen abban különbözik a karikatúrától, hogy az első tele ven kegyelettel, tradícióval, rezignációval, finom és csendes humorral és iránya, célja konstruktív, az utóbbi pedig kedvét leli a paradoxonokban, a cinizmusban és szétrombolni igyekszik mindent, ami banális, naiv, gyermekded és naivul hagyományos. Anekdota és karikatúra között pontosan akkora a különbség, mint a jó humor és a gúnyos éle között. Azt már minden gyermek tudja, hogy vioc és humor között nagy a különbség, de ahelyett, hogy fogalmi meghatározásokkal vesződnénk, gondoljunk csak arra, ami a különbséget az általuk keltett hatás révén a legszembetűnőbben demonstrálja. A viccre, amely mindig ötletesség és mindig groteszk, vagy visszás gondolkodásmód szüleménye, az emberből kicsattan a harsány kacagás, Dickens humorára ellenben az ember szeméből kicsordul a könny a meghatottságtól. A vicc mindig kritizál, leránt, szétboncol és lerombol, ha egyebet neim, egy illúziót s ha nemesebbet nem, hát egy hazugságot; a humor mindig gyengéd és érzelmes, mindennel megbékít és mindig tele van az élet boldog megértésével és helyeslésével. A vicc rendesen a nagyban látja meg a kicsit, a fenségesben a nevetségest, az erkölcsösben az aljast és a tisztában a szennyet; a humor a kicsiben is megmutatja a nagyot, a nevetségesben a fenségest és aljasra és szennyesre ráborítja könyö- rületesságének és minden-megértésének köpenyét, mint az ittas Noéra az ő kisebbik fia. Ez a különbség az adoma és a modern torzkép vagy persziiflázs között is. A két műfaj természetében rejlik, hogy amikor irodalmi maga latára emelkedik, az előbbi inkább a múltba tekint vissza, az utóbbi pedig a jelent és a jövőt tűzi ki céltáblául. Az anekdótának határozottan történeti jellege van és rendesen a történelmi romantika eszközeivel dolgozik. Kitart a hősi történelemszemlélet mellett és a maga humoros eszközeivel szolgálatába szegődik a Carlyle-féle hŐ6- imádásnak. Gondoljunk csak azokra az anekdóták- ra, melyek a magyar történelemben Szent István, Bolond, Lehel, Mátyás király, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, vagy Deák Ferenc alakja körül termelődtek ki. Vagy gondoljunk Jókai Mór és Mikszáth Kálmán regényeire, amelyek nemcsak hogy tele vannak anek- dótákkal és nemcsak a stílusnak anekdótaizü, hanem néha a maguk egészében sem mások, minit monumentálisra növelt művészi ankedóták. Az anekdő- ta valójában mindig népies életszemlélettel és népies szellemi emberismerettel dolgozik. Ember helyett típusokat ad s ha egyéneket fest, azoknak csak főjellemvonásait adja meg, csak a lélek kontúrjait, mint ahogy a freskófestő is elhagyja a szinek és vonalak apró nüanszait. Az anekdota a maga hősét mindig perspektívában látja és nem olyannak és akkorának festi, mint aminő a valóságban lehetett, hanem aminőnek a szem őt bizonyos távolságból látja. Az anekdota megfordított látcsővel dolgozik: hősét eltávolítja, a körülötte látható képet Ö6szesüriti, ez alakot magát egy síkban ábrázolja és mindig olyan helyzetben, amelyik ránézve nemcsak a legjellegzetesebb, de a legelőnyösebb is. A torzkép ezzel szemben nagyitőüveg alá veszi a maga áldozatát. A hőst megfosztja dicsfényétől, le* rángatja a magasságból, levetkőzteti és pőrén mutogatja. Jaj neki, ha egyetlen hibát fedez fel a testén! Sőt nem is elégszik meg a szabad szemmel látható, kézzel tapintható, centiméterrel megmérhető és mérlegre tehető tulajdonságokkal. Röntgen-lámpás elé állítja és átvilágítja. Lombikba teszi és lepárolja. Vegyi elemeire bontja és reagensekkel demonstrálja minémüségét. És boldog ujjongással mutat rá, hogy a legszebb nő, vagy a legnagyobb hős is, mint minden organikus test, széniből, hidrogénből, oxigénből, nitrogénből, kénből, foszforból és vasból s ezek magasrangu vegyületeiből, fehér jéből, vagy biogénből áll. Ha pedig mostmár magát az irodalmat tesszük ilyen esztétikai vegyvizegálat tárgyává, ki fog tűnni, hogy maga az irodalom is vagy «z adoma, vagy a torzkép forrásaiból táplálkozik. Nevezzük az ankedóta-irodálmát életirodalomnak és ekkor minden szépirodalmi müvet bele tudunk illeszteni e kategóriák valamelyikébe. Természetesen óvakodni kell attól, hogy e kettő között valamiféle rangsort akarjunk megállapítani. A megkülönböztetés csak azt kívánja jelezni, hogy a szépirodalom a görögöktől és a rómaiaktól kezdve a mai napig a legkülönbözőbb stílusokon keresztül mindig olyan folyóhoz hasonlítható, amelynek egyik partja az ötlet, a másik az élet. A szépirodalom az életet — akái a valóságot, akár az elképzelt életet — kétféleképpen ábrázolhatja. Az egyik mód az, hogy mesét mond és emberfigurákat teremt, másként szólva cselekményt és jellemet talál ki, az olvasó