Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-28 / 22. szám

6

HjíÜ

hogy ez az ö leánykori neve, végül megkövetelte, hogy Marié Antcinctte-aiak szólít, sam, mert közben kisült, hogy a Lichten- stein-hercegek családjából származik. Jelenleg a Pankrácon mint Marié Binová van a rabok könyvében nyilvántartva. Egyszerűen és minden megrázkódtatás nélkül mOndija el mindezt, világosan, értelmesen, Hangja nyugodt s modora átlagon felüli intelligenciát árul el. Egyre rejtélyeceibib kezd a számomra lenni. Könyörtelenül folytatom:-— Ismereti ség ük ideje alatt sohasem mesélt a saját fiatalságáról!?

— Néha meg-megemlitett valamit. Arra pontosan emlékszem, hogy egyszer elmesélte annak a négy esztendőnek a történetét, amelyet a znaimi zárdában töltött.

j — Mivel foglalkozott az Ön otthonaiban?-— Nálunk a család beltagja volt. Gyermekeim „néninek** szólították, a naztartás vezetésében aktive részt veit, délutánunkén! sétálni és kommissziózni járt, esténként olvasott és készül a birtok átvételére.

— Az újságok jelentései szerint 750.000 koronával károsította meg Önt. Megfelel ez az összeg a valóságnak?

— Azt hiszem, egy kicsit túlozva van. Vestül is le kell vonni belőle azt az összeget, amelyet a családom eltartására, ruházására és a lakásra költöttem.

— Az anyagi kár, amelyet szenvedtem, egy félmillió körül fog mozogni.

— Hogyan éltek Önök azelőtt, mielőtt Bi- novával a véletlen összehozta?

— Feleségemnek üzlete volt a Ivisoldalon, a Thun-uccában s az üzlet aránylag igen jól ment. Én faktora voltam a „Národni Politika*1 nyomdájának, ahol becsületesen megkerestem azt, amire szükségünk volt. Évi fizetésem 60 ezer koronát tett ki s a nyomdában szerettek és megbecsültek. 1928-han önként hagytam ott az állásomat, hogy Mária örökségét átvegyem. Ékkor költöztünk át Dejvicébe, mert régi lakásunk nem volt elég kényelmes a hercegnő számára.

— Ön tehát hitte, hogy Binová egy tényleges Líichteinstein-hercegnő?

— Meg voltam győződve róla. Ám, hogy ezt valaki megértse, annak ismernie kellene azt a szuggesztív atmoszférát, amelyet ez az asz- szony maga körül teremtett.

— Fellépése biztos volt és mindenekíölött

meggyőző. Aztán ott voltak a levelek, a családi fotográfiák. És ha valami történt a Lich- tenstein-családban, azt Mária mindig néhány nappal hamarább tudta, mint az újságok. A lapok később állandóan igazolták azt, amit nekünk a rokonairól mondott. Nem volt okom kételkedni benne. És vég® is: tudnia kell,

hogy szerettem ezt az asszonyt. Szerettem és remélem, hogy ez önnek magyarázatul elég.

— Igen. Köszönöm. Elég.

EGY FŐÚRI ÉLET EMLÉKEI _ A SAROKBAN

Távozóban jobban szem ügyre veszem a szobát, amely egy fantasztikus szélhámosság történetének ekszkluziv színhelye volt s amelyben ma már csak a tragédia emlékei élnek. A buja polgári Ízléssel készült bútorok a pénz személytelen diadalát hirdetik, azt a határvonalat, amelyben a középosztály teljesítőképességének maximuma átcsap egy felsőbb és valószín ütienebb világba.

Van vaiami bennük a széditésböl, az álher- cegeskedésből, amely arra lett volna hivatott, hogy átmenetet építsen a dejvicei bérház tucatlakásából a belgrádi nemzeti bank kormányzójának recepciós-termeihez.

