Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)
1933-11-19 / 39. szám
A iiüPha* “ TSgmEIS!!3m^aESK!lgsa^^^^*£mmmmmaiimiummmmmammim^mmamiammm 1533 november 19, vasárnap. NOTAKERESES Irta: MÓRA FERENC Persze nem a nótát kerestem, mert az már régen nem tartozik az én ügykörömbe. Én már csak az Atilla királyt keresem, azt is csak akkor, ha nagyon muszájitanak rá tanyai véreim. Ezer esztendőn keresztül eszébe se jutott senkinek se az Isten ostora, mostanában meg mindenütt vele álmodnak az alföldi tanyákon. Ne ne tessék benne semmi szimbolikus értelmet keresni! Sokkal igazibb értelem van benne. Minden szegény emberre ráférne az a két-három lapát arany, amit Atillának a feje alá ágyazott a háza népe. Sokfelé jelentkezett a nagyur, az őszön: hol a lova nyerítését hallották a föld alól, hol a karikásostora pattogását, de olyan tökéletesen sehol se jelentette ki magát, mint Luklábu Vecsernyés Lőrinc krumpliföldjén. — Nézze, — dobbantotta meg Lőrinc a bocskorával a föláradt posz-homokot, amikor elkalauzolt a tetthelyre, — itt van jelöniétben az Atilla. — No, — mondom — tán fölvetette a kapa a sarkantyúját? — Hiszön, ha csak annyi volna! — legyintett le Lőrinc, mint afféle érteden városit, aki azt hiszi, hogy sarkantyú teszi a királyt. — Hanem azt mondja mög inkább, hogy mért nem teröm mög ezön a kérők folton a krumpli. — Hát ez a jelenség? — Hát ez. Senki az égvilágon még azt mög nem mondta, hogy hová lössz innen a krumpli! Mert tuggya, mögered az itt is, mög is nyől olyan mogyorónyira, de aztán épen mire ipörödni köllene neki, akkorra mintha elhúzták volna a földből. Egyéb haszon csakugyan nem is lett az ásatásból, mint ez az eddig ismeretlen adat Atilla karakteréhez, amit majd közlünk L Hóman Bálint magyar kultuszminiszter úrral, mint történetiróval, bizonyosan nagyon meg fog neki örülni. Maga a hun király azonban végérvényesen „elcsusszant“ a krumpliföldről, pedig estig vallattuk a homokot. Már úgy ezer esztendős törvény szerint; a paraszt dolgozott, az ur meg nézte. De azért én jobban kifáradtam a nézelődésbe, mint Lőrinc a munkában. Sebesen a gallér mögé hánytam azt a hirtelenhamar-jót, amit a szüle vacsorára1 kavart s ásítva tudakoltam a vackot. Már a Szent János áldást koccintottuk az uj borral, mikor valami nótazümmögés üti meg a fülem az udvar felől. Közeledik, távolodik, elhal, éppen csak két értelmes sort bírtam belőle elfogni: „Végig möntem, végig möntem a gyevi töltésön, Elvesztöttem, elvesztöttem piros nyelii későm .. .“ Egyszerre kiment az álom a szeméből. Hopp, ez valami nagyon régi uj nóta lehet! Semmi népköltési gyűjteményből nem ismerem. Ezt hazavisszük folklor-lcletül az Atilla helyett. —- Meg lehetne keríteni ennek a nótának a gazdáját? — Hát hogyne lehetne, — mondják — ez a Vönekiék bérese volt. De azzal nem sokra megyek, mert az csak olyan suhancár legény ke, még katonasorban sincs. Hanem ha kedvelem a nótát, mindjárt átszalad Lőrinc Illés sógorért, az most a nóta-fa ebben a tartományban. Penecílus- Börcsök Illés odavolt a Doberdőbe is, tán ös- meröm is. — Nem — mondom —, ismerni nem ismerem, de nagyon megköszönném neki, ha kiadná a tudományát. — Hát majd próbát töszünk, — tüskénke- dett Lőrinc — csak nehéz szóra hozni, tugy- gya, különösen igy urfélének. Mert nehéz természetű embör az Illés, miuta ujhitii lőtt. — Nazarénus? — Olyasféle. De nem az a régi ujhitü, hanem ujmódi. Az olasz fogságban tanulta ki ezt a hitöt a sógor. Úgy látszik engem nem nézett urfélének Illés, mert szóba állt velem. Még attól se riadt meg, mikor borral kináltem, csak úgy emberségből, mert tudtam, hogy az ő hite tiltja az italt. — Köszönöm, — nyúlt a pohárhoz, — nem vetőm mög a kínálását. — Nini — csodálkoztam rá — hát a maga felekezete is megissza már a bort? — Nem, nem issza mög, de én kiegyesültem velük. — Hogy-hogy? — Hát tuggya úgy, hogy én mögiszom a bort} de nem koccintok. ... Nagy elismeréssel néztem Illésre, mint a nazarénus vallás gyakorlati reformátorára és most már egész nekibátorodva tettem föl a kérdést: — Hát aztán van-e valami szép nóta ebben a borban? — Akár röggelig, — mosolyodon rám az önérzet az ujhitü, apró fekete szeméből. — Hamar hát a szépiből! A nóta-fa nem kérette magát. Egy kicsit félrebillentcttc a fejét és rákezdte: „La Donna c mobile . . .