Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)

1933-08-20 / 188. (3298.) szám

jtoMMtMAfiíAR-mMiaé

CIMBORA

4 *

ELBESZELES

Irta: SCHOPFL1N ALADÁR (Budapest)

Hogy került hozzánk, az udvarunkba, nem tudom, talán akkor sem tudtam. Á messze elmúlt idők ködéből úgy 'bukkan ©lém, ahogy ott van az udvaron, a. tornác ellőtt, rámnéz és én ránézek. Néha erőltetem a-z emlékezetemet, hogy 'hozzá tudjam kapcsolni valamihez, valami előzményhez, de soha nem jutott más az eszembe, mint hogy sütött a nap, meleg volt, én lementem a tornác három-négy lépcsőjén és ott láttam őt. ő rám nézett, én meg ő reá. Különös dolog az ilyen emlék. Egyes részletekre olyan világosan emlékszem, szavakra, mozdulatokra, a Cimbora arcára, botjára, kutyájára, mindenfélére, ami vele kapcsolatban történt. Ha rágondolok, akkor tudom legélesebben emlékezetembe idézni a házat, ahol életem első nyolc évét töltöttem, az udvart a végén a pártákká!, a kertet. De ez az emlék egészen magár bán álló, nem tudok hozzáfűzni semmit, ami vele egy időben történt, Olyan, kereken, külön maradt az elmémben., mintha olvastam volna valami könyvben. Azt sem tudom, hány éves .voltam akkor, csak úgy viss-zakövetkeztetésből gondolom, hogy hat-hétéves lehettem.

A Cimbora koldusgyerek volt. Jóval nagyobb, mint én, lehetett vagy tizenkét éves, ha nem több. Izmos tagjain nem is ruha volt, hanem mindenféle ringy-rongy. mintha, szemétdombról szedte volna öltözetét. A karját, mellét nem is takarta ruha. Cipője persze nem volt. A kezében görcsös nagy bot, amit maga vágott, valami fáról, a felső végén rajtahagyott galy- darab volt a fogantyúja. Az arcán legelőször is a rengeteg nagy himlőhely tűnt föl, aztán a. bőr cserzett feketesége, majd az erős fehér kutya- fogai. A szeme is olyan, mint a kutyáé, fekete, mel eg, de valami ravasz csillan ássak Úgy írom le sori an a külső vonásait, olyan sorrendben-, ahogy elém tűrnek, ahogy b©leragadtak az emlékezetembe. Kutyája is volt, a legfurcsább ál- lak amit valaha láttam. Mindenféle fajtából volt benne valami, de minden külön-külön, más fajtától örökölte a fejét, mástól az elejét, hátulját, lábait, a farkát. Igazi koldus-kutya, de erős és vidám állat és vakon ragaszkodott a gazdájához, egy pillanatra sem tágított mellőle és ha idegen közeledett hozzájuk, azonnal védelmi állásba helyezkedett. Sok csatája lehetett falusi eibekfcél, mert a teste tele volt harci sebhelyekkel s akkor is, mikor találkoztunk — jól emlékszem —, volt egy nagy, friss harapás a hátán. Mással, mint a gazdájával nem állott- szóiba, velem sem barátkozott össze, pedig próbáltam magamhoz édesíteni.

Egy nagy házban 'Laktunk, a f-lu szélén, a major mellett. Kastélynak hívták, emeletes volt. A felső emeleten a grófoknak volt szállás berendezve, ha egy évben egyszer-kétszer odajöttek vadászatra. A földszinti gazdatiszti lankáéban laktunk mi. A ház mögött tágas udvar, egyik szélén ló- és tehénistálló, a másikon a kocsis és a kertész lakása, aki egyúttal tehénét, is volt, A házon túl a veteményes és gyümölcsös kert, az én kalandjaim színhelye. Az udvar végéiben kis patak, amelyen át hidaceka vezetett a túlparton lévő rétre. Énre a rétre még szabad volt kimennem egyedül is, ez volt az én világomnak a széle.

Amint mondtam, a tornáéról -lejö.vet ott láttam a Cimborát és egymásra néztünk. Ő szólalt még előbb.

— Te.vagy itt az urfi?

— Én, — feleltem. — És te koldus vagy?

Cimbora — nem ez volt a neve, sohasem is

tudtam a -nevét,, csak később kereszteltem el Cimborának, ha visszagondoltam rá — nem felelt a kérdésemre.

— Ha koldus vagy, gyere be a konyhába, kérek neked ételt a szakácsnétói.

— Már kaptam, — felelt Ő.

— Hát akkor gyere játszani.

