Prágai Magyar Hirlap, 1934. február (13. évfolyam, 26-49 / 3357-3380. szám)
1934-02-11 / 35. (3366.) szám
6 1934 február 11, vasárnap.-------.rZiLa.jfíSl&Bjm Ké l katona, vagy: baj van a fogalmak körül (GROTESZK) Irta: NEUBAUER PÁL Ez a történet már nagyon régi keletű. Talán nem is iga.., ae mert fölötte áll az időnek, igaz a magva. Én különben olVan embertől hallottam, aki könyveit nem írja a siker és a kor számára és elzárkózottságában még azt sem jegyzi fel, ami nem százszázalékosan elvont. Viszont úgy gondoltam, hogy megírom, nehogy elkallódjon és nem is fűzök hozzá magyarázatot. Tehát ez a töri' akkor játszódott le, amikor még volt alarm, mint küzdelem Ve n előtt, t . javában állt a harc. Az árko-vból emberekhez csak nagyon keveset hasonlító lények merészkedtek elő. A nagy fergetegben hirtelen két ilyen lény kerül szembe egymással: egy francia meg egy német. Ezt a meghatározását a hovátartozásnak onnan tudják, hogy mindkettőjük szándéka a gyilkolás. A francia hosszú idővel Verdun előtt valami kis gőzösön teljesített szolgálatot. A német túrta a brandenburgi homokot. Most itt állnak szemközt egymással, fegyverrel a kezükben, halálos gyűlölettel a szivükben. Ezzel leteszi a kagylót és megmagyarázza a két katonának, hogy titkárával beszélt és hogy minden el van rendezve, igen jó dolguk lesz, olyan, mint a földön soha sem volt. Nagyon elsőrangú pokolba kerülnek. Nincs léghuzat, a fűtést most hozták rendbe és az ellátásról ne is beszéljünk ... A két katona megindul. Hosszú alaguton mennek keresztül, de már az első fordulónál visszariadnak, óriási tüzek mindenfelé, rettenetes nyöszörgés és orditás ... A tábornokot éppen most szállítják be kisebb ördögök. A tábornok kapálódzik, ordít, jajgat, de senki sem hallgat rá. Az ördög nem törődik vele. Úgy látszik, nem tesz különbséget rangfokozatok közt. A két katona ijedten ugrik vissza és néhány pillanat alatt a kapu előtt teremnek. Az ördög jóságos megértéssel mosolyog: — Ne féljetek, nektek nem történik semmi bántódástok. A ti eseteket ismerem. Lépjetek be. Csak arra figyelmeztetlek benneteket, hogy sokkal könnyebb a dolgotok, ha tanácsomra hallgattok. Ez itt a pokol. Itt nincsenek fajok és országok, nincs nyelvi különbség és egyéb emiberi gyarló ellentét. Nyújtsatok kezet egymásnak, mielőtt átlépitek a küszöböt. A kis francia hegyeset köp és végigméri a brandenburgit: — Kezet adni ennek a boche-nak? Soha! A nagy német nyugodtan megfordul: — Egy véleményen vagyunk. Megyek én is oda, ahol nem kell neki kezet adni. Az ördög összeráncolja a szemöldökeit; — Sajnálom, akkor nem tudok rajtatok segíteni. A pokol lakói nem nélkülözhetik a barátságot, mert egy fedél alatt laknak. Az : ilyen rossz vicceket csak a földön lehet meg-! tenni és azt nem engedhetem meg a ked- j vetekért, hogy a poklot földdé tegyem........ Úg y látom, tévedtem és nem is tartoztok hozzám. Menjetek azonnal, tűnjetek el a szemem elől... A két katona nem tehetett mást, nekirugaszkodott az uj útnak. Ezúttal rábízták magukat a végtelen Tér nehézkedési törvényére. Odafent persze megismétlődött a je-1 lenet, és a két szerencsétlen újra a pokol irányába szállt alá. Segíteni senki sem tudott rajtuk, csak a föld, ahol nem veszik olyan szigorúan a békülékeny kézfogást, sőt ellenkezőleg... De hát a földre nem térhettek vissza. Ezért van az, hogy azóta mennyország és pokol közt lebegnek és