Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)

1933-08-13 / 183. (3293.) szám

8 Szomibathy Viktor, bizonyára nem fogja zo­kon venni tőlem, hogy beleken tárkódom a mesterségébe és az ő színesen megirt r inért- cikkeit a dzsemibociról megtoldom a magam szürke jegyzetével. A dzsembori olyan sok­rétű virág, annyi szín, alak, meglátás és je­lenség váltakozik benne, hogy mindenki ta­lál rajta feljegyezni valót, aki végigjárta szét­szórt sátorvárosait. A gödöllői parkok árnyas tisztásain ott ra­gyog és tündököl az élet legnagyobb és leg­szebb adománya: az ifjúság, amely az öt vi­lágrész minden tájáról sereglett ide. A jövő van itt. Mert ezek az ifjak, akik testvéri ölel­kezésben forrtak egybe ezen a kis magyar glóbuson, fajra, nemzetiségre és felekezetre való különbség nélkül, — ez a sok ezer ifjú jelképezi a világ és az emberiség jövőjét. Ott gomolyognak a kies Gödöllő uceáin és terein kart karba fűzve, vagy egymást átölelve ap­ró cserkész csoportok, akik nem értik meg egymás nyelvét, nem ismerik egymás szoká­sait, csak beszédes szemükből villan ki az értelemnek és az érzésnek egy-egy szikrája, — csak kis kezük néma szorításában mond­ják meg egymásnak, hogy testvérek és bará­tok az egy igaz Isten ege alatt. Szivbe markoló, lélegzetvisszafojtó és az ember emlékezetéből soha el nem múló láto- mány ez a dzsembori: — az emberi szolida­ritásnak ez a tarka, kacagástól és jókedvtől hangos vására. Olyan az egész, mint egy moz­galmas, színes álom, amely pillanatról-pilla- natra változtatja képét. Az ember szinte nem győzi magába szívni az impressziót, mert még alig múlott el az egyik, már jelentkezik előt­te a másik és mire az ember félnapi bolyon­gás után izzadtan, porosán, szinte mámoro­sán leül, hogy testét és gondolatait pihen­tesse, az elméjében és lelki szemei előtt vil- lanásszerü összevissza Ságban tükröződik vissza a sok részlet, amelyből végül egy kép kontúrjai bontakoznak ki. És ez a kép gyönyörű. Nincsen olyan festő, akinek a palettáján annyi szín teremne, mint a gödöllői rét sát­rainak tövében és nincsen rendező, aki szeb­ben, mozgalmasabban rendezné meg azt a jelenétet, amelynek a nagy arénán voltam ta­núja, ahol negyvenezer ember izgult és lel­kesedett egy. tömegben. Bi Pi-t búcsúztatták. Lord Baden Powelt, a cserkészet megteremtőjét és atyamesterét. A térség közepén ezernyi-ezer cserkész. A tri­bünökön és a cserkészek mögött ember em­ber hátán. Amint a hídon át közeledünk az arénához, szinte megbüvölten állunk meg — csak egy röpke pillanatra — a hömpölygő emberáradatnak magával sodró tömegében. Nagynehezen eljutunk a tribünökhöz, ame­lyeknek bejáratát cserkészek lánca őrzi. A mentők éppen két nézőt szállítanak gyors tempóban, akiket ebben a júliusi melegben hirtelen rosszullét fogott el. Végre bent va­gyunk a tribünöknél. Fenséges kép tárul elénk. Felhangzanak a magyar Himnusz ünnepé­lyes akkordjai. Az embererdő felemelkedik helyéről, a cserkészek jobbkezük három uj­ját magasra emelve tisztelegnek, a zászlók magasba röpülnek, — megjött József királyi herceg és fia, József Ferenc, hogy jelen le­gyenek Bi Pi ünnepélyes búcsúztatásánál, aki Teleki Pál gróf társaságában érkezik az aré­nára. A