Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)

1933-04-16 / 89. (3199.) szám

1933 SpriBs i6, rasárnap. ^X^GM-MAGtARHlRLAP 25 fl sport hódító ereje Irtai JELŰNEK FERENC Prága, április 15. Akik a sportéletet akár közvetlen kapcsolatok révén, akár pedig az újságok hasábjairól figyelik, észrevehetté'k, hogy a mai nehéz megélhetési viszonyok és súlyos gazdasági válság dacára is a sport tö­megeket mozgat és országokat hoz lendületbe, így tehát önkéntelenül felmerül az a kérdés, hogy mi az oka a sport hóditó erejének? Va­lamikor a sportéiet csak szükebb körökre, né­hány sportegyesüleire, egy-két csapatra és versenyzőre szorítkozott, most már azonban az egyetemes társadalom is átér ezt e a sport és a testnevelés egészségbeli, összefogó és nemzeti hivatását, úgy hogy ma már a tár­sadalom a maga egészében behódolt a sport­nak. Aki képet akar alkotni a sport életerejé­ről, utazzék végig valamelyik vasárnapi na­pon az ország bármely részén: Csehország. Szlovenszkó és Ruszinézkó minden zugában, városokban és a Legkisebb falvakban is sport­pályákat s ha itt-ott még primitív körülmé­nyek között is, de sportot fog találni. Ebben a rovatban évekkel ezelőtt alig telt egy-kéc hasábra a sportokról szóló beszámoló Ma már ritkítani és válogatni kell a vasárnapok után befutó anyagot, hogy helyet tudjunk adni a rengeteg sporteseménynek az alaposan meg­nagyobbodott keretben is. A sport utáni vá­gyakozás és a sport lehetőségének megterem­tésére való törekvés úgy elfogta az embere­ket. mintha nein is évtizedek, de évszázadok mulasztását akarná hirtelen pótolni. Termé­szetes, hogy az úgynevezett szükebb sport­társadalmat a mindenkori olimpiászok ered­ményei is sarkalják. A los-angelesi siker után Berlinben még többet akarnak e1 érni és az egyik olimpiász után nincs pihenő, sem meg­állás, de gyors előkészület a másikra. Min­denki több és nagyobb dicsőségre vágyik. A sport alkotásra irányuló törekvés nagy- részben anniak is tulajdonítható, hogy a sport iránt már csaknem megszűnt az egyesek, vagy a hatóságok ellenszenve. Mert az a spoirtgeneráció, amely két-három évtizeddel ezelőtt indult el útjára, ma -már elérkezett oda, hogy felejös helyen dolgozhat a sport ér­dekében. Ma már csaknem minden város ve­zetőségében régi és lelkes sportemberek ül­nek, akik a sport szeretetét ifjúkorukban szívták magukba és amikor a hivatásuk ré­vén erre megfelelő mód jut kezükbe, azon vetélkednek, hogy melyik város tud ifjúságá­nak különb pályát építeni és különb sportot teremteni. És ha az anyagiak híján minden szép elgondolás és terv valóra nem is válhat, magában véve az a tény, hogy meg van a jó­akarat és a lelkesedés az ügy iránt, azt bizo­nyltja, hogy a sport meghódította a lelkeket, a városokat és az országokat. A Prágában nemrég lefolyt jéghokki-világ- bajnokság több mint 125.000 embert sorakoz­tatott fel a téli stadionba. Olyan tömeget, amely rekordimegmozdulást jelent a csehszlo­vák főváros életében. Angliában félszázezer­nél több ember szokott egybegyülini a jelen­tősebb futballeseményeknél, ami azt bizonyít­ja, hogy a futball varázsereje nemhogy csök­kenőben, hanem emelkedőben van, Ausztria válogatott csapata Londonban nagyobb dip­lomáciai sikert ért el, mint bármely heves politikai manőver. A sport ma