Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)
1933-07-09 / 153. (3263.) szám
m 1933 július 9, vasárnap. jaj, de szép az a Pest... Irta: MÓRA FERENC Én nem igein vagyok falusi kislány, d© azért én is ri tkán szoktam Pestre menni e olyankor mindig esik velem valami különös történet. Etilben a mostani különös történetiben csak maga a történet különös, a szereplők nagyon közönségesek. Egy kocsi, egy fiatal ur, meg egy öreg ur. A kocsi diadalkocsinak nagyon különös volna, de bérkocsinak igen közönséges. A legközönségesebb bérkocsik jegyike, amelyek a nyugati pályaudvar körül 4®toisómo(hikánkodnak. A fiatal ur is nagyon különös volna velszd hencegnek, de pesti fity- üritynek egészen közönséges. Az öreg úrról meg mondanom se kell ezzt, mert az én magam vagyok. De azért ennek a három közönséges szereplőnek a története mégis egészen különös történet, nem hiába, hogy a Zrínyi uccában .kezdődik. (Ámbár a különös történetek inkább végződni szoktak a Zrínyi uccában.) Ott volt valami dolgom, soká tartott s későn vettem észre, hogy eljárt az idő. Szerencsére elcsíptem egy életunt konflist s így az autóst andig se kellett időt vesztenem. Ahogy be akarok szállni, odatoppan a fiatal ur, az a bizonyos, és rám szól: — Pardon, igazgató ur, szabad volna egy nagy szívességié kérnem? — Tessék — mondom s megindítom a nyomozást a gyufaskatulya után. Mert bizonyosra vettem, hogy ehhez lesz címezve a szí vesség. Nincs nagyobb jótétemény, mint gyufát- lamoknak gyufát adni. Fel lehetne 'venni az irgalmasság hét testi cselekedetei mellé nyolcadiknak. De hát nem erről volt szó- A fiatal ur kedves mosollyal magyarázkodott. — Engedje meg, igazgató ur, hogy én is felülhessek a kocsijára. Nagyon sietős dolgom van és nem látok kocsit a környéken, a villamosok meg, tetszik látni, megálltak. Különben már találkoztunk is igazgató úrral, talán tetszik is rám emlékezni. — Hogyne, hogyne — siettem rá visszamosolyogni — kérem, legyen szerencsém, tessék parancsolni. Nagyon szégyellem volna, ha kitudódik rólam, hogy akkor se tudom, kicsoda, ha a fejem elütik. Ha már ő emlékszik rám, nem sérthetem meg azzal, hogy én meg ne emlékezzek ő rá- (Persze nem jutott eszembe, hogy Pesten minden második ember igazgató ur. Vidéken még most is csak elnök urnák szólítják, akinek nem tudják a titulusát.) A jobboldalamra ültettem, amit ő is egészen természetesnek talált. Kényelmesein szét terpeszkedett, előkapott egy elgyötört cigarettát, rágyújtott, és odaszólt a kocsisnak: — Mehetünk. A Nyugati felé kerüljön, oda, ott majd mutatok egy virágkereskedést, az előtt megállunk, tatám. Engem csak azután kérdezett meg szeretetteméit ó m osollyal: — Ugyebár meg tetszik engedni? Mi az ördögöt tehettem volna, persze, hogy meg tetszettem engedni, noha én az Asztó- riába akartam menni. Megtaláltuk a virágkereskedést s a kellemes fiatal megint felém biccentette a fejét: — Könyörgöm, csak egy pillanatra! Hosszú pillanat volt, nem jó lett volna megmer-edmi annyi időre, Szemirámisz függőkertjeit meg lehetett volna venni addig, mig a fityfirity két szál szegfűre megalkudott. — Már meg is vagyunk — pattant fel mellém s adta a parancsot a kocsisnak. — Király ucca ennyi meg ennyi, közel a fasorihoz. — Pardon — mondtam félénken — talán most már átengedném a kocsit önnek, én már villamoson is elmegyek innen— Kisztiihand •— fordult felém lelkes tiltakozással — világért se akarnám, hogy én m iát iám kény elmetlenikedjék, igazgató ur. Kérem, hiszen pár lépés az egész, már ott is vagyunk. Már akkor gurultunk is a Szomdy uccában vagy hol s nem tudtam, hogy káromkodjam-e vagy nevesíek. Hát csak úgy mosolygóiformán vonogattam a szám s azt mondtam, hogy tessék parancsolni; ha benne vagyunk, moet- már kivárom, mi lesz belőle. Hát az lett, hogy az utiitárs a Király uccai ház előtt megállította a kocsit s beszaladt