nem találják meg a helyüket sehol. Ez a történet már nagyon régi keletű. Talán nem is igaz. Viszont úgy gondoltam, hogy megírom, nehogy elkallódjon és nem is fűzök hozzá magyarázatot. Kézigránát robban, bajonét villámlik és a két katona holtan terül el a földön. A két lélek ellenben boldogan hagyja el „a vértőd csepegő földet“, mint a latin költő mondja és egyenes irányban az égnek emelkedik. Nehéz az élet, de legnehezebb volt ez a nap. A két lélek megérkezik a mennyország kapuja elé és már előre örül neki, hogy végre békésen töltheti el a lét hátralévő részét, az örökkévalóságot. Persze, nem számoltak vele, hogy ezen a napon rajtuk kívül még negyvenezer lélek fog várakozni a kapu előtt és szerencséről beszélhettek, hogy ők kerültek a tömeg élére. Csak egy tábornok volt még előttük, aki gőgösen át akarta lépni a küszöböt, azonban egy hang megállásra kény- szeritette. A hang tudni akarta, mivel legitimálja magát a tábornok. — Hősi halál! — felelte öntudatosan a tábornok és hangosan szavalta tovább. — Tegnap parancsot kaptam, hogy divíziómmal rohamozzam meg az ellenség állásait. Több árkon és drótsövényen vágták át magukat embereim. Az egész divízió ráment erre a támadásra, de végül is: győztem... Este a tiszti menázsban ünnepelték győzelmemet. Éljeneztek. Sokat ittunk. Lehet, hogy túloztam az alkohol élevezetét.... Hirtelen szúrást éreztem szivem táján és összeestem. Most itt vagyok ... — Ez a hősi halál? — kérdezte az előbbi hang. — Várj itt a sarokban, ez vitás kérdés. A tábornok után a két közkatona következett. — A ti eseteket ismerem — mondta a hang, — A hazáért haltatok meg, becsületes emberek vagytok, lépjetek be. Csak egyre figyelmeztetlek még benneteket: ez itt a mennyország. Itt nincsenek fajok és országok, nincs nyelvi különbség és egyéb gyarló emberi ellentét. Itt tiszta lelkek vannak csak. Nyújtsatok kezet, egymásnak, mielőtt általlépitek a küszöböt! A kis francia hegyeset köp és végigméri a brandenburgit: — Kezet adni ennek a boche-nak? Soha! Inkább megyek a pokolba ... A nagy német nyugodtan megfordul: — Egy véleményen vagyunk. Megyek én is oda. ahol nem kell neki kezet adni. — Akkor menjetek a pokolba! — dörög a hang. A két lélek megindul, azaz hogy száll, száll alá az éter végtelenjén. A pokol vonzotta őket, nem kellett az útirányt keresni, úgy csapódtak a pokol kapujába, mint a vas a mágnesbe. Az ördög már várta őket. Nagy íróasztal előtt ült és könyvelt. — Csak gyertek, fiaim kiáltott joviálisán — már nagyon várlak benneteket. Én meg tudom érteni az álláspontodat, te francia hős és megértelek téged is, német hazafi. Ne féljetek, minden a megértésen múlik: nálunk jó! értik az emberi természetet. A pokol nem is olyan tüzes és forró, ahogy gondolják és a falrafestett ördög, szavamra mondom, emberi ocsmány és rosszakaratú karikatúrája a valódi ördögnek, azaz nekem. Nézzetek jól meg: karikatúra vagyok ón? A hét katona felelni akar. (le az ördög felemeli a telefonkagylót: — Halló! Két katona jön. Nagy előnyben és kényelemben kell őket részesíteni. Vezessétek őket az első nagy díszterembe jobbra.... EMBER ÉS VILÁG Írja: KOSZTOLÁNYI DBZSÖ BETEGSÉG Olykor, amikor betegeket látunk, hatalmasan megriadunk. Emlékszem egy ilyen riadalmamra. Húsz és egynéhány éves koromban, verőfényes májusi délelőtt, mint műkedvelő orvostanhallgató egy kórház folyosóján csavarogtam s szemtanúja voltam