tehát már nem egyéni, hanem magasabbra törő, egye­temes célokat szolgál. A szlovenszkói és ruszinszkói kisebbségi sportélet mozgalmai is azt mutatják, hogy a magyar sport úttörői is meghódították az or­szágot, kifejlesztettek egy egészséges szelle­met, ami sokszor az anyagiaknál is többet je­lent. De a szlovenszkói és ruszinszkói ma­gyar társadalomban is valami csodálatos ösz­tön működik a sport érdekében. A városi és a falusi ifjúság, az iskolások és iskoláinkivü- liek is mind ettől az ösztöntől hajtva hódol­nak a sportnak. Egyenként mind, mind edzet­tek, erősek akarnak lenni. De nemcsak a fiukra vonatkozik ez. A női generáció ha­sonlóképpen hajlékonnyá, ruganyossá és a fiukkal egyenrangúan ügyessé akar válni. A sportszenvedély — minden gátló körülmény ellenére — magasan lobog a lelkekben és ez az a forrás, amely a sportélet hódító erejét képezi. Reméljük, hogy a természet nagy feltáma­dása ezt a tüzet még inkább fokozni fogja és ebben az esztendőben is örömmel számolha­tunk be majd azokról az erkölcsi és anyagi sikerekről, amelyet a sport hóditó utján a ki­sebbségi magyar sportéletben maradandóan elérni fog. SMor Imre iraÉái A í ngoló át regény ..............Kő íj.— As szonyok novellák ................Kő 8— Le szállított áraki Kaphatók a Prágai Magyar Hírlap kiadó- hivatalában Portó 30 utánvétnél 5.- Kő Húsvéti seregszemle a pozsonyi iutballfronton Irta: Kohát Pál Pozsony, április 15. Még csak a tavaszi évad elején vagyunk, aki azonban figyelemmel kiséri a pozsonyi labdarugósportot, annak figyelmét nem kerülhette ki az a kétségbevonhatatlan tény, hogy Szlovenszkó fővárosának futballsportja az utób­bi időben erősen visszafejlődött. A pozsonyi futballspcrt néhány évvel ezelőtt nem­zetközi viszonylatban is a legelső sorba tartozott. Klubcsapataink a bécsi, budapesti proficsa.patok- kai szemben respektábilis eredményeket értek el, hasonlóképpen válogatott csapatunk is megállta helyét a legerősebb összeállítású bécsi vagy buda­pesti együttessel szemben. Ez akkor volt, amikor még a gazdasági viszo­nyok jobbak voltak s amikor a SK Bratislava mellett a magyar csapatok is megengedhették maguknak azt a fényűzést, hogy nemzetközi mér­kőzéseket rendezzenek. A pozsonyi futball aranykora volt ez az időszak és megtörtént, hogy egy vasárnap két-három kitű­nő fővárosi proficsa.pat vendégszerepeit Pozsony­ban, Ezeknek a régi, szép időknek vége szakadt. Ma már csak a SK Bratislava játszik rendszeresen nemzetközi meccseket, a magyar csapatok ezzel szemben csak elvétve hozatnak Bécsböl vagy Buda­pestről ellenfelet. A pozsonyi futball kétséget kizá­róan visszafejlődött. Aki azonban a dolgok mé'ye re néz, rá kell jönnie arra, hogy a pozsonyi futball- eport átlagnivója tulajdonképpen csak egészen jelentéktelen mértékben csökkent. A csapatok többsége szinte töretlenül megőrizte régi játékerejét s amikor a pozsonyi futball vissza­fejlődéséről beszélünk, akkor a kvalitásos futball­ra gondolunk, arra a futballra, amely a kü földöm is hírnevet szerzett a pozsonyi labdamgóspo.teák s amelynek éveken keresztül egyedül képviselője a Ligeti volt. Ez a kvalitásos futball a Ligeti letöré­sével letűnt a pozsonyi pályákról. Hosszú éveken keresztül a Ligeti egészen kü­lönálló klasszist képviselt nemcsak a