A sarokban hatalmas olajfestmények hevernek: régi olasz mesterek rossz kópiái, amelyeken csak a szakember ismeri fel a késő utókor ügyetlenül másoló kezét. Ezekkel a „családi emlékekkel11 akarta a smichovi cselédleány hercegi eredetét igazolni, ezekkel az ajándékokkal halmozta el az ámuló és szerelmes Jovanovicsot, a polgári morál szerencsétlen Donkisoltját, aki magasabb társadalmi rang- fokokra vágyott és ugyanúgy hitt egy anakronisztikus világban, mint Cervantes tragikus figurája, a „Chevalier de la Triste Figure.“

Az ékszerek: a gyöngysorok, brilliánsck és aranyórák, amelyekhez a pénzt mind Jova- novics adta s aztán rajongva vette át, mint a „hercegi család1* ajándékait, ma már a törvényszéken vannak

és sorsuk fölött nem fognak a Liohtenstetnok dönteni, sem hívatlan utóduk, Marié Antoi- ■nette, a Pankrác lakója, aki hét éven keresztül játszotta öl itt nagy komédiáit és tönkretett egy családot, tönkretett egy embert, akinek az élete ki-siklott és nem fog többé rendes vágányokra találni.

Szomorúan, megtörtén áll az ajtóban, -a Bzoba félhomályában Jovanovics Zslvojin s megadással- nyújtja -a kezét. Csak -a szeme lángol, csak a hite ég, az örökké Ilii vők, a fanatikusok hitével'. Ostobán és félelemmel nézek rá, mint, Sancho Pamcha sn. urára. (b. m.)

1&33 október 28, szombat.

BORBÉLYOKRÓL VALÓ

TAPASZTALATOK

Irta: MÓRA FERENC

Ezt a tárcát annak az ifjú borbély-polgártársnak ajánlom, akit én legtöbb veszélyben forgattam, inig a szanatóriumban feküdtem. Tudniillik a professzor ur, aki az életemet megmentette, csak egyszer fogta rám a kést, ellenben ez a fiatalember három héten keresztül minden áldott nap.

— Maga sem tudja, fiam, mit vállalt, — mondtam neki, mikor először verte tiszteletemre a habot. — Nehéz lesz engem borotválni, majd olyan tehetetlen vagyok, mint egy halott.

— Nem tesz az semmit, kérem, — nyugtatott meg — borotváltam én már igazi halottat is.

— Nono, — folytattam egy kicsit sértődött hangon. — Az nem nagy tralla, mert a halott már nem mozgatja a nyakát. De látja, én meg éppen csak a nyakamat birom mozgatni.

— Akkor meg igazán semmi baj sincs, könyörgöm, mert az nekem igen jól jön.

Most már aztán csakugyan megbosszankodtam.

— Micsoda beszéd ez, édes fiam? Hátha én éppen akkor kapom balra a nyakamat, mikor maga azt szeretné, ha jobbra rántanám? Gondolja, hogy majd akkor is igen jól megy magának, ha neki szaladok a nyakammal a borotvájának?

A borbély csak mosolygott, én pedig lehunytam a szemem és egyre arra rémüldöztem, mig az éles acél simára kapart, mi lesz ezzel a boldogtalan fiatalemberrel, ha csakugyan el találja vágni a nyakamat? Nagyon derék fiúnak látszik, úgy lehet, családja is van már. Nagy kár lenne érte, ha énmiattam vége szakadna pályájának. Jaj, csak már bajba ne keveredjem valahogy!

Soha életemben nem volt olyan mozoghat- nékja a nyakamnak és soha olyan moccanás nélkül nem áltam a borotválást, mint a szanatóriumi ágyban. S a búcsú napján határoztam el, hogy az első tárcámat emlékül ennek a felebarátomnak ajánlom, aki miatt három hétig ellentmondottam az ördög incselkedé- sének, hogy ugyan érvényesítsem a nyakam Önrendelkezési jogát.