“ És csakugyan fújta éjfélig. Csupa olasz operát, amiket a hétesztendős palermói fog-, ságban szedett össze a füle. Persze érteni egy szót se értett belőlük, az olasz szót is egy kis szegedi zamattal ejtette, de azért szép volt az úgy is nagyon! —• Kár — mondom bor és nóta fogytán —, hogy ez a szép danoló tehetsége igy elvesze-! lődik a tanyán. Ha városba produkálná magát, megélne belőle. Az ujhitü fölszegte a fejét: — Itten is mögbecsülnek engem a népek. Én vagyok az előénekes a gyülekezetben. — De csak nem ezeket éneklik az Isten di- csosegere? — Csakis! — nézett rám büszkén a reformátor. — Legalább nem mondhassák a más hitüek, hogy mink nem tudunk deákul. . . '. 1 ELHALT KE Ma: SZÉP ERNŐ Nitsch Andor a közeledés politikája mellett Prága, november 18. A képviselőház köCtség— Hát csak nem gondolja, hogy Atilla király huzigálja le magához a kend krumpliját? — nevettem el magam bosszúsan. — Ahogy én ismerem a hunok királyát, csak a kolbászát szedegetné az a paprikás krumplinak is. Persze, hogy a krumpliföldön sincs igaza annak, aki haragszik. Lőrinc az igazat ismerő lélek nyugalmával néz rám, kiszabadítván homlokát a sapkából. — Nézze, tisztölöm, böcsülöm magát is, de mán ezt a mérnek ur mégis csak jobban tudta. — Melyik mérnök ur? — Aki az utat méricskélte itt, a följebbvaló esztendőkben? —i Micsoda följebbvaló esztendőkben? — A vízkor, ötvenegynéhány esztendeje. Lőrinc jó ember. Látja elszomorodásomat a mérnök úrral való Összehasonlítás miatt, azért siet a vigasztalással: — Hiszön maga nem is töhet rula, mert magának ugy-e nincsen napacel-ja? —■ Nincs, az csakugyan nincsen. — No lássa! Üneki pedig volt, de tuggya az olyan fényös volt, hogy ha a nap belesütött, azt emböri szöm nem bírta. Kezdem sejteni, hogy a „napacel“ nem valami ősturáni káromkodás. Fém-tükör lehet, aminek az értelmes szittyák értelmes nevet adtak. — Aztán mit tud az a napacel? — Azt tuggya, hogy avval bele lőhet látni a föld gyomrába. Az mutatta mög itt is, hogy ezön a helyön van a kripta], amölyikbe az Atilla el van temetve a szolgálati fegyverével együtt. A pap ott áll fölötte a szentséggel, körülötte mög tizenkét vitéz leborulva imádja. Erre csakugyan nem mondhattam mást, mint hogy: „nézzük no!“ Sokért nem adtam volna, ha Atillát ebben a szokatlan miliőben megláthatom. És nagyon kevésbe múlt, hogy meg nem láttam. A Lőrinc felesége rontotta el az egészet. Éppen koccant valamiben az ásó, mikor szüle odatotyogott az ételhordóval. De hogy még nem harangoztak delet a csőszök, szüle letette az ételt a kukoricaszár tövébe, aztán lekuporodott a kihányt föld tetejébe, onnan nézett le Lőrincre a gödörbe. — Jézus Máriám — sóhajtotta el magát — csak nem kendöt akarta tán elvermölni ez az ur ebbe a röttentő mély gödörbe? Ez persze csak úgy volt mondva, hogy a szó legyen vele több, de Lőrinc nagyon mérgesen horkantott ki a gödöről: — A szentséged ne lögyön, Róza, ni ingyárt széthasítom a fejedet! Éppen cseszte az ásó a kriptáj oldalát, mikor megszólaltál. Most már akár abbahagyjam, úgyis mögötte a fene az egészet, mert ovább csusszant a szavadtól az Atilla. Hiszen tuggyuk a világkrónikákból, hogy ez a fejödelcm végképp nem szívelhette az asszonyszemélyöket. Az este azon a vacsorán, amit végigszolgáltam, résztvett egy olyan asszony is, akinek kontya van. Vacsora után, mikor