pozsonyi, hanem a szlovenszkói magyar iütballsportban. A Ligeti volt úgyszólván az egyedüli magyar csa­pat, amely sikeresen tudta felvenni a harcot a legerősebb külföldi ellenfelekkel szemben s túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a külföld a Lige­tin keresztül ismerte meg a szlovenszkói magyar fulballsportot. Ma a Ligeti a bajnoki tabella alsó régiójába szorult vissza, pedig tavaly még bajnok volt. A Ligetinek ez a hatalmas visszaesése nem jött váratlanul és ha közelebbről vizsgáljuk az okokat, szinte előrelátható volt. A bajnokcsapat ugyanis az utóbbi időben félcsapatra való kiváló játéko­sát vesztette el, erősítést pedig alig kapott. Ki­dőlt a két Mayer, akik lelkei voltak a csapatnak, idegenbe költözött a kis Kocsis, Porubszky, Molnár, Kropáosek, harcképtelenné vált az idősebbik Ko­csis. Vájjon melyik csapat bir el ekkora vérvesz­teséget? Ilyen előzmények után tehát egyáltalában nem kell csodálkozni a bajnokcsapat letörésén, bár a Ligeti berkeiben ezt a letörést csak átmeneti gyengeségnek tartják s bíznak abban, hogy a csapat rövidesen ismét formába jön. Hir szerint a csapat több régi kvalitásos játékosa visszajön, azonkívül más egyesületbeli játékosok is kérték átigazolásukat, úgyhogy valóban nem le­hetetlen. hogy a Ligeti együttese még ebben az évben régi fényében jelenik meg majd a pályán. A csapatban ugyanis még ma is van 5—6 kiváló já­tékos, akiket egy válogatott csapat összeállításánál feltétlenül kombinációba kell venni, úgyhogy tu­lajdonképpen csak néhány gyenge posztot kellene megerősíteni a Ligetinek. A Ligeti sajnálatos letörése mellett néhány ör­vendetes jelenségről számolhatunk be a pozsonyi futballeportban. Mint említettük, futballsportunk átlagnivója a nagy játékosveszteségek ellenére nem romlott le, sőt akadnak csapatok, amelyek az utóbbi időben lényegesen megerősödtek. Itt elsősorban három csapatra gondolunk: a Vasra, a Donaustadtra és a PTE-re. A Vas vette át ebben az évben a Ligeti örökét. A csapat fejlődése tavaly kezdődött meg. A Vas már a múlt évben is egyedüli veszélyes ellenfele volt a Ligetinek s eziidén már föléje kerekedett. A derék munkáscsapatbaai nincsenek sztárok, az egyedüli kivételes képességű játékos a csapatban Fürszt. A többi jó kvalitású futballista, akik együtt respek­tábilis képességű egységet alkotnak. A mai Vas a legjobb utón halad a bajnokság felé és ha játék­tudás tekintetében nem is emelkedett fel olyan magaslatra, mint a Ligeti, megvan a reménye an­nak, hogy a sikereken 'felbuzdulva a csapat to­vább fejlődik és akkor talán méltó utóda lesz a Li­getinek. A csapatnak jó utánpótlása van. A legszebb karriert kétségbevonhatatlanul a Do- naustadt futotta be. Tavaly nagynehezen meg­nyerte a másodosztályú bajnokságot s ezál al az első osztályba kvalifikálta magát. A szkep­tikusok mosolyogva fogadták a Donaustadtot az első osztályban s azt remélték, hogy egyévi sze­replés után visszakerül majd oda, ahonnan jött. Nos, a Donátié tad t alaposan rácáfolt ezeknek a ,,futballszakértőknek“ a véleményére. A csapat szinte máról-holnapra felfejlődött az e’sőcsztá'yu csapatok nívójára és képességeiről legszebben be­szél az a tény, hogy ma veretlenül a bajnoki tabel­la második helyén áll mint komoly bajnokaspiráns. A Vas mellett