Elindultunk hárman, a kutya volt a harmadik. A kertbe nem mertem őket vezetni, féltem ■a kertésztől, aki váltig őrizte előlem a zöldborsóágyakat, mert nekem legkedvesebb csemegém volt a nyers zöldborsó. Átmentünk tehát a hídon, a rétre. Itt először a kutya kezdett vidámakat vakkantva eszeveszett gyorsan körbe futkározni, aztán a gazdája. Én is ügettem, ahogy tudtam, utánuk, mint egy másik kiskutya. Futva értünk az árokhoz, amely a rétet a kukoricaföldtől elkerítette. Ez volt az én világom határa. Az árkon túl sohasem merészkedtem, az anyám meg is tiltotta. Cimbora és a kutyája azonban átugrottak az árkon. Hívtak engem is, én szerettem volna is átmenni, meg nem is. Átugrani semmiesetre se mertem volna, nagyon szélesnek tűnt föl az árok. Viz azonban nem volt benne. Cimbora visszaugrott értem és átsegített,

Bementünk a jó magas kukoricába. Izgatott voltam, féltem is egy kicsit. Ez volt az életem első kalandja, az első kirándulás a nagy világba, gyermeki életem határán túl, az első eset, hogy véletlenül magamra voltam bízva. Még ma is az idegeimben var az ijedtség, amikor Cimbora -meg a kutyája jócskán előre mentek a kukoricában és én se nem láttam, se nem hallottam őket. Mintha egyedül maradtam volna a világban, ahonnan soha nem fogok haza találni. Rémülten kiáltottam, mire Cimbora előtti n ti és kinevetett. iSzégyettem magiam és örültem, hogy nem vagyok már egyedül. Cimbora mellett biztonságban éreztem magamat,

A kukoricából kiérve, a kis nyirfaerdőbe jutottunk. Ez már ismerősebb hely volt. Jártam itt néhányszor az anyámmal, meg a testvéreimmel, egyszer Pázmán tanító úrral is, aki rókát akart lőni, de mivel rókát nem talált, lelőtt a fáról egy sárgarigót, amelyet én keservesen m-ege-irattam. Cimbora leült egy fa alá, én melléje. A kutya, elszaladgált és nemsokára visszatért a szájában egy kis nyúllak Odatette szépen a gazdája lába elé. Szép fiatal nyulacska volt, halálravált félelemmel vergődött a fiú kezében. Puhaszivü, kicsit utazna gyerek voltam, sze rettem az állatokat, most megsajnáltam a- nyulacskát is és könyörögtem Cimborának, hogy eressze el. A koldusgyerek csodálkozva nézett rám, aztán látva, hogy majdnem sirok, ezt mondta:

— Szamár vagy.

És eleresztette a nyilat. A kutya- után akarnod ott, de ö egy éles füttyszóval visszaparan- cso-lta. A mutatóujját meggörbítve a szájába tette és azzal füttyenfett, Nekem ez különösen tetszett, szerettem volna megtanulni,ő tanitga- tott is. de sehogy sem tudtam megtanulni. Végre is Cimbora megunta a hasztalan tanítást.

— Szamár vagy. Nem urfinak való ‘-z.

Aztán kezdett kérdezgetni.

— Te mindennap eszel?

— Mindennap sokszor, — feleltem.

— Kávét is?

— Reggél és uzsonnára,

Cimbora elgondolkozott. Aztán újra kérdezte:

— Jó az a kávé?

— Nem szeretem. Muszáj enni, — mondtam én.

— Tej van benne? Meg cukor?

— Igen, — feleltem. — De én nem szeretem. Ha akarod, délután neked adom a kávémat.

— Akarom. Egész bögrével?

— Nem bögrében adják. Csészében.

— Mi az a- csésze?

Úgy kérdezte, mintha most hallaná először azt a szót, hogy csésze. Én meg nem tudtam neki megmagyarázni, milyen. Megkerültem a kérdést.

— Majd meglátod délután.

Lope de Vega Carpio haldoklóit. Két kontár sebész eltályógositotta sebét s már senki se bizakodott fölépülésében.

Ekkor a király elküldte hozzá udvari orvosát. Ez megvizsgálta s azt tanácsolta, hogy l vegye föl az utolsó kenetet.

A költőfejedelem a hir hal látóra nem riadt meg. Még egyszer megkérdezte az udvari orvost, hogy uem téved-e. Miután pedig az biztosította, hogy legföljebb még néhány órája van hátra, körültekintett, mélyet sóhajtott a maradék-erejével, melyben hosszú életének minden tapasztalata, csömöre, dühe ott lappangott, majdnem harsány hangon ezt kiáltotta: „Unom Dante-t“.

Aztán lehunyta szemét és meghalt.

Ott, a halál küszöbén tehát semmi mis közölnivalója nem akadt, mint ez a vallomása, melyet eladdig gondosan rejtegetett, hogy az Isteni Komédia skolasztikus adatokkal terhelt szövegét nem bírta olvasni. Addig csak alakoskodott. Hallgatólag dicsőítette azt, akit nem szeretett. De amikor értesült, hogy végképp el kell mennie erről a földgolyóról, föllázadt, nem bánt semmit, odavetette az utókornak a kesztyűt.

Bizony van ebben sok megrázó, sok nevetséges és sok megindító is. Vegyük figyelembe, hogy népének és századának legbámul- tabb írója volt, erősen túlértékelve, föltétlen tekintély és hatalom, a nép bálványa, akitől tisztelői köntösének foszlányképét térdenállva kérték mint ereklyét, a király barátja és VIII. Orbán pápa bizalmasa, aki világi volta ellenére is hittudományi doktornak nevezte ki őt, csodagyermek, aki már tizenkétéves korában kitanulta a humanista tudományokat, aztán hetvenkét éves koráig szakadatlanul irt, viharos és tobzódó termékenységgel remeket és szemetet vegyest „Fenix de Los Ingeni»s“, a költők költője, aki saját közlése szerint „a nap huszonnégy órájában százszor látogattak meg a múzsák", a „természet szörnye", aki gyakran egy nap alatt sütött nyélbe egy verses színdarabot, s számtalan hőskölteményén, pásztoridiilljén kívül kerek 2200 színdarabot hagyott hátra, aztán dúsgazdag ember, aki hercegi kényelemben és pompában élt, emel- ' lett életművéez is, aki izzó szerelmekben fet1 Ebbe belenyugodott. Most én kezdtem kér-' dezni.

—• Hát te nem eszel mindennap?

— Eszek, ha adnak.

— És ha nem adnak?

— Akkor nem eszem. — mondta komoran. Aztán fölvidűtt.

— Tegnap tejet, ittam, — szólt büszkén.

— Ki adta? -— kérdeztem.

— Nem adta senki. A tehén adta. Az ut mellett legelt egy tehén. Jó tehén volt. Meg hagyta magát szopni.

Ez tetszett nekem. Szerettem nézni, mikor a borjú szopja az anyját.

Aztán előkote-rt a zsebéből négy ré-zk,rajcárt. Kirakta a tenyerére és úgy dicsekedett velük.

— Vau ám pénzem is.

Tisztelettel néztem rá. Nekem sohase volt pénzem.

— Kettőt a plébános ur adott, kettőt az apád. Sok pénzük lehet, — tette hozzá elgondolkozva.

Ezen én nem csodálkoztam. Ott szoktam állni apám mellett, makor szombaton a napszámosokat fizette, láttam, hogy mindig zsacskók- Vnan van az asztalán a sok pénz. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem az ő -pénze, nagyon hézagos fogalmam lehetett a tulajdonjogról. Azt tudtam, hogy a faluban az apám parancsol mindenkinek, de ha a grófok odajönnek, ők parancsolnak az apámnak. Soha neon gondolkoztam azon, hogy' ez miért van.

Egy nagy hangyaboly volt a közelben. Ezt sokáig néztük, szótlanul, csak Cimbora néha elnevette magát, nem tudom, miért. Aztán fölszed elő z k öd tü nk ha z af e lé.

A majoron át mentünk. A bér-esgyerekeik, az én pajtásaim, összeverődtek egy csoportba, mikor megláttak minket. Rájuk nevettem, de nem nevettek vissza, ellenségesen nézlek rám, nem tudtam, miért. A csoport- lassan jött utánunk a majoron át s mikor kiértünk á falusi uocára, a gyerekek elkezdtek dühösen kiabálni:

— Koldusgyerek! Fattyú!

Cimbora megállt,, hátrafordult és -mérgesen va-kkamt-ott a gyerekekre. A kutyája is vele vakkantott. Ekkor egy kő repült föl a gyerekek csoportjából. A kutyát találta. Cimbora egy nagyot, félelmeset visított, fölemelte a görcsös botját és nekiszaladt a gyerekeknek. A kutya véle. Azok Ordítozva, sikoltozva szétfu- tőttak és futlukban ki'ébá-M-a.k:

— Koldusgyerek! Fattyú!

Cimbora visszatért hözfcám. Lihegett a haragtól.

— Adok én nektek, kutyák! — mondta dühösen ....