vendégek elhelyezkednek a díszpá­holyban és hirtelen, mintha a földből nőttek volna ki, a nagy térség minden oldaláról a tér közepére rohan néhány száz apró ember­ke- A farkaskölykök. Játszadoznak, énekelnek. Az egyik kölyök a nagy rohanásban felbu­kik. Rögtön ott terem mellette egy cserkész- tiszt, karjára emeli a csöppséget és viszi ki­felé. A ikicsi azonban hamarosan magához tér, talpra ugrik és — oda se neki! — visszaro­han társaihoz, akik nagy kört formálva álla­nak fel és ebbe a boldogságot és örömöt su­gárzó körbe, ennek a körnek a közepébe las­sú léptekkel indul Bi Pi. Mintha glória övezné ősz fejét. A középre ér és megáll- Egetverő ordítással üdvözlik az örök generálist a köly­kök, aki mosolyogva tiszteleg, meleg, jóságos tekintetével méri végig a kört és visszaindul a mikrofonhoz, hogy elbúcsúzzék a cserké­szektől. Am.i ezt a buosuzást isteni színjátékká tette, az nem az az okos és mély emberi érzésre valló beszéd volt, amit a világ főcserkésze elmondott s nem is az „Igen”, amely húsz­ezer cserkésztorokból egyszerre, mennydör­gésszerű dübörgéssel tört az ég felé a test- véresülés megerősítéséül és nem is az az ün- nepies jelenet, amikor Baden Powel a ma­gyar cserkészet két fővezérét, Teleki Pál gró­fot és dr. Papp Antalt a cserkészek aranyér­mével tüntette ki, hanem az a jelenet, ami azután következett. Soha ezt elfelejteni nem lehet. A térség -minden oldaláról rohanva az emelvény felé özönlött a cserkészsereg. Elől magasra len­dülve a zászlók, libegve a levegőiben, mint tarka pillangók, vagy mint mennyből alá­szállt angyalok szárnya, tarka össze-vissza- ságban a soks zines, csillagos, címeres se­lyem, békében és szeretetben egymásba fo­nódva a különböző nemzetek zászlaja, kalap- lengetés, a diadalmas ifjúság extatikus lán­golása .... mámorban megittasult, megha­tottságában könnyező, lelkességben túláradó emberezrek... és a magasságban, mint vala­mi óriás békegalamb, mint egy magasból jött üzenet, hangtalanul suhan tova egy cserkész vitorlázó repülő, látszik, amint kalapját len­geti a felhőtlen ég alatt és amint a zászló­erdő közepén álló Baden Powel fölé ér, bra­vúros meghajlással köszönti az Atyamestert és hangtalanul, amint jött, száll tova a mesz- szi kékségek felé ... Olyan pillanat volt ez, amelyben az ember igazán közel érezte magát az Istenhez- * A második számú altábcr felé igyekszem, ahol a kormányzó, a királyi hercegek és az előkelőségeik jelenlétében tábortűz lesz. A nagy emberrengetegben daloló cserkészcso­portokkal találkozom. Ölelkezve, láncba fo­nódva jönnek és a világ minden nyelvén lel­kesedve éneklik az ifjúság diadalmas him­nuszát. Minden öt-tiz lépésnyire ott áll és udvariasan, finoman intézkedik vagy útbaiga­zít a narancssárga nyakkendős „rendőr”, a gödöllői dzsemborinak ez a nagyszerűen bé-i vált újítása. A pazarul világított üzletváros­ból és a táborokból özönlik a sok ember a tábortüzek felé, mert ezen az estén nemcsak Világot látni, ma kicsit annyit jelent, mint alaposan felbillenni és összezavarodni. Ha a .,lelki szellőztetésre” vágyó nyárs-polgár utóbbi időben gyakrabban utazott- volna a nagyobb nemzetközi vonaliakon, úgy azt hiszem, utazása több gondot