Prágai Magyar Hirlap, 1934. április (13. évfolyam, 76-99 / 3407-3430. szám)

1934-04-01 / 76. (3407.) szám

18

tmgaiAWAarhirlap

1934 április 1, vasárnap.

unokájuk szőke haját. Feddik, dorgálják őket. Ej, ej, csigavér. Minek örülnek enynyire?.; ; . , .. - i*

— Lehunyni szépen. így. Most vihetik.

Már ki iá tólták.

A csapások az életben gyorsan szoktak ránk szakadni. Hirtelen elsötétedik előttünk a szín, fölorditunk a a halál köz?e>lét érezzük. Ez a páni rémület.

Itt ennek az ellenkezőiét tapasztaltam Néha az élet, az áldás is tud gyors lenni, ügy jött az egész, mint a villám. Ez az öreg már lát. A lehunyt véres szemhéja mögött a szem- golyó ismét érez, a fényről álmodik, az orvos kezéről, melyet a vaksága után előszói- érzékelt.

A műtét oly mutatványosán gyönyörű volt, oly büvészi, hogy meghatottságomban tapsolni szeretnék. Nevetni is szeretnék. Sírni is szeretnék.

Kinumlm nekem ez az aggastyán, akivel először és talán útdíjára találkozom ebben az életben? Miért ujjongok? Miért tölt el féktelen jókedv és határtalan bizakodás ezen a tavaszi reggelen, hogy a földgolyón egigyel ismét több a látók száma? Végre, ez igazán jelentéktelen szám.

Mit bánom én, mit tudom én. Éter párolog köröttem. Részeg vagyok, mintha étertől rúgtam volna be.

Tapsolni akarok, nevetni és sírni.

Tamás Lajos legújabb verseiből: ÜRES TEREM

Cigarettavég, keserű füst, szétszórt székek, Az elhangzott szavak árnyéka még Ott csavarog az üres teremben,

S az asztalion feketén trónol A tentatartó.

Vad csaták irama hűlt ki. öklök nyomán vált barázdássá,

Mint goadbaesavart ember arca,

Ai asztalt född, zöld terítő.

ő, ba megfoghatnám ée kitekerhetné**

A némaság nyakát, hogy hullana Ki eltemetett belsejéből A lárma, a harc, izzadt Homlokok egymással vívd, sok fortélya

De cafhtd van, ested, áporodott,

Szoborrá kövfilt, emlékké simult;

Nyirkos és bűvös mozdulatlanság.

EGYHELYBEN

Forognak a kerekek, de egy se kapaszkodik Bele a talajba, üresen zakatol a gép,

Sietni, menni kellene, értékes Teher alatt roskad a tengely,

Egy lépés se előre,

Reszket a szerkezet:

Mennyi erő és lendület pufog el Céltalanul, a kocsi csak áll,

Csak áll kifestve, fényesen S neveti őt a repülő fecske...

llj. Bolyky Jánost

Parasztok himnusza

Mi vagyunk a kezdet, a hegyi forrásvíz ml vagyunk a tengert elöntő vad árvíz,

minket csak az Isten parancsszava győz le: mi vagyunk az ősök, mindenkinek őse.

Mi vagyunk a földben gyökerező csira, mely a tavaszokat fogamzásra bírja;

kezünk, lábunk a föld göröngyéhez tapad: mi vagyunk az Élet, az Erő, Akarat.

Mi vagyunk a tavasz

ekéje, kapája,

kaszával, villával,

vonulunk a nyárba,

ami imánk Isten zsámolyáig felér:

mi vagyunk a Búza,

mi vagyunk a Kenyér.

Vagyunk a viharban ölelkező erdő, együtt zugó zápor áldóan csepergő

s ha az idők árja örvényt vetve vágtat: eleven testünkből * mi fonjuk a gátat

Mi vagyunk a fűben, ml vagyunk a fában; esti litánián

könyörgő imában,

szavunk iirtás szózat, nekünk hiptnuSzkezflci: Segítsél meg Isteni —

Mi vagyunk a nemzőt!