a. kapu alá „csak egy pillanatra". — Most már aztán sebesen a Kálvin-térre, kérem! — Próbáltam végre én is dirigálni a kocsist, de akkorra megint ott van a fiatalember, csóválva izgatottan a két szál szegfűt e már megint oda is bodor adott mellém. — Hát ha igazgató urnák is úgy tetszik, akkor a Gairay-téren szállnék le- Hová is méltóztatik menni? — Az Asztóriába— No hiszen onnan oda is lehet jutniHát persze. Hiszen Kolumbus is Amerikán keresztiül akart Japánba jutni — kezdett bennem kavarogni az epe. Hiába no, csak nem való nekem egyedül jönni erre a Pestire. Hol veszek én most annyi energiát, hogy megszabaduljak ettől a fesztelen törökömtől, aki nem ereszt? Mi lesz, ha a Garay téren sem akar búcsúzni? Őt lökjem-e le a kocsiról vagy magam ugorjak le? Nem tudom, mire szántam volna magam s hogy a Zrínyi uccába vittek volna-e vissza, vagy a mentőkhöz. Mire eldöntöttem volna a kérdést, megálltunk a Garay-tóren egy kis cukrászda előtt. Láttam, hogy Itt már helyén vagyunk. Az ajtóban egy siheder lányka to- porgott, akin nagyon meglátszott az öröm, mikor utitársam odarikkantott neki a kocsiból : — Jövök, drága! És úgy lábalta felé a kalapját, mint a három testőr a moziban- Én is ott láttam ezt, csakhogy* én nem tudtam megtanulni Egyszerre kerültek az intézetemhez, egyszerre kapták meg oklevelüket, egyezerre aratták első sikereiket és majdnem egyszerre házasodtak meg. Mondjuk, hogy az egyiket Égi-uek. a másikat Pöldi-nek hívták. Égi lenszőke hajú, sápadtarcu, hórihorgas fickó volt, olyan, aminőnek a mesében a germán muzsikust ábrázolják. Nagyszerűen értett a kontrapunktohoz. Valósággal tudományos alapossággal művelte a zenét, ünnepélyes volt és zord, fen költ és fenséges, az Akadémián azt jósolták felőle, hogy ő lesz a legnagyobb és legunalmasabb zeneköltője korának. Nemcsak a zenéje, d© a szerelme is áhi- tatos volt- Igazi égi szerelem. Pedig az ifjú leány, aki ennek a mennyei muzsikusnak a szivét lángra lobbantotta, egyáltalában nem volt az égiek közül való. Tenyeres-talpas, hízásra hajlamos, erélyes hangú és dobogó járású bajor szűz volt ő, arca majd kicsattant a piros egészségtől és szeme szelíden ragyogott igénytelen és boldog szerelmében. Borbálának hívták. Az apja kántor volt és orgonista- Roppant mennyiségű sört ittak meg apa, anya és leánya, valamint a kisebb gyermekek is, akik benépesítették a kántor hajlékát. Senki sem tudja megmondani, hogy bukkant erre a gömbölyű, vidám és szemérmes földi leányzóra Égi ur, a zenetudós, aki, jobb híján, egy közeli püspöki templom karmesterségét töltötte -be csekély havi készpénzfizetés és némi természetben való járandóság ellenében. így nősült meg Égi ur, én voltam a násznagya s a szertartás alatt szakadatlanul sajnálkoztam a csillogó szemű, mosolygós bajor leánykán. Két hét .múlva Földi ur házasságkötéséinél tanúskodtam. Ha valaha valamely zsák megtalálta az ő foltját, akkor ebben az esetben tökéletesen sikerült a zsákhoz való legkitűnőbb foltot megtalálni. Földi ur pirosipozsgás, kövérkés, sörte hajú, barna legény volt. Széles arca szüntelenül mosolygott s mosolygás klözíben. legalább is hatvannégy villogó, fehér gyöngyből álló fogsorát mindig mutogatta. Csupa derű, csupa éllet, csupa dallam, csupa harimőmia volt az egész ember. Nem mondhatnám, hogy tiulságba vitte zenetudományi tanulmányait, de úgy Ömlött belőle a muzsika, mint a pacsirtából a dal, öntudatlanul, őisi ösztönből, játszi szeszélyességgel és ellenállhatatlan humorral. Néhány pompás akkorddal jellemezni tudott embereket, mozdulatokat, hangulatokat és helyzeteket. Zenei karikatúrái már az iskoláiban bireseé tették. Mindenkit tudott utánozni. Megjósolták neki, hogy nem zeneköltő, hanem artista lesz, aki mulatóhelyeken lép fel, elkápráztatja hallgatóit rendkívüli öí letelve] és megkacagt-atjn őket, a könnyekig kacagtatja meg, a zenei