a dohányzóban diskuráltunk, elnéztem, hogy ez az asszony szórakozottan hátra-hátra nyúl a nyakába, a kontyot megtapogatni. Elnéztem, jólesett elnézni... ez a gyöngéd kontytapo- gatás elébem csalt egy másik világot, amelyik elmúlt már s amelynek annyi eltűnt, elhalt kellemét keresem ma hiába. Mikor még fiú voltam, kontyuk volt a nőknek, mind a nő hátra nyulogatott a kön- tyához ezen mód, az isten tudja hányszor reggeli fésülködéstől esti hajbontásig. Kissé meghajtották a fejüket, ha megtapogatták kontyukat, a karjuk lassan szállott fel a vál- luk mögé, a tenyerük olyan gyöngén érte azt a kontyot, akár csak a tearózsát tapogatnák a kertben s az ujjaik megemelték és visszasüllyesztették a kontyfésüt, vagy beljebb nyomkodták óvatosan a hajúikét, óvatosan, de szinte öntudatlan. Szerettem ábrándos szememmel azt a lengést is követni, azt a szép lengést, ívelést, amit a legyező tett az asszonyok kezében. A tollas legyező pihéi remegtek a legyező ívelése közben; az a sejtelmem volt, hogy a nők nem is azért legyezik magukat, mert melegük van, hanem szárny ez a legyező, a hiányzó szárnyuk helyett, igy szállanak az álmaik messze tartományába. S játszottak a legyezővel, izgalmukban, unalmukban, a két kezük közt összecsukták és széjjelnyitogatták s aztán áléit kézzel lcbocsátották a csukott legyezőt az ölükbe. Azt a fátylat is szerettem, azt a fátylat, ami a nők kalapját és arcát összekötette. Az a fátyol a nők arcát szebbé tette, múlt a festék, valami titok és regényesség lebegett a nők arcán, amelyet a könnyű, halavány fátyol fedezett. Nemcsak a teintjüket védte az a fátyol, a lelkűket is védte, az a fátyol mintha benső önvédelem lett volna, a gyöngeség és a tartózkodás és a kényesség gondolata. Egy ujjal szoktak felnyúlni vigyázva az érzékeny fátyol alá, egy tincset eligazítani, egy rendhagyó hajszálat visszasimitani s ivás előtt olyan finom fogással tolták fel az ajkukról az orrukra a fátylat, olyan kímélettel csipték meg a húzódó fátyol peremét, olyan szépen, olyan akaratlan gráciával. A fátyol hátul, a női kalapon bokorra volt kötve, az uccán a szélben, a kocsin, meg azután még az autón is szél nélkül is lebegett, lobogott, az a kalapfátyol disz volt, lélek volt, az a hosszú lány kalapfátyol lelkendezett, kacagott és sikoltott, az a fátyol menekült és visszavágyott, esedezett, rémüldözött, hivott és tiltott és csábított az a fátyol, az a hullámzó, repkedő, reszkető, majd szétszakadó gyönyörű fátyol. Szép volt, oh de szép volt az a hattyu- hajolása a nők fejének, mikor titkosan lepillantottak a keblükbe. Valaha nem hurcoltak bálterembe magukkal retikiilt, ugy-e, se cigaretta, se rúzs nem kellett nekik, még csak a púder sem; a zsebkendőcskéjük a decolleta- geba tették, oda nyúltak le érte s aztán mondom féltékenyen, szemérmesen lenéztek pillanatnál rövidebb pillanatra a keblük emelkedésére. A teltebb arcú asszonynak tokája támadt a fejlehajtás alatt, királynői büszkeség lopódzott ebbe az ösztönszerü, szép és nemes főhajlásba. Istenem, mikor kocsiba szállottak, mikor felléptek egy lábbal a hágcsóra, meg mikor lépcsőre hágtak a nők, emlékeznek, férfi urak? Emlékeznek, hogy csipték össze a hüvelyk- és a mutatóujjal a szoknyát a térd felett? Megemelték a szoknyát s az a másodpercekre felkapódott szoknyaalj láttatta velünk, irgalmas, kegyes volt láttatni velünk a nők cipőjét, a nők bokáját, sőt a nők alsó lábszára tündéri vonalának az indulását is, emlékeznek méltóságos és nagyságos urak, hogy kívántuk a jó istentől a mámor után, amit a tekintetünk kapott, hogy áldja meg azt a szoknyát ezért a kegyes irgalmáért! De szép volt, de kecses volt, de csábos volt a nők rendes szoknyafogása; oldalt a combon szokták volt a szoknyát összeszedni, inkább jobbfelől, mint balfelől, kicsikét megrezzen- tették a szoknyát, mielőtt