Egy pillanatra csönd lett, amikor Vera belépett a lakásba. Kétértelmű mosolyba rejtett asz- szonyi rrigykedés ée tágrameresztett férfiszemek vágyakozó hódolata volt ebben a haliga tágban. Vera szelíd, szia te vélénk moeolylyal közeledett, ami élet ellentétben állott platinaszőkére festett hajának s karcén idomainak aranylaméba öntött, frivol szépgégével A háziaggzony letette a kártyákat é« lassan felemelkedett a helyéről. Titkon azt remélte, hogy Vera nem fog eljönni, meggondolatlanul hívta meg, egy véletlen utcai találkozáskor. De ha már itt van, nem küldheti vissza, ő maga a hibás g legfeljebb annyit tehet, hogy nem mutat kitörő örömet megjelenése fölött. Gyorsan végigvezette a társaságon, aztán magára hagyta azzal a fiatal vidéki orvossal, aki utoljára maradt a bemutatkozásnál.

Egymásmellé ültek a fotöjökben. A férfi döbbenten nézte Verát ég sokáig nem jutott szóhoz. A harmincadik évükhöz közeledő férfiak ahoz az álmodozó csoportjához tartozott, akik örökké nősüléi akarnak és mégsem tudnak megnősülni, mert titkon egyre azon reménykednek, hátha egyszer mégis eléjük lebben a külföldi magazinok, vagy amerikai filmek valamelyik szőke és gretagarbós női csodája. A kifogástalan szépség, akit elképzeltek magukban. Kedvetlenül s a biztos unatkozás tudatában jelent meg ebben a társaságban. ahol semmi ilyenre reménye nem lehetett. S most váratlanul eléje ál! ez a nő, mint régóta hivott és csodálatosan beteljesült álom. ■

Vera köz^ebb hajolt a férfihez. Közelébe hozta a ruhájából áradó parfőmillatot és mezítelen karját, a fotöj karján. A tekintete még szeli- debb volt, mint a belépéskor s a férfin, ■ aki asz- szonyisraeTŐnek tartottá magát, keteszttilsuhoIrta: Szitnyai Zoltán

kezdtek az elmúlt idők képed. S e művelet közben úgy összemelegedtek, hogy elfeledték az egész társaságot maguk körül. Kölcsönösen bevallották egymásnak, hogy nőm szávesen és csak kényszerűségből jöttek ide. Talán jobb is lenne — ajánlotta az orvos — ha ketten együtt egy indtöferens helyre tennők át innen a színteret — és a visszautasitás félelmével nézett a leányra. — Lehet, de hova? felelte Vera elgondolkodva. — Talán egy kávéház? ... Vera ösz- szeborzongott. — Igaza van. kávéház nem, hanem talán egy dunaparti étterem ... Vera a vállát vonhatta. Aztán a férfi belevöröeödött a saját bátorságától, amint első gondolatát követve, merészen kimondotta végre, hogy menjenek egy bárba. Biztosra vette a visszautasítást, mert az mégsem valószínű, hogy Hódy Vera, az államtitkár-kisasszony -bárba menjen egymaga egy férfival Kellemesen csalódott, amikor Verának hirtelen felderült az arca: Lássa, ez okos gondolat. Szöktessen el innen egy bárba.

Előbb a férfi surrant ki, aztán a leány. Amikor u, lépcsőházban találkoztak, az orvos felvi- dultan mondta: — Pompás lány maga Vera

hogy nem csinál nagydo lgot az ilyen ártatlan kiruccanásból. A legtöbb nő mindet feláldoz az előítéletekért. — Azért mert magával megyek egy bárba? — csodálkozott a lány. — Én ebben igazán, nem találok semmit. Úgy mondta, mintha ilyesmi gyakran, vagy legalábbis többször megtörténnék vele. A férfi ettől elcsendesült kissé. Jobb szerette volna, ha ő lenne az első, aki a társadalmi szokások unalmas síkjáról a titkos együttes bizalmas csalitjába lopja el Verát. Be kell azonban látnia, hogy Vera nagy vágott a jó érzés, hogy találkozott valakivel, akinek testi szépségében a gyöngéd jóságot, az alkalmazkodó hűséget és az aeszonyi megértés lélekmuzsikáját is megtalálná Vera ragyogó szépségéhez gyorsan odaelőlegezte azt a lelki szépséget is, amit mind együtt kívánt annál, akit egyszer nagyon ég örökre megszeretne.