humor1 — Oh te csacsi — néztem megenyhüMen, ahogy leugrott az ekvipázsról — hát ezért kellett nekem elherdálnom félnapomat! Imponálni akartál a nőnek a kocsival! Defbát miért nem mondtad, te ugritülee, hiszen akkor autóba ültettelek volna! Isten bizony eszembe 9em jutott rossz néven venni a gyereknek, hogy miég csak egy kalapbillentéssel sem búcsúzott el tőlem, hanem úgy ott hagyott, mint egy aszfaltos katlant. Van jódolga, hogy énvelem törődjön, mikor olyan takaros kislány kezét szorongathatja. Ebben bizony egyformák vagyunk falun-városon. Pedig dehogy vagyunk egyformák. Ahogy a kocsisam a nyakaközé húz az egy lónak és mostmár arra megyünk, amerre én akarom, a fityfirity utánunk kiált: — Hé! — No, ki lehet ez a hé? — fordulok vissza. Hát félreér thetetlenül én voltam az. Még pisszegett is utánam a betyár, egyik karját a nőébe ölt vén, a másikat Harry Liedtke bonbont iájával lóbálva felém: — Hé, hallja! Aztán ha végzett, majd küldje vissza a kocsimat! Azzal már surrant is befelé az ajtón. Attól félt a csacsi, hogy l-eosirkeifogózom a nő füle hallatára. Dohát miinek rontottam volna el vele a dolgomat? Sokkal okosabb vidéki ember vagyok én annál- Ahogy én a közéletet ismerem, ez a fityfirity, ha az Isten élteti, nagy karriert fog még csinálná s milyen jó lesz nekem akkor protekciót kérni tőle! csillogásával. Egyébként talán népszerű dalokat fog Írni, vagy operett-zenét, sok pénzt keres, divatos karmester lesz, a nők kedvence, szerencsés világfi, könnyelmű kalandor, szóval boldog ember, aki semmit sem vesz nagyon a szivére és csillogó egyéniségével mindig többet ér el, mint a legsúlyosabb és legfen költebb zenei lángész. Természetes, hogy feleségét is a csillogó és felszíne világ szépei közül választotta. Annyi bizonyos, hogy mindenki nevetett gyönyörűségéiben, aki együtt látta őket. A fiatal hölgy az Operett-színház legbájcsabb szubrét bánoké se és táncos-primadonnája volt. Csupa mosoly, csupa szeszély, csupa élet, csupa szerelem. Valóságos női csecsebecse, törékeny játékszer, puha, ruganyos, simulékony, hízelgő kis macska, csillogó szemlében ezer kis ördög pajkossága nevetett és borzas fürtjeiben a napsugár fénye és a pajkos szerelem sötét sejtelme bujkált. Mindenki irigyelve nézte az összeillő párt s én a szertartás alatt megállapítottam, hogy ebből a házasságból életörömtől sugárzó vidám, harsogó kacaj és könnyed, csillogó művészet fog ki virágozni. öt vagy hat esztendeig egyiket sem láttam. Külföldi körúton voltam s ezalatt megfeledkeztem tanítványaimról. Aztán néhány hónapot pihentem. Tudni sem akartaim zenéről, hangversenyről, operáról, akadémiáról. Néhány hónappal ezelőtt azonban mégis elmentem a filharmónikusok egyik hangversenyére, mert egy uj ember szimfóniáját mutatták he ott s barátaim azt állították, hogy az évad egyik legnagyobb zenei eseménye lesz a bemutatkozás. Valósággal megdöbbentem, amikor meghallottam, hogy Földi ur irta a szimfóniát. Botránytól féltem. Nem tudtam másképp elképzelni a dolgot, mint hogy valamiféle ördöngős karrikaturát fogok hallani, egyikét azoknak á mesteri csínyeknek, amelyekből az a zabolátlan kedélyű és pokoli humora, vigyorgó fiú már növendék korában nem egy Ízelítőt adott. A szerző maga vezényli a müvet — hirdették öles táblákon az est rendezői. Értem. Nem is vállalkozott senki más a Földi -télé humoreszkek vezénylésére. Annál nagyobb lesz ja botrány- Elszántan ültem az egyik páholyba, hogy tanulja legyek ennek a furcsa zenei akrobatamutat ványinak. Már ellőne nevettem, ahogy magam éllé képzeltem a fickó széles, vörös arcát, csintalan és gúnyos mosolyát és egész nagy, kövér, gyermekes megjelenését. És a szerző megjelent. Dörgő taps vihar- Ki ez? Nem hittem a szememnek. Ránoosképü, szomorú szemű, meggörnyedt, koravén emberke állt a dobogóra, mint maga az élő szenvedés, titokzatosság és borongás. De