Prágai Magyar Hirlap, 1934. január (13. évfolyam, 2-25 / 3333-3356. szám)

1934-01-21 / 17. (3348.) szám

4

'PRKGAiMag^AR.HIWiAR

1934 január 21, vasárnap.

A BIRKÓZÓNŐ

KIS TÖRTÉNET

Irta: SZOMORY DEZSŐ

Egy alacsony terme Ki. tömzsi n ő l épett be a szobámba. Egy igazi tagbaszakadt nő. Egy olyan kömény vágású, izmos nő, mintha ércből volna öntve. Soha ilyen kemény vágású izmos nőt nem láttam érőből öntve, legszebb álmaimban. Sóba ilyenről nem olvastam se regényben, se novellában. Sóba ilyet a színpadon nem láttam. Soha ilyet nem rajzolt senki, még Dóré sem az ő képgalériájában.

Egy szál vékony tavaszi kabát volt rajta ehez a tiz fok hideghez az időjárásban. Egész lelki világa s testtartása, dacolni látszott a pólusok időjárásával. Egész testtartása a vékony szövet alatt, kidolgozott s edzett izmainak dicsőségét mutatta s magas fölényét az évszakok irányában. Volt benne valami kihívó is, valami embertől s dolgoktól független, valami fenyegető is, valami szokatlanul fenyegető, ami megvallom., rögtön érdekelt- Soha semmi annyira nem érdekel, mint ami fenyegető van egy nőben. Azonfelül volt benne valami furcsa dolog, amit mélyebb buvárlat s elemzés nélkül is érezni lehetett: ellentmondást nem tűrő szellemiségének úgyszólván fizikai kihangsulyozottsága. Rögtön láttam, ezzel a nővel jó lesz nem tréfálni. Igaz, hogy nem is voltaim tréfáló kedvemben. Mégis vigyáztam, hogy nagyon jól viseljem magam. Hogy csak élvezzem, elvontan, abundantina amoris, ezeket a női kiválóságokat. Mint egy katona, mint egy Hannibál, úgy jött ez a tömzsi. Mint egy igazi katona női ruhában. Mint egy torreádor peleriná- ban, a kis gömbölyű borzas fejével valami külön erővel. Valami külön butasággal. Valami külön butaság koronájával. Legalább ez volt az impresszióm. Kis borzas fejének valami kemény butaságával.

Már az előszobában volt egy kis vitája, hallottam, a szoba leányomm al, a szakácsn ómmal, az inasommal, a sofőrömmel s a titkárommal, akik mind együttvéve s szolidárisán, ismervén azt a szigorú óhajomat, hogy vendégektől, látogatóktól, költőktől, fényképészektől, torreádoroktól, vándoroktól e izmos nőktől meg leszek kiméivé, mint egy vasfal álltak elébe mindl Mint egy pelybet fújta e] mind s főkép a férfiakat lapítva a falnak, a eofőrt és a titkárt, — egyszerűen belépett Mint egy katona, mint egy kis tömzsi Hannibál, belépett,

— Kedves barátom, — mondta, — jó napot!

— Jó napot! — hebegtem.

— A külföldi városokból érkezem, — folytatta, — mindenfelől a külföldi városokból, ahol szép sikereim voltak. De mivel magyar vagyok, szivem haza vonzott. Most végre itthon vagyok s itthon fogok bemutatkozni, elsőbben is a budai közönségnek. Elsőbben is az óbudai közönségnek. Nem kertelek sokat, mert szeriem az egyenes beszédet. Kő vagyok, de a lelkem férfias. Szives pártfogását jöttem kikérni fellépésein javára, — igy mondta egyéni fogalmazásával, igen erélyesen.

S az arcomba meredt két női szem füzével

~~ Amit csak tehetek asszonyom, mindent megteszek! — hebegtem megadással.