— Mórt nem 6zól már valamit, — mosolygott réá a leány — kedves Géza?

— Hogyán, maga ismer engem? — döbbent Verára az orvos.

— És maga is engem. Persze már rég volt, nem kívánhatom, hogy ilyen régi dolgokra emlékezzék.

— Az lehetetlen! Aki magát egyezer látta, annak örökké emlékeznie kell.

Vera hálás és kissé bánatos mosolyt láttatott:

— És mégis így van. Csak gondoljon vissza azokra a zártkörű táncórákra, amiket Hódyék rendeztek. Még most sem emlékszik, — Géza?

A férfi még mindig nem emlékezett. A Hódy- féle zártkörű táncórákra igen, Verára azonban nem. Csak lassa derengett át a tízesztendős em-, •lékei mögül egy homályos kép arról a nagyon kis leányról, aki azóta Vera pompázó szépségű alakjává fejlődött. Hát maga a Hódy Vera? Az a csöpp kis lány, aki mindig a nagyokkal akart táncolni? Igen, igen, akit.maga akkor egy pillantásra sem méltatott... Ó, milyen mulasztás. De ha megengedi, most, majd annál nagyobb mérté, kben jóváteszom... Sorra elevenedni

roei hölgy, aki előtt az ilyesmi nem lehet újság. Ellenben nem is álszenteskedik, modern és nyílt női lélék. Aztán újból csodálkozott, amikor Vera mondta be a taxisofőrnek egy távoli bár címét. Mért éppen azt, amikor sokkal közelebbit is talátak volna? Hát persze az intim hely. Milyen jól ismeri az ilyen helyeket. Ismét el- szótlanodott s csak a bárban vidult fel, amikor beléptiek Verával e az elismerés pillantásai irányultak mindenfelől a leányra. Egy kissé abba gondolatba ringatta magát, hogy ő az irigyelt férj, aki sóvár férfitekintetek sortüzében lépeget a feleség után.

A pincér asztalukra tette az itallapot s a férfi ,még bele sem tekinthetett az italok árskálájába, amikor Véna már leadta az első vezényszót: — Hozzon viszkit szódával. Legyen viszki szódával, gondolta az orvos magában, de azért meglepte,' hogy mennyi biztonsággal szinte gyakorlattal rendel. Vera elővette kÍ6 kézitükrét s finom vonalaikat rendezett el az ajkán és a szeme fölött. A tekintete közben végigcikkázott a helyiségen, mintha keresne valakit, aztán gyors mosollyal vett át egy távoli asztaltól feléje küldött köszöntést és megnyugodva dőlt el a széken. — Most még egy jó cigarettát kérek ehhez a -kellemes hangulathoz. — Csalódott fintorral nézett az ezüsttárcára, amit feléje nyújtott a férfi: — Ne haragudjon, kedves, de én csak trombitás Figarót szoktam szívni. Az orvos némi szégyenkezéssel rejtette el cigarettáit és megrendelte a trombitás Figarót. Vera marokkal nyúlt » doboziba és megiömködte aranyUrcájét.

Az orvos nagyot bámult és kényelme tfenffl kezdte magát érezni.

De hát az sem baj. vigasztalódott, csak kezdenék már el a meghitt beszélgetést, amelynek kedvéért elmenekültek a vendéglátó háztól. Néhány szót váltottak döcögve s az orvosnak úgy tetszett, hogy a lány alig figyel oda. Legjobb, ha táncra kéri. De ugyanakkor egy szmó- kingos férfi állt meg az asztaluk előtt. Vera felröppent a helyéről s csak amikor már a parketten lejtett az idegen férfihoz simulva, vetett az orvosra egy engesztelő pillantást-. Annak lángvörösre gyulladt az arca s elsötétedett tekintettel forgatta az asztalon maradt aranytárcáját. Gyanú lopakodott az agyába, aminek még nem akart hitelt adni. Nem lehet, hiszen ismerte a szüleit is, kitűnő úriemberek voltak. De ki ez az ember? Vera úgy röppent a karjai közé, mintha egész teste erre várt volna. Szórakozott tekintete egy név vésetét pillantotta meg Vera tárcáján: „Dadi.“ Magáhoj intette a pincért. — Ismeri-e barátom, ott azt az urat? — A Dadi bárót tetszik, ugyebár gondolni? Különben báró Vértesnek hívják. Az orvos az ajkába harapott. Egyszerre ki világosodott előtte, hogy Vera mért ragaszkodott ebez a báróhoz. A tárcát a bárótól kapta. Kínzó és megalázó szégyenkezést érzett. Már csak a legsimább elintézésen törte a fejét.