*

Pár jó szót azonban ejtenem kell Adidas király borbélyáról is, aki ezt a rokonszenves szakmát bevezette a világbirodalmba. Elmés ember volt ez az ánti-világbeli fodrász, magas állása ellenére is szóba állt olyan közpolgárokkal is, akik nem nyírtak királyokat és bizonyára ő is szerette a virágos szép beszédet. Ötőle tudta meg az utókor, hogy Adidas királynak szamárfülei voltak, ami a királyt is halhatatlanná tette, meg a borbélyát is. Én másodikos gimnazista voltam, mikor a középiskolai tanterv szivemet és elmémet fogékonnyá tette a klasszikus kultúra iránt a Mi- das királyról szóló olvasmánnyal, amely nagyon hatékonyan szolgálta a tekintélytisztelet elvét is. Tudniillik az olvasmány azzal a tanulsággal végződött, hogy „azóta fecsegők a borbélyok".

A történetet nem is felejtettem cl azóta se, de mióta kikerültem a Baksay tanár ur keze alól, sok mindenféle iskolában tanultam történelmet, sőt néhány százmilliomodmagam- mal iskolánkivüli történelem-oktatásban is részesültem. Ezek a tanulmányok azonban egészen más tanulság levonására késztetnek. Midas borbélyán kívül nem tudok az emberiség történetében olyan udvari fodrászról, aki hasonló titkot árult volna el. Ezért kénytelen vagyok azt állítani, hogy a borbélyok tudnak legjobban titkot tartani s ezt az állításomat mindaddig fönntartom, mig a tör- ténetirók be nem bizonyítják, hogy a borbélyok több kárt tettek a világtörténelemben, mint a csizmadiák.

♦

Sietek utánavetni, hogy ezzel én világért se akarom lecsökkenteni a többi szakmákat, legkevésbbé a lábbeli ipart, amit nemcsak én tartok fundamentális mesterségnek, hanem a közhit is. Például a legtekintélyesebb magyar közmondás-gyűjtemény harmincnyolc közmondást tud a vargáról, — én még annál is többet kettővel — ellenben a borbélyipar csak tizenöt közmondással szerepel. Igaz, hogy ezek közt a Pázmány Pétertől származó olyan, hogy inkább a Népszövetség palotája fölé kellene kiirni, mint a borbély-officinák homlokára:

— Se irotok, se szelencétek, hát minek teszitek magatokat borbéllyá?

Dugonics Andrásban is találok egy közmondást a borbélyról, amelyet már az öreg ur se állt meg szó nélkül. A közmondás úgy szól, hogy kevély, mint a borbélylcgény s

András tisztelendő igy jelent be ellenvéleményt:

— Ezeket tartották régenten a‘ többi mes- tcrlegények közt legcsinosabbaknak és leg- pallérozottabbaknak. De már most sokat elvesztettek régi díszükből. A szabólegmyek kerültek elejbük.

Nem tudok hozzászólni a kérdéshez, mert nem vagyok szakember. Mint laikus azonban megvallom, hogy nekem a női szabók iránt van legtöbb respektusom. Az indokolás nem tartozik a nyilvánosság elé.

*

Bizonyos azonban, hogv mikor magyar böi- cseséget emlegetünk, a sok bölcs magyar közt mindig gondolok egy borbélyra is. Pedig nem is magyar volt, torontáli sváb. Scháti Antalnak hívták, itt öregedett meg Szegeden s mindig olyan volt a borotvája, hogy rá lehetett volna nála gyújtani az embernek. Mar uey értem, hogy az áldozat szeme szikrát hányt tőle.

Innen-onnan harminc esztendeje, vagy már több is annak, mikor valamelyik ráérő belügyminiszternek eszébe jutott elrendelni, hogv a borbélymühelyekben fertőtlenítő folyadékba kell mártogatni a „kés“-t, amit akkoriban még borotvának hívtak. Nem tudtam a rendeletről s nagyon meglepett, mikor a kínzó-kamrába léptem, hogy az ajtófélfába vert szögre egy csorba cserépibrik van akasztva, az ibrikre cédula csirizelve kovász- szál s azon ez olvasható a mester sajátkezű rúnáival: De fincingálló.