— Ezt vártam is öntől, kedves barátom, — felelte. — Ma este debütálok, a Polgári Körben, itt a szomszédban, a másik utcán, Egy ugrás magától. Ma este birkózom először az ősi Óbudán! — igy mondta— Oh! tehát birkózónő! — mondtam boldogan, hogy nem a Kaméliáé liölgy-et játssza a Kisfaludy-szinházban. — Birkózónő! — is- mételtm elragadtatással.

— Az, birkózónő! — felelte, főlapritva a szót s kihangsúlyozva minden tagjára. Kihangsúlyozva valami fenyegető megjelenítésre- — Lehetnék más? — kérdezte s kinyújtott elém egy olyan combot a szoknyája alól, hogy puszta látására éreztem, ez vasiból van! A két karját is behajlitva, az izmok gombócait mutatta rajtuk kiuizsiszerű mar- copasággal. Meg is fordult s perdült egyet önön tengelye körül kis tömzsi alakja mode- lál te ágával, hogy hátulról is lássam. Oh hátulról is. úgy megvolt mintázva s domborítva, mintha egyenest egy vasöntödéből érkezett volna, pokoli nő! Imádandó nő! Még ezelőtt tiz évvel, rögtön birkóztam volna vele. Most csak bámultam s búsultam az idők múlásán ősz fejem fölött.

— Először is egv nővei fogok birkózni, — magvarázta. — Előételnek először egy növel, nki itt a legerősebb nő Óbudán, — magyaráz' '.a. — Aztán egy férfival. Aztán az összes férfiakkal a többi fogásnak. Az összes polgárokkal a Polgári Körben. Aki csak akar, akinek csak kedve van megpróbálni veiem. Tehát eljön estére? — kérdezte tüzes szemekkel. — Fog is írni rólam, részletesen, az összes újságokba? — kérdezte még lobogóbb tekintettel.

— Magától értetődik! Az összes újságokba! Nagyon részletesen! — mondtam.

S már kísértem az ajtó felé, ahogy ment tagbaszakadtam, kedvesen is abban a stramm á'llatiasságábaii, abban az akrobata butaságában, amelyen, nem tudom micsoda fény derengett át, micsoda derű, titok, költészet! nem tudom...

— Nézze csak, — szólt a küszöbön egy árnyalattal lágyabb hangján, — hogy mindent tudjon, nézze csak! Mert maga úgy látom egy kedves ember, aki érdemes a bizalomra aki pártolja az embert. Méltányos nő vagyok, volt valaki, akit nagyon szerettem, de ez elment, vége. Van tőle egy kisleányom, kétéves! szőke! akit imádok. Érte dolgozom.

Azzal mégegvszer nézett, olyan elferdült szájjal hirtelen, hogy azt hittem mingyárt sir!

Staviskymé kis bútorozott lakáéba költözött, ahol a párisi újságíró meglátogatta. Az előszobában Stavieky nagy székiénybŐTÖndjel állják el az utat, a bőröndökön világvárosi és világfürdői luxushotelek cédulái. Ez minden, ami a különös tragédiára emlékeztet. Stavis- kyné nincs otthon, a gyermekek éppen füröd- nek, kihallatezik hangos kacagásuk. Az újságíró meghatódik, mondván — francia lendülettel —: a jelenet megrendítené a kőszivet is.

— Nagyon gazdag vagyok — mondja később Stavieky kisfia, — van egy gyönyörű képeskönyvem.

A nővére, aki talán idősebb és nő létére

jobban alkalmazkodik az élet realitásaihoz, leinti:

— Nem vagyunk már gazdagok — és a nevel enőhöz fordul igazolásért — ugy-e kisasszony? De van egy babám, az egy király leánya.