annak, amint egy előkészített, lepedővel letakart, sápadt beteget csöndesen a műtőbe telt két ápolónő. , Kétségbesés facsarta szivemet, hogy az életiben — mindnyájunk életében — ilyesmi is lehetséges. Nyilván azonosítottam magam szenvedő embertársammal s elképzeltem, hogy én fekszem a helyében s §ngem visznek a tejüvegekkel kirakott, nappal is villannyal világított műtőben, ismeretlen sorsom leié , Az ellentét köztem és a beteg közt — az én akkori élettől duzzadó, egészségtől kicsattanó, el- nem-fáradt állapotom s a beteg csöndes, megadó, mindenbe beletörődő magatartása közt — oly óriási volt, hogy képzeletem visszahőkölt a távolságtól és szárnyaszegetten roskadt a földre. Nem is mertem tovább gondolkozni a felől. Leszaladtam a kertibe, a nap felé fintorogtam, fütyörésztem, hogy elfelejtsem azt, amit átéltem. Egy darabig sikerült is elfeljtenem. Teljesen azonban sohasem felejtettem el. Ma is úgy gondolok erre a jelenetre, mint életem legszörnyübb élményére. gr Borzasztó is volna, ha az egészség és betegség oly váratlanul cserélne szerepet, mint akkor az én élénk ifjúkori képzeletemben. Elviselhetetlen volna ez és kibírhatatlan. De a valóságban nem az. A természet nem oly kegyetlen hozzánk, mint képzeletünk. Ott a változások, bármily gyorsan történnek is — órák vagy percek alatt — fokozatosak. Órák és percek alatt, hirtelen és mégis lassan, évek és évitezedek nagy- ralátó terveit tudjuk lecsökkenteni. Részletekben vesszük tudomásul a tényeket és a természetnek is részletekben törlesszük adósságunkat, most csak várnunk kell, amíg az érzéstelenítés hat s közben gyönyörködhetünk is a villanylámpáknak abban a csillangrendszerében, mely fejünk fölött tündöklik. Ott lenni a műtőasztalom semmiesetre sem oly félelmetes, mint elképzleni, hogy ott vagyunk, vagy oda kerülhetünk. Mindezt csodálatosain rugalmas alkalmazkodóképességünk azáltal éri el, hogy a külső világot, melyet annak előtte a maga egészében és jelentőségében érzékeltünk, ravasz önvédekezéeből apró darabkákra és kis mozzanatokra tördeljük s azokat szemléljük, anélkül, hogy az egészre és annak jelentőségére mernénk gondolni. Bizonyára ilyen az elmúlás pillanata is. A haldokló, ha öntudatánál van, föltétlenül igy okoskodik: „Csak még egyet kell lélekzenem, úgy. mint az előbb s akkor rendben leszek." Maga a megbalás se lehet, egyéb, mint az, hogy ez a fölöttébb méltánylandó 6 nem is oly fennhéjázó terv egyelőre függőben marad, nem sikerül, de erről szerencsénkre mi már sohasem értesülünk, ennélfogva számunkra nem is létezik. gr Vágtató gépkocsin mentem a műtétre. Mit műveltem közben? Azt, amit XVI. Lajos, akit azon a kordén utolsó útjára fuvaroztak. Idegességemben én is a cégtáblákat, a fölirásokat olvasgattam. „Minden pénteken halpaprikás", „Csillárok*,, Farsangi fánk", „Bebakelengye". Fők ép ez a szó tetszett és szórakoztatott: „babakelengye*. gr Nincs olyan fájdalomcsillapító, mint egy emberi kéz, Amikor bekötött szemekkel feküdtem a műtőasztalon, megszorítottam valakinek a kezét. Az illető keményen viszonozta a kezem szorítását s ezzel biztatott mindvégig, fönntartotta bennem a hitet, hogy lelkek között vagyok, olyan erőt. adott vele, hogy azzal akár villamos-gépeket is lehetne hajtani.. Fogalmam sincs, kicsoda volt az ismeretlen jótevő. Még azt se tudom — nem volt időm és kedvem megfigyelni, — hogy férfi volt-e vagy nő. Akárki volt, háláson