Prágai Magyar Hirlap, 1934. január (13. évfolyam, 2-25 / 3333-3356. szám)
1934-01-14 / 11. (3342.) szám
1934 január 14, vasárnap. <pra:gmMagíarH!RL^ 17 AÍS10HU6U MPAA MEGSZOKTUK? rózsákat az arcára, az maga kénytelen ezt a munkát elvégezni, öreg és öregedő nők persze nem szépek igy kifestve, de hát testetlenül talán még kevésbbé lennének azok. A táncteremben Tetszik ismerni azt a különösen kellemes és meglepő érzést, mikor az ember egy szép napon rájön, hogy elmúlt a náthája? Mikor megszabadult tőle, nem vette észre, csak napok mnlva eszmél rá, hogy ni-ni! hiszen a múltkor még rettenetes náthás voltam, alig bírtam szuszogni és ma, ime, már teljesen jól vagyok! Eleinte nem is meri elhinni. Olyasmit gondol, hogy talán csak megszokta, vagy csak éppen ebben a pillanatban állt be egy kis enyhülés. Amig aztán rájön, hogy már napok óta egészséges, csak nem ébredt tudatára. Ilyesformán jártam mostanában — nem a náthával, hanem a női divattal. Jöttem mentem az uccán és egyszerre csak eszembe jutott, hogy ni-ni! nem bosszant és zavar semmiféle divathóbort Nincs, amin fennakadnék. Eleinte egy kissé megdöbbentem, hogy talán bennem van a hiba? Hogy elvesztettem a fogékonyságomat, eltompultak az érzékeim, megromlott és elfásult az ízlésem? Kíváncsian kezdtem figyelni. Megfogbatat'an! Lehetséges az, hogy a divat az utóbbi évek kétségbeejtő ostobaságai után józan vagányra terelődött? Vagy csak beleszoktnnk már mindenbe? Lássuk csak! Lássuk csak! Mik is voltak azok a bolondságok, amiken azelőtt fennakadtunk? A rövid szoknya, a rövid haj, a szemöldökkité* pés, a túlzott arcfestés, a kifordított bunda, meg a ... mi is? Már nem is emlékszem! Talán a kalap? Vagy sapka? Nem tudom! Lássak csak! A szoknya! ... A szoknya ma valóban nem olyan rövid! Sokkal rövidebb ugyan, mint nagyanyám illendőnek tartaná, ha élne, de viszont jóval hosszabb, mint amilyen már volt. Olyan, hogy se a férfiak szeme, se a hölgyek fába nem botlik meg benne. Középhosszu. Ami azt jelenti, hogy akinek szép a lába és térdig meg akarja mutatni, ezt éppen úgy feltűnés nélkül megteheti, mint a másik akinek a lába csúnya, azt, hogy eldugja- Hát lehet ennél többet követelni egy szoknyától? Nem lehet! A szoknya dolga rendben van. Ami a hajat illeti, aszal majdnem ugyanaz történt, mint a szoknyával. Hosszabb lett, de csak egy kicsivel. Annyival, hogy a női fej ne hasson fiúsnak és hogy a fodrászoknak dolguk lehessen veié. Sok dolguk. Ez különösen abból á széni- pontból figyelemreméltó, hogy igen sok hölgy azzal a megokólással tért át a rövid hajra, hogy nem kell vele bajlódni Ilyesmire azonban tapintatos ember ne emlékezzék! Annál kevésbbé, mert ez a félhosszn baj mégis csak szebb, mint az egészen rövid, amit ma már nem a divatos dámák j viselnek, hanem azok, akik nem törődnek a divattal A szemöldök-kitépés viszont, amint latom, ma is virágzó iparág. Szörnyűségesen esni divat, — de, amint látom, annyira megszoktuk, hogy már észre se vesszük, csak ha külön figyelünk cá. Igaz ugyan hogy nem igen ismerjük meg a régebbi ismerőseinket, mert éppen a legkifejezőbb, legjellegzetesebb vonást tüntették