Látható, hogy van fantáziájuk a Stavisky- gyorek éknek. Apjuktól örökölték. Apjuk búcsúleveleket irt, külön a gyermekeinek is és a fiáihoz intézett levél a legszebb. Iskolapéldája az öngyilkos apa búcsúlevelének. Erkölcsös és munkás életre inti fiát, ugyanúgy, mint végrendeletében a becsületben megőszült törvény- széki elnök vagy iparvállalat főrészvényese, aki nem „eltűnésre" rendezte be életét, hanem érelmeszesedésre vagy végelgyengülésre. A fiúhoz intézett levélben csupán azok a szakaszok feltűnőek, amelyek■ az anyáról szólnak és amelyekben Stavisky minduntalan az asszonyt, a feleségét aposztrofálja. A mi fülünknek, de talán minden normális fülnek szokatlan kissé, ahogy Stavieky felfedi az anyát a gyermek előtt, mint nőt..

..... és kell, hogy tudjad, hogy minden emberi erőn felül szerettem anyádat. Imádtam, imádom, mint a Madonnát és ez a szerelem mély boldogsággal töltötte el a néhány esztendőt, amelyet együtt éltünk le (szegény, rövid esztendők!) ... Édesanyád, látod, mindent jelentett számomra: az anyát, a feleséget, a szeretőt, a bizalmat, a barátnőt... Édesanyád volt a kék ég sarka számomra, a napsugár, amely megvilágította létemet minden gondomon keresztül ..."

És tovább, ebben a szabályosan érzelmes stílusban megy tovább a hosszú levél, mikor arra kéri fiát, hogy igyekezzék fiúi szeretettel csökkenteni, enyhíteni a mérhetetlen bánatot, amelyet ő „kénytelen v o 1t“. okozni anyjának, — és figyelmezteti, hogy ne legyen féltékeny, ha anyja uj életet akar kezdeni, mert „a természet hiisburokkal teremtett bennünket és a természet minden körülmények között újra felveszi jogait".

Mintha ez a stílárlsan és tartalmilag körültekintő levél nem is az üldöztetés lázában ivódott volna, hanem készen ugrott volna ki egy óhnet-eegénybő!, az iró gondos fogalmazásában. Mintha egyenesen a nyomda, az olvasóS azzal ment is már, majdnem összetörve, torreádor! Hannibál! Egy pillanatra a falnak dőlt, mintha egész vasalkatát, az egész ércöntvényt, puhára olvasztotta volna egy múlt szerelem s egy szőke gyermek, aki ebből a szerelemből lett...

Este, a Polgári Körben, polgártársaim kitüntető barátsággal fogadtak s rögtön leülteitek az első sorba, az emelvény elé. A ritka esemény hangulata borult a tereimre s a villanykörtékre a teremben. Miindenki örült, aki itt volt, hogy óbudai lehetett. Valaki elzongorázott egy érzelmes dalt a ferenejózsefi korszakból s aztán, rögtön, egy hátsó ajtó s egy kis színes függöny mögül, belépett látomásszerűen, mint akik tévedtek az uszodában, a két birkózó nő. Az elsőben rögtön felismertem özvegy Spangauernét a Kolosy téri Baby- loinból, ahol a fabódék és pagodák között, egy jelentősebb csőszkunyhóban, hurkák és kolbászok füzérei s koszorúi alatt, sűrűn pofozta el magától a testi formáit kedvelő benteslegé- nyeket, mészárosifjakat s egyéb amatőröket, olyan vad erejű volt. Ez jött, özvegy Span- gauerné, mint egy Semiramis, kövéren mint egy bordó, a fehér liusa csillogásával s valami réveteg mosolyával, mintha álmodná az egészet. De mögötte, rögtön, majdnem meztelen, az ércöntvény tündökölt valami vörösbarna cserebogársággal, inaknak s izmoknak olyan farkasbőrre cserzett, szive tszorongató meg- pattanásával, hogy mindenki ámult, bámult, odavolt! Az égész polgárság odavolt.

közönség számára irta volna Stavieky a. fiának szóló végrendeletet, egyJkét nappal a hala1előtt, — és a lapok buzgón közölték is a „ul megírt búcsúlevelet.

Kétségtelen, hogy Stavieky arcát a képzeletbeli közönség felé fordította, mikor búcsúleveleit fogalmazta. Ezek a levelek nem a hozzátartozóknak, hanem a nagyközönségnek szóltak- É« ebben a pózában és megható, könyv- beillő sorokon keresztül újra előttem van a szélhámos, a szélhámos típusának a képe, amelyet régóta igyekszem megfejteni.