ugyanis a Donaustadtnak van leg­több esélye a bajnokság elnyerésére. A Donaustadt főerője a játékosok jó kondíciója s a lelkesedte, amellyel végigküzdenek minden meccset. Játékos- anyaga jó a csapatnak s ha vannak is még stílus­beli fogyatékosságok, ezeket szorgalmas tréninggel ki lehet küszöbölni. A jelek szerint a Donaustadt még nem érte el fejlődésének kulminációs pont­ját, még sokat válhatunk tőle. A harmadik csapat, amely az utóbbi időben fej­lődést mutat, a PTE. A tornászcsapat az ősszel siralmasan nézett ki. Nem volt rossz, csak hallat­lan balszerencsével küzdött. Tavasszal diákjátékosok bevonásával reorgani­zált együttesével lépett a pályára s az eredmény nem maradt el. Ma ugyan még a tabella végén áll a PTE, de ha igy folytatja, reménye van ar­ra, hogy a tavaszi évad végén képességeinek jobban megfelelő helyen fog végezni. Két csapatunk van, amely a stagnálás jeleit mu­tatja; a Kábelgyár és a Húsos. Mindkét csapat hát­terét bizonyos gazdasági csoport alkotja. A Kábel- gyári SK mögött a Kábelgyár áll, a Húsos mögött pedig a husiparosok. Ennek a két csapatnak visz- 1 6zafejlcdéS'ét legelscsorban a mostani gazdasági viszonyoknak kell betudnunk. Tagadhatatlan ugyanis, hogy azok a gazdasági érdekcsoportok, amelyek a két egyesületet támogatják, a mai sú­lyos viszonyok mellett saját bajaikkal vannak el­foglalva, ennek következtében a klubot nem tudják Majdufészeü Irta: Dsenes Adorján Utazni fogunk. Nem kdil ez utazáshoz pasz- szus, vizűm és elemózsia. Mindennemű féle „schwere Bagage“ itthon marad, csak éppen jól eldugaszolt termoezpalaekban magyar lel­künk meleg esszenciáját visszük magunkkal. Utazásunk térben és időben messze határokat fut be. A királyhelmeci és nagykövesdi két hegy- sziget belebámul déli- irányban abba a síkság­ba, melyet csak a nyírségi homokbuckák za­varnak meg, de azután a sima alföld veszi át teljesen az uralmat, egészen a bihar—vaskohi hegyek nyúlványáig. Ott, ahol a Sebeskőrös vígan játszadozik kavicsaival és sietve-siet nyugat felé, ott azon a tájon, Bikarmegye déli határain megpihenünk. Megérkeztünk utunk céljához: ott vagyunk a.z egykor „kiszáradt nagy nádassal14 és „Téti madárnak, szárcsának, vad rucának, bíbicnek, sirálynak tanyájával44 környezett Szalonta városában. Arany János szülőhelye. Itt, ahol a mondák, regék s balladák minden időkre szóló atyames­terének bölcsője ringott, nem tudok én a jelen­nél megállani, hanem megyek vissza messze a múltba. Hát adjunk ellengőzt és utazzunk hátra, vissza abba a korba, midőn úgy Magyarország, mint. Erdély megcáfolta azt a közmondást, hogy két urnák nem lehet szolgálni. Bizony szolgáltak ott nem is kettőnek, hanem három­nak. Hol a bécsi udvar, hol a török, hol meg az erdélyi fejedelem molesztálta a népeket. Biharmegye alsó részén a két balkezes Bá­thory Zsigmond erdélyi fejedelem tett róla, hogy a török ide is beüsse az orrát. Átadta a császárnak Nagyváradot, ő maga pedig, mint aki jól végezte dolgát, csehországi birtokaira vonult vissza. A töröknek sem kellett több. Rá­ment az erdélyi urakra a szóval: — Hambuliillah! Hogy mertétek Erdély kul­csát átadni a császárnak? Azonnal szívjátok vissza. — Kérlek — felelték a megszeppent erdé­lyiek —, a fejedelem tette, de ö elment... — Elment? Itt vagyok én. Majd