el az arcukról, de hát ez nem baj. Lega'ább nem kell köszönni. A mai öltözködéssel egyébként már össze is forrt valahogy ez a szemöldök nélkül való arc. Együttjár a stílussal. Más kornak a divatjával persze bajos lenne összeegyeztetni. Csak a mai öltözködéshez illik. Ezt akkor vettem észre, mikor a minap egy biedermájer -aiien láttam egy művésznőt ilyen „modern** szemöldökkel. A legszebb krinolincs toalettjét agyonütötte vele, nem is szélva a kor hangnlatáróL Éppen ngy, mintha rokokóruhához bubifrizurát viselne valaki. Hogy az ajkon rúzs van és hogy az arcok ki vannak készitve, azon ma már nem akadhat fenn senki. Akinek a természet és a fiatalság nem fest Virág és nóta Mennyi virág van az idén, Virág, virág, tenger virág . . . ők itt kacagnak, de hol maradnak A régi szép melódiák? Más tépi, félti, becézi, tépi őket, Más moűdja, ontja a dallamot . . . Bús ciprusok árnyán süpped a márvány: Temető mellett ballagok! A postán Egyik levélbe irya állt: „Szerkesztő ar, várom a Pált.** A másik Pétert szereti, Harmadik igy: „Csák a Ferii* Majd;. „Szerkesztő ur, mit csináljak?** Aladár áfán öl a bánat.** Érdekes — hogy mid mást szeret: Egyik se választ engemet. Juli és a katona A civilnek szép szava volt. Beszélt egy egész napon át És Juli mégsem őt választó A másikat. A katonát. Az meg aztán igazán érthetetlen és ostoba ötlet volna, ha azt kívánná valaki a nőktől, hogy a bnndát hidegben a szőrmével befeléforditva viseljék, mint a férfiak. Hát arra való a bunda, hogy melegítsen? Ne! Ne! Ne is beszéljünk ilyen sületlenségről! Inkább arról, hogy milyen bölcs dolog például, hogy bálban, tánchoz egészen hosszú szoknyát viselnek a hölgyek dereka azonban csak elől van a ruhájuknak, egy kevés, hátul semmi. Ez is milyen praktikus! Igaz, hogy táncolni nem köny- nyii a hosszú szoknyában, de hát föl lehet fogni. A derék pedig nem izzadhat át a táncos keze alatt. Mert a keze alatt csak a táncosnő háta van — ruhaderék nélkül. Szóval rendben van a divat dolga egészen! Okos, bölcs, józan, praktikus, Ízléses, szép! Régen nem volt ilyen! Csak most már nem vagyok egészen bizonyos benne, hogy elmult-e a náthám esakngyan, vagy már olyan régóta tart, hogy közben el is felejtettem, milyen az, ha az ember egészséges? Megszoktam? „Miért?** kérdi a civil bőszen. Juli pirul — ,,Hát . . . mert muszáj.* — „Mégis mit mond?** „Nem szól egy szót se — De an szépen szalutál! Ez az élet Valamikor ifjú voltam, , Lányok után kóboroltam, Tudvam sok dalt, szépet . . . Most pediglen őszült hajjal Meg-megállok s halk sóhajjal Csak utánuk nézek! Jobb volt akkor Marakodtunk, veszekedtünk, Megvádoltuk százszor egymást Kiláboltunk, beleestünk, Végül aztán mást kerestünk, ő is egy mást — én is egy mást! Azokat a szép időket Visszasírjuk mégis meglásd: Amikor még gyanakodtunk, Veszekedtünk, marakodtunk S megvádoltuk százszor egymást! Farkas Imre. Ma: CSATHÓ KÁLMÁN RÍMEK VÁZLATKÖNYVE Budapest, január. Itt a farsang, kezdődik a bálozás. Bár a mai fiatalság egész éven át keresi (ce meg is találja) az alkalmat egy kis táncra, az igazi ünnepélyes mulatságok mégis csak a farsang idejében