lelkét megtölti benyomások!; '! és hangulatokkal, elérzé- kenyiti és gondolatokra ingerli s magát a tanulságot rábízza az olvasóra. A másik mód pedig az, hogy röviden jelzi a helyzeteket és a szereplőket s azokból leszűri az élet nagy tanulságait, fejteget, magyarAz, összehasonlít, vitatkozik, gúnyolódik, leleleplezi a dolgok groteszk, elképesztő, vagy megbotránkoztató oldalát és felteszi, hogy olvasói temérdek adattal, történéssel, mesével, maguk is illusztrálni tudják a karikatúra aforizmáit és paradoxonjait. •és így azokat egymás ereiével igyekeznek megvédeni és orvosolni. Olyan nagy terület szak iparosait egy szervezetben összehozni, mint amilyen a volt Bratislava — nagyzsupa vagy Szloven- szké, semmi előnyt nem jelenthet és csak káros lehet a bevont kisiparosokra. A szakipar társulatok semmi újat, nagyobb hatáskört nem jelentenének, miint a mai vegyes ipar tár sutátok, előnyük tehát nem volna- Nézzük, hogy milyenek volnának ezzel szemben a hátrányaik. A tagok és a társulatok között a nagy távolság miatt megszűnne minden kapcsolat, a tagok egyszerű fizető alanyokká válnának. A kisiparosok és a szakmabeliek egymásközötti érintkezése a mainál is jobban meglazulna, rőt fo';--'°en megszűnne. Iparosintézmények éleire’--a nz összes szakok bevonásával is ég:: V, ; -győzhetetlen nehézségekbe ütközik (ée':’.mgélyBŐ, temetkezési segély, aggok otthona stb ), hogyan lehetne ezeket egy szakma kisebb száram tagjaival megvalósítani? Az iparosok, bármi ügyük legyein is, alig vehetnék igénybe társulatukat, mert hiszen hányadik ember engedheti meg magának, hogy nagy utazásokra költsön. A szakipar társulat tanácsadó Iratokat előkészítő, eljáró szerepe teljesen megszűnne. A tömegesen felmerülő mindennapi tanonc- haj-ok elintézése — melyeket levelezéssel nem'lehet remdbehozmi, melyekhez nemcsak az előírások tudása, de egész szív és helyi ismeretek is kellenek, — teljesen megszűnne. Mindezeket egy helyi bizalmi férfival nem lelhet elintézni. A tampmcügy felkarolása és a tauonook gondozása a szét szaggatottság miatt teljesen lehetetlenné válna- Az uj szakiáirsulatok megszervezése, egy nagy városban fenntartása, személyzetének ellátása, az eddiginél sokkal nagyobb terheket róna az érdekelt iparosokra, melyet még fokozna a nagy területen való megoszlás, különösem ha utazások igénybevételével, tagjaikkal — ugy-ahegy — a kapcsolatot fenn akarnák tartami. A fennmaradó ápartársula- tok amúgy is nehéz helyzete el viselhetetien- né válna, hiszen a még tagdíjat fizetni tudó iparágakat mind kivonnák azokból és csak azok az iparágak maradnának vissza, melyek legjobb akaratuk mellett, ma sem tudnak tagdíjat 'fizetni. A szakipartársulat vezetése, ügyeinek intézése, közgyűléseinek lefolytatása kizárólag a székhely és a legszűkebb környék iparosainak kezébe menne át, mert a többiek a költségek miatt ezeken részt nem vennének, illetve az ügyekbe, be nem folynának. Ezen, csak vázlatosan, futólag megjelölt, okok mind a szaki pair tár sutátoknak ily nagy területen való létesítése ellen szólnak, de a szakipartársula foknak kisebb területen való .'létesítéséire vonatkozólag is nemleges feleletet adnak, mert abból semmi előny nem származna. Végeredményben a szaki pár társ illatok csak szétmálasztanák mindazt, ami eddig keserves munkával felépült, s helyébe sem újat, sem jobbat, sem többet nem tudnának adni, mint amit eddig nyújtottak az ipartársulatok. Az illetékes hatóság a tizenkettedik órában gondolja meg tehát, hogy érdemes-e leiq-yönigitérni az ipartánsulatokat! ■Kzs&ssasam Ruszm&z^ói §5'®!k@§ámk ci magvar ■ iráséri Ungvár, julius 28- (Ruszinszkói szerkesztőségünktől.) Szomorú jelenség az, hogy a kisebbségi magyar közönség tekintélyes része még mindig nincsen tisztában azzal, hogy a magyar nyelvű irodalmi termékek és sajtó- orgánumok közül melyek állnak magyar nemzeti alapon s melyek azok, amelyeknek csak a nyelve magyar, de a szelleme nem az. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a magyar nyelven megjelenő nyomtatványok közül melyek érdemesek arra, hogy jóhiszemű, gerinces magyar ember bizalommal kezébe vegye. E kedvezőtlen jelenség mellett csak üdvözölni lehet azt a gondolatot, melyet néhány ruszinszkói magyar főiskolai hallgató vetett fel s melynek lényege az, bog;- az egyetemi hallgatók a nyári idő alatt me ; adogatják a falvakat s a magyar értelmiségei informálják a magyar szellemű irodalom legújabb fejlődéséről és a megjelent irodalmi termékek értékéről. Értesülésünk szerint a lelkes magyar fiuk az életrevaló eszmét már a legközelebbi napokban tetté érlelik. Renr Ij-sk, hogy a ruszinszkói főiskolások példáját a smovenszkói magyar főiskolások is követni f a *.