Mentünk tovább a- házunk felé. A béresgyerekek, lehettek vagy tizen, másik utón elénk

rengett, a maga előítéletekkel teljes korában kétszer nősült, majd világi pap lett, a „Szent Inkvizíció Kémje" és fen-költen-őnzetlen besúgója, aki az eretnekeket már csak gyöngédségből -és irgalomból is a tulvilági üdvösségük érdekében, szívesen juttatta máglyára péntekenként s egy készülő szonettje és egy készülő drámai jelenete között úgy megkorbácsolta bűnös testét, hogy vére kiserkedt és szobája mennyezetére fröccsent; de ennyi vakbuzgóság, őrület, életerő, elvak-ultság, -hév, tehetség, népszerűség, befolyás még mindig nem volt elegendő arra, hogy kortórsaival szemben ki merje mondani különvéleményét, az olvasónak azt a szerény megállapítását, melyhez joga van akkor is, ha téved, hogy ő egyénileg unja Dantet, ezzel várt a haláláig s csak a megsemmisülés biztos tudatában merte közölni.

Ugylátszik, az irodalmi zsarnokságok rémuralma mindenütt, minden időben egyforma. Ma is sok remekírót ununk, egyértelmüleg, de ezt csak sötétben, bizalmasan, eskü pecsétje alatt, titkos telefonon merjük megsúgni egymásnak. Aki nyiltan hirdet ilyesmit, nem a haldokló ágyán, hanem az élete derekán, azt — amint a közelmúltban láttam — a gúny, a röhej oly vihara fogadja, azt úgy lehurrogják és össze-vissza rugdossák, hogy szegény feje azt képzeli, az élete utolsó pillanata következét! el. Gyakran a szó szoros értelmében agyon is bunkózzák az ilyen vakmerőt a bálványimádók. Az irodalomnak is inkább van szüksége bálványokra, mint értékekre és igazságokra. Sovány vigasz, hogy azután a különvéleményt — többnyire minden átmenet és magyarázat nélkül — tovább hirdetik azok- akik annakidején fölháborodva utasították vissza.

A spanyol aggastyán tudta ezt s bölcsen cselekedett, amikor csak haldokolva, mintegy ,az utolsó szó jogán4 vallott. Hogy gyáva volt-e? Azt hiszem, hogy még gyávaságában is bátor volt. Megannyi könyvbiráló, akinek mestersége az, hogy igazat mondjon a költőkről, még a halálos ágyán is hallgat, akkor is átall szembeszállni a tömeg elfogultságával és sírba viszi titkát, hogyan gondolkodót! a hivatalos vagy nem-hivatalos nagyságokról.

EMBER ÉS VILÁG

írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

A költő utolsó szava

1933 augusztus 20, vasárnap.

——————.«n

kerülitek. Nem tudom, mi bajuk van velünk, ímegtáim-a-dtak, ki kővel, ki valami fadarabbal, Cimbora és példáját követve én is. neklvcdeítülí a hátunkat a kerítésnek. A kutya, a gazdája lába mögé bujt, A gyerekek pár lépésre tőlünk megálltak, kiabálva, csúfolódva, — most már engem is csúfoltak:

—- Urficsika, urfioska, koldus a barátja! .

Ilyesformákat kiáltottak rám. Most kezdtetni érteni, hogy Cimbora -miatt van a haragjuk. Egy darabig farkasszem-et néztünk egymással, aztán Cimbora káromkodott , egyet, csúnyát, füttyértett a -kutyájának és ketten nekimentek a sok gyereknek. Csapkodott a- botjával jebbra- ba-lra, a kutyája vadul ugatott, a.gyerekek visítva szétszal adtak. A -m-aj-or ka púig kergette őket-, aztán visszajut hozzám. Én csak néztem a dolgot a kerítés mellől és azt éreztem, hogy a cimbora hős. Egyszer valaki, talán az apám, -mesélt a kenyérmezei csatáról és Kinizsi Pálról. Ez a Kinizsi Pál jutott az eszembe, -mikor Cimbora mellett hazaJban-dukoltam. Otthon már kerestek, ebédidő volt.

Itt aztán 'hé®ag van, Ami ebéd és uzsonna között történt, arra sehogy se tudok visszaemlékezni. Lehet, hogy nem történt semmi.-vagy ami történt, nem volt kapcsolatban Cimborával, mert mondom, ebből a napból csak azokra a dolgokra emlékszem, amik az ö személyéhez -kapcsolódnak.