zajlanak le. Ilyenkor dől el sok leány és sok ifjú sorsa, mert bizony a gondtalanság minden jelét magánviselő villanyfényes, virág- és páknadfiszes táncterem és annak zenével felfokozott hangulata hamarabb serkenti vollemfs- ra a férfit és az ,,i.gen“ szócska elremegésére a leányzót. Még a kölcsönkért frakkot és kölcsön vett báli belépőt is elfelejteti az az illúzióval telitett atmoszféra, amit az ügyes, gyakorlati báli remiző megteremt. Olyan dolgokról szólunk itt, ameh ékről akkor derül ki, mily fontosak, ha a leányok, táncos fiatal asszonyok és mamák kellően megszívlelték őket. Kezdjük a meghíváson. Lehetőleg olyan mulatságra menjünk, ahol velünk hasonló társaságban leszünk. Csak saját társadalmi körében érzi igazán jól magát midenki. Másutt rendszerint még akkor sem, ha néhány jobb ismerősre talál. Olyan helyre pedig, ahol osak férfiismerősöík vannak, a világért se menjünk. Az ilyen társasághoz tartozó leányok és asszonyok betolakodottnak, konkurensnek tekintik a jövevényt. Egy-két bennfentes barátnő és persze néhány jó ismerős táncos biztosítja előre legjobban a kedélyes szórakozást. Ruhánkat gondosan válasszuk meg. Ne Legyen sem fazonban, sem anyagban és színben feltűnő. Erre az ügyeljen legjobban, aki többször ve-zi fel ugyanazt a toalettet. Bármily divatos is egy bizonyos szin, csak akkor viseljük, ha jól áll. Ha mégis nagyon ragaszkodna hozzá valaki, legalább oly árnyalatát válassza ki, mely egyéniségéhez legjobban illik. Inkább valamivel sötétebb, mint világosabb szint válasszon. Előnyösebb, ha fiatal arc mosolyog ki komolyabb ruhából, mint fáradt, idősebb a tulfiatalosból. Ne dlszitteseük agyon a báli ruhát. Virág-, strassz-, gyöngy-, hímzés, csipke- és tolldiszből csak egyféle alkalmazható. Bármenyire egyforma is a leány és asszony divatja, a ruhaszabásnaik mégis kifejezésre kell juttatni, hogy viselője leány. Egyszerű, finom árnyalatú, nemes anyagból készült, diszkrét kivágásu toalett, egyetlen pastelivirággal már maga i*_ kei e- mesen feltűnik. Kevés ékszert viseljünk. Egy vékony kis aranylánc medaiHonnal, vagy egy sor gyöngy, egy karkötő, egy gyűrű a maximum. A megszokott hajviseletet ne változtassuk meg Idegenné teszi az arcot. Legszebb disz a frissen mosott, kevéssé huilámositott haj. Az annyira általános arckifejezésnél tekintettel kell lenni az esti világításra, amely erősebb színeket követel, viszont számolni kell a tánccal járó felhevülésre is. Ne használjuk minduntalan a puderdobozt Füst, izzadság és sok púder olyan keveréket produkál, amely a szemnek visszatetsző és gusztustalan. Aki ■■ Kaland irta: SZÉP ERNŐ Egyr ismerős úriember minap elmesélte nekem egy szerelmi kalandját. Mondhatom, eredeti kis história. Szikrát se hasonlít azokhoz az esetekhez, amelyeket életemben az uraktól (és itt-ott az uriasszonyok- tól) fölvettem. Mai dolog, de mennyire mai, majd meglátják, kérem szeretettel. Ez az úriember különben ügyvéd; a harctéren mutatkoztunk be egymásnak, annakidején. Az ügyvéd ur akkor ugyan még kis jogász volt- hadnagynak öltözve. Azok közt, akik a hadszíntéren összeakadtak, fennmaradt valami halvány