és alázatosan „ezen az utón" mondok neki köszönetét. gr Egyik ápolónő karja szederjes. Valamelyik nőbetegje, aki nem kis kínokat áll ki. a karjába mélyeszti éles körmeit. Azok vésték rá ezeket a kéklila foltokat. Eltűnődöm, vájjon ez a beteg nem marcangolhatna-e egy széktáblát, vagy egy fadarabot? Aligha. Egy eleven lény a fájdalmát csak csillapíthatja. ha egy másik eleven lénnyel közli, tetleg. El kell fogadnom a szomorú okoskodást. Viszont akkor az ápolónőnek is szüksége volna valakire, hogy annak a karját tépdesse a körmeivel, ennek pedig egy harmad ura, ennek megint egv negyedikre ötödikre, hatodikra és igy tovább, hogy a körbefutó emberi szenvedés élő láncon rohanjon át s mintegy közömbösüljön a maga végtelen folytonosságában. Az ápolónő mosolyogva feleli, hogy nála a lánc véget ér, ö arra való, hogy a fájdalmat levezesse a földbe és ott mindörökre eltüntesse, mint az emberi test a villamosságot. Általa csakugyan meg is semmisül a fájdalom. Csak ép nyoma marad ott meg a karján, ideig-óráig. gr Azt tartják, hogy a végzetes helyzetek — a megpróbáltatások és szenvedések — olyan igazságokra ocsudtatnak bennünket, melyekről különben nem is álmodtunk. Ez önáltatás. Művészi szempontból legalább is merőben hasznavehetetlen az az anyag, melyet ilyenkor szerzünk. A beteg rövidlátó. A beteg békatávlatból szemléli a dolgokat. A beteg a fájdalma zsombékján üldögél és a láza forró mocsarában kuruttyol. Ahhoz, hogy igazán lássuk és érezzük magunkat és másokat, madártávlat kei], csapongás és merészség, az egészség szó rakó olt ős mégis éles figyelme, izmos, szabad szárnyak csattogása. A fiatal reformátusok lapja Kisebbség magyarságunk református fiatalsága, még a múlt év őszén mozgalmat indított egy lap kiadása érdekében. Február elején' megjelent végre a „Református Élet" című lap, amely kiemelkedik ifjúsági sajtónk köréből külső egyszerűségével és belső tartalmával. A lap a Fiatal Reformátusok „Bethlen Gábor" mozgalmáé, mely a kisebbségi magyarság minden református fiatalját közös-' irányítású vallásos, magyar kisebbségi kul- turmunkára csoportosítani. A lap komoly színvonallal foglalja egybe a tervet, a módot, célt és irányt, mely a református fiatalok munkájára vonatkozik. Komolyságára jellemző, hogy sikerült hasábjain kiküszöbölni a sokat emlegetett atyák és fiuk nemzedéke közti ellentétet. A tartalomból kiemelkednek a református egyház lelkészi és világi vezetőinek, Balogh Elemér püspöknek és dr. Szi- lassy Béla szenátornak Írásai. Mindkét iránycikk uj és igaz életformát hirdet a fiatalságnak. Dr. Szilassy Béla kijelöli a kereteket is, melyeken belül dolgozni és élni kell a fiatalságnak. A vezető református magyar nemzedék közül a lapban még Sörös Béla teológiai igazgató ir, aki cikkében megállapítja, hogy fiatalságunk most már helyes irányba fordult s ezt ennek a lapnak létrejötte is igazolja. A lap Írógárdája a fiatal lelkészi és világi nemzedékből kerül ki. Varga Imre, Kiss Gyula, Batta Pál, Csiky Ferenc és Tö- mösközy László írásait közli a lap első kellős száma. Cikkeik szelleme egybevág a vezetők állal képviselt elvekkel. A „Református Élet", — melynek szerkesztője Kiss Gyula egyetemes kon ven ti titkár és kiadója Anda Tibor szigorló orvos, — alakjával és tartalmával kisebbségi életünk sajtójában komoly kultur- esemény. Kofmift héroszai Ezen a címen rovatot kellene vezetni s a nagy idők