Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-22 / 216. (3326.) szám
L.. .I" ......... i m ——flMggggBggB' "■■■"■MA'gggJg 4 SZ ÁZESZTENDŐS A CIGARETTA Világnagyságok, akiknek szenvedélye volt a dohányzás Pontosan száz esztendő vei ezelőtt történt, hogy Egyiptomiban egy benszülött katona, aki történetesen elvesztette a pipáját, nagyot gondolt, valahonnan darabka india-papirt. kerített elő, dohányt sodort bele és meggyujtotta. Az ás menetien katona ezzel az egyszerű ténykedéssel megteremtette a cigarettát, amely idén ünnepli ceníennáriumát, századik évfordulóját annak, hogy közhasználati cikké vált. Egy évszázaddal ezelőtt persze még egészen más arányok között ingadozott az emberiség által elfogyasztott dohány mennyisége. Miig ugyanis akkoriban Angliában évenkint 16 millió font dohányt dolgoztak fel, manapság a leldolgozott, egyedül Angliában elfogyasztott dohánymennyiség meghaladja az évi 120 millió fontot. A százesztendős cigaretta egyébként alkalmat ad arra is, hogy rövid visszapillantást vessünk a dohány útjára, amelyről köztudomású, hogy azt egy Jean Nicot nevű francia ültetvényes hozta be Európába, de a föltevésnek, mintha a dohányt Angliában 1856-ban elsőnek Sir Walter Raleigh vezette volna be, semmi alapja nincs. A hagyomány szerint a nemes lovag ugyanis szenvedélyes dohányos volt és miután hazájában sehogy nem tudott dohányra szert tenni, állandóan utazgatott, hogy szenvedélyét valamiképen kielégítse. A szakszerű megállapítások ezzel szemben mások, A dohányt minden valószínűség szerint már 1556 körül Sir John Hawkins hozta be Angliába és az akkor még rendkívül költséges élvezetnek először Islingtonban, a „Pied Ball In" című csapszékben hódoltak az emhoz, Carlylenek orvosa tiltotta meg a dohányzást és a kötő saját állítása szerint rettenetesen szenvedett, különösen az első időben a dohányzás nélkülözése miatt. Egy szép napon azután, amikor történetesen az erdőben, sétált, nagy meglepetésére egy bokor tövében pipát, dohányzacskót, ttizelőszerezámot talált- A holmit nyilván valamelyik kiránduló, vagy lovas veszíthette el útközben. Carlyle nem sokat töprengett. Fogta a pipát, jól megtörnie dohánnyal, rágyújtott és azontúl nyugodt lelkiiismerettel dohányzott tovább. Darwin még sokkal rövidebb ideig türtőztette magát és csupán négy hétig állta meg dohányzás nélkül. Hason! ókópen szenvedélye* dohányosok voltak Thomas Hobbes és Dean Aldrich, akik naponta 10—12 pipát is elszittak, amikor pedig fogadtak egymással, hogy egy napig megállják dohányzás nélkül, mind a kelten elvesztettek ezt a fogadást. A dohányzás lelkes rajongója volt Lord Byron is, Lord Wofseley, a nagynevű bíboros késő ivadéka, maga is kiváló angol államféníi, pedig r valóságos rekordot Állított fed a síirarooás | terén, óránkint öt szivart szitt eL 'szenvedélyes dohányos volt Bismarck herceg la, a vaskanoeilár, aki még a köndggrátzi csatában sem mondott le a dohányzásról és nagy dohányos hírében áll a legújabb idők majd valamennyi nevezete* egyénisége. Mindezek után önkénytelenűl felvetődik a kérdés: Ugyan ml hát az a nevezetes Nikotin, amelynek ennyi rajongója van? A dohánykivonat nem egyéb színtelen folyadéknál, amely a víztől alig különbözhető meg. Van azonban még egy másfajta növény is, amely a dohányhoz hasonló terméket szoláltat és ez az egyedül Ausztráliában meg termő ostorindás növény, amelyet Dubodsia Hop- woodi néven ismer a tudomány. A növény fekete hajtásait évszázadok óta Ugyanúgy használták fel, mint a nikotint A dohány nikotintartalma* átlag 2—8 százalék. Manapság ugyan már olyan dohányfajtákat is termelnek, amelyek nikotintartalma nem több másfél százaléknál A dohánytermelő államoknak ezek szerint módjukban áll olyan dohány termelése, amelynek nikotintartalma a minimumra csökkenthető. Közben azonban az emberiség vígan füstöl és cigarettázik tovább, és ugyan miért is fosztaná meg magát a dohányzás örömétől? Miért kövesse mindenáron ezen a téren is Amerika példáját, ahol