mégis ő volt, Földi ur saját maga, valóiban. Saját magának A HÁZASSÁG Egy öreg zenetudós elbeszéléseiből Irta: SURÁNYI MIKLÓS SZEPLQT májlottot e& mindenfajta bőrbetegséget azonna megszüntet a világhírű Földes- féle aradi Margit-créne és szappan Az arcbőr rövid idő uiuivo seép, Hatav és üde lesz, a ráncok kisimulnak. Mivel a MARGIT- CRÉMET sokan utánozzák saját érdekében csak eredeti védjegyünkkel tentgaszfotl dobozt fogadjon el. Nyitva, vagy kimérve eredeti MAR GIT-CRÉME seho‘ nem kapható Főlerakat Csehszlovákia részére: „Sz. IRZSEBET gyógyszertár, Bratislava (Pozsony) Dana n. 38 a hullája, sírból kikölt Lázár, aki hosszú szenvedés után jobblétr© szem-derült. Úristen, milyen lesz a szimfóniája?! Hát olyan volt, mint ő. Borongós, földöntúli, megrázó, telt szenvedéssel és kétség-beeséssel. Remekmű volt. — Mi lett ebből az emberből? Barátaim megmagyarázták. A felesége tette ezt. Három évig éltek együtt, először viharos szerelemben, végül kétségbeesésben és gyűlöletben. Az asszony elhagyta, a férfi majdnem megörült az utána való dühös és gyűlölködő vágyódásban. És ez van a ezimifóniájában. Eszembe jutott Égi ur, a másik- tanítványom. Vájjon mivé fejlődött az a mély és szenvedélyes lelkű ifjú titán a maga idillikus és boldog házasságában? Megkérdeztem a barátaimat. Égi ur, Égi ur? Barátaim a vállukat vono- gatták- Nem ismerjük ezt a nevet. Nem hallottunk róla. Annál jobban érdekelt a dolog. Felkerestem Égi urat abban a kis váróéban, ahol’karmesteri állást vállalt készpénzfizetésért és természetben való járulékért. A sörözőben találtam őt meg. — Égi urat keresem. — Én vagyok. Itt is megdöbbentem. Égi ur a nyakamba borult és össze-vissza csókolt. — Oh mesterem, oh mesterem! Ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok, A boldogság csakugyan az arcára volt festve. Pirosán, fényesen, a jó és dús étel, a sok Sör és a könnyű asztali bor boldogsága. — Négy gyermekem van, drága mesterem- Öt óv alatt négy, mint az orgonasipok, erősek, mint a medvék, úgy bömbölnek, mint a trombita, mennyei kvartett, drága mesterem, ön még soha életében nem hallott ilyen kvartettét s ha ki akarja tüntetni a világ legboldogabb muzsikusát, akkor eljön az én kis családi fészkembe, meglátogatja Borbálát, a világ legderekabb és legszebb feleségét, aki mennyei lugassá varázsolta az életemet és ötvenhat kilóról hetvennyolcra hizlalt fel a világ legizletesebb ételeivel. Drága mesterem, önnek meg kell ízlelnie Boribála főztjét és saját termésű boromat, amelynek az egé'sz városban nem találni párját! Égi ur csakugyan ragyogott a boldogságtól. Vidám volt és tekintélyes pocakja majd szét- feszitette tarka virágos, bársony mellényét. Hirtelenében felhajtott még két korsó sört s aztán hóna alá kapott és vonszolt Borba-Iához. Útközben megkérdeztem tőle: — És a zene? Égi ur hangos kacajra fakadt. Az ördög vigye el, nekem fontosabb dolgaim vannak- Nem mondom, néha irok egy- egy karácsonyi éneket, vagy a városi színház számára ünnepi nyitányt, ha névnapja van a polgármesternek. Égi ur családi otthona csakugyan a boldogság szigete volt. A szigetet egy hatalmas keblű, piros arcú, ringó járású, mázsás súlyú arkangyal őrizte ifözőkanállal és porolóval s a karján állandóan két kis égi tünemény lógott, sivitva és bömbölve, mint a trombita. Közöttük én is boldog ember lettem. De azért eszembe jutott, hogy a művészet és a boldogság, úgy látszik, örök és engesztelhetetlen ellenségek. Égi úrban a boldog há-zasélet ötvenhat kilóról hetvennyolcra hizlalta a férjet és elsorvasztotta benne a teremtő lángelméi. Fölldí urat. a szenvedés sajátmaga múmiájává- gyötörte, de kRobbantotta belőle az isteni lángot, amely a szimfóniájában ragyogó, lobogó f én revei az egekig csapott. Nem tudtam, melyiket, szánjam és melyiket irigyeljem. 0SF* Ajánlja a „Nagyasszonyt4* nöismerőscl MT közti 6