kis hőseinek tetteit, nevét feljegyezni az utókor számára. Mert rendszerint nemcsak azok a hősök, akik mütornász-mutatványokat végeznek a kor embereinek élén, hanem azok, akik nevét meg sem említi a krónika, mert egyszerű, szürke kis- : emberek, robotosai az életnek. Hősiességük éppen | abban rejlik, hogy e rohotolásban nem fásul e! -zi- viik, nem keresik a könnyebb utat, hanem öuma- I guk belső erkölcsi érzékétől hajtva, szinte szem- heszállva a kor megvesztegethető, szélhámos hajlandóságaival, sziklaszilárdan állanak a becsű le (esség utján. Olyannyira sziklaszilárdan, hogy aki értesül tetteikről, — az átlagember s a könnyen megalkuvó, — igy sóhajt fel: ó, a bolond . . . E sorok bátortalan Írója röpke körkédést csinált ismerősei körében, mondjanak néhány héroszt, akik méltán jelképezhetnék a kort. Nos, legtöbben nem Lindberghet, sem Piccard tanárt, sem a japán generálist, sem a missziós-szerzetest inond- | ták, hanem az egyik például azzal felelt, hogy a | kor hőse az az érsekejvári néniké, aki jártába n- j keltében egy iraításkát talált. Az Írat táskát egy I adóhivatalnok veszítette el s nem kevesebb, m iit 1 százötvenezer korona volt benne. Hivatalos pé z. j A nénike meg sem ijedt, arra sem gondol', h y l eltulajdonítsa a pénzt, hanem megindult uyug-.d- í tan, hogy a tulajdonost fellelje. Képzelhető a hivatalnok öröme, amikor megpillantotta a nénikét, aki szemben ballag vele az uccán s hozza az irat- táskáját, hiánytalan tartalmával, összevissza ö c!íe s tartozunk annyival a költői igazságszolgé! utasnak, hogy eláruljuk; egy ropogós ezrest is nyomott a néniké kezébe, örömében . . . Ez a délszlovenszkói vidék, sok rossz és olcsó embere között becsületeseket is termelt, úgy látszik, mert az anyalai tanyán két másik asszon} is kasőn- lómódon járt; ezek ötvenezer koronát talá iák az utón. A biríok intézője hozta ezt a temérdek pénzt, — amilyen formájút a két asszony talán nem is látott, soha, — dohánybeváltásból került az ötvenezer s majd úgy lett, hogy elkallódik az utón. Nődé, hála az ag alai erkölcsöknek, az intéző gissza- kapta a pénzt. Ha ez a két nő nem hérosz, akkor senki sem. Nagy hősök, mert önmagukat gyűrték le . . . Avagy szóljunk arról a két pesti uceaseprőrl 1, akik egy gyémántnyakéket találtak a hóban? Hetek óta feküdt az ékszer a Bajza-uccai sárban-viz- ben, mig ráakadt a két uccaseprő. Ezt az esetet túlontúl jól ismeri az újságolvasó, hiszen mindenkinek megbizsergett a szivetája, amikor a nagy leletről s a jutalom-kétezer pengőről hallott. „Hogy én nem tudtam akkor arrajárni!" — kiáltott fel titkon az újságolvasó, de könnybelábadt a szeme, amikor olvasta, hogy a két uccaseprő, csupa gavallériából hat társával osztozkodott a díjon, nehogy irigykedni kezdjenek a körzeti seprű-műrészek s még harag legyen a dologból . . . Nos, a dologból még sem lesz uccaseprők apo- teozisa, mert egy fecske még nem csinál nyarat. Van azonban két feleletünk, amely még mélyebben belevilágít korunk erkölcseibe, de ezt a feleletet mintha száz esztendővel ezelőtt is hallották volna már eleink: Korunk hérosza a Névtelen Adófizető, aki gondosan, lelkiismeretesen, sőt túlzott lelkesedéssel fizet s méltán sorakozik hozzá a Pontos Előfizető, akit soha felszólítani még nem kellett, mert bízvást tudja, hogy számára máris készül a márvány- tömb, amelybe vésik alakját a késő utókor tanítására - . . (thyvi)