— Nini, Scháti bácsi, — ámultam rá az öregre — hát ez mi a menta?

— A pelügvminiszternek a találmána mek- fan esz, a nehészsék esne üpele pele! — húzogatta Scháti bácsi a pallost a fenőszijon, de olyan mérgesen, mintha a belügyminiszter nyakán feszegetné. — Muszáj észtét most már tartani minten porpélynak.

— No és milyen szer van benne?

Scháti bácsi a vállamra nyugtatta hatalmas tenyerét, amelyet negyven esztendő szappanhabja se tudott megpuhitani és valóságos államférfim mosoly villant fel bozontos szemöldöke alatt.

— Áj, ne rcssen félni, szépen kérek, nincs mekfari abban semmi se nem, csak cedulka fan rajta, mintha folna benne az illető!

— Ó, — sóhajtom Fáy Andrással — menynyi ilyen Scháti Antalokat láttam én azóta, ha nem éppen borbélymühelyekben verték is a habot!

*

Hanem hát nem a régi borbélyokat akarom én itt megénekelni, hanem azokról a borbélytapasztalatokról beszámolni, amiket az utolsó években szereztem gránicokon innen és túl, mint Hazafy Veray János hagyományainak ápolója. „írtam mérgemben, Debrecenben." „Irtani haragomban, Esztergomban." .. . No nem nekem nem műfajom a megrovási kaland, én csak mosolyogva szoktam clcsavarogni hetedhét akácfa ellen, még futotta az erőből. Ahogy a néhai szűcs fiához illik, könnyedén vinni vásárról vásárra az apai örökség könnyű terhét, a rozmaringokat és tulipánokat.

Az első utam rendesen a réztányér-cime- res műterembe vezetett, ahol mindenütt kellemes és szives emberek fogadtak azzal a biztatással, hogy csak öt percet kell várnom. Ezt az öt percet, bár a kronológiai kézikönyvekbe nincs felvéve, mindenki ismeri már hazulról. Vapasztalataim szerint tartama húsz és harminc perc közt ingadozik, legtovább tartott Váradon, teljes hatvan percig. De ez bizonyára személyemnek szóló külön figyelem volt, hogy még jobban otthon érez- zem magamat s ebben az érzésben még az se zavarjon, hogy odaát este hétkor harangoznak nyolcat.

Az is tagadhatatlanul jól esik az embernek, hogy a hadműveletek során mindenütt felvetik előtte az ötletet:

— Ezt a hajat még érdemes volna megfesteni.

— Persze, — mondom — szoktam is.

Erre mindenütt megindul a rohanás a kincsestégelyek és fiolák felé, amelyekben haj- ifjitó szerek tartózkodnak. Csakhogy én válogatós ember vagyok s velem nem könnyű üzletet kötni.

— És csakugyan fekete az a festék?

— Mint a holló.

— Nem zöldül ki?

— Nem létez.

— Nem ázik le?

— Legföljebb a haj. De a festék akkor is fekete marad.

— Ez a baj. Én csak fehér festékkel élek.

Pozsonyban kitűnő hajnövesztő szert ajánlottak.

— Mi a csudának? így is akkora a hajam, hogy három mostani menyecske kiruházkod- hatna belőle ...

— Hiszen, nem is uraságodnak, hanem valami hölgynek tetszene vele kedveskedni. Most már úgyis megbukott a bubifrizura, sajna, pedig tessék elhinni, hogy a mai társadalomban mégis az virányitotta legcéliránvo- sabban a mottót.

Nini, hajtom föl a fejem, de az én hazám nyelvén beszél ez a mester! Már mint a kishuta hazámén. Ott virányitották célirányosan a mottót negyven-ötven évvel ezelőtt a borbélymühelyekben. Most már jobban megnézem az embert. Velem egy kelésü lehet.

— ön pozsonyi születésű? i

— Az vagyok, igen is.

— De járt valamikor az Alföldön is?

— Ojjé! Félegyházán inaskodtam, Urbán borbélynál. Tetszik tudni, még a régi világban.