A szélhámos állandóan a közönség előtt van, akkor is, ha egyedül van négy fal között. Pillanatig sincs egyedül, nem érzi magát egyedül, mert nem tud, mit kezdeni magával. A szélhámost nem a belső érzések s meggyőződések ossz őségé, az egyéniség kormányozza, — talán ez az: nincs egyénisége a szélhámosnak, — hanem az a kép, amelyet hite szerint a közönség alkot róla, amelyet a közönségnek nyújtania keik A valóságos élet színésze Ő, agyonkinzott színész, aki a nap huszonnégy órájában színházat játszik, még talán álmában is. Nem hiszem el, hogy a fezőmek vannak magányos percei, amikor magába roskad a tükör előtt és lemossa életének festékét. Ha vannak. i« krízisei, akkor is fölölti a szükséges maszkot és úgy csinálja meg a tragikus pillanatot, hogy bármely igényes nézőközönség megnézheti.

A másik fajta, ellentétes ember, akit belső élete kormányoz, másképpen mozog a társaságban, mint odahaza, megerőltető szereplés számára szóbaállni más emberekkel, annál inkább, mennél terjedelmesebb és mélyebb a belső élete. A másik végletben élő ember, a Stavieky ellenképe, egyedül tud lenni a tömegben is és legkönnyebbem megtalálja életét, ha valóban egyedül van. Lelke megtelt képekkel. amelyeket egyedül látott meg, e képeik a belső erkölcse szerint csoportosulnak és biztosan uralkodnak az egész külvilág felett. Ez a belső erkölcs hiányzik a szélhámos tipusu emberből, még akkor is, ha nem követ el büntetendő cselekményt. A két véglet között rengeteg árnyalat van és igen sok a szélhámoshoz közelálló olyan ember, aki a tisztes polgár külsejét, ölti magára, csak azért, mert kevésbé bátor, kevésbé ügyes, de életét épugy külső lehetőségek és külső tilalmak kormányozzák belső erkölcsi biztonság helyett, mint St avisky életét. Épugy paragrafusukat és formákat lát az életben, mint, Stavisky, .azzal a különbséggel, hogy a jószem'ü spzéliháinos látja- a. széles hézagokat a paragrafusok és a 'formák között és felismeri a maga fajtáját, a maga kisebb látóképességii és kevésbé bátor karakter társait, akiket az ujja köré csavar, ahogy akar. Most, hogy a „nagy" Stavisky elbukott, nagy hullás van jobbra és balra ezekben a kisikiáliberíl .statisztákban, akik készséggel segédkeztek a nagy színész játékában és,

— ELébb kezet fognak szorítani, — súgta valaki sportférfiui szakértelemmel, hdlótt alig tudott beszélni.

Hát nagy tévedés! Mert se szó, se beszéd1, de kézszoritás, — a kis tömzsi hirtelen, minden hókiusz-pókusz nélkül egyszerűen megragadta özvegy Spangauernét s úgy magához szorította puha összefüggéseiben, hogy egész testi alkata felismeríhetetlemné vált. Másrészt özvegy Spangauerné nem lévén elkészülve erre a kivégzésre, inkább ösztönös, mint tudományos birkózással, a kis tömzsi hajának esett s úgy ciibálta s tépte ki gyökerestül, azzal a kétségbeeséssel s meggyőződésével, amellyel érezte, hogy utolsó órája ütött! A másik még jobban szorította, gyúrta s lapította igen fölényesen s látszólag inkább a hordó súlyával, mint erejével küzdött, hogy levágja a deszkára, mint egy rongyot. De akkor, hirtelen, a hátsó ajtó mögül, a függöny mögül, éktelen gyermekrivás hangzott, egy kirobbanó sikoly egy gyermektorokból:

— Mama!