okozott az otthonhagyott család, házbér és hivatal, mint odahaza papucsban az Íróasztal- előtt, a hétköznap kellemetlen kis pisz­kai és szurkálódásai között. Az egész világ bi­zonytalanságról hörög. A nagy hegyek forognak kint a messzi, foszforeszkáló éjszakában, a vonat dübörög; uj s uj csillagképek alá érke­zik az ember, oldalt a fenyőerdők, a falvak emelkednek és sülyednek, az emberi nyelv egy­másután uj melódiát, hangsúlyt és ritmust vált, amikor a határok caesuráin tovazökken a vo­nat: ugyanaz a felénk zugó élet szláv, német, francia, angol arc-variációiban villan felénk; nyelvben, ruhavonalban, nők nevetésében és mozgásában, pályaudvarok orditásrohamában, ujeágcimekben, bankjegyek színében — de hangsúlyozni kell mindez már csak külsőség­nek számit: virágoknak, melyeket mintha a w.aggon Irts egyenruhásai váltanának napon­ként az ét-kezőkocei asztalán, más és friss szín­ben, miközben a váza, az alapérzés ugyanaz — bár a hangulatok, a benyomások virágai jön­nek és múlnak. A külsőségéé dolgoknak, az európai külsőségeknek vázája, lényege és alap­ja annyira egyforma ma, hogy az utasok, az idegenek kitünően megértik egymást, rögtön az első szóra. Nem nehéz kitalálni, hogy a kö­zös érzés főkomponense, mely megmérgezi a nagy nemzetközi vonalakat, de körülöttünk a pályaudvarokat, hoteleket, ujságcimeket, a bankjegyek színét is, sőt a Puli!mann-kocsíkba kívülről bieálmodó fenyő erdők ártatlan sziliét is: a holnap idegbaj-ős félelme. Ez a hisztérikus vi­lágdrukk mint utálatos, alattomos lávamassza folydogál és nyomul előre, állomásTÓl-állomás- ra, fojtogató gőzök szállnak ki belőle és meg­ölik a vasúti fülkék álmát, elmossák a társa- dalmi különbséget, ugyanarra a dologra kény­szerítik a Kanadából visszavándorió vasfényező munkásnak és a Zermatti-lejtők felé kiruccanó turista figyelmét. A harmadik osztályban a hangulat néhol cinikus, gyűlölködő. Vagy gya­núsan vidám, fenyegetően nyugodt. Mintha ezek az alakok valamit már tudnának, amit mi nem tudunk még ... A harmadik osztály árnyainak lelkében, moly az ezer kilométereket velünk együtt futja meg az éjszakában; az ő gondolataikban, nézőszem­pontjaikban, szavaiknak hangsúlyában van el­rejtve a jövő kulcsa. Az útnak az a része, me­lyet velük tesz meg az ember, tanulságosabb, érdekesebb, de bizonyos vonatkozásban embe­rileg is felemel óbb, mint a második osztály, vagy az első. Itt az ember sopánkodó, kövér igazgatókat, idegesen humoros ügynököket, púderes filmrendezőket, Viichy-be, Aiix-be, vagy máshová guruló, öreg, kövér és bisszigen ter­peszkedő hölgyeket, lát, szalon-sportolókat, vagy (most már mindritkábban) a magyar szno­bot is, aki úgy sétálgat a troyee-i állomás jár­daszigetén, érkezés és indulás között, óvato­san és fölénnyel; lecsüngő, harcias bajusszal 6 und örködé arccal, felhajtott kesztyűivel a k'é-, borban is lesz tábortűz, a cserkészéletnek ez a lángokban égő szimbóluma. Vörös nyakiken- dős, hangosan évődő amerikai cserkészek jönnek. Közöttük egy pöttömnyi, árvaleány- bajas magyar cserkész masíroz vidáman. — Csendzs! — mondja nevetve az egyik amerikai fiú, rámutatva a kis magyarra. Ami cserkésznyelven azt jelenti, hogy csere utján jutottak az „áruhoz” és most viszik haza. A második számú altábor körül szorong a közönség. Látni nem láthatunk már semmit a tábortűzből; nem lehet keresztülvergődni az embergyürün, amely a tábort körülveszi. Csak halljuk, amint a „konferanszié” bemon­dása után a magyar éjszakában felcsendül egy gyönyörű melódia. Amerikaiak énekel­nek és száll, száll az ének, mint valami zso- 1 lozsma és az ember szive megtelik áhitatos szeretettel, melegséggel, boldog, önfeledt nyu­galommal. Már messzire járunk, amikor fel­zug a taps és az éljen. * Egy kis tömzsi amerikai fiú a tábor kapu­jában a „krinolint” tanulja, őt nem érdekli a tábortűz. Vastag kötelet forgat a kezében és próbálja a „krinolint”, amelynek bemutatásá­val a magyar fiuk nagy sikert arattak. A lasszószerüen csomóizott kötelet úgy forgatták maguk körül, hogy az egy állandó körbe len- . dűlt és ennek a körnek a közepén masiroz- . tak a fiuk katonás rendben. A Kis amerikai . próbál rendületlenül, de a dolog nehezen megy. Egy magyar fiúnak megesik a szive ; rajta, bemegy hozzája, meg akarja mutatni a . helyes fogást, de neki sem sikerül. — Vastag talán a kötél! — szól oda egy fia- . tál leány angolul. A kis fiú elmosolyodik, de nem enged. Egyszerre csak diadalmasan felkacag. Ott áll a krinolin közepén. Zólyomi Dezső. nyes,, hátratett kezén, méltóságteljesen és ru­ganyosán kellető léptekkel, mintha mélyen meg volna sértve egy tömérdek ismeretlen és tisz­teletlen egyenruháson, csoköládéárus, rendőr, fütő és vasúti hivatalnok demokratikus visel­kedésén, akik nem hajlongamak taktusban, ha valamit kérdez az ember tőlük ... * Izgalommal, nyíltan, röviden és eallangos kifejezések nélkül beszéd mindenki. A holnap­pal, az elkövetkezendő percekkel már abszo­lút lehetetlenség számolni; mintha fekete füg­göny takarná ezt x területet Az emberek ugv mulatnak, társalognak és főképpen úgy érzik magukat belüliről, minthogyha valamilyen is­meretlen ítélet előtt állnának; semmiféle vi­szonyban nem állnak a jövővel, a polgári, biz­tonságos kapcsolat megszűnt előre, a holnap felé. Ez a körülmény az, ami ma megint no­máddá változtatja az európai embert, olyan valakivé, aki nem tudja, milyen állapotban lesz holnap a régi sátra; árviz jön-e, uj va­dászterület ékre kelbe mennie és egyáltalán, százféle lehetőség, százféle ismeretlen erő, ha­talom. vad törvény, rendet eletek, politika, for­radalom., felmondások, uj államforma, vagyon­elkobzás, munkanélküliség, deviza zárlat lap­pang az ismeretlen erdőkben, az egyéni éle­tünk kis sátra körül és mindezeknek vége a;z ismeretien végső vizió, mely egységesíti a problémákat, és a sok vészt, melynek ma még halálos bizonytalanságában el fog dőlni, hogy 'helyes éietlrányba fektettük-e le ma a eineket, vagy nem, jobbra kellett volna-e orientálódni, vagy balra; vájjon ostobaság volt a gazdag há­zasság a mai időkben, vájjon nyakamon ma­rad-e a gazdag nő, rossz tulajdonságaival, de az uj világban esetleg elkobzott vagyon nél­kül; repülöiskolába adjam a fiamat, avagy ki- küld'jem Dél amer lkába a kuzen farmjára s le­het-e egyáltalán farmokra és búzákra építeni a jövőt? Egészen fantasztikus áramlatokat, ter­veket és elhatározásokat lát az ember; a