én cselek­szem helyette! És első dolga volt a töröknek, hogy seregé­vel benyargal ásszá a vidéket. Ahová ez a se­reg betette lábát, nem nőtt ott többé fü sem: megevett, felégetett, elpusztított mindent. El­lenállásról szó sem lehetett, a nép bevette ma­gát a nádasokba, ami fegyverfogható férfi pe­dig megmaradt a duIáéból, az hosszas csatan- golás után beállt Bocskay István fölkelő sere­gébe szabad hajdúnak. Akkoriban a hajdúság, mint ilyen, úgy körül volt már kerítve az előző évtizedek országgyű­léseinek gátié s büntető paragrafusaival, hogy erősen veszteni kezdte garabonciás diákságá­nak hírét. Azonban még most is úgy .körülbe­lül a futó betyár és a csupán zsákmányra leső katona között foglalt helyet, Bocskay örömmel üdvözölte az erdők rejtőkéiből csapatostól hozzá térő marcona alakokat, mert hiszen egyéb katonasága még nem is volt. Ezek a haj­dúk képezték későbbi diadalmas és két ország válogatott leventéiből álló hadseregének mag- vát. Igaz, hogy szilánkos, cudarul keserű és kőkemény volt e mag, de mégis ebből kelt ki Bocskay fölkelésének sikerdus virága s követ­keztében a bécsi béke (1606) gyümölcse. És Bocskay István meghálálta hajdúinak hű­ségét, mert a béke létrejöttével letelepítette Őket a töfökdülás nyomait még erősen magán- viselő vidékre, ott a bihari Sárrét és a Sebes­körös táján. Várost is adott nekik az azóta el­pusztult Kölesér képében. De még mást is adott nekik. Megírta nagypöcsétes levelét hajdúinak: — Mi Erdély fejedelme, mindenkinek, akit illet, tudására adjuk, hogy a Köleséren letele­pült 300 hajdúkat összesen és egyenkint neme­seink sorába számláljuk s emeljük, átengedvén nekik saját címerünk insigniáit, a sast marcan­goló oroszlánt. A hajdúk megköszönték szépen a nemesi cí­mert és ki is magyarázták egymás között an­nak állatjait: — Lássátok-e? Eme méregbe gyütt orosz­lán maga személyében a mi nagyságos fejedel­münk, a madár meg, amelyiket trancséroz, az a beste kétfejű bécsi sas. Azonban a gyulavári török basának nem im­ponált a hajdúk .nemessége: minduntalan nyug­talanított 6 fosztogatta őket, úgyhogy ezek fölszedték sátorfájukat és mentek-mendegó 1 tek, mígnem a lápok által környezett s védett Sza­lontára értek. Itt megálltak, nem is mentek to­vább. Mert Toldi György földesur nem idegen­kedett telkeinek eladásától, — Aztán, mi lenne a végső ár? — tudakolta sunyi szemmel s lassú bajuszpödörgetés közben Jóte Ferenc hajdukapitány. — Ezerötszáz tallér. — Ez nem adódik meg, — rázta bozontos fejét a kapitány. — Hát akkor a telkek sem adódnak el, — vélte Toldi. De azután, sok huza-vona után mégis létre­jött a vásár aképpen, hogy a hajdúk fizettek ezer tallér készpénzt és ráadásul egy gulya régiás (marhagyűjtésre jogosító cédula) mar­hát. így lett Szalonta: .. szabad hajdufészek, Benne lakván háromszáz vitézek.44 Nosza megkezdődött a sürgés-forgás. A haj­dúk nagyon jól tudták, hogy a török folyton zsákmányoló körutakon cirkál és igy első dol­guk volt, valamelyes erősséget épiteni a kon­tyos betöréseinek kivédésére. A krónikák pár szóval csak arra utalnak, hogy a hajdúk újra fölrakták Toldiék várát. Tehát létezett már azelőtt is e vár. Hogy honnan vegyék hozzá az anyagot, ez nem okozott fejtörést a hajdúknak. Volt a vidéken elég törökpusztitotta templom és