cigarettázás helyett naphosszat mentolos gum- min rágódnak az emberek R. SÍ J. A borzadás iskolája Jack Jouvin, a Grand Guiünobszinház igazgatója elárulja az elborzasztás kulisszatitkait berek. Az államhatalom nem nézte jó szemmel a dohányzás elterjedését és 1614-ben I- Jakab király rendeletet adott ki a dohányzás ellen, a kincstár pedig 1 font dohányra 6 shilling és 10 penny adót vetett ki. Érdekes, hogy az évszázadok során alig valamivel emelkedett ez a tehertétel, mert ezidőszerint alig 9 shilling és 10 penny vámot rónak ki a dohány fontjára. Csak természetes, hogy ennek ellenére Angliában jobbára mindenki dohányzik. Az antinikotinieták olyanok, mint a fehér holló, s csámuk egyre csökken. Annyi bizonyos, a dohányzás semnűeset- re sem használ az egészségnek* Az élvezet, amit nyújt, kétségkívül a dohány nikotintartalmának tudható be, már pedig a nikotin csakugyan őrös méreg. Ezzel szemben, mint minden narkotikum, a dohányzás egyszersmind megnyugtatja az idegeket, sőt csillapitólag is hat és mindenesetre sokszor bizonyul vigasztalónak válságos pillanatokban. Az orvostudomány már régen tisztában van azzal, hogy maga a dohányzás, ha nem is járul hozzá az egészségi állapot javulásához, nem rövidíti meg az életet. Annyi azonban kétségtelen, hogy a dohányzás határozottan kellemesebbé teszi az életet. már pedig a mai korban alig valaki mondhatja el magáról, hogy olyan életkörülmények között él, amelyek merőben fölöslegessé teszik számára az apróbb örömöket. A pipa nem hiába a béke jelképe! A cigaretta mellett kedélyesen elcsevegő társaság kedélyállapota csak a lgritkább esetekben hullámzik — legalábbis ezt bizonyítja a gyakorlati tapasztalatSokan azt állítják, a legtehetségesebb emberek nemdohányzók voltak és hogy a nagy világhatalmak lakosságának javarésze szintén tartózkodik a dohányzástól. Nos, valóban ugyanilyen joggal azt is megállapíthatnánk, hogy rendkívül sokan voltak az emberiség nagyjai közül azok, akik szenvedélyes dohányosok hírében állottak- A politikai világ és az irodalom kimagasló egyéniségei közül a legtöbben már kora ifjúságukban behódoltak a dohánynak, amelyről Charles Kingsley azt állította, hogy szegény ember eledele". Tennyson, a világhírű költő méregerős fekete szivarokat szitt és azonkívül tubákolt is, sőt alkalomadtán pipára is rágyújtott, ö volt az, aki azt állította aohányzacskójáról, hogy az elég terjedelmes az egész államkincstár befogadására és elég szép, hogy egy Kleopátrának fejdiszül szolgáljon- Carlyle és Darwin lemondtak ugyan a dohányzásról, ám hamarosan újra visszatértek kedvenc szórakozásukPdrif, december 20. (A P. M. H. munkatársától.) Megfogadtam, hogy soha többé színigazgatót vagy szerzőt a darabjáról nem beszéltetek. A francia kollégák annyira, visszaéltek ezzel a műfajjal, hogy minden szerző és minden színigazgató az első plakátokkal egyidejűleg már megszövegezi azt az improvizációt is, amit majd a zószerint egyformáin fog külön-külön az őt ostromlanió száz meg száz hírlapíró mindegyikének „hevenyészni" a pillanat ötletéből kifolyólag. Emlékszem, mikor Pathé^Nathonnál Otzep a „Ka- ramazoff testvérek" monstrefilmjét forgatta, mely azóta sikerrel járta meg a legkülönbözőbb országok mozgófényképszinházait s java munkában voltak színészek s rendezők, hirtelen toppant be valami ismeretlen ifjú francia riporter közénk, hogy meginterjúvolja Pathé- Nathanéka-t készülő filmjükről. Amilyen szerencséje volt, egyenesen énfelém botlott. — Ugyebár — mondja — itt most készülnek egy uj slágerre? — Igen — mondom kurtán, — „Kammazofr. Az ifjúnak, aki nagyon sietett, több sem kellett. Egyenesen nekiugrott az ingujjban kom- mandirozgató Qt.zepnek, kiről látta, hogy valami főnökféle. — ön ugyebár Karamazoff ? — kérdezte. — Kérem beszéljen a darabjáról. A rendező nagyot bámult: — Pardon — mondta — c’est Karamazoff de Doefcojewski! — ó — mentegetődzött a titán. — Ezer bocsánat: elfeledtem, hogy önnek nemesi prédikátora a van.,. Jack Jouvin-t