végérvényesen megmarkolták volna s felfogták könnyedén s a valamennyire megszorult szoknya járás közben sejteni engedte legalább az egyik térd almáját, meg a lábszárat is elárulta, szinte csak a gondolatát a lábszár vonalának. A selyem felett egy sugár vonaglott, hajnalsugár volt az az áhitatos him szemeknek. Az uszályt kímélni való vigyázatos szoknya- emelésben séta meg francia négyes közben, ó, micsoda elegancia volt, mennyi méltóság és művészet, a dáma görög szobrásza, vagyis szobrásznője volt a maga idomait leplező s álmodtató redőnek. Elhaltak ezek a drága kelletnek, elvesztek. Kaptunk a szerelmes nőtől uj gesztusokat, azoknak bizony kevesebb a bájuk, a költészetük. Például mikor oldalt lökik a balkarjukat, derékszöget vetnek vele s megnézik a karkötő órájukat, nem késtek-e cl a bridzs-szalonból. Meg mikor kiemelik a Dunhillt a táskából, jobbkézzcl vagy ballal s az orruk alá kapva, megpöckölik. Ésetlcg rázzák idegesen, elfelejtették, hogy már tegnap kellett volna uj benzintöltést adni neki. És mikor a volánt mellől oldalt kirúgják a karjukat, jelezni, hogy. abba az irányba akarnak fordulni. Én néha hátra szeretnék menni, vissza, vissza, múlt időbe, mely elmúlt, pedig nem álmodtam el benne minden álmomat és nem sóhajtottam el minden oda való sóhajomat. vetési bizottság árnak ülésén Nitsch Andor, a Ziipser Deutsche Partiéi tagija is résiztvett a vitában. A szepességi németek: nemzetgyűlési képviselője beszédében a többek között a következőket mondta: lí/25 óta. hiába óvom a kormányt ék auitarkia p öli tik áj árnak vesz edetm étő 1. — Helytelennek tartom, hogy a kormány az ellenzék interpellációs jogát negligálja. Egy; községi jegyző ügyében interpelláció alakjában panaszt emeltem a járása hivatalnál, az országos hivatalnál és a belügyminisztériumnál.. Mind a három íórum a jegyzőnek adta ki az interpelláció anyagát és a jegyző válaszolta' meg az interpellációmat., ami kitűnik abból, hogy mindhárom válasz azonos szövegű volt. Ilyen körülmények között lemondok interpek ll'ációs jogom gyakorlásáról. — A gazdasági kisamtant keretiében Csehszlovákia könnyein a rövid ebbet húzhatja- Iíodzsa Bellesnél óvatosabb. Nem akar jugoszláv és román agrárterméket importálni, hanem azt indítványozza, hogy naftát és egyéb nyersanyagot hozzon be Csehszlovákia e két' kisautón t-ál iámból. A csehszlovák -magyar kereskedelmi szerződés kérdésében már 1980-ban óvást, emeltem a szerződésen kívüli viszony ellen és megjósoltam, hogy ebben a gazdasági harcban a csehszlovákiai textilipar kap sebet. —. Csodálom, hogy a kormány a kartellek ellen nem tesz semmit. Kérdem Ilodzsa miniszter úrtól, hogy mi lesz az év végén, amikor a gazdamoratkórin.m lejár. Ha nem hosz- .szabbitiják meg a moratóriumot, akkor annak kellemeillen következraényei 1 ebeinek. Nitsch ezután azt a kérést terjeszti az illetékesek elé, hogy az országos földművelésügyi tanácsban Szbovenszkó 800.000 főt kitevő magyarsága és 1-40.000 lelket számláló németsége is kapjon képviseletet. A válság egyedüli kivezető útját abban látja, hegy Csehszlovákia közvetlen szomszédaival a közeledés politikáját gyakorolja. — Előadások a prágai Prohászka Körben ás a MÁK kulturszemináriumában. Prágából jelentik: A Prohászka Kör és a MÁK kul'Üur- szeminárium meghívására Havas Vilmos losonci gimnáziumi tanár két rendkívül érdekes előadást fartőit. Havas Vii’Jmos november 11-én a demokráciáról adott elő. Kifejtette, hogy a demokrácia a társad alom minden egyes tagjának teljes egyenlőségén alapszik és a demokrácia, mai látszólagos csődje nőm jelenti a demokratikus elvnek válságát. November 12-én délután „Egyetemes keresztény világnézet é.s tár s adalomszemié 1 et“ elmen fartőül előadást Havas Vilmos, A rendkívül emelkedett és érdekes előadást kimerítő és termékeny vita követte.^ 9