A báró visszavezette Verát az asztalhoz. Meghajtotta magát az orvos előtt, aztán a kijárat felé indult. Ott megállt és amikor az orvos nem nézett oda, Verára mosolygott bizalmasan, mielőtt kilépett volna. Vera a pohárhoz nyúlt s egy mozdulattal magába öntötte tartalmát. —• Még egy ilyet, mielőtt elm ennénk — rendelkezett a pincér felé és áithevült arca olyan szép volt, hogy az orvos szerette volna haragosan magához ölelni. Aztán még le a pincér után szólt: — Nem iszrunk többet, fizetni akarok.

Vera hirtelen az orvos felé fordította az arcát. Már sejtett valami változást1 a férfiban de csak a féltékenység gyors himharagjára gondolt, ámít egy meleg szóval, közeiül ées«l, Véle£ lennek látszó kézérintéssel könnyű lecsillapítani. De az orvos elsötétedett arca, hideg tekintete és megvető mosolyba görbített ajka sokkal többet fejezett ki ennél. Ujjai között még egyre pergette, szinte mutogatta a tárcát. Vera pillantása épp akkor ért arra, amikor feléje fordult az aranyba vésett név: Dadi. Az összefüggések további láncszemeit nyomban megtalálta. Itt már hiába színlelne tovább, felemelkedett: —

Igaza van, legokosabb menni már. És közönyének egész kíméletlenségét éreztette a hangjában.

A ruhatáros művésznőnek szólította, amikor felsegítette rá a kabátot. Az orvos egy pillanatig már habozott, hogy kisérje-e haza a lányt a taxin. Elvégre ilyen nővel szemben ig’azán nincsen kötelezve erre. Művésznő, ahogy a ruhatáros mondta. De azért mégis beszált vele a- kocsiba Vera- valami utcát és házszámot dobott, oda a eoffőrnek. Egy szót sem szóltak egymáshoz. Vera cigarettázott, az orvos kinézett az ablakon a sötét és egyre sötétebb utcákra, amint Zugfliget felé futott velük a kocsi. Végre megálltak egy kertesház előtt. Vera gyors érintésre nyújtotta a kézét és besictett a kertka pun. Azt se mondta: Köszönöm. Az orvos utána nézett a reflektor fényében s amint vera karcsú alakja mindjobban távolodott, lassan felocsúdott előbbi csalódásának haragjából. Magához kellett volna ölelnie és a szájába csókolnia. Bizonnyal a leány is erre várt. Már kész volt mindent megbocsátani Verának. Utána akart kiáltani, amikor egy névtáblát pillantott meg a kertkapun. Fe!ordított: — Vera! Vera! —- De a ház kapuja már becsukódott a leány mögött s mintha az éjszakába vesző haragos kiáltásra felelne, gúnyosan, csaknem csufondárosan mosolygott az orvosra a sárgarézbe vésett név: Báró Vértbe.

— Munkáshiány Palesztinában. A cionista sajtóiroda .jelenti: Ez év január és február

havában összesen 5600 zsidó bevándorló érkezett Palesztinába. A márciusi bevándorlást, amelyről még nincsenek hivatalos adatok, 3000 embenre becsülik. A kormány újabb 1350 bevándorlási bizonylatot bocsátott a cionista szervezet rendelkezésére, hogy földművesek és éipitö munkások bevándorlását tegyék lehetővé, mert ezekben a szakmákban nagy a mrrakásJilánjn

SZÖKTETÉS A BÁRBA