Látom magamat, amint kihozom a konyhából az uzsonnakávémat s viszem a tornác alatt üldögélő -pajtásnak, aki örvendező arccal veszi át tőlem, nem fog 'bele azonnal, előbb nézegeti, szagolgat ja s csak aztán emeli a, csészét, a szájához. Én még feszült várakozással rezem, hogy Cimbora kávét- iszik.

Csak a felit itta meg. Csalódott arccal nézett rám,

— Nem jó? — kérdeztem kicsit ijedten.

— Jó. De ne-m nagyon jó.. Azt. hittem, sokkal jobb, — mondta és a csészét letette a földre a- kutyája elé.

— Nesze, kutyám, igyál te is. Úri kutya leszel, kávét iszol, — igy. biztatta kutyáját s ez beiediugta az orrát a csészéké, egyet-kettőt lefetyelt és kész volt a kávéval. Én kissé sértve éreztem magámat, de Cimbora megvigasztalt:

— Mind-éiiiből kap, aráit én eszem.

Aztán elmentünk játszani. Nem messze tőlünk a faluszélen volt egy füves domb, azo-ns szokták a gyerekek a játékaikat űzni. Ide vezettem Cimborát. Nagy csapat gyerek volt ott, -rongylabdával valami játékot játszották, melynek szabályára már nem emlékszem, csak azt tud-om, hogy körbe álltak, egy gyerek a kör közepén volt s a többiek azt dobálták a labdával, E-z volt az a játék, amit legjobban szerettem játszani. A gyerekek nem a majorból valók voltak, gazda©nnberek fiai, akik nem igen állottak szóba béresgyerekekkel. Én jóbarátságban éltem velük, elfogadtak maguk közé valónak s rész tvehettem, játékaikban. Most is egyeneseit oda akartam szaladni közéjük, de Cimbora visszatartott.

— Gyere te is, — mondtam n-efld.

— Azok k-özé? Nem megyek, — felelt komoran.

Némi távolságról réztük a játékot, Cimbora sötét arccal, én sóvárogva. Nagyon jól ment a játék, puifif-ogott a labda a körben álló fi-u hátán, nagyokat kacagtak a gyerekek. Rettenetes vágy fogott el, nem birt-am magammal, egyszer csak elfutottam Cimbora mellől, egyenest a gyerekek közé. Be akartam állni a soriba-, de amint megláttak, abbahagyták a játékot.

— Nem játszunk veled. Eriggy a koldusoddal. Az a barátod, — kiabáltak.

— Nem is igaz. N-eim a 'barátom, — feleltem én.

Sok kérlelésre mégis bevettek a játékba. Mindenről megfeledkezve labdáztam, éppen olyan jókedvű voltara, mint a -többiek. Miikor vé-ge volt a játéknak, körülnéztem Cimbora után s csak akkor kezdtem elszontyolodni, Cimbora ott ült a fűiben, azon a helyen, ahol elhagytam és olyan arccal nézett rám, hogy félni kezdtem tőle. Mégis közeledtem hozzá, egyre rosszabb lel ki ismeret tel. Mikor hozzá értem, ezt mondtam neki:

— Gyere velem.

Cimbora fölállt, va-d d-ühvel nézett rám, az árc-a ijesztő volt. Fölemelte a kezét és úgy nya- konütött, hogy elszédültém. A kutyája veszettül ugatott rám. Aztán szó nélkül útnak eredtek mird a kettőn-, a kutya néha visszanézett és -kaffan-tott felém egyet. Én -meg álltam és bámultam, nem tudtam, mi történt. Néztem Cimbora után. aki csakhamar eltűnt az ut hajlatánál a domb mögött.

Sokkal később, már nagy fin koromban, mindig szégyellem magam, ha Cimbora eszembe jutott.

xx Szeptember 2-án társasutazásunk a milánói és bécsi Középeurópai Kupa döntömér- kőzésre. Egyhetes utazás elszállásolással és ellátással, meccsjegyekkel 600 korona. Indulás Becsből szeptember 2-án 15.25 óra-kon Megérkezés Milánóba szeptember 3 á-n 10.10 órakor. Elutazás Milánóból szeptember 4-óu

15.25 órakor. Megérkezés Velencébe 19.39 órakor. Elszállásolás és tartózkodás a velem cei Lidóu. Visszautazás Velencéből szeptember 7-én 18-05-kor. Megérkezés Bécsbe szép* tem'ber B-án 8.00 órakor. Az ellátás kezdődik Milánóban az ebéddel, végződik szeptember 8-án Récsben az ebéddel. Jelentkezés augusztus 24-ig. A jelentkezésnél átadandó az utls* »él*

6

_____