Megszorítva a mester kezét és elárulom neki, hogy engem meg az Urbán borbély műhelyében nyirtak meg először a nyilvánosság előtt: addig házikezelésben álltam. Nagyon összetestvéresedtünk a mesterrel. Most már ingyen akarja a zsebembe csúsztatni a hajnövesztőt. Hátha mégis örömet tudnék vele szerezni valami illetőnek.

— Nem lehet, földi, — takarom el a zsebem — mert úgy járok, mint a minap Szombathelyen. Ott is rám lőcsöltek valami ilyen kitalálóst, gondoltam, majd jó lesz egyik barátom oroszlánná nyírott didergő kis kutyájának, hát beletettem a táskámba. Ott aztán szét is nyomakodott mire hazaértem és kinőtt tőle a táskának a szőre, — abból tudtam meg, hogy amit nekem tehénbőr fejében adtak cl, az csak lóbőr.

*

Kolozsvárott az egész arcát bepúderozzák az embernek, Pozsonyban megmossák, ae magának kell neki megtörülközni, Szabadkán kéretlenül is adják az illatszert, a pesti porlasztó masinák néha csak hangot adnak köb- ni-viz helyett, lényegben azonban nincs különbség. Útlevelet egyik műhelyben se kérnek s mint ahogy az ekének mindegy, milyen földbe havit bele, a borotvának is mindegy, kit vág meg. Annak pedig sehol se örülnek, ha az ember minden áron bele akar pislogni a feje fölé ügyeskedett újságba, mikor az orra alatt farigcsálják az ábrázatát.

*

Beregszászon találtam egy borbélyt, asi- ben rokonleiket fedeztem fel. Amikor arról panaszkodtam neki, hogy a világ legügyesebb embere vagyok, aki még akkor is összemetélném magam, ha a ceruzával borotválkoznék, megvallotta, hogy ő se szokott maga borotválkozni.

Mondom, rokonlélek. Én se szoktam a magam írásait olvasni.

Ungvárott volt részem a legfigyelmesebb kiszolgálásban. A szállodámban tisztelgő borbély azzal köszönt be, hogy hódolattal üdvözöl városa falai közt s életének legszebb estéje lesz a mai, mikor müvészségemen bemutathatja művészetét. Csakugyan nagyon örülhetett a kolléga, mert olyan lassan borotvált, mintha arra számitott volna, hogy közben újra kinői a szakállam s másodszor is pártfogásába vehet. S mikor a mutatvány végeztével elővettem egy tizkoronást, méltatlankodva tiltakozott.

— De kérem, művész úrtól csak nem fogadhatok el pénzt ezért a csekélységért.

— Nem értem, fiam. Magának ez éppen úgy kenyere, mint nekem az én mesterségem.

— Kérem alásan, én estére kárpótolom magam a műélvezettel.

Nem tagadom, jól esett az elismerés. No de még se engedhetem, hogy ő gavallérabb legyen mint én.

— Nézze, maga engem nemcsak borotvált, hanem közben tájékoztatott is a város múltjáról, jelenéről, jövőjéről, társadalmi és felekezeti viszonyairól, ezt mégis csak meg kell szolgálnom valahogy.

— Netalán szabad volna esedeznem egy autogramért.

Ezzel végkép szivén talált. Elővettem egv huszkoronást és annak a szélére irtani ró a nevemet. Ö tán még jobban meg volt hatva, mint én.

— Berámáztatom örök emlékül, — mondta ragyogó szemmel, mig a motyóját összeszedte. Amikor már a hóna alatt volt a táska, felkapta a pénzt és szemügyre vette az autogramot.

— Hát nem Tricsek urnák tetszik lenni? — kérdezte elsápadva.

— Nem, — sápadtam cl én is. *— Kit tisztelhetek Tricsek urban?

— A cirkuszost, — felelte sötéten. — Estére lesz a jutalomjátéka. Ejnye, ejnye.

Ejnye, ejnye. Egyszer bízom el magam az életben, akkor is igy megjárom.