kastély, vígan szállították hát azok anyagát váruk építéséhez. Hogy néhol a lakott s ép­penséggel nem romladozó kastélyokat is ki­kezdték, hát ez már hozzátartozott a hajdú vir­tushoz. Mint ahogyan ezt ama Gyárakból való özvegy Petőné esete is igazolja, akinek a vár­építő szalontai hajdúk feje fölött kezdték el­hordani kastélyát. De kiállt ám a piacra a har­cias Petőné: — Hej, azt a toprongyos hajdú béleteket! Hát ürgének véltek-e ti engem, hogy házamból kiöntetek? Ám lássátok, hogy az özvegyasz- szony nem olyan, mint kinek az hossza rövid, szélessége meg keskenyes. Ha rögvenest el nem •hordjátok ebtalpas irhátokat, mordáilyommal olyan likat turkálok testhüvelyetekbe, hogy azon csiirdöngölőset táncolva szalad ki a pok­lok nagyanyjának elkendőzött beste leik etek. Nem lehet mondani, hogy a hajdúk nem vol­tak vitézkedő nép, hiszen erről már számtalan összecsapásokban tanúságot tettek. Azonban a nekidühödött Petőné kerepelő nyelvétől bizony megretiráltak ők és kiegyeztek vele. A szenve­dett károkért adtak neki Szalontán telket és lakást. És fölépült a kajduvár donjonjával, főbás- tyájával, vagy hát közönségesen szólván, tor­nyával együtt. Ez a torony az ő ölnyi vastag falával, külső-belső téglaburkolatával volt a hajdúk büszkesége. Midőn készen állott, csap­tak is rá áldomást. Azonban az építkezés na­gyon mélyen belemarkolt zsebükbe és azért ki­adták a rendeletét, hogy az áldom ás i ebéd a legszűkebb korlátok között mozogjon. Ezt a nagyon szerény ebédet éppen a már teljesen megbékélt Petőné szakavatott keze készítette és csak ezekből a fogásokból állott: 1. Kolbá- szos leves, 2. tehénhue tormával, 3. savanyu ká­poszta hússal, 4. rizskása tyukhussal, 5. bá- rányhus citromos lével, 6. fehérpecsenye, csibe, malac és sült lúd, 7. saláta. 8. fánk. No, ha ez az ebéd szűk korlátok között mozgott, milyen 'lehetett az a menü, amelynek elkészítéséhez a szakácsnő szabadkezet kapott? Mindenesetre őseink akoron még nem igen járogattak — Kariéba db a. Pár év múltán (1636) abban a veszedelemben forgott a hajdnvár, hogy a törökök golyóbisai koppanjanak falain, azonban Győri Jakab haj- duhadnagy furfangja megakadályozta ezt. Az eset úgy történt, hogy I. Rákóczi György cse- tepátéba. keveredett a törökkel Szalonta alatt, A mérkőzés estére eldöntetlen maradt, de látni lehetett, hogy a fejedelem kisded serege aligha fogja kiáll a-ni a török hadak végső nyomását. Ekkor az éj leple alatt Győri Jakab 300 hajdú­jával a csak általuk ismert mocsaras, lapos gorcokon át hátba kerítette a török sereget. Fölhangzott öblös torkuk sűrű kiáltozása: — Hozzá, hej, rá vitézek! E vad csataordifásba belevegyült 50 dobo­sok pörgetése, puskák puffogtatása, fölriadt durvák s mi egyéb vizi szárnyasok sivalkodása, úgyhogy a török Rákóczi segéd csapatait vélte háta mögött fölvüharzani és hányát-homlok elmenekült. Már aki el tudott menekülni az in­gó ványon át és a hajdúk fegyverei elöl Más­nap összeszedték a zsákmányt és „az lövoszer- számókát azokhoz való szekerekkel, porral, go­lyóbissal Szalon tár a be vi vén, az ott való kas­télyból! bástyáikra és azután építtetett torony­ba áll áfák vada44, — amint az egykorú króni­kás följegyzi. Győri Jakab sikeres cselvetésé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom