Prágai Magyar Hirlap, 1934. március (13. évfolyam, 50-75 / 3381-3406. szám)
1934-03-04 / 53. (3384.) szám
6 ^BXgAlMAGtoRHlmj^tR Cs ziédík Irta: Zilahy Lajos Gondold csak el, milyen életük van ezeknek a szegény lányoknak. Kedvet csinálunk nekik egy finomabb életmódhoz, amiben minket kiszolgálnak, de amitől gondosan távoltartjuk őket. Mennél inkább odaadják magukat a szolgálatukra, annál inkább magukra maradnak. Végül már se rokonuk, se barátjuk nincsen. Lassanként elidegenednek a szülőfalujuktól. Már a kimenőjüket se kérik. Nekünk élnek, anélkül, hogy a közeliinkbe juthatnának. A szivük örökre számkivetett marad . . . Paul Géraldy. Egymás mellé teszem a francia költő finom sorait, amiket Christhine cirnü legújabb darabjában találtam és Dorothy Bromley amerikai írónő cikkét, amelyekben a Sribner’s Magazinban az amerikai cselédkérdés mostani állapotával foglalkozik. A kettő úgy hat egymás mellet, mint a költészet és valóság két külön világa. Géraldy gondolata mint valami tiszta emberi könnycsepp gurul végig a cselédkérdésen, — az amerikai Írónő adatai pedig olyanok, mint egy nagy hadi- temető, ahol a demokratikus Amerika népe a gazdasági válság háborújában minden szociális érzését eltemette. Én még emlékezem Amerika virágkorában az amerikai cselédre, hiszen öt esztendővel ezelőtt még állt a bál Amerikában, állt a prosperity. Pesti vagy vidéki magyar szemmel nézve valóban meglepetés volt számomra az amerikai életnek ez az oldala: az amerikai szobalány hatvan dollár havi fizetést kapott, ami akkor évi 4.000 pengőnek felelt meg, amely igy magában egy magyar miniszteri titkár vagy rendőrkapitány fizetésének felel meg, de azonkívül persze hozzájön még a teljes ellátás. Jelen voltam egyszer Kaliforniában, amikor az uj szobalány belépett. Első kérdése az volt, hogy hol van a fürdőszobája. Mert megmondanom sem kell, hogy Amerikában a cselédnek külön szoba, és ami európai fülnek különösen hangzik: külön fürdőszoba járt. Amig terepszemlét nem tartott a házban, addig a részletekről nem is tárgyalt. Ha hozzáveszem még, hogy a szóbanforgó szobalány suvi-ckfekete néger nő volt, akinek rettentő nagy kék ajkait és felvillanó óriás fogsorát hónapokon keresztül sem tudtam megszokni, mindenki megértheti, hogy a legmélyebb tiszteletet és csodálatot éreztem az amerikai demokrácia iránt. Egy ilyen szobalánynak hetenként kétszer volt kimenője. Csütörtökön egy félnap, vasárnap pedig egész nap, ami úgy értelmezendő hogy szombat este elment és csak hétfőn reggel jelent meg újra. Ha vasárnap vendégek jöttek, akkor kimentek segíteni a háziasszonynak. Néha tele volt velük a konyha és főztünk. Vacsora után elmosogattunk és rendet csináltunk, nehogy Peddy másnap reggel feldúlva találja a maga műhelyét és megharagudjék. A cselédkérdésnek ezt a megoldását senki sem találja bosz- szantónak, sőt inkább mulatságosnak. Volt is ebben valami szép és feleme'ő. Az is természetesnek látszott, hogy nagyobb házaknál a szakácsáénak külön kis autója volt, amellyel bevásárolni járt. Az amerikai cselédeknek ezt a paradicsomi állapotát a gazdasági válság úgy elfujta, mint mikor az. áprilisi szélvihar nyomán kopaszon marad a virágzó almafa. A cseiédbérek a válság első fmalmára havi hatvan dollárról hirtelen lezuhantak huszonöt dollárra. Ez még mindig istenes fizetség volt és még mindig magasan fölötte állott az európai éselédbéreknek. Legutóbb azonban egy brooklyni újság azt közölte olvasóival, hogy legalább ezer szobalányt tud ajánlani, akik hajlandók ha.vi öt dollárért szolgálatba állani. Öt dollár még mindig nem olyan szörnyűséges ár, ha azt vesszük, hogy Pesten is ennyi mostanában egy olcsóbb mindenes bére. Az ember azt hinné, hogy a közönség megrohanta a brooklyni újságot az ötdolláros cselédekért. Szó sincs róla. Az amerikai lélek, amely a gazdasági fénykorban minden ponton felhőkarcolókat emelt most újabb felhőkarcolókat épített — lefelé. Mélyen az emberi élet színvonala alá. Az amerikai irónő maga is kényelmetlenül érzi magát, amikor !e keli írnia az igazságot. A csciédkérdés uj területre jutott Amerikában; nem fizetnek egy vasat se a cselédnek. Elégedjék meg azzal, hogy fedelet kap és nem hal éhen. Ez az ötlet veszedelmesen kezd hódítani, az pedig, hogy népes családok heti egy vagy IcrVmbb két dollárt fizetnek olyan házialkal- mazf;inak, aki ucn-c-::iuí, hanem minden nehéz házimunkát is elvégez, ma már szinte általános. ‘ v- • - o •• A különszoiba? A külön fürdőszoba? A mai amerikai cseléd az üresen maradt garázsban álmodik az öt év előtti szép időkről. Az amerikai nép „üzleti" dolgokban kegyetlen. A kínálat és kereslet törvényeit minden fentartás nélkül alkalmazza. Azt sem lelhet mondani, hogy elszigetelt jelenség a cseléd'béreknek ilyen, mértékben való leszorítása vagy egyenesen megsemmisítése, mert a cikk szerint például az egyik newyorki miniszter, aki nagy hangon szóiitgatja mostanában nemzetét áldozatkészségre az Elnök újjáépítési programjáért, a napokban egy cselédszerző irodába telefonált és a Fift'h Avénue-n lévő nagy háztartása számára alkalmazottat keresett, aki az ajtónyitástól a főzésig mindent elvégez, viszont az Újjáépítés Minisztere olyan szégyenletes bért kínált, aminek nyomban híre futott. Egy csikágói egyetemi tanár felesége ti.zszo- bás lakásába keresett cselédet, azzal a kikötéssel, hogy a tíz szoba kitakarítása mellett a lánynak még a konyhában is segítenie kell a főzésnél és ezért a munkáért heti három dollár bért ígért. Ennek az esetnek külön érdekessége, hogy a professzor ur ama szerencsés halandók közé tartozik, akiknek a fizetését a válság óta egy centtel sem szállította le az egyetem. A betegség önkéntelen és felelőtlen szabadságidő, törvényesített iskolakerülés, mely minden kötelesség-mulasztásra följogosit. Amig ágyban kellett feküdnöm, magam ie ezt műveltem. Igyekeztem pótolni azt az áldott renyheséget, melyet annak idején föláldoztam a munkáért. Nem írtam, hanem olvastam. Odatétettem paplanomra s az ágy melletti „néma szolgá“-ra a forgatható asztalkára azokat a verseskönyveket, melyek az eimult esztendőkben jelentek meg s napról-napra. hónapról-hó- napra. vadlólag tekintettek rám, hogy ki sem nyitom, fő] se vágom őket. Böngészgettem bennük. A versek — úgy érzem — a jellegzetes betegkoszt. Csak egy csipetnyi kell belőlük, csak egy kávéskanálnyi, s inkább az illatuk táplál, mint az anyaguk. Nincs szükségünk arra, hogy mesékkel, nevekkel, adatokkal terheljük emlékezetünket, mint egy regényolvasásánál. Alig kezdődnek, máris végük. A fáradt kéz akármikor kiejtheti a könyvet s a lélek tovább ring az ütem hullámain, lázában tovább dajkálhat egy szót, tovább szőhet egy sort, melyet abbahagyott. Azon panaszkodó! hogy manapság már senki i sem olvas verseket. Ez túlzás. Azon panaszko- dol, hogy valaha busz-harminc évvel ezelőtt „mindenki verseket olvasott". Én, aki ismertem ezt az izgalmas, örökre letűnt aranykort, megcáfolhatom ezt Í6. Mindössze annyi az igazság, hogy a béke utolsó éveiben a divat hatása alatt azok is olvastak verseket, akik egyáltalán nem értettek hozzájuk, pusztán azért, hogy a társaságban beszélhessenek róluk e bizonyos szellemi alibit igazolhassanak. Nem ujjongok azon, hogy a kedves félmüveitek cserben hagytak bennünket. A költészet számol azokkal is, akik félreértésből növelik híveinek számát. Walt Whit- man Írja: , Hogy nagy költők legyenek, ahhoz nagy közönség is kell." A jóindulatú kiváncsiak alkotják a tömeget. De eltűnésük talán mégse végzetes csapás. Bizonyára megmaradtak azok, akik a verseket magukért a versekért szeretik. Igaz. hogy ezek minden időben és minden országban igen kevesen vannak. Miért? Azért, mert ha költőnek lenni annyi, mint millió emberből kiválasztatni, akkor olvasónak, igazi olvasónak lenni k? képesség és rang. legalább annyi, mint százezer emberből kiválasztatni. Hogy már művészettel példázódjam, a magam esetét idézem. Nézd, én gyermekkoromban zongorázni tanultam, s kisebb-nagyobb megszakítással, változó szorgalommal eredménnyel és szenvedéllyel nyolc évig kalimpáltam. Szóval van némi zenei műveltségem és Amerika egyik legnépszerűbb énekese, aiki a rádiótól és a konoertirodáktól változatlanná súlyos ezreket keres, ezidő szerint a „divat" hatása alatt busz dollárt fizet havonta a sofőrjének, egy gazdag família pedig,- amely a téli hónapokat egész házatájával Floridáiban szokta tölteni, legújabban bevezette, hogy mindenki maga fizeti a saját útiköltségét. Ez se rossz ötlet. A cselédek fizetnek, mint a köles, hogy el ne veszítsék az állásukat. így megy ez az egész vonalon. Amerikáiban azok is sietnek hasznot húzni a szerencsétlen cselédsorson, akiket a válság nem nagyon érintett. Hirdetés olvasható, hogy a Park Ave- nue egyik palotájában, amely két autót és vidéki kastélyt is tart, magasabb műveltségű hölgyet keresnek a beteg nagynéni mellé, aki azonkívül köteles a kilencszobás lakásrész minden háztartási munkáját elvégezni havi öt dollár fizetésért. A visszatérő örök daliam: a szerencsésebbek elgázolják a szerencsétlenebbeket, — állapítja meg méíabusan az amerikai írónő, aki valószi- nüileg túlzásnak venné a mi európai véleményünket; mindez sokká! hamarább és sokkal nagyobb mértékben meg fogja bosszulni magát. semhogy azt az amerikaiak ma még csak sejthetnék is. Az amerikai társadalom, amely 1934-ben fizet ésnélkiili munkára kényszeríti a cselédeket, akár az angyali naivság. akár az ördögi önzés benyomását teszi ránk, úgy hat, mint valami törférelem-elötti jelenség, amely fiatal életével csak most indul a történelem olyan szakadé- kai felé. amiket mi már megjártunk. És Géraldy, másfél évszázaddal a nagy francia forradalom után, mintha csak Amerika felé fordulva mondaná: — Gondold csak el... érzékem. Boch-ot, Beethoven-t, Mozart-ot ma is játszom g Rameau-t meg tudom különböztetni Wagnertől vagy Stravinszkytől. De ha valaki azt merné állítani, hogy csak konyitok is a zenéhez, az tévedne. Nem. zenei tekintetben én még mindig a legszerényebb műkedvelőnek számitok, aki az anyagot állandóan összetéveszti a formával s éppúgy bolyong a hangjegyek ijedelmeden feketéllő őserdejében, mint az a kis pesztonka, aki mosogatás közben elpiíyergül valami nóta' dallamán. Nem is vállalkoznék arra, hogy erről vagy arról a zenedarabról bírálatot mondjak. Most már képzelj egy olyanfajta versolvaeót, mint amilyen zenész én vagyok, tehát valakit aki a szóhoz sem egészen botfülü, egy embert, aki nyolc álló esztendeig alázatosan tanulmányozta a verseket, egyikét-másikát betéve is tudta ég szavalgatta is. Borsódzik a hátam, ha rágondolok. De ilyen is mily kevés van. Mennyi kitartásnak, rátermettségnek, véletlennek kell összejátszania, mig létre jön egy művészet élvező. Szorosan véve ez is olyan csoda, mint az alkotó művész. Valljuk be, hogy a helyzet ezen a téren nem rózsás. Te azonban arra vagy kiváncsi, hogy hatották rám az uj verseskönyvek. Tüzetesen beszámolok. Háboruelőtti versmiiveltségünk csodálatosan megnemesitette az anyagot ég magas fokra emelte a formát. Olyan érzések szólaltak meg ekkor, melyek eleve csiszolt, művészi nyelvet követeltek. Ebben az időben ment végbe az az örvendetes változás hogy a versbeszéd általános. tisztes színvonalat ért el. Nem volt többé érdem remekül verselni, tündöklő rímeket ontani. A mestert alig lehetett megkülönböztetni ilyen külsőségek alapján a kontártól. Egy ilyen fejlődés nem végtelen. Hamarosan elérkeztünk a határához. Költészetünk egy villanyfénnyel világított, túlfűtött melegházhoz hasonlított, melyben lankadtan himbálóztak a délszaki növények. Azok, akik újonnan jöttek, itt többé nem kertészkedhettek. Kápráztak a túlságos világosságban, fuldokoltak a forró levegőben. Minthogy élni akartak és alkotni, ki kellett ol- taniok a fényforrásokat, be kellet törniük az üvegház ablakait. A forma e forradalmát maguk az impresszionista ég jelképes költők hajtották végre, akik egyszerre, minden összebeszélés nélkül, ösztönösen sutba vetették ütemeiket cs rímeiket s áttértek a szabad versre A haladás — | művészetben és egyebütt — visszatérő hulláin- j vonalban történik a legnagyobb zsarnokság és a legnagyobb szabadság között. Előbb építünk, aztán araikor égre emeltük palotáinkat 6 fölVojtina uj levele egy fiatal költőhöz Irta: Kosztolányi Dezső 1934 március 4, ▼asá^rnaip. Klára pensio Ó-Tátrafttred. Legkedveltebb családi pensio. KitünS konyha. Mérsékelt árak. Bővebb felvilágosítást ad: KLÁRA PENSIO, STARY SMOKOVEC. raktuk rá az oromdiszeket is, lebontjuk őket, újra kezdünk építeni, szépíteni és ékesíteni. Ez a törvény. Tehát a haladás mindig viszonylagos, időhöz köti. Az a kérdés, hogy hol tartunk ma. Általában azt veszem észre, hogy az egyszerűség és természetesség felé törekszünk, a cicomátlan kifejezés felé s ez némelyeknek, akik érzésekből arany- fedezettel rendelkeznek, sikerül is. Sajnos az egyszerűségnek és a természetességnek is megvan a maga modorossága és kelléke. Látom, hogy bújnak elő a verseikből az , üszők" és a „szérűk", pont úgy, ahogy a múlt verseiből a „halálvágyak" s az „ájult bánatok". Ezek -pedig szintén fárasztanak. Hiába kiabál torok szakadtából, hogy egyszerű vagy ée természetes, ezzel még nem vagy sem egyszerű, sem természetes. A művészi egyszerűség bonyolult, a művészi természetesség cudarul mesterkélt és ravasz valami. Ahhoz, hogy az az üsző, melyet verseidben emlegetsz, tényleg üsző is legyen s a szérű tényleg szérű, nem kisebb boszorkányság kell, mint ahhoz, hogy a halálvágyból g az ájult bánatból csakugyan haiálvágy és ájult bánat legyen. Amint a régiek untatnak az agyonborsózott- ságufckal, az újakat a fűszertőlemségük teszi élvezhetetlenné. Lehet, hogy egyszerűek és természetesek, de mit tehetek róla. hogyha nem érdeke] az egyszerűségűk és természetességük, mit tehetek róla, hogyha minden ember — én is — nemcsak szörnyen egyszerű és természetes, hanem szörnyen rejtélyes és kiismeri! e tetl-em is. Egy pohár víz üdítő ital -lehet. Tizenöt pohár vizeit azonban nem tu-dok meginni, mert gyomorre-pedést- -kapok tőle. Szervezetem sokkal inkább elbír tizenöt pohár bort, amely részégit, gyorsítja az anyagcserét és izgatja a vesémet. A költő — jegyezd meg — sűrítő — Diohter, alkotó — poéta- — nem ritkító és nem hígító. Ha egymásután olvasom ezt a sok pusztái marii abőgést, ezt a sok posványt és tinót, ezt a sok szürke és bárgyú sületlenséget, ezt a térben egymásmellé rakott pongyola esemény- sorozatot, álmosság fog el s valami kis izgatószer után néznek, melyet nem lelek írásaitokban. Bizony, minden műfaj jogosult, kivéve az unalmast. Ti a szabad verstől visszatértetek a zárt formához és a rímhez. De a ti zárt formáltok olyan lazák, mint egy gatva. vagy egy bonuszain ing. Keresetlenek vagytok, ez kétségtelen. De nemcsak keresni nem kerestek semmit, hanem találni sem találtok semmit. Következetesen össze esen a étitek az ilyen-fóle szókat: mondtak — haladtak, gyermekek — mentek, mondj — hogy, — vagyis olyan hangzókat, amelyeket még egy süket barbár sem érezhet rímnek. Az angol köz-beszédet slips- hcdlanguage nek nevezik, mert olyan . kényelmes, n int egy kitaposott, fél re tiport sarkú házi cipő. Félek, hogy ti a verset egy klafrogó bocskorrá tiporjátok s költészetünket- rövidesen e-lka-nászositjátok. Vigyázzatok, nehogy azt a derék Tinódi Lantos Sebestyént támasszátok föl haló poraiból, akinek most lelték meg hó- rihorgus csontvázát. — Megújítják a Szent Pétar-bazilika ntár- ványpadozatát. Vatikáni-városból Írják: A Szent- év befejezése után a vatikáni Bazilikában igen jelentős restaurációé munkálatok indulnak, amelyek között elsősorban foglal helyet a nagy -középhajó márvány padozatának kicserélése. A j mái padozat IX. Pius pápa idejéből származik és ma már közel hetven esztendős. 1860 és 1863 között készült el és a Pi-etá-k ápolna előtt színes már vány mutatja a nagy pápa címerét. Az i-dő-k folyamán természetesen többször kellett kiseb javításokat végezni, sőt m-cs-t azonban a milliók lába annyira elkoptatta- a márványpadozatot, hogy az egészet ki kell cserélni. A Fabricca. di San Pietro, a katolikus egyház legnagyobb bazilikájára felügyelő testület kiváló szakértői máris beható tanulmányokat végeztek, hogy a restaurálási munkálatok teljesen a régi stílusnak megfelelőek legyenek. Fölhasználják azokat az artik márvány! apókat, amelyek a bazilika múzeumában rendelkezésére állanak és amelyek közül nem egy. még a. régi Szent Pét-er-templomból származik. A lehetőség szerint mindenütt meghagyják az eredeti mintákat és újítás csak az lesz, hogy a középhajóban, a Gergely-kápolna közepében sokszínű márványból kirakják a most ura-lkodó pápa, XI. Pius címerét le.