nem azért kerestem fel, hogy egy startoló slágerről faggassam ki; nem 1* lehetne, mert Jacques Jouvimnél a szenzáció mindennapi kenyér. Itt minden este megrázkódik és megdöbben a színházlátogató, nála a pointet nem készítik elő három vagy négy finomkodó felvonáson keresztül, hanem úgy vetik oda es- téről-estére félóránként azon nyersen, véresen a nézők elé: Jack Jouvin Párie legeredetibb, bár egyik legrégibb színházának, a „Nagy Bab- színháznak", a „Théatre de Rire et d'Epou- vauíe“-nak, a kacagás és borzadás színházának igazgatója. A „Grand Gruignól" — tudjuk — évtizedek óta ugyanazzal a bevált recepttel dolgozik: egyfelvonásosok, négy-öt is egy este, egy kurta rémdráma, felváltva egy sikamlós, megdöbbentően immorális kis bohózattal; a kínok kertje ezer változatban kimerithebetlen fantáziával eetéről-estére évtizedek során és mindig telt karosszékek előtt. Jack Jouvint pedig, az iparszert! rémidomárt, ki — mint ugyebár mindnyájan sejtik — fölöttébb joviális úri-, ember, amellett ötletes rendező, kitűnő organí- zátor, ragyogó üzletember és finomezimatu művész, évről-évre, estéről-estére ott lelheti az ember a kicsiny szinháza még kisebb bürójáhan, ceruzával a kezében az Íróasztalnál. Körötte dossziék, üzleti levelek, mögötte egy óriási és szörnyű plakát, döbbenet, fantasztikum, lihegő lázálom, szörnyű vízió. Ahogy hellyel kínál, arra gondolok, hogy ez a fotel a csikágói villamosszék lehetne és ahogy a cigarettás-dobozát nyújtja, a gerincembe nyilai, hogy nincs-e hódító méreg a dohány közé keverve és nem csodálkoznék, ha a rémségek gazdája nyugodt beszélgetés közepén megőrülne, vagy megvakulna, vagy a torkomnak esne hirtelen, Ilidére, lángvőrös vámpír, mely váratlanul a banalitáshói a hétköznap legifojtottabb csendjéből robban ki — ahogy ez minden este történik a „Nagy Bábjáték" láz- terjesztő lámpásai mögött. És közben arra is gondolok, hogy ez az a színház, amely mindig jól megy, fütyül a színházi krízisre, mégis inkább szoba, mint terem; száz ember fér-e belé, vagy kétszáz, nem tudom, — hogy ugyan miért nem építtette már régen monstre-tszinházzá ez a legkevésbé sem Reinhardt-i gondolkozásra Jouvin? Talán épen azért nem, mert ilyen jól megy neki. Lám, a Rue Combon divatos cukrászdája is, valóságos aranybánya az ötórai méregdrága teáival, menten megbukott, ahogy a tulajdonosa pazar termekkel bővitette meg, sőt a másik brilliánsan menő kamaraszínháza Párásnak, a „Théatre des Capucines“ a leg„chic“-ebb színművészeti lokál is azonmód csődbe ment, mikor az igazgató- asszony, Mme Berthéz, hozzábérelte a pincét és az emeletet: most mozi lesz belőle. De Jouvin bölcsebb Mme Berthéz-nél... Valami döbbenetes mégis van ebben a prózai és mosolygó Jouvinben, mert. láthatólag olvassa a gondolatomat, nem csodálkozik, hogy hallgatok, nem vár kérdést, hanem miaga mondja folytatva: — Én tényleg nem törődöm a krízissel és nem panaszkodom a publikumra. A néző nem akar unatkozni, se ma, se tegnap, se holnap. A nézőnek nincs türelme ájtatosan bogozgatni a bonyodalmat, amíg ezer verejtékes szellemesség csomóján átdolgozná magát a meglepetésig. Világos exakt tényeket akar, mint a börzén: izgalmat tirádák nélkül. A néző ember. Az ember nem változik. Most nemrég vettem le a programúiról a. „Griffe“~et, mely hónapokig csinált telit házakat. A főszerepet Gongot játszotta, ugyanaz, aki kreálta a „Griffe“-et — kerek 32 esztendővel, ezelőtt! — De azért ez nem jelent annyit, hogy a ■színművészét, megállt. Sőt. ha a színház krízisben van, ennek jórészt az az oka, hogy nem tükrözi eléggé a változott élet változott pro- híjémé-fo- Régi viáütk btfnboM* 1933 december 22, péntek. lenné. Ibsen ma képtelenség és Georgee Cotmv teline is, * legnagyobb francia zsenik egyike, aki tavaly halt csak meg, már életében sem tudott érdeklődést kelteni sz indarab jóival. De a mi darabjaink — az más... — Igen, — feleltem, — a „GTÍif#e"~et végignéztem. Három nő ájult ed a nézőtéren az előadás alatt! — Bizony, — mosolygott