Abban a pillanatban a csatának vége volt. A kis tömzsi rögtön, mint egy jaguár egy víziló hasáról, lepattant özvegy Spangauerné zsir- és hájbirodalmáról s szaladt s eltűnt a függöny mögött.

— A kisleánya! — mondta valaki.

— Milyen jó anya! — mondta másvalaki.

— Tiz perc szünet! -— kiáltott a kör elnöke s odajött hozzám barátsággal.

akik közül sokan egészen csinos pozícióikat értek el. Ezek a segítőtársak bizonyára éppen úgy fogalmazzák buosuleveléiket, mint Stavisky, talán valamivel alacsonyabb hangnemben.

Mert ha valaki hajlandó meghatódni a jól fogalmazott levél érzelmes fordulatain, úgy emlékezzék arra, hogy Stavieky mindig szívesen levelezett. Például két kis budapesti nővel levelezett a „nagy" Stavisky, miközben — felesége vallomása szerint — miniszterekkel és üzletfeleikkel tárgyaik Kis szentimentális nőknek irta leveleit a nagy fezőr, mert a jól elsajátított szóvirágok ezeknél érték el a legnagyobb hatást. Belső érzelmi életre is szüksége volt Staviékynek — korunk nagy fiától ezt is méltán elvárja a nagyközönség — és Ö a kis nőkkel való kapcsolatban és levelezésben tudta kiépíteni ezt a „belső" életet.

Szomorú, hogy a nagy szélhámosokat sokszor szívesen hasonlítják össze nagy hódítókkal, hadvezérekkel, építőkkel, vállalkozókkal. Pedig a két fajta teljesen ellentétes egymással, még akkor is, ha eze ka nagy célkitüzők néha, vagy legtöbbször blöfföl, trükkel, szélhámos eszközökkel kénytejenk áthidalni a valóság és a lehetőség közötti űrt. Ezeket az embereket nagy, belső parancsok hajtják, az al- kotniakarás parancsa, amely nekihajtja őket a szakadéknak, hogy átjussanak a túlsó partra és folytathassák Htjukat,

A szélhámos nem tud belső parancsot, amely hajtja, a szélhámos állandóan légtbenézik a szakadék felett. A szélhámos nem gondol építésre, ha csak nem arra, hogy a maga nagy belső ürességét építse ki arra a formára, amelyet embertársainak mutatni akar. A belső üresség hajtja a szélhámost, hogy állandóan megtévesztő képet nyújtson magáról a közönségnek, amelybe 'beletartozik a miniszter, a soffőr, a kis pesti artistanő. A maga nagy ürességét, kénytelen leplezni, kitölteni azzal az agyagfigurával, amelyet elképzelése szerint a közönség formál róla. A szélhámos szeretetreméltó ember, aki első pillanatra elbűvöli a maga embereit. Van, aki hátat fordít nőki: ez nem. az ő embere, ezt kerüli, ezt kitörli tudatából. De az ő emberesek tovább játsza a színházat, akor is, ha nem látják, mert egyszerűen — kénytelen vele.

Az egyetlen őszinte elírás a fiához szóló levélben ott van, ahol azt mondja, hogy kénytelen volt ilyen meg mérhetetlen bánatot okozni a fin édesanyjának. Kénytelen volt. Neon tehetett másképpen. Az ürességnek is megvannak a .maga. törvényei. Talán ezek a legke- gyetlencbb törvények.

SÁNDOR IMRE.

— Hadiözvegyek rekordja. Washingtonból jelentik: Ar. Egyesült Államok kormánya még ma is űzet. olyan háborús nyugdijakat, amelyek az 1812. évi angol-amerikai háborúból származnak. Hót ilyen százéves veterán özvegye húz még nyugdijat az állampénztárlból. Az 1836. évi amerikai-mexikói háború részesei közül még 416 és az amerikai polgárháború egykori hatonái közül még 23 nyugdíjas körülbelül 24 millió dollár értékű nyug-* dijat élvez,

KÜLÖNVÉLEMÉNY

A SZÉLHÁMOS LEVELE