nem­zetközi vonalakon uj törvények hajtják az em­bert; egy volt orosz tiszttel utaztam például, ■aki hűtőgépeken vagyonosodott meg Ameriká­ban, a tavalyi krahhon veszített s megmaradt, még eléggé tekintélyes pénzével most a finn tavak mellé megy, azt hiszem, halásznak, el akar vonulni és fivérének négy fiával együtt fog gazdálkodni,- mint* őstermelő, két kezük munkájával, egyedül: béresektől, munkásoktól függetlenül, úgy látszik, régi, törzsi alapon. Egé­szen homályos az, amit előad, de egy bizonyos: még a rádiót is ki fogja kapcsolni, erre meg­esküszik minden pillanatban. Egy has éli nagy kertészeég fia, aki előbb Belgiumban tanulmá- Snyozta az üzletet, másodszor Franciaországba Imegy, a délvidékre. Gúnyosan nevet, mikor a szokásos frázisokat kockáztatom a svájci vi­szonyok békebeli szolidságáról és a száznegy­ven százalékos svájci aranyfedezetről. „Alles stockt, aliles isit erstarrt.” Apja tizenkilenc al­kalmazott közül hetet bocsátott el az őszi sze­zon kezdetén: mindenki bizalmatlan Svájcban, gyűrű veszi őket körül, az óramunkások két­harmada éhezik; a ínyárspolgár-vezetők — mondja a jómódú fiú — azt hiszik, hogy a régi; Budapestről jelentik... Kis jegyzetek nagy dolgokhoz Budapest, augusztus 12- Az én kedves és tehetséges barátom, a második, hanem az ötödik és a hetedik tá­Európai expresszvonat Irta: Bállá Borisz 1933 augusztus 13, vasárnap.^ Kerületi képviselőket keresünk aktuális és kitünően jövedelmező slágercikk forgalombahozatalára. A mű­ködési kerület részére raktár létesítése céljából 10.000 Ke tőkére van szükség. Ajánlatok „Nagyszerű jövedelem” jeligére a kiadóba kéretnek. Svájcról van még szó, na, nemsokára nagyot fognak csodálkozni! Ha lehet, egyáltalán vissza sem tér Francia országból. Van már egy „terve”, IMi az? — kérdem. De hallgat, egy bizonyos 'fénnyel a szemében. Mi lesz ennek a kis gvájci- inak a sorsa, hol fogja érni az uj világ? Nem itudom. Szemében ugyanaz a fény. mint a nagy ■express-vonalak többi fiatal nomádjaiban. A népvándorláei időknek utódjai ezek. Az öregeb­bek már arról tanácskoznak az étkezőkocsiban, 'a folyosón, a kupéban és az állomásperrono- kon: hová helyezzék, akár másfél százalék meb lett is, megmaradt pénzüket: országok, bankok, devizák röpködnek a levegőben; ideges, fáradt, gyanakodó fény a szemükben. Menteni a régi világ roncsait, miközben valami nagy vízió ár­ivizét látják közeledni. Ezek a fiatalok, ezek mások. Többségük semmi egyébre nem támasz­kodik, mint fiatal öklére. Gyorsan mozognak, kinevetnek minden még tíz év előtt is érvényes normát, óvatosságot és jelszót, S bizonyos ér­telemben, idealisták; frázisoktól mentesebbek, mint az apjuk volt és nem tartják érdemesnek, legalábbis nem a legnagyobb ügynek: a saját, önző kis pocakjuk konzerválását, ők sem ter­veznek hcsszu időre :— de van bennük valami általános, ki nem mondott és biztos szimat, me­lyet a fiatalság ma jobban megad, mint a ta­pasztalat. Ebben a szimatban egy kis kalandor­vér van és nyers, de önfeláldozó szeretet és megértés egymás iránt. Azt is tudják, hogy aki repülőgépet tud vezetni, nem csupán autót, an­nak ma több sansza van, aki sokat utazik, az közelebb van az uj világ lelkének