eajnálkozóan Jouvin, — megesik az ilyesmi. A hölgyek általában impulzivek és a nagyon erős reakció túlfeszíti idegeiket: a színházi orvosomnak mindig velük van baja. — Egyébként ne higyje, hogy a „Grand Guignol" ájulásra utazik és azt se gondolja, hogy a néző a legnagyobb borzalomtól ájul ed leginkább. Az embernek, bármily tapasztalt, végtére sincsen tiszta fogalma arról, hogy mit érez borzalmasnak a tisztelt felebarát. — Erről egy furcsa élmény jut az eszembe, melynek Araguy barátom volt a szenvedő hőse. Bizonyára emlékszik Francia Nelson és Jean Araguy darabjára színházamban: mondhatom, még a „Grand Guignol" deszkáin sem igen ment ennél borzalmasabb darab. Az operációs jelenetben a trepanálásnál magam is elborzadtam az első próbákon. Hogy azután még annál is realisztikusabb lehessen a dolog, dr. Victor Pauchet egyetemi tanárral, a legnagyobb francia kirurgussal léptem összeköttetésbe s engedélyt kértem tőle, hogy klinikáján végignézhessem a legközelebbi trepanációt. Hallatlanul érdekes látvány volt, kérem... — Szavamra mondom: soha színdarab úgy nem érdekelt, mint ez a kis jelenet a klinikán. Alig vártam az estét, hogy elmesélhessem, amit láttam, Araguynek. — őrülten érdekes volt, drágám — mondom neki. — Tehát a pasas fekszik a műtőasztalhoz kötözve, lehunyt szemmel, ugyebár, merthogy alszik. Akkor egy hallatlanul ügyes apró fűrésszel a tanár szép finoman átfürészeli az alvó koponyáját... a csont halkan kőristől, de úgyszólván nincs is fürészpor a hasadás alatt... és már nyújtja is az asszisztens a pici lapos kést (ilyen kellene az embernek ezeknek az átkozott konzerveknek a kibontására!), tudod, Pauchet egyetlen mozdulattal — voilá! — beletolja az agyhártya és az agyvelö közé. Akkor kettem lehámozzák a membránét... — Nahát, az ember nem hinné, ahogy felnézek, látom, hogy Araguy hirtelen az ajtónak esik, az arca sárga lesz mint a fal, a homloka csupa veríték és úgy tátog, mint aki épen ... na, úgyis tudja, mit akarok mondani. Szerencsére épem beszaladt valamelyik kis nő félmeztelenül és eebten az orra alá nyomott valamit — máskép még bemocskolta volna a szerencsétlen az irodám szőnyegét. Még a patikába is el kellett szalasztóméin a szolgát... Az ember nem hinné! — A legszebb az, hogy maga Araguy szörnyen fel volt háborodva ellenem. „Én (azt mondja) egy szenzitiv művész vagyok: undorodok az ilyen brutalitásoktól. Nem tudom, hogy juthat az eszébe ilyen diszra óságokat mesélni nekem!" — Szóval el akart ájulni szegényke. De a valósághoz híven hozzá kell tennem, hogy a darabja premierjén senki setra ájult el. Sem a szenzitiv szerző, sem a legérzékenyebb hölgynéző. Senki. Pedig, szavamra mondom, hogy ez a szenzitiv Araguy a trepanálást a darabban sokkal borzalmasabbnak irta meg, mint amilyen a valóságban volt... — Én mindafcettőt láttam: nekem elhiheti! Benedek Károly. A lendüli vizsgálábfzoltság szerint Lnbbe nem gyújthatta fel egyedül a Reidisfagot London, december 21. Tegnap bocsátotta közre a nemzetközi jogászbizotteág, — amely a- német Reichs tag-perben folytatott külön vizsgálatot, — vizsgálatainak eredményét Az érdekes dokumentum mindenekelőtt megállapítja, hogy teljesen kizárt dolog, hogy a birodalmi gyűlés palotáját egyedül van dér Lubbe gyújtotta föl Úgy látszik, ez az egyetlen bizonyosság, amelyet úgy a rendkívüli londoni, mint. a lipcsei bíróság minden kétséget kizáró módon meg tudott állapítani. A londoni jogászbizotteág jelentése szerint a nemzeti scocialisták voltak azok, akik előkészítették a gyújtogatást és a négy kommunista, akiket ebben a perben vád alá fogtak, teljesen ártatlan. Amennyiben a március 28-án hozott törvény alapján, amely a gyújtogatásra halálbüntetést szab ki, visszaható hatályánál fogva halálos ítéletet hoznának a vádlottakra, — a bizottság szerint — a történelem egyik legnagyobb igazságtalanságát követné el a német bíróság. Végül még megállapítja-, hogy Torgler halálraitélése általános tiltó- ko«á«i xáteoft IA % %