barátság, afféle, mint azok közt, akik együtt jártak iskolába, ha nem is ugyanabba az osztályba. Az ilyen ismerős mellett, akármilyen ritkán is találkozunk, nem megy el az ember egy kurta szer- vusszal; mindig megállunk egy kézfogásra, egy hogyvagyra. Mindörökre szól az az ünnepi közösség, amit érzünk, mikor egymás szemébe pillantunk; az ifjúkor álmát és a halál álmát őrizzük együtt a lelkűnkben. Minap is, hogy véletlenül szembe kerültünk a járdán, megállottám, lekezeltem az ügyvéd úrral; ö a fiatalabb, megfordult, kísérni kezdett. Egy párperces köteles világezidás után az ügyvéd ur lesütöte a fejét, kis csend után mosolyogva nézett rám, s halkabban szólalt meg, bizalmasan: — Barátom, iróember vagy... szeretnék neked elmesélni valamit, mondjuk egy szerelmi kalandot... meghallgatnád, kérlek? — Szívesen. Meg kell jegyeznem, nem emlékszem, hogy szót is beszéltünk volna az életben szerelemről jni ketten. Észrevette az ügyvéd ur a képemen, hogy kicsit meglépett a közlékenységével. Nevetett; azt mondja: — Ne hidd, kérlek alássan, hogy hencegni akarok, sőt kérlek, épp ellenkezőleg! No, s aztán elkezdte: — Először is kérlek, nőtlen ember vagyok. A szerelmes életem jogászszemmel nézve, csupa lopás, rablás, betörés. Tarthatnék ugyebár, mint más tisztességes garszon, havi gázsival valami kis barátnőt. Hát én nem tartok, kérlek. De nem akarlak hosszú bevezetésekkel untatni, rátérek a jogesetre. Eljártam még tavaly egy ismerős uriházhoz bridzsezni. Megismerkedtem ott egy nagyon bájos, intelligens asz- szonykával. Amellett, hogy intelligens, van egy kis hús is rajta, megmondom, kérlek, én nem rajongok a sovány divatért. És barátom, stramm kis asszony volt, vigkedélyü, az a fajta, aki az egész társaságot fel tudja villanyozni. Összeszimpatizáltunk, kérlek. Kezdtem hazakisérni. Addig kesergettem, míg egy szép napon le kellett számolnom a helyzettel. Tudniillik minden alkalommal hét-nyolc pengőm maradt azon a bridzsasztalon. Nem vagyok jó bridzsista, soh- se is lesz belőlem, tisztában vagyok vele. Az irodám pedig egyre gyengébben ment, szóval máról-holnapra kimaradtam a kompániából. Azóta, kérlek, egy dumaparti kávéház bridzs- szalonjába járok; a legszerényebb alapon játszunk, legfeljebb ötven-hatvan fillér differenciákat kell, elszenvedni. — És az asszonyka? — Igen, - hát azt akarom elmesélni Kérlek alássan, abbamaradt a hangulat. Nem jelentke ztem.Nehéz lett volna kimagyarázni, miért nem megyek többé bridzsezni. Gyáva voltam. Szégyeltem magamat. Az is eszembe jutott, kérlek, hogy Isten tudja milyen hosszú udvarlás volna • még itt hátra... nincs ma az embernek az a kitartása ,.. ugyebár megérted, 'bériek, — Kérlek. — Egyszóval nem is láttam több. az asz- szonykát. Eltelt vagy öt hónap. Kérlek, el is felejtettem már azt a kis barátka zást. — Erre? — Erre, kérlek, egész váratlanul felhívott, múlt héten, csütörtökön. Az ügyvédet meg lehet találni a telefonkönyvben. Képzelheted, kérlek, a meglepetésemet. Borzasztó kedves volt, barátom! Azzal kezdte, hogy osak arra volt kiváncsi, nem haltam-e meg? És aztán, kérlek, borzasztó dühös rám, sohse bocsátja meg, hogy nem érdeklődtem, lássam be, hogy utolsó komisz betyár vagyok, aki nem érdemiem meg, hogy valaha rám nézzen; ezzel szemben röviden közölni akarja velem, hogy ura, aki állami ember, ma reggel vidékre utazott, két napra, valami sikkasztást kivizsgálni, szóval ő szabad és ki akarja használni a szabadságát. Már programot is csinált. Eljönne velem az operába, kedvenc darabja megy: a Szöktetés a szerályból. Vegyem meg a két zsöllyét, Istenem, hiszen véletlenül is kerülhet az ember egymás mellé ... igen, és azután át- lóghatunk taxin egy jó kis budai kocsmába, például a Kismocskosba, csak rendeljem meg a különszobát előre és a Kismocskos után majd meglátjuk ... minden a hangulattól függ. Nem baj, akármilyen későn kerül haza, ha meglátná valaki a házban, és az ura elővenné, arra az esetre mindig van az embernek, vagyis az asz- szonynak egy jó barátnője, aki megesküszik, hogy ott voltunk őnála, bridzsvacsora volt. No- bát, pá, kedves Karcsi, félnyolc előtt öt perccel várjon a ruhatárban, úgy örülök előre! Hát még én, kérlek, ha nincs ott az irodakisasszonyom, táncoltam volna örömömben. Az enyém lesz ez a remek kis asszony, barátom, ilyen hirtelen, ilyen gyönyörűen, hisz ez az ideális szerelem még a filmeken sincs, kérlek alássan! Részeg voltam a boldogságtól, barátom. Igen, | egy percig... a másik percben, mintha egyj cscv r hideg vizet zúdítottak volna a fejemre. Valami rettetes dolog jutott eszembe. Ne is törd a fejed, kérlek.. t — Kérlek. J — Nincs pénzem, barátom, nincs pénzem! Valami négy pengőm van még a kisbukszám- ban, se égen, se földön több. Kérlek, hirtelen összeadtam, mennyi költséget, jelent ez az esti kirándulás. Két tisztességes zsöllye legalább tizenöt pengő. Taxi a Kismocskosba kettő pengő. Szeparéban persze rántott csirkét kell rendelni, bekopogtat a cigány, a virágárusnő is odaszemtelenkedik, egy üveg pezsgő alól se lehet kibújni az embernek: húsz pengő a vacsora, barátom, ha nem huszonöt! Most még számíts hozzá, kérlek, két taxit éjszaka folyamán, kérlek alássan, legalább ötven pengőnek kell a tárcámban lenni, este félnyolcra. Mit csináljak, barátom. Se aranyórám, se valami értékes gyűrűm, amit zálogba csaphatnék. Rohannom kellet a törvényszékre, tizenegykor tárgyalásom van, kis piszkos szobafestési perpatvar a já- rásbiró erőtt. Tavaly még a jelöltem látta el az ilyen csip-csup ügyeket. Gondoltam, kegyetlenül nekiesem a félnek, talán ki tudom szorítani belőle a költséget. Csodára számit az ember ilyenkor, kérlek ... — No, és megtörtént a csoda? — Meg kérlek ... A sok fejtörés után utolsó, legketséghs- esefctebb gondolatom volt, hogy elzarándokolok egy kedves végrehajtómhoz, a legsötétebb Józsefvárosba. Annak a végrehajtónak sokat mi- nistráltam irodás jogászkoromban. Éppen egy villamosjegyre futotta még az aprómból. A villamoson behunyt szemmel imát rebegtem az egek urához, hogy otthon találjam ezt az aranyos, jólelkü öreg embert. Kérlek, egész Pesten nem tudok angyalibb lelket. Iksz esetre emlékszem, mikor együtt szálltunk ki, hogy a könnyeit törül gette a lépcsőházban, foglalás meg árverés után. Rakás szegény gyereket ra-