eorrásához, mint aki otthon gubbaszt; aki demokratikus hangon tud beszélni, abban több erő van, mint 'aki ex'iuziven nyafog. Ők sem tudnak elhelyez­kedni, vagyonuk sokszor egy hátizsák, de türel­metlenül, harciasán akarnak a jövőnek, az uj Európa víziójának elébemenni; idegesek, kín­lódnak, mint a versenyló az indulás előtt, mely azonban nem fél. De a szemük fényében min­den, ami múlt, elhamvad... És kifürkészhetetlen arca van az európai vo­natnak. Oly álomszerű, oly fájdalmasan szép, ha az ember véletlenül tiszta holdtölténél szá­guld végig az arlbergi vonalon. Ott ül mellet­tem a kis diáklány; kettőn maradtunk a fülké­ben. Három évig Franciaországban tanult, a Nancy-i kereskedelmi főiskolát elvégezte s a nyáron diplomát kapott. Édesapja német, egy bukaresti vállalkozás vezetője. A lány kibámul az ablakon; elhagytuk Feldkirchent, távoli zu- hatagok fénye csillan a magasból, s fenn, a Üc-t gyek lejtőjén, az óriási szálfenyőkön, köd ük De a Nancy-i diáklánynak most haza kell tér­nie, Keletre. Kérdezem, ott. marad-e végleg Bu­karestben. A fejét rázza és francia dalt züm­mög, kicsit keserűen. Francia diplomája van, de munkaengedélyt nem kap. Amije maradt az édesanyjától, azt pénzzé fogja tenni — mondja — azután visszatér, de ha kell, megszökik ha­zulról, pedig gazdag kérője van otthon. A „gaz­dag kérőt” rendszerint nem hiszem el, ennek a lánynak azonban elhiszem. — Miért nem ma­rad hát otthon, a biztosabb egzisztenciában? —* * A lány nevet: „Biztos... Mi biztos máma? Azt gondolja, érdemes egyáltalán valamihez kötni magunkat? Besszarábia félig bolsevista már; az ismerőseimnek otthon az állam hónapok óta nem fizet, Mondja, mi biztos máma? Visszaté­rek Franciaországba, csak még egyszer lássam Versaillest...“ Ezt a kedves kis porszemet is görgeti a lavina. Féloldalra billen a feje, rövid, sötét haja az arcába ér és elalszik. Sovány, nyu­godt arccal álmodik, mialatt az európai expressz megvadulva zug, rohan, száguld a határok kö­zött. Tragikus ez a nyugodtsága. De talán em­beribb, bátrabb és őszintébb álmot álmodik kis tvveedes ruhájában, tudománnyal a fejében, me­részséggel a szivében, mint édesanyja, aki plety­kált, ezomszédnőket kritizált, kávéscsészéken mérgelődött és gazdag kérők után szimatolt. Dtvenmiliiós költséggel épült fel az Általános Nyugdíjintézet prágai felhőkarcolója Prága, augusztus 11. Frága egyik kerületének, Zsizskovnak azon a helyén, ahol hajdanában a zsiz&kovi gázmüvek voltak, most készült el az Ál­talános Nyugdijintézet (Véeobecny Penzijni Úetavjj hatalmas, tizenegy emeletes felhőkarcolója, A ke- resztalapzatu monumentális építkezés összesen lfí hónapig tartott. Az uj épületben 670 irodahelyiség van. Az egyes szobákat légfűtéssel látták el oly­módon, hogy az ajtóik feletti nyílásból ömlik a le­vegő a szobába és a szemközt lévő fai egyik nyílá­sán távozik el. Ezzel a módszerrel a helyiségek le­vegője óránként 'hatszor cserélődik ki. Az újszerű, légfűtést most alkalmazzák elsöizben Prágában. A felhőkarcoló építkezésének költsége meghaladja az ötven millió koronát, Az Általános Nyugdijintézet 1034. január elsején költözik be uj épületébe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom